Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
....................... MMlipi 19 78. NOVEMBER 26., VASÁRNAP JSJj Jugoszláviai emlék A messze fénylő tüzek városa Neptun isten haragos kedvében tehetett, mert egész éjszaka táncol tattá hajónkat. A ringatózástól végül mar magam sem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodom, azt sem, hogyan jutottam ki a szárazföldre. Annyi szent, hogy már a városka kövein lépdeltem, de még mindig imbolygott, forgott körülöttem minden. Egyszerre csak két szbkatlan alakot láttam magam előtt. Amint jobban megnéztem redőzött köntösüket, arcukat, valamint a pajzsot és sisakot, amit egyikük viselt, többé semmi kétségem nem volt, ők az Igazság és a Törvény, teljes mitológiai komolyságukkal. Epvikük barátságosan meg is szólalt: — Ha óhajtja, szívesen elkísérjük egy hangulatos éjszakai sétára Pirán kövei között. Abban a pillanatban semmit sem kívántam jobban és már semmin sem csodálkoztam. Bizalmas mosollyal vettek közre és máris nekilendültünk a kalandosnak ígérkező barangolásnak. Oldalamon megtapogattam fényképező masinámat és jól elrejtettem ruhám redői közé, nehogy elriasszam kísérőimet a XX. század technikájával. Néhány lépés után kezdtem jobban körülnézni. Csodálatos díszletnek tűnt a színes, apró házacskák sora, a zsibongó tömeg s a katonák és a tengerészek öltözete. Mintha csak Velencében lennék ... Ezt a megejtő tablót zene festette alá, hangfoszlányai ismerősnek tűntek. önkéntelenül indultam el irányába, s a mesteri hegedűjáték hallatán boldogan kiáltottam fel; — Hiszen ez az Ördögtrillák, Tartini műve! — Igen. A mester maga iátssza... — bólintott két kísérőm ünnepélyesen. Most már semmi kétség, a XVII. századi Piránba csöppentem. A város ekkor élte fénykorát s ebben nem kis része volt Tartini mesternek, aki itt született s nem csak mint zeneszerző és előadóművész volt kiváló, de számos szakkönyvet és értekezést is írt a harmonizálásról, matematikai kérdésekről és orvostudományi problémákról. És én most gyönyörködhetem játékában ! Ördögien csodálatos, briliáns interpretálása mind több embert vonzott ablaka alá. Mi is elvegyültünk a színes ruházatú, áhítatosan figyelő tömegben. Elfogódottan tekintettem körül és egyetlen pillantással szerettem volna magamba fogadni az elém táruló mesebeli képet: a szikrázó csillagos ég felé magasuló várfalakat, messze felettünk a katedrális méltóságteljes épületének sziluettjét, a campanilét, tetején a Szent György szoborral... Tornyában tizenkét mélyen konduló ütés után még égy csilingelőt is vert a kis- harang: éjfél után negyed egy volt. Lassan sodródtunk tova az embertengerrel. Pompás, díszes épület tűnt a szemembe. — A Benecanka-ház — hallottam a hangot jobb felől. Az oszlopos portál falán felfedeztem a velencei szárnyas oroszlánt s alatta a mondatot: LASSA PUR DIR ... „Csak hadd beszéljenek.” Kérdőn pillantottam kísérőimre. Az Igazság sietve felvilágosított: — A palotát egy nagyon gazdag velencei kereskedő építtette a legszebb piráni asszonynak s a felirattal törvényesítette szerelmüket, fittyet hányva a pletykálkodó szóbeszédnek ... Tartini házától nem messze, a sarkon áll a Szent Péter kápolna. Néhány percre betértünk. Kísérőim büszkén mutatták a festményt, melyet Tizián egyik tanítványának tulajdonítanak. Ugyanezen a soron áll az a boltíves ház, amelynek árkádjai alá befuthattak a hajók. — Az ott a Városi Tanács háza — mutatott a Törvény egy hatalmas, tekintélyes épületre. — Falán emléktábla bizonyítja, hogy a helyén állt a régi tanácsház, amelyet 1291. márc. 7-én avatott fel az akkori városi tanács elnöke, Matteo Manolesso. — Tehát a Törvény palotája... S vajon ott is olyan jóbarátok voltak a Törvény és az Igazság, mint most itt az oldalamon? — fordultam ingerkedve ismerőseimhez. Kissé zavartan pillantottak egymásra, aztán sűrű fejbólintásokkal kezdték bizonygatni, hogy igen. Bár az évszázadok folyamán Pirán sokat szenvedett a hódítók önkényétől, a levéltárban őrzött okmányok azt bizonyítják, hogy hivatásuk magaslatán álltak azok a férfiak, akik hosszú századokra törvényekbe iktatták a sokat szenvedett piráni polgárok jogait és kötelességeit. Jó diplomáciai érzékükkel mindenkor keresztül tudták vinni, hogy Pirán többé-kevésbé megtarthatta önrendelkezési jogát, erős falak építésével megvédték az ékszerdobozhoz hasonló városkát az idegen betolakodóktól és ügyes barátsági szerződésekkel szerelték le a hatalmasok úrhatnám törekvéseit. Akadtak e falak között mindenkor olyan férfiak, akik az üldöztetést és a száműzetést is vállalva harcoltak a haladásért és a függetlenségért. Ilyen volt többek között a reformáció idején Giovanni Battista Goina. aki Isztria első térképét is elkészítette. Ezek tudatában már csak műemlékként szemléltem a kikötő bejáratánál álló oszlopot, melyen a velencei oroszlán s e gőgös felirat látható: „íme, a szárnyas oroszlán, amely birtokába veszi a földet, a tengereket és a csillagokat.” A bal oldali oszlopon pedig a város védőszentjének, Szent Györgynek lovasszobra s a piráni címer: pajzsra fektetett kereszt. A kikötő terét elhagyva keskeny utcácskákban baktattunk meredeken felfelé s hamarosan megpillantottuk a Szent Ferenc templomot, benne velencei festők, többek között Tintoretto, és Lazzarini-fest- mények láthatók. Még tovább menve elérkeztünk a keresztelőkápolnához. — Ebben őrzik Pirán egyik legrégibb archeológiái leletét — világosított fel az Igazság és én hosszan megcsodáltam a II. század első feléből származó, római eredetű négy- szögjetes keresztelőkövet, amelynek két szembeeső oldalán a ma is művészinek ható kőfaragvány látható: a delfinen lovagló Eros. Elhaladva a campanile mellett, ott álltunk a katedrális előtt, tanén fentről a legszebb a panoráma: alant a piráni házacskák festői tömege nyúlik költői rendetlenségben a Puntáig, amely a település ős- magva volt. E promontor szikláin gyújtottak száz éveken át messzire Pociié// (A SZERZŐ RAJZAI) lobogó jelzőtüzeket a Konstantinápoly felé tartó vagy onnan érkező hajóknak. A görög „pyros”, vagyis „tűz” szóból származik a városka neve is. — Nézd — szólalt meg az Igazság — amott szemben, a tenger túlsó partján áll Velence, fényei idelátszanak ... jobb kéz felé, a várfalak irányában pedi& Trieszt... — Csodálatos ez a város... — sóhajtottam fel. — De talán most térjünk be valami jó kis vendéglőbe is, hogy népét is megismerhessem. Láttam kísérőimen, hogy az ötlet nekik is tetszik, mert a hosszas vezetésben és a sok beszédtől ők is kifáradtak. Hihetetlen gyorsan jutottunk vissza a város központjába, s máris benn ültünk a „Delfin”-hez címzett kiskocsmában. Az asztalok mellett vigadó, daloló, mosolygó pi- rániak egykettőre társaságukba fogadtak. Vendégszerető közvetlenségük elbűvölt. — Itt bonyolódnak a gazdag olaj-, bor- és gabonaüzletek. Az amott a sócsempészek törzsasztala. A só Pirán egyik fő kereskedelmi kincse ... és a csempészek értik a dolgukat... — súgta az Igazság. — ... és ilyenkor a Törvény is szemet huny... — kacsintott' rá másik kísérőm — __mivel Pirán fe lvirágoztatásáról van szó ... Ezek az izmos, tengermarta, napszítta férfiak hosszú utakat tesznek meg éjszakánként, olykor eljutnak egészen a szlovéniai Kranj-ig ... Ekként váltogattuk a szavakat még egy darabig, fogyasztva az elénk tálalt frissen sült pompás tengeri halat s kortyolgatva a varázslatos piráni bort. Meddig is?... Nem tudom ... Nem tudom ... i Pirán Az éjszaka mesés, bolondos romantikáját eloszlatta a hajnali napsütés. A józan ébrenlétben a XX. század Piránja a következő képet nyújtotta: a kicsi házak tetején tv-antennák csillogtak, a főtéren turisták modern autói száguldoztak s a pompás sziklás part egész sorát strandolok tömege lepte el. A tér közepén azonban ott magasodott Tartini mester bronzszobra s a campanile tornyában a harangok ismerősen kondultak. A Főtér árkádjai alatt a Testvériség jelképe, a mellkasát felhasító modern szobor, a II. világháború borzalmaira és partizánharcaira emlékeztetett. Aztán a Május 1. téren, a középkori vízgyűjtő medence lépcsőjének két oldalán rábukkantam mitológiakísérőmre is ... Kővé meredve tűrték cinkos kacsintásomat s nélkülük tértem be a közelben lévő Delfin restauracija-ba a reggeli török kávé elfogyasztására. A Neretva-parti képeslap Visszatérni hosszabb idő után egy helyre, mely szép emlékekkel élt a szívünkben, olyan, mint a szülőföld, a gyermekkor színhelye, vagy mint egy kedves tárgy, mely az ifjúkori szerelmet ébreszti fel bennünk. Ekként meditálok, amikor a Ne- retva-parti Pocitelj felé közeledem. Eddigi életem talán leggondtalanabb hónapját töltöttem itt, a nemzetközi művésztelepen. Azokkal a sorokkal idézem most meg, amelyeket nyolc évvel ezelőtti utazási naplómban megörökítettem. Csak a személyek változtak azóta, de az ősi mohamedán település ma is ugyanazokkal a formákkal, színekkel fogad. Az esti gyorssal indulok Újvidékről. Kissé összefagyva, pirkadatkor érkezünk Sarajevóba. Csupán 3 óra van. Meggémberedett tagokkal to- porgunk a fülkében utitársammal, Muhi Kálmán restaurátorral. Ö a Vajdaságból utazik Dubrovnikba, ott vállalt munkát. Egy év óta szinte havonta teszi meg ezt az utat. Mostar után még egy óra s Capl- jinában elbúcsúzunk. Délelőtt 10 óra. Egy taxi tízperces úttal a fahídon keresztül átvisz a Neretva másik oldalára és megérkezem a Pociteljbe. Felettem kéken ragyogó égbolt. A nap erősen tűz. A télből a nyárba érkeztem. Előttem a török időkből ittfelejtett — a kis katlanban meredeken elhelyezkedő — képeslap-városka. Mintha^ egy másik korba léptem volna, vagy egy XV. századi díszletbe, ami teljes romantikájával mosolyog rám. Elindulok a macskaköves úton felfelé. Néhány lépcsővel feljebb a sokkupolás régi fürdő. Helyreállított helyiségeiben, virágos teraszán ma vendéglőt találunk. Még feljebb a konak, Gavran Ka- pitonovic egykori várkapitány székhelye. Ez ma művésztelep. Umjetnicka Kolonija _ olvasom nagy nyersfa-kapuján. Belének. Előttem hatalmas gránátalmafa nemesített, őszibarack nagyságú, rózsaszínen mosolygó gyümölcseivel. Színes virágok, tisztaság, csend. Még egy fakapu, melynek nyitásakor a fent elhelyezett kis kolomp megszólalására fehérkötényes, idős hölgy tekint ki az ablakon. Vera asszony — amint később megtudom — a telep szakácsnője. Fia, Alois a gondnok. Barátságosan fogadnak és azonnal körülvezetnek a meghitt épületben. Egy-két-három ágyas szobák, mindössze nyolc, törökös, falba épített szekrénykékkel, félköríves meszelt kemencével. Falépcső vezet az emeletre, ahol a sarokban törökös székek, réztál az asztalon, szőnyegek, a falakon a művészek képei. Mintha Gül Baba házába léptem volna. Szobám ablakából kitekintve csodálatos kép tárul elém: lenn a mélyben a mindig zölden hömpölygő Neretva, dús növényzetű parttal, távolban meredek hegyoldalakkal. Alattam a szürkén csillogó kupolás medresz. Fenn, a meredek hegyfokon a citadellaszerű, romos vár, égbenyúló tornyával, melyet Mátyás király építtetett a török ellen, a raguzaiak és a pápa segítségével. A félköríves hegyoldalban amfiteátrumszerűen helyezkednek el az apró házacskák, melyek legtöbbjét a lakosság elhagyta már s külső formáját műemlékszerűen meghagyta a szállodakombinát. Belseje komfortos kényelemmel, de törökös faragványokkal díszítve várja a turistákat. Első idegenvezetőm a már két hete itt tartózkodó Torok Sándor szabadkai festőművész, akit megérkezésemkor a dzsámi kőkerítésén ülve láttam. Fején nagy szalmakalap, kezében vázlattömb, bozontos, sötétbarna haj, szakáll, művészkülsőre vallott. Ebéd után elindulunk egy sétára. Kilépve a kolónia kapuján, előttünk a vakító fehéren égbeszökő tűhegyes dzsámi. Ma péntek van és bizonyára nagy ünnep lehet, mert színes, bjjgyogós viseletbe öltözött muzulmánok igyekeznek a templom felé. Most nem magnóról szól az imádság, mint máskor. A minaret körfolyosóján személyesen jelenik meg a müezzin, körbejárja és a négy égtáj felé hajolva zümmögi el szövegét. A dzsámi udvarán sudár, hatalmas ciprus. — Ezt a minaret építtetője ültette — világosít fel Sándor — Természetesen, mindnyájunk modellje. A meredek, lépcsőszerűen kivájt köveken felbaktatunk a várhoz, illetve erődítményhez. Kövei, ablaknyílásainak formái ma is pontosan mutatják, melyik a reneszánsz és melyik a török építkezés. E motívumokat le is vázoljuk magunknak. A hegyoldalt körítő romos várfalak másik végén a nyurga Szahat- kula, az óratorony áll, mely óra és harang nélkül olyan, mint egy ki- vájtszemű csontváz. — A XV—XVI. sz.-ban virágzó város volt Pocitelj, fontos átkelőhely a Neretva partján. A régi feljegyzések szerint 300 házzal — meséli idegenvezetőm. A galériát másnap délelőtt nézem meg. A művésztelep területén az ebédlő külön épületben van, ennek alsó része a galéria. Itt láthatók a világ minden tájáról ide érkezett művészek alkotásai. Ebből az anyagból évente az ország különböző vidékein kiállítást rendez a kolónia. A művésztelep munkáján keresztül ismertetik meg ezt a csodálatos vidéket az ország más városaival. Így jutott el már az anyag Sarajevóba, Capljinába, Belgrádba, Mostárba, Szabadkára. Ma benépesül kissé a kolónia. Megérkezett egy értekezletre össze- gvűlt társaság. Nagy terített asztalnál történik az ebéd; az ismerkedés. Hangulatos, közvetlen. Vera asszony konyháját a galéria képei is dicsérik. Lucullusi lakomának beillő változatos, nagy adagok, gusztusos gyű. mölcstálak. Társaságunkban van Dzemal Ce- lic sarajevói architektor és felesége, Mák Dizdar aranykoszorús költő és felesége, egy sarajevói lap kiküldött munkatársa és a társaság élén, az asztalfőn; professzor Hakija Kuleno- vic festőművész, a telep alapítója és igazgatója. Most beszéljük meg a programot, a tervezett kirándulásokat. Délután még egy sétára rajzunk ki a telepről kezdődik már is a témák gyűjtögetése. Abból aztán akad itt bőven, szinte kifogyhatatlan. Minden adva van: zölden hömpölygő folyó, romos vár, színes kövek, kupolák, minaret, terhüket békésen cipelő csacsik, a bugyogóban nehezen, szinte humorosan mozgó nénikék, virágzó gránátalma bokrok. Amikor este kigyúlnak a reflektor fényei, a Neretva-partról a legkeletibb díszlet meseszerűsége ejt ámulatba. TAVASZY NOEMI (KÖVETKEZIK: lapunk november 28-1, keddi számának 2. oldalán: A BOSNYAK TENGERPARTON)
