Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-19 / 247. szám
A vecsési hagyományok folytatói BÁNYÁSZ BÉLA KÉPEI, BRINDZIK LÁSZLÓ SZOBRAI £ A Vecsési fisz ’78 egyik ki- I 5 emelkedő programja ez a tár- = lat, mely október 23-ig látható i = naponta 10 és 18 óra között a 5 művelődési házban. Pest megye képzőművészeti hagyományai nem csupán Szentendrére, Vácra, Zebe- gényre korlátozódnak. Ha egy kicsit jobban körülnézünk Ve- csés múltjában, rátalálunk Gammel József, Szabados Jenő, Visnyovszky Lajos, Gold- mann György festői, szobrászi életműveire, ök vala'hányan Vecsésről indultak, s a képzőművészet klasszikusai és közkatonái lettek a tehetség és a sors j óvói tálból. Bányász Béla és Brindzik László vette át e neves elődöktől művük folytatását. Szemlélet és minőség ' Brindzik László 1945-ben Végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Kisfaludi Stróbl Zsigmond tanítványaként, ő volt a gellérthegyi Szabadságszobor kivitelezésének vezetője — kiválóan ismeri a plasztika szakmai fogásait. Bár eddigi energiáját jórészt önzetlenül a kivitelezés segédszolgálatában kamatoztatta, művei szerepeltek budapesti, vecsési, monori, dabasi tárlatokon. Itt az idő, hogy saját szobrászi jövőjére gondoljon. önálló művei közül portréit méltatjuk elsősorban, melyet családtagjairól és Jókairól, Petőfiről, Liszt Ferencről készített. Érdekes több munkásfigurája, e műfajban id. Szabó István bányászaihoz zárkózik fel olajmunkás-csoportja. Szemléletben és minőségben is. Vonzódik a repülésihez. Valamikor pilóta volt, s egyik legszebben faragott síremléke is az egyik repülőszerencsétlenség áldozatát, Hámory Andrea légiutaskísérőt ábrázolja visszafogott, nemes formákkal. Szeretnénk hinmi, hogy Brindzik Lászlónak sokkal inkább jövője van, mint múltja, s hogy így legyen, az egyedül szilárd elhatározásától függ. Képi felfedezések Bányász Béla tényleges és szellemi rokona Nagy Istvánnak. — Most újra új képekkel mutatkozott be szűkebb hazájábain, Vecsésen. Megőrizte alföldi elhivatottságú realizmusát, fokozta festői eszközeinek hatékonyságát. Változatlanul elmélyülitek portréi, mert bennük nem egy személy tükörképét adja, hanem az olvasó lány, a fejkendős asszony általános magatartását. Régebben Ve esés és Zebegény környékét fedezte fel képekkel Bányász Béla —, most a. Balaton körül A sarakban őskori temetkezési urna áll. Az üveg alatt a tárlókban kőbalták, pattintott kőeszközök, réz- és bronzkori ékszerek, kelta fegyverek. A falon kardok függnek. Múzeumokban a régészeti leleteket felsorakoztató helyiségekben mindez gyakori látvány. Most azonban mégis talál benne valami különöset a szemlélő, pontosan a helyszín miatt. A Pest megyei Tanácsi Építőipari Vállalat KlSZ-klubjá- ban vagyunk, Vácott. Régészeti leletek Vác környékéről címmel rendeztek itt kiállítást. Kővári Klára régész, a Vak Bottyán Múzeum munkatársa, a kiállítás rendezője a bemutatóról így vélekedik: — Az építőipari vállalat berkeiben az ismerkedés a régészeti Ideiekkel érdekli és érinti az embereket. Szeretnénk felhívni a dolgozók figyelmét az építkezések, földmunkák során előkerült régészeti leletek védelmére. Ezen a kiállításon a múzeum legszebb darabjait mutatjuk be. — Honnan származott az ötlet? — Nem ez az első kiállítás a klubban — mondja Székelyhídi Ferenc, a vállalat köz- művelődési előadója. — Nálunk, az építőiparban a köz- művelődés gyakran ütközik akadályokba, ötszáz bejárónk a munkaiidő letelte után érthetően siet, hogy elérje azt a járművet, ami hazaviszi. Nekünk olyan kiállítást kell rendeznünk, melynek vonzereje és a Bakonyban járt. Ez tanulságos utazás volt, mert nem az atmoszférát festette meg, hanem a tóparti házakra telepítette az Alföld súlyos csöndjét és méltóságát.' Egyéni maradt Bányász Béla miunlkásábrázo- lásaiban is, olyannyira, hogy beszélgető fuvarosai a téma további festői kifejtését sürgetik; nagyobb méretben. U M. van, melyet meg is akarnak nézni. — Egyelőre csiak kísérletezünk ezekkel a kiállításokkal. Az év elején amatőr művészeink aJlkotásiait tettük közszemlére, volt úgynevezett hobbikiállítás is ebben a klubban. Ez utóbbit egy leendő szakkör szervezésében az első lépésnek tekintjük. — Ez a mostani kiállítás hogyan született? — Pár hónappal ezelőtt ugyanezzel sikertelenül próbálkoztunk. Időközben a múzeumhoz került egy népművelő, aid felvetette, hogy a múzeumi hónapban itt is szívesen rendeznének időszaki kiállításit — Múzeumunk közművelődési munkájában a legfontosabb feladatok közé tartozik a munkásművelőd&s, s ezen belül az üzemi kiállítások rendezése — mondja Bánhidi Petemé, a múzeum népművelője. — Ebben a hónapban a múzeumi és műemléki hónap kiemelt rendezvényei közé tartozik az Egyesült Izzó váci gyárában a Vak Bottyán múzeum régi könyveiből rendezett kiállítás. Itt pedig a jelenleg bemutatott anyag, melyet a későbbiekben vándor- kiállításként tovább viszünk. A következő rendezvényünk a Híradástechnikai Anyagok Gyárában október 25-én megnyíló dokumenitumkiállítás, mely az 1918—1919-es váci eseményeket tárja a látogatók elé. K. É. Rádiófigyelő FEHÉREN FEKETÉN. Hétfőtől új műsorszerkezet lépett életbe a rádióban. A legfontosabb változást az új sorozatok, összeállítások, ígérik. Az első nap újdonsága, az egy próbaadással már jelentkezett Fehéren feketén című rádiófolyóirat volt. A szerkesztő, Boros János előzeteséből megtudhattuk, hogy a műsor, a folyóiratok a témát részletesebben taglaló, alaposabban körüljáró feldolgozási módját kívánja rádiós eszközökkel megvalósítani. Bakonyi Péter egy magányos tanítónőt látogatott meg a nyugdíjas pedagógusok otthonában. Fridrik Margit egy végigdolgozott élet során ösz- szegyűjtött pénzéből a pusztaszabolcsi gimnázium részére alapítványt hagyott, hogy a több mint százezer forintnyi összeg kamataiból évente Ifjú szívekben élek címmel szavalóversenyt rendezzenek. A ritka eset, mellyel eleinte a lebonyolításával megbízott jogász sem tudott mit kezdeni, jó alkalmat adott Bakonyi Péternek, hogy pénzről, hivatásról, magányról beszélgessen az alapítvány felajánlójával, és a megajándékozott iskola diákjaival, igazgatójával. Az utolsó, legsikerültebb blokk, Mennyibe kerül egy gól címmel a sport és a pénz kapcsolatával foglalkozott. Erről, a pletykákban gyakran, nyilvánosan szinte soha nem szereplő témáról hallhattunk végre pontos adatokat, maguktól a játékosoktól, akik a pénzt kapják, és az FTC egyik vezetőjétől, aki a sportáganként! elosztásról is áttekintést adott. Hogy a modern versenysport pénzbe kerül, hogy a játékosoktól nem lehet elvárni, hogy ingyen, lelkesedésből teljesítsenek, hogy a játékos az egyesület fizetett alkalmazottja, aki alapfizetésén túl eredményei szerint kapja a prémiumot — a műsorban feketén fehéren kimondott igazságok. De az egyes sportágak ismertetett bérezési rendszerei első hallásra csak nagyon nehezen voltak összehasonlíthatók — igy csak sejteni lehetett, hogy a labdarúgókat fizetik legjobban, az atlétákat legrosszabbul, s a teniszezők bérezése talán legigazságosabb. Mező Ferenc NEMCSAK A MÚZEUMI HÓNAPBAN? Szokatlan színhelyen ■p m-0SZÍNHÁZI estek 7 7 7 • • Bemutató 1 Olílíl Sawyer kalandjai a Gycrmekszínházban IRIGYELT SRÁC ez a Tom. Bár mindörökre beleolvadt a mesék világába, s az elmúlt századforduló korából nem tud igazán kilépni, csak felderengeni. Vad, bolondos őszintesége, játékos ötletei és romantikus hősiessége csak sok-sok áttételen keresztül képes hatni a mai alig tizenévesekre. Nemcsak azért, mert száz évvel fiatalabbak és egészen más viszonyok között élik meg kamaszkorukat, hanem sokkal inkább azért, mert a mi teenager- jeink gyerekként is felnőttesebbek, kép- zeletvilágük számtalan konvención átbukdácsolva formálódik. Tom Sawyer hatalmas szabadsággal, gyerekesen gyerek. Talán éppen ezért irigyelt hős. Tom és Huckleberry Finn kalandjai az eredeti regény lapjain fantáziakeltő, számtalan világfelíedezésre alkalmat adó lehetőségek. A Gyermekszínház színpadán azonban túlzottan is konk- rétizálódnak a figurák és a helyzetek. A legifjabb közönség harsányan nevet a kerítésfestésre fogott barátokon, a szerelmi zálogként felkínált döglött patkányon, a hittanórán kiforgatott bibliai idézeten, Huckleberry Finn szemölcsgyógyító macskáján, vagy éppen borzongó izgalommal várják a temetői jelenet kimenetelét, Indián Joe lelepleződését és Törnék hőssé dicsőülését. Időközben felsejlik a kérdés: mi közük napjaink kis srácainak ezekhez a konfliktusokhoz, mit tehetnek át saját világukba tanulságként? AZ ELÖADÄS mindvégig megmarad egy kalandos játék szintjén, a minden jelenetben ott bujkáló humor természetesen ébren tartja az érdeklődést. S a tanulság? Remélhetjük: többször bukkan fel a buksi fejekben, hogy a bátorság és az igazságszeretet teheti naggyá az embergyereket. Ennél is általánosabb értelemben, s még inkább áttételesen, nekünk felnőtteknek is sugall némi megfontolandó gondolatot az előadás: talán kevésbé kellene ráerőltetnünk saját konvencióinkat a gyerekekre. Ez esetben nem érezzük egyértelműen hasznosnak az előadás sodró tempóját, már-már túlpörgetését és csillogó vidámságát, mert ezzel elmossák a történet líraiságát, s jószerével a tanulságát is. Pontosabban az írói szándék érvényesülését nehezíti a produk- • ció túlfűtöttsége. Mark Twain nem titkolt szándéka az volt, hogy az öntudatra ébredő gyerekek érzelmeivel, logikájával láttassa és bírálja saját kora társadalmát, kritizálja a felnőttek világát. Legalábbis kétséges marad, hogy a Gyermekszínház Tom Sawyer-előadása gondolkodásra lcészteti-e ifjú nézőit, hogy mérlegelőbb szemmel nézik-e majd a mi gyerekeink is saját környezetüket. A RENDEZÉS — Bohák György munkája — igyekezett minél teljesebben kibontani a figurákban rejlő gyermektípusokat, számtalan szellemes ötlettel teremtette újra a Mark Twain által formált alakokat. Csupán azt hiányolhatjuk, hogy nem segítette kellően a színprdi és a nézőtéri gyerekek közötti híd — ha tetszik, találkozási pontok — létrejöttét. Ugyanakkor nagyon jól illeszkednek a zenei betétek és dalok az előadás egészébe. A zeneszerző: Darvas Ferenc, kedves, hangulatteremtő muzsikája az egyes karakterek kibontakozását is kitűnően segítette. Piros Sándor díszletei ezúttal is látványos, egyben nagyszerű lehetőséget te- "remt a sok helyszínváltozás gyors lebonyolításához; különösen jó ötlet a háttérben elhelyezett ámyfüggöny. Ismét sajnálattal tesszük szóvá, hogy rejtve marad a dramaturg személye. Pedig ez esetben egy regényátdolgozást látunk, amely szuverén alkotói személyiséget tételez fel. S itt a dramaturgiai munka alapvetően befolyásolja a produkció egészét, különösen pedig az írói szándék érvényesülését. A dramaturgia egyértelműen abból indult ki, hogy a Mark Twain-mű kalandregény, s miközben ezt az elképzelését maradéktalanul megvalósította; néhány vonatkozásban szegényebbé tette az eredeti alkotást. A SZÍNÉSZEKET egyöntetű elismerés illeti; nagyon értenek a gyerekek nyelvén, minden mondatuk, minden mozdulatuk céltudatos volt. A Tomot vendégként alakító Gyabronka József megfelelően beilleszkedett a társulatba, színes, ötletgazdag játéka elismerést érdemel. Ugyanígy Sirkó László, a Huckleberry Finn megszemélyesítője, aki külsőségekben is olyan volt, mintha a könyv lapjairól lépett volna elő. A Polly nénit alakító Kassai Ilona kedvesen anyáskodott, a legszeretetreméltóbb nagynéniként mozgott a színpadon. Kevéssel halványabb volt a többieknél Becky figurája, Detre Annamária megformálásában. S Kautzky Ervin tiszte- letese csak azért tűnt kissé idegennek, mert ő tért el leginkább a szokványos karaktertől, s hogy ez nem jelent most egyértelmű elismerést, annak elsősorban az az oka: nem tudta végig egységesnek megtartani a figurát. Sikeres alakítást láttunk Besztercei Zsuzsa, Turpinszky G. Béla, Sárosi Gábor, Ambrus Asma és Körösi Éva megoldásában is. Különösen Körösit illeti dicséret, mert három szerepet játszott, s mindhárom figurának igyekezett egyéni karaktert adni. Tegyük hozzá: a szereposztás egyik gyengesége éppen az, hogy a fiúszerepek jelentős részét is nők alakították, s ezt legföljebb a társulati gondok indokolják. Az előadás végén egyetlen dolgot sajnálhatunk: kár, hogy nem sikerült még színpadon megteremtenünk saját korunk, évtizedeink igazán tipikus kamaszhősét, aki a mi gyermekeink mindennapjait éli meg. Kriszt György HETI FILMJEGYZET A nagy balhé Jelenet A nagy balhé című filmből. Balról Robert Redford Gengsztertörténet a „régi szép békeidőkből”, azaz az 1930-as évekből, a műfaj klasszikus helyszínén, Chicagóban játszatva — kall ennél több a közönségsikerhez? Ráadásként két világsztár a főszerepekben: Robert Red- ford és Paul Newmannl Ez már maga a bombabiztos kasz- szasiker! Az is. A film öt éve készült, azóta is állandóan játsz. szák a világ minden részén. E tartós sikeren a nézők aligha gondolkodnak el, pedig érdémes egy kicsit közelebbről szemügyre venni, mitől is olyan kapós ez a film. A mozilátogatókban — tud- va-tudatlan, bevallva-beval- latlanul — különböző nosztalgiák élnek: Ezek egyike a nosztalgia a régi idők mozija után. A békésnek mondott harmincas évek filmjei ma sem vesztettek népszerűségükből, s minden olyan új film, amely ezekhez az évekhez nyúl vissza, biztos sikerre számíthat. Főként két típus kelendő: az egyik az érzelmes- szerelmes-drámai, könnyesbús történet (lásd a filmművészeti alkotásként roppant gyenge, de a negyven-ötven évvel ezelőtti világot aprólékos gonddal idéző A nagy Gatsby című filmet, éppen Robert Redforddal a főszerepben), s a másik a gengszter- történet a húszas-harmincas évek nagy (és többnyire a valóságra támaszkodó) sztorijával (lásd a Bonnié és Clyde-tői a Borsalinón át — akár A nagy balhéig). Az amerikai filmgyárak érthetően igyekeznek kiaknázni ezeket a nézői nosztalgiákat, s i a már bevált sémákat újra rheg újra előszedik, és néhány apróbb változtatással újra meg újra „eladják”. A nagy balhénak is ez a trükkje. A néző kedveli a gengszterszitorikat? Akkor adjunk neki. Kedveli Paul Newmánt és Robert Redfor- dot? Játszassuk őket együtt, — különösen, hogy egyszer már az ő kettősük világsikert csinált egy múlt század végi western történetből, a Butch Cassidg és Sundance Kidből. A nagy balhé sztorija egyébként erősen emlékeztet a mozijainkban nemrég bemutatott . Anthony Quinn filmre, a Blöffre (Vagy az emlékeztet erre, mivel később készült). Ez is egy példátlan precizitással megszervezett nagy átejtés körül forog, s mivel a forgatókönyvíró D. S. Ward jól pergő — és még humorosnak is mondható — történetet alkotott, a rendező George Roy Hül pedig megfelelő tempóban realizálta a két jeles színész alakította, minden hájjal megkent vagányok históriáját, a néző végül is nem szórakozik rosz- szul. Hogy aztán a két rokonszenves szélhámos milyen újabb nosztalgiákat ébreszt majd a nézőkben — az más kérdés. Illetve: az már valószínűleg egy újabb nosztalgikus gengszterfilm kérdése. A főszerepekben természetesen Newmannal és Redforddal. Győztes csapaton minek változtatni? A tankcsata Ki tudja, hány ezer — vagy százezer — elesett katona fekszik olyan tömegsírokban, melyekbe azonosítatlan, vagy azonosíthatatlan holtakat temettek? A század két v'lág- háborúja szomorúan közkeletűvé tette a fogalmat: az ismeretlen katona sírja. A hősi halált haltak hozzátartozói ma is ellátogatnak e tömeg-- sírokhoz, melyek fölött nem áll kereszt, fej fa elesett kedveseik nevével, hartem esetleg csak egy szám olvasható: e tömegsírban ennyi és eny- nyi katona nyugszik. Ez a mindmáig fájó sebeket feltépő tény a kiindulási pontja Leonyid Bikov szovjet rendező filmjének, melynek forgatókönyvét Borisz Vasziljev (a Csendesek a hajnalok írója) és Kirill Rapo- port írta. A film két főhőse egy tömegsír látogatására utazva ismerkedik össze, s ők idézik fel szeretteiket — a sírban nyugvó édesapáik — emlékét, történetét. A történet egy tizennyolc fős szovjet katonai egység harcáról szól: 1944 tavaszán egy német tanktámadás megállítását kapták feladatul, s e küzdelemben valamennyien elestek. Ikszedik háborús történet — mondhatja erre az olvasó. Igen, az. De a dolog azon múlik, mit tud elmondani ez a sokadik háborús film, valamint: hogy hogyan mondja? Bikov filmje azt mondja: a hősök emlékét ápolniuk kell az utódoknak, mert emlékük példa, emlékeztető, s erőt ad. És úgy mondja, hogy a filmet áthatja valamiféle bo- rongós, ám mégis férfias líra. Bikov egyébként színésznek sem lebecsülendő: az egyik emlékezőt, Szvjatkin ezredest, ő játssza a filmben, egyszerű, bensőséges eszkö. zökkel. Szélcsend Lengyel film, a híres lengyel rendező, Andrzej Wajda munkája. Tegyük mindjárt hozzá: korábbi filmjeit ismerve, ez valami más stílus, másik Wajda. Köztudott Wajdáról, hogy szívesen visz filmre irodalmi alkotásokat. Emlékezzünk csak a világhírét megalapozó Hamu és gyémántra, vagy az újabbak közül a Menyegzőre és Az ígéret földjére. S az is köztudott, hogy meglehetősen szabadon kezeli az alapul szolgáló regényeket, színműveket. Most ez a film mondhatni az ellenpélda. A lengyel származású angol író, Joseph Conrad Arnyékvonal című regényét majdhogynem az illusztráció hűség-igényével dolgozta fel. Ám a film, e hűség ellenére — vagy: ezzel együtt — nem a Conrad regény képeskönyv változata, hanem Wajda film, mely ragyogóan viszi át egy másik műfajba a rendkívül sűrített, rendkívül filmszerű tengerésztörténetet, a Wajdánál meg. szokott drámaisággal, erőteljes effektusokkal. TAKÁCS ISTVÁN
