Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-22 / 275. szám
HF.C.YKT 1978. NOVEMBER 22., SZERDA Korong — ecset — orgonasíp TÁRLATNYITÁS HANGVERSENNYEL Vácott egy nem mindennapi kettős művészi bemutatóra nagy számban sereglettek össze a kicsiny gyermekektől az őszülő öregekig Zagyva Imre munkatársai, barátai, tisztelői és az érdeklődők. Utolsó munkahelyének, a Minisztertanácsnak és a parlamenti hivataloknak nyugdíjasait két külön autóbusz szállította. E széleskörű vonzásban legalább akkora szerep jutott Zagyva Imre emberi, mint művészi kiválóságának. Mi is évtizedek óta ismerjük, barátunknak mondhatjuk őt, de azt a sok szépet, amit itt hallottunk, meg sem mernénk írni, pedig századunkban is vannak még igazi mesehősök! /A* ^ Műveszcttriő r A ml hősünk jó 60 évvel ezelőtt indult a bihari Sárrét- udvariból, eljutott Debrecen_ be, ahol tanító és egyben kiváló zenetanár is lett. E képessége és képesítése tette Sopronban gimnáziumi igazgatóvá és ugyanitt más, történelmi és művészi hatások is érték. Azon kevesek közé tartozik, akik nem egyszerre lettek művészek, hanem pályájuk dele- lője után; ő is előbb az államigazgatásban „épített”, „alkotott”, csak kissé másképpen: a társadalomban és a lelkekben, tehát a legnehezebb „anyaggal” dolgozott; embertársaival, őket formálta és alakította. Többek között személyzeti-helyettes is volt, majd ezt követően a cigányszövetség egyik megbízottja és még számos más fontos állami funkciót is betöltött Az ország keleti és nyugati szélének élményei, e kettős, sőt fővárosunkban immár a hármas összetevőjű művészi hatások szintézise csak most, nyugdíjba vonulása után bontakozott ki teljes egészében. Mások ekkor már fáradtan pihennek, ő viszont most állt ki elénk, hogy művészete legjavát bemutassa és beavasson bennünket is szüntelen útkeresésébe. A muzsikus Csillapíthatatlan vágya révén egyszerre három művészeti ágban keresi útját, egyénisége mind teljesebb kibontásának lehetőségeit: a zenében, a kerámiában és a festészetben. Zagyva Imre kerámiái Mi ezeket külön ágazatoknak tekintjük, ő azonban egységbe olvasztja össze. Így a váci zeneiskola modern hangversenytermében a legnehezebb és legösszetettebb — manapság új reneszánszát élő — hangszerek egyikén, az orgonán virtuózkodik: kiválasztotta Bach, Händel és Eberlin nehéz, ellenponttechnikával komponált barokk fúgáit. Ezeket játékos mosollyal játssza végig a helybeli Musica Humana közreműködésével; a gyakorlott zenekart Erdélyi Sándor vezette. A bemutató után szerény mosollyal kért bennünket Zagyva Imre, hogy fáradjunk át kerámiakiállítása megtekintésére is. Senki nem marad le! Ha rangsorolni kellene mégis, Zagyva Imre kerámiáit tennénk első helyre. Ezt ő is érzi, ebbe fektetett legtöbb munkát (kezdve a mosógépmotorból átalakított korongolótól a saját műhelyig), ezt készítette elő hangulatilag a zenei bemutató és az akvarellek is mintegy keretül szolgálnak. A keramikus A keramikus Zagyva Imre ifjonti hévvel birkózik még a maga elé tűzött mind nehezebb feladatokkal; harmonikusan tagolt rendben sorakoznak a korongolt tányérok, tálak és a vázák, külön egy kávéskészlet és többfelé felfüggesztett fali kerámiadíszek. Nagy vázái a legszebbek, ezekből a kiállítás befejező szakaszán külön gyűjtemény sorakozik, de emlékezetesek a tömör felületre összesűrített, soproni hangulatot árasztó városrész- letek és loggiás udvarok is a falakon. Korongolt edényei egy részén plasztikúsan domborítja ki az erővonalakat, míg másokra karcolt vagy kaviccsal dörzsölt mértanias és virágdíszes motívumokat sorakoztat mindig szép rendben. Folyton tanul és tanít: ellesi az erdélyi edények karcolt technikáját, majd a nádudvari népi kerámia kavicsdörzsöléses díszítőmódját, és mind a kettőt tovább is fejleszti. Legtöbb újítása mégis mázas edényein látható: átlátszó, folyatott és vasoxidos összetétellel kísérletezik, eredménnyel! Különösen nagy vázái mutatnak új irányokba, valószínűleg ő is ezen az újonnan tört csapáson halad majd tovább, mert ezeket a darabokat tette a kiállítás végére, mintegy a mondat befejezéseképpen. A festő Vízfestményet derűs emlékképek, már abban az értelemben, hogy ezeken is soproni utca- és városrészletek és itt- ott távolabbi tájak is láthatók. Zagyva Imre harmonikus egyéniség, művészete a múlt élményeinek és a jelen alakulásának derűs szintézise, azonos benyomások különféle művészeti ágakban jelentkező feldolgozásai. E hangulat árad egész kiállításából. Katona Imre egyetemi docens és Katona Imre múzeumi osztályvezető RADIOFIGYELO A SZÍNES SZÍNPAD ezentúl kéthavonta jelentkezik — szombat este indította új sorozatát a rádió. Amint a rádióújság ismertetője mondja, u hazai és a világirodalom bestsellereit dolgozza fel egyórás hangjátékokban. Az első dramatizálásra kiválasztott mű egy kitűnő Heltai-regény volt. Minden megtalálható benne, ami a könnyed, kellemes szórakozáshoz kell: szerelem, izgalom, titokzatosság es elegancia. A rádióváltozat legnagyobb erénye talán éppen az, hogy ezt az eleganciát, könnyedséget sikerült a regényből átmentenie. Rövid, időnként alig sóhajtásnyi jelenetekből épül fel A 111-es című hangjáték (a rádióra alkalmazás és a rendezés Túrién György munkája) és ezekben a kis jelenetekben gyorsan, minden zökkenő nélkül pereg a balvégzetű történet. Ezt a balvégzetet persze senki nem veszi igazán komolyan, még a szereplők sem; Selíridge úr, a titokzatos mágus, múlt és jövő tudója, cirkuszi bűvész, tenyérjós, talán szélhámos és végzet sújtotta szerelmes, egy kicsit maga is szórakozik saját bűvös hatalmán. A főhős, a lecsúszott, minden pénzét elkártyázó magyar báró az ő titokzatos hatalmába kerül, retteg tőle, de folytonos pénzzavarai kiszolgáltatják neki — a mágus segít és közben régi emlékeket idéző jelekkel, homályos jóslatokkal, sejtelmes figyelmeztetésekkel gyötri áldozatát; titokzatos női hajszálakkal, haj tűkkel, üres szobából felhangzó csengő kacajokkal és a múltból fellibbenő égszínkék pongyolákkal. Amikor pedig saját jóslata beteljesülvén rajta, a mágus meghal s a főhős borzadozva életben marad, a rádióhallgató is kellemes borzongással kapcsolhatta ki a rádiót. A rejtély — rejtély maradt. Nem minden titoknak van megfejtése, szerencsére. RÁADÁS címmel beszélgetés hangzott el vasárnap délelőtt Kupái Sándorral, a híres mezőtúri fafaragóval. Ráadás azért volt ez a beszélgetés, mert a Mezőtúron rendezett kívánságműsorban már megismerkedhettünk egy kicsit ezzel a nagyszerű, mesélőkedvű öregemberrel. Mesélt a gyerekkoráról, az első, vízhordásból, kugliállítgatásból összekuporgatott keresetéről, a kántorról, aki úgy elcibálta a bal fülét, hogy a mai napig is nagyobb a másiknál, a birkaSZÍNIIAZI ESTÉK /L-i lt fZiwts, lfnÖ'fl driilM Kj! CUl a József Attila Színházban A festmény a XVI. századból való. Az idősebb Pieter Brugel Bolond Gré- ta című alkotásán csak másodlagos a tömeg fölé emelkedő nőalak bomlott- sága. A látvány arra késztet, hogy történetet találjunk ki, hogy keressük okát az elmeháborodásnak. Brugel minden vásznáról akár több novella történetét is kiolvashatjuk, a kép az alapkonfliktust rögzíti, a mesét bárki szabadon alakíthatja. A Bolond Grétá- ról annyit tudunk, hogy a közösség megszégyenítette, kitaszította és magára hagyta, s ez őrültségének oka. Miért jutott ide Gréta? A válasz fantáziánkra van bízva. Grochowiak, lengyel költő, regény- és drámaíró bűnügyi sztorit választott: Grétát 13 rokonának meggyilkolásával vádolják ártatlanul, sőt halálra is ítélik és csak a bitó közvetlen árnyékában győz az igazság, de akkorra a lány már megőrül, Brugel páratlan értékű képének varázsát erősíti a novellisztikus magot teremtő kérdés. Grochowik szokványkrimijét kizárólag költői értéke teszi játszhatóvá és nézhe- tővé. Az Örült Gréta ugyanis, mint színpadi alkotás rossz, s nem elsősorban a dramaturgiai hibák miatt lehet kárhoztatni. Ez ugyanis mellékes, hiszen az igazán jó drámák mindig új szabályokat teremtenek. Csakhogy Grochowiak a hagyományos dramaturgia szerint építkezik, s a maga választotta rendszert nem tudja alkalmazni. A drámában csak elvétve találunk egy-két jó karaktert, így aztán jellemfejlődés sincs, a figurák szócsőként közvetítik az író véleményét és cselekedeteik nem saját jellemükből fakadnak. Grochowiak története már eleve elhibázott: Grétát valaki feljelenti, hogy ki és miért, azt nem tudjuk meg. Az igazi bűnös tehát nemcsak, hogy nem bűnhődik, de a személye is rejtve marad. A feljelentés után minden megy a maga törvényes útján. Grétát már csak akkor közösíti ki a falu, amikor tudományosan bizonyítják, hogy a rokonok tetemében cián van, s a hősnő ciánnal kezeli a növényeit is. Ne várjon a néző tragikomédiát, még akkor sem, ha élénken emlékszik még a művészileg nem túl értékes francia filmvígjátékra, amelyben pontosan ezt a sztorit lát^a. Ebben a drámában a Grétát vádló ügyész a legszimpatikusabb, a legemberségesebb figura, bár a hatalom mechanizmusát neki kellene megszemélyesítenie. A méregszakértő sem követ el erkölcsi hibát, igaz, mégsem vonzó alak, mert az ügyész keresteti meg a Grétát felmentő bizonyítékot. A drámában így hát mindenki ártatlan, mert senki sem utal arra, hogy a feljelentő rosszindulatú, irigysége, aljassága teszi tönkre Grétát. A rendező, Barlay Gusztáv, Brugel képét eleveníti meg a színpadon, s számára csak másodlagos eszköz a dráma. A koncepció világos: az embertelen mechanizmus, a közösség kitaszítása — bár ebben az alkotásban egy pszichológus tudatosan létrehozza Grétában a skrizofén állapotot — menthetetlenül elpusztítja a személyiséget. Ezzel aligha vitatkozhatunk. De a darab végén a rendező agyonszúrja saját koncepcióját. Az utolsó jelképes jelenetben ugyanis a Brugel-kép főfigurájának jelmezében színrelépő Gréta kardjával az ügyésznek ront, az egyetlen embernek, aki a cselekményben mellé áll. Csányi Árpád díszlete lehetővé teszi a gyors színváltozásokat, s emellett kompozíciójában is szép. Kemenes Fanny jelmezei ezúttal nem segítettek egyértelművé tenni a figurákat és a cselekmény idejét. Elsősorban azonban rendezői problémák nehezítik az előadás hatásosságát, mindenekelőtt a jelenetek vontatottsága és dinamikai lazasága. Visszatetsző néhány felesleges attrakció is, mint például a méregszakértő feleségének öncélú részegeskedése, vagy a börtön egyik női foglyának visszatetsző, morbid hatású félmeztelensége. A színészek korrekt, átlagos teljesítményt nyújtanak. Nyilván összefügg a középszerűséggel, hogy a drámának nincsenek kiemelkedő, igazán jól megírt figurái. Szemes Mari sem tud sokat kezdeni Gréta alakjával, bár így is elismerést érdemel, mert saját karaktert teremtett. Bánffy György játsz- sza az ügyészt, s elsősorban belső konfliktusainak megjelenítésével tűnik ki. A méregszakértő íróilag sem tisztázott alakjából Fülöp Zsigmond nehézkes figurát formált. Voith Ági hatástalan maradt. Néhány jellegzetes karaktert mégis láthatunk Harkányi Endre, Káló Flórián, Soós Lajos, és Makay Sándor megoldásában. Az előadás egyik legfeszültebb jelenete a női börtönben játszódik. Rendezői érdem, hogy a viszonylag sok szereplő mindegyike külön karaktert kap, Bakó Márta, Lóránd Hanna és a főiskolás Pataki Erzsi villanásnyi jelenetei emlékezetesek maradnak. A bemutatás talán egyetlen indoka, hogy a hazai színházi életben ízelítőt kaphattunk a lengyel színművészet egy sajátos, költői drámának nevezett irányzatából. Kriszt György paprikásról, aminek csak ő tudja a receptjét és nem árulja el senkinek. Arról is szó esett, hogy kezdett el először fát faragni, csak azért, mert sokáig kellett az ebédre várni, s valamivel el akarta ütni az időt. Mondott lakodalmi verset, mert hiszen minden valamirevaló mezőtúri lakodalomban ő mondja a leves mellé a verset, mesélt az énekkarról, mert annak is tagja régóta és mesélt az öregségről, a magányosságról, a halálról. S erről úgy, olyan természetesen, minden önsajnálat nélkül, inkább kicsit mulatva saját öregségén, ahogy talán csak falusi ember tud. Elmondta, hogy mióta a felesége meghalt s ő magára maradt, bizony nem tud rendet tartani. Néha négy váltás ruha is elöl van, csak úgy a székre vetve, mert ő rendetlen egy kicsit. S hogy bizony rossz, hogy ha öltözködve, az ingén nem találja a gomblyukat, nincs kinek odaszólni, hogy ugyan, lelkem, igazítsd meg. S hogy egyszer már őérte is eljött a halál, mintha szitán át láttam volna, aztán feketeségbe zuhantam, de nem is bánja, mert most már tudja legalább, hogy kell átmenni a másvilágra. Persze, ha lehetne, elélne ő akár még kétszáz évig is. Hetvenkilenc éves most, s a riporter alig győzte terelgetni, irányítani a beszélgetést, Sándor bácsinak annyi mesélnivalója lett volna. Végül is fél óra leteltével (úgy látszik, ennyire volt szabva a ráadás) szinte mondat közben kellett búcsút vennünk ettől a nagyszerű öregembertől. Sajnáltam bizony; sok unalmas percet odaadtam volna a rádióműsorból s inkább még őt hallgattam volna. Elképzeltem egy rádióműsort, amelyben (egyfajta dokumentumfilm mintájára, ahol a kamerát leteszik és magára hagyják) ottfelejtenék valahol a mikrofont. Nem lenne ügyes riporter, rendező, szerkesztő, vágás, szerkesztés. Persze az ilyen műsorban biztosan lenne holt idő, sok törmelék, töredék. Mégis — föltéve, hogy jól választanák ki, hol érdemes ottfelejteni a mikrofont — máshoz nem hasonlítható érdekessége lenne annak, amit így kapnánk. Kupái Sándorról például nemcsak jó történeteket kaptunk volna, hanem nyomon követhettük volna, hogyan buknak föl-alá az emlékek, mi marad fontos, igaz, egy hosszú életből, ha valaki szépen megöregszik. Mosonyi Aliz MŰVÉSZETI KÖNYVEK Kinyitva az idő kapuját Minden utazás csodavárás. Csábításának aligha tud bárki ellent állni. Ám utazni sokféleképpen lehet. A most megjelent könyv egészen sajátos útját válaszfja ennek a teljességre törekvő érzésnek, állapotnak. Lapjai a fantázia szülöttjei, egy elképzelt rekonstrukció vázlatai. Naplójegyzetként is értékelhetők, hiszen a gondolkodó festő-grafiküs, Ru- zicskay György megpróbálja utitársként végigélni az emberiség történelmének többezer évét. Fantasztikus utazás A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatánál megjelent Fantasztikus utazást játéknak szánja a szerző, s elmondása szerint amíg ezt a hetvenöt lapot rajzolta, csak emlékezete és képzelete vezette ceruzáját. Felszólítása — Indul a ceruza, nyílik a vázlatkönyv, tessék beszállni! — nem mindennapi búvárkodásra csábít, tulajdonképpen megidézése az elmúlt időknek. Nincs benne nosztalgia, nem akar ámítani, csupán azt teszi, amit bárki megtehet egy baráti társaságban: kedvet ébreszt a távolbalátáshoz. S még ha fordított irányú is a fantázia csapongása (tehát nem a jövőbe pillant), a végeredmény akkor sem lehet közömbös: a meseszövés lébilin- cselően hat a lapozgatókra. De mit is tesz Ruzicskay György ezért a játékért? Kinyitja az idő kapuját: mam- mutvádaszatra vezet, A Khe- opsz-piramis építésének részesévé avat, felvillantja Salamon király és Attila udvarát, a régi Hellászt, s Hannibál elefántjaival mi is átkelhetünk képzeletben az Alpokon. Erasmus, Leonardo, Michelangelo, Rubens, Goya, Beethoven, Fulton, Blériot, Owen, Steen megidézésével korszellemet hoz közelünkbe. A gondolat szabadon választott futamainak rajzi megele- venítésével teremt érdeklődést, térképezi fel úgy a régmúltat, hogy korsorjázó lapjai — a bevezetőt író Gál György Sándort idézve — mintegy rávezetik az olvasót: az ember nemcsak utitárs a történelemben, hanem cselekvő, alkotó, felelős részese is a históriának. Az én múzeumom A Képzőművészeti Alap tizenöt esztendeje indította útjára Az én múzeumom elnevezésű, ifjúságnak szánt sorozatot. A vékonyka füzetek hamar kedveltté váltak, hiszen az indulástól közreadott harminchét kiadvány egyaránt alkalmas arra, hogy megismertesse a fiatalokkal a hazai és az egyetemes művészet legfontosabb alkotásait, és ezzel közelebb hozza a művészet megértéséhez, szeretetéhez a még nem járatosakat. Különös előnyük ezeknek a kiadványoknak, hogy az olvasók nem készre alakított végterméket kapnak. Vagyis a képeket az érdeklődőknek kell a megfelelő magyarázathoz beragasztaniuk. S ez nem megy egykönnyen, hiszen ehhez a bevezető dolgozat áttanulmányozására is szükség van. A megismerés igénye tehát kizárja a felületességet, az odafigyelés alaposságán, a körültekintő elemzésen igen sok múlik. Az-én múzeumom sorozat a közelmúltban megújult. Nemcsak címoldala lett ízlésesebb, hanem tartalmában is körül- határolhatóbb bemutatásra vállalkozik. Az új számok folyamatosan ismertetik majd meg a legfontosabb hazai és külföldi múzeumokkal az olvasó-nézőket. A legfrissebb füzet a Magyar Nemzeti Galériában őrzött és megtekinthető XIX. századi magyar műalkotások reprodukcióit tartalmazza. Bakó Zsuzsanna alapos tanulmánya mindenki számára lehetővé teszi az eligazodást és tájékozódást. Egy építőművészről A kiadó másik sorozatának — Mai magyar művészet — a köteteiről gyakran szólunk a lap hasábjain. A kismonográfiák egy-egy életmű vagy pályaszakasz bemutatásával nyújtanak segítséget a tájékozódáshoz a kortárs képző- és iparművészetben. A festők, grafikusok, szobrászok, textil-, ötvös-, keramikusművészek munkásságának taglalása mellett az építészek tevékenységének az elemzése is hozzátartozik ehhez a körképhez. A legújabb monográfiában Finta Józsefnek, legszámottevőbb építészeink egyikének megvalósult terveiről kapunk áttekintést. Többek között az ő alkotása: a dunaújvárosi garzonház, a salgótarjáni Pécs- kő Áruház, csillagházak, a budapesti Duna Inter-Conti- nental és Volga Szálló, melyekről nap mint nap véleményt alkothatunk. A kötet révén megismerkedhetünk külföldi tervezéseivel is, ami hozzátartozik a teljes képhez. Mindezek ellenére is Lipták Irén tanulmánya nem sorolható a sorozat legsikeresebb darabjai közé. Szakmai zsargonokkal átitatott könyve inkább egy tervtárgyalás nyugalmasabb perceihez kapcsolódik, mintsem annak az igénynek a kielégítéséhez, hogy elmondja építészet és társadalom kapcsolódását. A szubjektív és tárgyilagos véleményalkotás hiányzik az írásműből, amit mindössze Finta József vallomásai hoznak életközeibe. M. Zs.
