Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-24 / 277. szám

Hű örökösként

Hatvan esztendő. Meg harminchárom, huszonkettői három... Miiltunk naptárában, jelenünk naptárában sokasodnak a fontos dátumok. S néma dátum maga, hanem az időpont jelölte esemény, tett, cselekedet vésődik tudatunkba, jelzóköveként annak, honnét maré tartunk. Örökösei vagyunk elődeinknek. Mindazzal szembe kell néznünk, ami megtörtént. Jogunk elválasztani a porladót és a maradandót. Kötelességünk hűen őrizni azt, ami a múltból a jövőnek szólt.

Visszaadná hitét

Népszava, 19X7. december 6.: A vidéki munkásság békegyűlései. „Pilisen a napirend előadója, Czóbel Ernő elvtárs, a romlott közállapotok okait a hallgatóság élénk tetszése mellett fejtette ki, hogy három esztendőnek annyi bűne és mulasztása után gyökeres változást már csak a választójog megalkotása, a béke megteremtése hozhat. Ebben a küzdelemben a munkásosztály csak önmagában bízhat. Hogy mily nagy tettekre képes a munkásság, ha önmaga veszi kezébe sorsának intézését, azt megmutatta az orosz forradalom.”

Vörös Űjság, 1918. december 7.: „Az egyetlen kiút a szocializmus. A szocializmus, mely nemcsak a termelés anarchiáját szüntetné meg, de azt a lelki anarchiát is, melybe a kapitalizmus az emberiséget süllyesztette. A termelés köztulajdonba vételével visszaadná elvesztett hitét, de elvesztett munkakedvét is az emberiségnek.

Látom az értelmét

Mily nagy tetteikre képes a munkásság? Renner Ferenc tiltakozik, neki semmiféle különleges tettet ne tulajdonítsanak. A Vízgépészeti Vállalat nehézgépkezelőjének takaros házában, Pilisen, a Kávai úton beszélgetünk S jó ideje tesszük már, túl vagyunk azon, hogy bizony Czóbel Ernő nevét fölcserélte a festőművész Czóbel Béláéval— utóbbiról igen, előbbiről nem hallott —, s lakóhelye munkásmozgalmi hagyományairól, emlékeiről keveset tud. Mentsége: munkája. Az országot járja, olykor két-három hétig sem kerül haza, főnökei serege ügyködött, hogy találkozónkat összehozzuk. Renner Ferencnek tényleg nincs semmi különleges tette. Hacsak az nem, harminc esztendeje dolgozik a cégnél annak jogelődjeinél s úgy, hogy külön polc van az üveges vitrinben a kitüntetéseinek, ám így is szorosan állnak egymás mellett a piros dobozok. Nagy tettekre nem, de tettekre tehát hivatkozhatunk, persze fölfoghatnánk akként a dolgot, ez a tett nem más, mint kenyérkereset, Igaz ez? Renner: Kenyeret sokféleként kereshet az ember, s ha csak annyi érdekli belőle, akkor sótlan karéj az, nincs benne köszönet. Renner Ferencnek az édesapja is munkás volt szintén gépieket kezelt igaz, kényelmesebb körülmények között, mert fedett helyen; tőle kaphatta a kedvet a mesterségre. A három testvér közül egyedül neki adatott meg a szakmatanulás, két fivére csaik_ jóval később — a felszabadulás után — szerzett képesítést. Keresniük kellett — ennyi az indok ma. Akkor az volt a természetes. S most Renner Ferenc két gyermeke esetében? Az egyik azt folytatja, amit apja csinál kotrókezelő, a másik, a lány a Semmelweis Orvostudományi Egyetem hallgatója így akarták — mondja apjuk. Szűkén méri a szavakat any- nyi szent Mindig ilyen volt? Utálom a sopánkodást, meg azt, ha valaki a dolog helyett a száját koptatja — feléli Talán ezért, hogy szinte ösztönösen olyan munkahely felé vonzódott, ahol a maga ura, gazdája, felelőse. Van egy váltótársa, s egy csoportvezetője, két emberrel érintkezik tehát közvetlenül S mások, nem hiányzik a nagyobb közösség? Kiderül a szótlanság mögött határozottság á-Il, olyan munkaerkölcs, ami immár húsz esztendeje teszi alkalmassá Renner Ferencet arra, hogy főnökei a legkényesebb munkára re- zénvelíék. Vezénylik, ő használja ezt a kifejezést Katonás csengése van, nem zavarja? A vízügy komoly dolog, ott a szolgálat tényleg szolgálat. Mindenkor, nemcsak akkor, ha valahol nagy víz jön. Ennyit mond. Főnökei viszont azt is tudatták, voltaik árvizes időszakok, amikor génével egvütt húsz órát húzott le, s négy óra éliW'ks.vei í.«mét munkába jelentkezett Mi hajtja, hajtotta? A különleges helyzet? De hiszen ritkán van — szerencsére — különleges helyzet ő

meg mindig ilyen. Szereti a munkáját? Csacska a kérdés, nem is felel iá többet csak annyit, persze. Miért? Nem töpreng a válaszon. Felel azonnal: Mert látom ez értelmét. A munkakedve mindig egyforma? Az ember nem gép. Meg azért azt is érezni kezdem, hogy túlmentem az ötvenen. Megtörténik, fáradtnak, érzem magam a hét vége felé. Amit korábban nem ismertem. Ez bosz- szant. S más nem bosszantja? A kétbalkezes munka, az nagyon. Mi például? Ha nem hoznak időben üzemanyagot, s leállók. Vagy az, nekikezdek valaminek, például bakhátazás- nak, s egy óra múlva pöfög ki hozzám a főnök a motorján, Feri bácsi hagyja, vonulni kell fontosabbra... Gyakorta van ilyen? Akad. Azt mondták nekem, még a magánál idősebbek is Feri bácsizzák. Mit gondol, miért? Azt én nem tudom. Ilyesmin fölösleges gondolkozni. Az ember a dolgán törje a fejét.

Nem jelentették be

Vörös Űjság, 1919. március 20.: Az aszódi Munliástanács, melyben a szociáldemokraták csatlakoztak a kommunistákhoz, elhatározta az 5100 holdas báró Schossberger, és a Hat- vany-féle 9500 holdas földbirtokok szocializálását megváltás nélkül, és a szociáldemokrata paktumos földosztó rendeletre való tekintet nélkül. Szándékukat nem jelentették be a kormánynak, sem a szociáldemokrata pártnak. Előre megállapított terv szerint hozzáfogtak a nagyszerű munkához, a föld felszabadításához. Kedden, március lS-án, a Párizsi Kommun emlékünnepén a proletáriátus nagy napját azzal ünnepelték, hogy megcsinálták a föld fegyveres forradalmát. Ezen a napon vette birtokába Aszód, Kartei, Paks és Hévíz fegyveres népe a báró Schossberger-féle birtokot.”

Azt mondták, jár

ö lesziendös volt akitor özvegy Slepkó Sámuelné Incze Ilona, hatvannégy tehát most Szülei szavaiból emlékszik, „megbukott a kommün”. Arra azonban saját tapasztalataiból, mi volt a napi tizennégy órás munka a Schossberger-birtokon. Komisz világ volt az, nem olyan, mint a mostani, látja-é, a szövetkezet most külön agronómust tart arra, segítsen azoknak tanáccsal, akik a háznál is termesztenek. Kartalon vagyunk, a valamikori Schossberger „birodalom” emléke azonban úgy merül fel, mintha történelem előtti időkről beszélnénk. Slepkóné nyugdíjas, természetesen termelőszövetkezeti nyugdíjas. Természetesen? Slepkóné: Igaz, nagyon szegény falu nem volt ez a mienk soha, mert igyekeztek magukon lendíteni az emberek, a kertészetnek itt mindig sok volt a híve, ha máskor nem, akkor sötétben kapirgáltunk a földön, a magunkén, azután mentünk a máséba. Mert ugye, abból nem lehetett megélni, amennyi a magunkfajtának jutott. Másfél holdunk volt, örökség, az uram jussa. Abból nem lehetett volna akkora családot ellátni, hiszen mi tartottuk anyámat, neveltünk három gyermeket. Nem úgy ment az, mint mostanában, az állam dugdos a fiatalok zsebébe ezt meg azt, csak akarják az újabb gyereket, akkor a kutya sem törődött azzal, kinek mit rekeszt el az ablaka az utca előtt. A másfél holdacska 1945-ben azután meghízott; összesen négy lett belőle. A szegénységhez sok, a gazdagsághoz semmi. No igen, de akartak gazdagok lenni? Mi soha nem voltunk olyan szerzők, akiknek semmi nem elég. Akad ilyen ember a faluban is, nevetek rajta, mivé lesz a sok veríték, hiszen nem viszi magával senki, amikor az utolsó isten áldjont mondják neki. Amikor osztották a földet, mennyit igényeltek? Semennyit. Az uram fogoly volt, én három kicsivel azt sem tudtam, mihez kapjak, hogy a víz színén maradhassunk. Hát akkor? Adták. Kérés nélkül. Azt mondták, jár. Szeretné ha most is a magáé lenne az a négy hold? Ugyan, nem kérdezi komolyan. Minek? Az ember örökösen rettegett. Mi lesz, jön eső, beüt-e a palánta — ubor- káztunk. már akkor is, csakhogy nem fóliával, mint most a várnék —, s ha fagyot hoz a hajnal.,. Ebből állt az életünk. Lehet, szegény uramat ez vitte el, a szíve nem bírta, pedig soha nem ivott, a bagószagot még viselni sem tudta, hanem az élet, az többet ártott neki, mintha ezekkel élt volna. Mikor halt meg? Hetvenegyben. Azt mondta az utolsó években, látod anyus, mert így hívott, ha mindig így ment volna a sorunk, akkor most nem a doktorhoz járnánk, hanem üdülgetni, mint a gyerekeink. Akkor már régen a téeszben voltunk, tettük, amit kiosztottak, de nem főtt a fejünk, nem kellett minden hajnalon riadalommal kémlelni, mit ígérnek a magasságban levők. Gondja? Hála istennek, semmi. A lányo- mákkal vagyok itt, az ö házuk ez, négy esztendeje építették, s látja-é, rnájr toldják, új szoba kell, a Krisztina unokám esküvő előtt áll...

Megállapítja a jogot

A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alkotmányának alapelveit 1919. június 23- án fogadta el a szövetséges tanácsok országos gyűlése. Ennek a dokumentumnak hatodik paragrafusa így hangzik: ,A Tanácsköztársaságban csak annak van helye, alá dolgozik. A Tanácsköztársaság elrendeli az általános munlcakényszert, ezzel szemben megállapítja a munkára való jogot. A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.”

Ezért kár volt jönnie

A beteglátogatóval együtt érkezem Törökbálintra, a Mikszáth Kálmán utcába. Katona Tamásné, a Mechanikai Művek fölrakója kórházban voi't, epeműtét után lábadozik. Munkatársai, ahogy a műtét idején, úgy most sem hagyják — mint mondja — betokosodni. Hozzák, viszik a híreket; szeretjük a Marikát, indokolták. Kaionáné két gyermek mamája, férje hivatásos katona, tiszthelyettes. Név és foglalkozás véletlen összetalálkozásaként el viccelődhetnénk, ám tréfa helyett azzal ingerlem az asz- szonykát, mii lenne, ha a szokvány ajándék helyett gyárbeli látogatója a föknondólevelet hozta volna? Hiszen — képzeljük csak el a nekünk elképzelhetetlent — a vállalatnak nincs szüksége betegekre, tartsa el a betegpénztár, ha meg fölépül, akkor keressen- magának - -helyet, -munkát Legyint, mintha körülöttünk csetiő- botló fiának mondaná, hagyja már abba a komolytalankodást. Válaszra sem méltat tehát ahogy arra sem felel — s magáiban aligha van nagy véleménnyel az ostoba kérdéseket föltevő tollfongatóról —, mit csinálnál, ha zárva találná a gyárkaput, mivel a cég beszüntette a tevékenységét? Süt róla a visszafojtott nevetés vidámsága, s mert újabb, hasonló kérdéssel hozakodom elő, ki is pukkad belőle a kacagás, mondjam már, valójában miért jöttem, . hagyjuk ezeket a nevetséges dolgokat. Azért jöttem, hogy ezeket megkérdezzem — felelem. Mire ő: Nahát, ezért kár volt jönnie. Kaionáné egyébként mindkét gyermekével igénybe vette a gyermekgondozási segélyt, igaz, annak nem teljes idejét, mert a két pici gyors egymásutánban érkezett A gyerekek csak most vannak itthon, hogy ő is maradni kényszerült egyébként óvodások. Ahogy munkát kezd, a srácok mennek vissza az óvodába, amit egyébként várnak is, mint anyjuk mondja, unják magukat, hiányoznak a haverok, a közösség. A közösség? Igen, ezek a gyerekek megszokták, hogy másokkal együtt énekelnek, játszanak, tanulnak verset, s teljesítményük csak akkor igazán fontos — mégha az csupán a bögrék fölrakása is uzsonnakor —, ha másoknak nyújt valamit Érdekes, nem? Mi ebben az érdekes, kérdez vissza Katonáné. Tényleg, nem is olyan érdekes.

A szellem birtokreformja

Szabad Nép, 1945. április 1.: Szent- Györgyi Albert nyilatkozata. „Egy intenzívebb, új szellemű és szélesebb körű oktatás lényegesen hozzájárulhat a társadalmi válaszfalak lerombolásához. A szellemi életben is sürgős és mélyreható birtokreformokra van szükség. A tanításnak azonban nemcsak az anyaga és kiterjedése, hanem egész szelleme is meg kell hogy változzék, hogy ki tudja termelni az új embertípust.”

Sokféle szél fúj

Megközelíti a kétezret a gödöllői Agrártudományi Egyetemen tanulók száma. Meglehetősen merész vállalkozás tehát úgy vaktában kiemelni valakit e seregbőt ahogyan a mező- gazdasági gépészmérnöki kar hallgatójával, Fehér Tiborral tettem, s válaszaiból következtetni arra, miként vélekedhetnek a többiek. Számít-e, ki milyen családból érkezett, szülei

I

Szabadság

Rózsa Péter szobra

Polgár István;

Hegy és fák

Hintáivá a környék minden madarat, kemény derekukkal állanak a fák.

Fák? Ez valamennyi elszánt partizán — harcban edzett, hős had a hegy oldalán, valamennyi őrszem, próbált katona,

a vezér Kilátó büszke csapata, együtt ez a sok fa egyetlen sereg, madárfészket, gombát, bokrot védenek, mint mi védünk téged, sarjadó világ.

All a hegy és állnak a hegyen a fák.

mivel foglalkoznak? Semmit, semmit — ingatja fejét a szakállas ifjú. Ez egyáltalán nem érdekes. S mi az ér- dea.es? Hát azért az tagadhatatlanul nem mindegy, ki hogyan van eleresztve. Anyagiakban? Persze. Itt nagyok a különcségek. Igazságtalanság ez, annak érzik? Nem erről van szó. Csak nem mindig ott a jövedelem, ahol kellene. Ahol a társadalomnak megéri. Ezért van azután közöttünk olyan srác, aki nem minket, hanem bármelyik profot zsebreteheti, ami a jólszituáltságát illeti. S pont agrármérnök akar lenni? Ide tudta beterelni a papa meg a bizonyítványa. Nem hiszem, hogy az életben egyszer is bárhol a mezőgazdaságban vállal majd munliát. Mi az apja? Lódoki. Állatorvos. Fiúkám azonban szabályosan fél az állatoktól. Hülyére cukkoljuk. Nem veszi észre magát. Igaz, ha kell egy százas, akkor rákényszerülünk ösztöndíjosztásig. Sok ilyen van, mármint figura a karon, az egyetemen? Erről azért nincs szó. Elég tisztességes a gárda, s legtöbbünket érdekli is az, amit tanulunk. Hivatás? Ez jól hangzilc, de hát ha agyonütnek, akkor sem tudom azt mondani, hogy mi itt szent megszállottak vagyunk. Ez nem lenne igaz. Többségünket érdekli a mezőgazdaság, azután vannak, akik úgy gondolták, ide könnyebben bejutnak, mint máshová, s mégiscsak diploma. Sokféle szél fújja a srácokat, a lányokat, ahogy általában az életben mindenkit. S ki erre hajlik, ki arra. Unalmas lenne, ha már most, itt az egyetemi évek alatt eldöntené az ember az életét, azzal, hogy leköltözik valahová, szövetkezetbe, vagy állami gazdaságba, s na, hol az a világ, hadd váltsam meg alapon elkezdette bohóckodni. Egyre inkább szakma a mezőgazdaság. Én legalábbis így látom. Tehát a szakmát kell jól megtanulni, aztán a többi majd kialakul. Vágyai? Tisztességes munka, ahol az ember kipróbálhatja magát. Rangtól függetlenül? Nem a rang ad örömöt. A maga szülei mivel foglalkoznak? Apám szakmunkás, a villamosgépgyárban, amiám szövetkezeti tag. Hová való? Ceglédre. Visszamegy, ha végez, hiszen rövidesen döntenie kell, bár a pályázati rendszer korlátlan mozgáste-et nem kínál ? Maid meglátom, mi lesz az étlapon. Étlapon? Magunk között íny nevezzük a pályázati vapírokat. S ha valahol elhelyezkedik. akkor a munka első és egyetlen lesz, vagy mögé. mellé sorakoznak . olvastatta teendők is. amit közéletinek szoktunk nevezni? Nagy inger nincs bennem nyüzsögni,

de az természetes, hogy bármire fölkérnek, amiben tudóit, abban segítek. Miért természetes ez? Miért? Látja, ez olyan kérdés, amit soha mm tettem föl magamnak. Valahogy úgy alakult. Már az általánosban, a Mészáros Lőrincbe jártam, jó volt ott az úttörőélet, sok szép emlékem maradt. S mert kedvet kaptam, folytattam a középiskolában is a mozgalmi munkát. Ma valahogy ez benne van a levegőben. Belenő az ember, vagy inkább már beleszületik. Ahogy itt a kolezsban nem lehet magamra zárni az ajtót, ablakot, úgy az életben sem lehet ezt megtenni. Persze, az az igazság, nem is akarom. Marha jó az, amikor kidumáljuk magunkat, az ember úgy érzi, mintha kicsit piás lenne, zsong a feje, bizsereg mindene, tele van megemésztendő dolgok- kal, amiket a többiektől hallott, s azt hiszem, ez a lényeg, van egy csomó minden, amin érdemes gondolkozni. Például? Szakmai ügyek is, meg erkölcsiek, s persze, arról is folyik a csevely, mit hogyan szeretnénk az elhelyezkedés után. Baráti kör ez, ahol beszélgetnek, mindig ugyanazok? Fenét, nincs ilyen, valahogy összeverődünk s kész. Nem kell erre szervezni senkit. Az meg undok dolog lenne, hogyha valaki odajön, elküldjük, mivel nem haver. Miért lenne undok dolog? Maga szerint tényleg nem lenne az? De, persze, undok dolog lenne.

Becsülettel szolgálja

Kádár Jánosnak 1977. februárjában, a munkásőrség megalakulása huszadik évfordulójára rendezett ünnepségen elmondott felszólalásából: „A magyar kommunistáknak mély meggyőződésük, történelmi tapasztalatuk, hogy a forradalmi fejlődésben csak olyan úton mehetünk előre, csak olyan tempót diktálhatunk, amelynek helyességéről meg tudjuk győzni népünk alapvető tömegeit, amelyhez meg tudjuk nyerni a nép támogatását. Politikánk egyik sarkalatos pontja, hogy szükséges, nélkülözhetetlen a kölcsönös bizalom a párt és a munkásosztály, a párt és a szocializmust építő nép között. Bízunk a munkástömegekben, bízunk a szocialista, a kommunista eszme legyőzhetetlen erejében. A munkásosztály és a nép is bízzék a pártban, amely nem uralkodni akar a népen, hanem legjobb lelkiismerete szerint becsülettel szolgálja a szocializmus ügyét, a nép ügyét.”

MÉSZÁROS OTTÖ