Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-18 / 246. szám
-•iffídap 1978. OKTÓBER 18., SZERDA HANGVERSENY A JUBILEUMON A Vox Humana négy évtizede Furcsa dolog a születésnap. A felnőtt ember egyre kevésbé örül, ha egy-egy évvel idősebb lesz, míg a közösségek életében az az ünnep, ha a születésnap azt jelezheti, hogy már sok-sok éve összetartoznak. Egy énekkar esetében a 40 éves jubileum már összeko- vácsolódott együttest jelent. Vox Humana. Már a névválasztás is szerencsésnek bizonyult, hisz az emberi hang, az igaz, szép emberi érzelmek kifejezésére a leginkább hivatott. A kórus azonban nemcsak a szerencsére bízta ' magát, hanem megalakulásától kezdve komoly és lelkes munkával jutott az elismerések egyre magasabb szintjeire. Köszöntés és kitüntetés A meghívás a váci Madách Imre Művelődési Központba szólt, a Vox Humana énekkar otthonába, ahol barátok, tisztelők, régi kórustagok, családtagok jelenlétében ünnepelték ezt a szép évfordulót. A Művelődési Központ előcsarnokában a kórus életéről kiállítás készült: a Híradástechnikai Anyagok Gyárának lelkes aktivistái, élükön Petővári Gyulával gyűjtötték össze ezt a nem mindennapi anyagot. A kiállítást Venesz Ernő, a városi tanács művelődési osztályának vezetője nyitotta meg, bizonyítva ezzel is azt, hogy Vác városa a kórust mennyire magáénak tekinti. Köszöntő szavaiban utalt arra, hogy a Vox Humana és karnagya, a Liszt-díjas Makiári József megkapta már a város legmagasabb kitüntetését, a Pro Űrbe díjat is. Kedves meglepetésként a Vác Városi KISZ Kórus Bogányi Tibor karnagy vezetésével Kodály: Nagyszalontai köszöntőjével üdvözölte a jubilánsokat. A zsúfolásig megtelt hang- versenyteremben száz embernek már csak állóhely jutott, de a közönség ezt is vállalta, hogy jelen lehessen az ünnepi hangversenyen. Weisz György, Vác tanácselnöke köszöntötte és méltatta a kórust, majd a Szocialista Kultúráért kitüntetést adta át Edömér Ervinné, Sólyom Károlyné, Droppa István és Pénzes Gyula kórustagoknak. Forrai Miklós, a Kórusok Országos Tanácsának alelnöke a KÖT A díszoklevelét nyújtotta át a Vox Humanának és Makiári Józsefnek. Beszédében szólt az elmúlt 40 év méltatása mellett, a várható, sokat ígérő jövőről is. Alapítók és utánpótlás Az együtt éneklés öröméhez most azok, akik régi kórustagok, emlékérmet is kaptak. Huszonhármán 10 éves munkáért a bronz, tizenöten 20, illetve 25 éves tagságáért az ezüst, tizenhármán, illetve hárman 30 és 40 éves kórus- tagságáért arany jel vényt kaptak. A tagság nevében a Szocialista Kultúráért jelvénnyel és aranyéremmel kitüntetett Pénzes Gyula köszönte meg az elismeréseket. Elmondta, hogy kezdetben még helyük sem igen volt az éneklésre, nemhogy zongorájuk. Ezzel szemben ma a Vox Humana az egyik legjobb körülmények között működő kórus az országban. Igaz, hogy maga a kórus is hozzájárult ehhez, Ember és környezete KÉT KÖNYV A MA ÉS HOLNAP VÁROSAIRÓL Lehet-e a szép jelzővel minősíteni egy várost? Egyáltalán: szépek-e a magyar városok? Vagy vannak-e szépek közöttük? Granasztói Pál, a város- építész-író veti fel így a kérdést, hogy töprengéseire választ kapjon. Habár a Corvinánál megjelent könyvének címében — Szép magyar városok egy építész szemével — feleletet is ad az őt leginkább érdeklő kérdésekre, vagyis elemez, minősít, egyben arra is kitér: mitől is szép egy város, mit mutat a hazai összkép. Országjárásra invitálja olvasóit. Segítője Czeizing Lajos kamerája, vele együtt vallatja ezt az országot. Szándéka szerint azért, mert egy városban fel lehet lelni a táj, a történelmi múlt jellegzetességeit, arculatát. Felhívja figyelmünket, figyelmeztet arra, hogy tisztában legyünk nevezetességeinkkelj törekedjünk megismerésükre, tudjuk, lássuk, mink van, mit becsülhetünk, mit kell becsülnünk itthon. A szerzőpáros tizenkét várost mutat be. Győr, Sopron, Szombathely, Esztergom, Székesfehérvár, Veszprém, Pécs, Eger, Szeged, Debrecen, Miskolc, Salgótarján múltja és jelene sorjázik a szövegben és tágul a fényképek láttán. Granasztói és Czeizing-könyve nemcsak múltidéző, habár mindenekelőtt a történelmi városmagokra koncentrál. A jelen lüktetése, a környezetét formáló, alakító ember mindennapi jelenléte nélkül aligha adhatnának valósághű képet. A kötet fontossága éppen ezért ebben rejlik: megtalálni régiben és újban a ma emberének az életkörülményeit, Azaz úgy alakítani mindennapi tevékenységünket, hogy szervesen hozzátartozzanak városaink egyre összkomfortosabbá váló életéhez, egyben a városok kiszolgálói, természetes környezetei is legyenek a századvég, illetve a jövő ezredév emberének. Paulhans. Peters nagyjelentőségű könyve is ezzel a kérdéskörrel foglalkozik, Szintén a Corvina jelentette meg az idei képzőművészeti világhét alkalmából. Bár őt nem a szép, mint esztétikai kategória, foglalkoztatja, kötete védőbeszéd és vitairat a városi élet mellett. Több szakág — mint például a szociológia, a pszichológia, az építészet — egyes képviselői ugyanis megkérdőjelezik a jövő nagyvárosainak létét. Paulhans Peters logikusan szemrevételezve a múlt eredményeit, a jelen vajúdását, a jövő lehetőségeit, tagadja ezt a siratást, egyben megkérdőjelezi az utópisztikus elképzeléseket. Számára egyetlen lényeges momentum van: a város és az ember egymásrautaltságában az otthonokat, lakásokat körülvevő környezet ne hasson elidegenítőleg, funkcióiban hordozza mindazokat a feltételeket, amelyek meghatározói lehetnek a részekből egymásbaépülő városoknak. Mint írja: kívánatos lenne, hogy a város terének birtokbavétele ne korlátozódjék néhány üzleti kirakatra vagy a kávéházak elé kitett székekre és asztalokra, hanem terjedjenek ki a nem mindig használt közterületek többségére. Csak így volna feloldható a látszólag elkerülhetetlenül monofunkciomális építészet formai görcsössége. Az emberek pedig, akik kénytelenek itt leélni életüket, lehetőséget kapnának, hogy konténer-lakásuk merevségéért kárpótolják magukat, teljesen szabadon rendelkezhetnének az épületek közötti térrel. A város az emberért című kötet — illusztrációs anyagának bőségével együtt — a kor városépítészeti, településtervezési, városesztétikai gondjait veti fel. Nemcsak a szakma, hanem a mindenkori olvasó számára is. A közhasznú írásmű mindenesetre igényeket fogalmaz meg és kelt fel; a kötet utószavát író Meggyest Tamást idézve: hozzásegít a kritikusabb magatartás és a kulturáltabb, humánusabb környezet kialakításához. M. Zs. lelkes társadalmi munkájával. Az ünnepség hátralevő részében a Vox Humana énekelt. több mint egy órán át. Nem szokásos, úgynevezett koncertműsort adtak, hanem néhány kedves szóval — melyet Kertész Zsuzsa tolmácsolt műsorközlőként, igazán szívből jövően — összekötött emlékcsokrot. A sikerhez vezető út Lassus: Zsoldos szerenádja volt a kezdet. A háború utáni évek első nagy sikerére az 1948-as centenáris kultúr- verseny döntőjére és az 1958- as bemutatóra emlékeztek a jelenlevő Bárdos Lajos Távoli álom című művének megszólaltatásával. Az 1981-es debreceni I. nemzetközi Bartók Béla kórusversenyen I. helyezést értek el. 1963-ban Arezzóban, a nemzetközi kórusversenyen megnyerték a folklór kategóriát. Barátokat szereztek a magyar kóruskultúrának, amerre csak megfordultak. Sok dalt tanultak például a hannoveriektől, Grazban, a tartui „Gaudeamus” férfikartól. Franciaországban a vendéglátóiktól, és egy portugál egyetemi kórustól, s Jénában is, ahol már szinte „házikórusnak” számítanak. A kamagyutánpótlás nehéz problémája is úgy látszik már régen megoldott a Vox Humánénál, hisz Hajnóczy Katalin személyében olyan másodkarnagya van a kórusnak, aki méltó mesteréhez, Makiári Józsefhez, aki ezt a tudományt ma már a Zeneművészeti Főiskolán is tanítja. A legnagyobb sikert 1976- ban ismét Arezzóban aratták, hisz két kategóriában is elsők lettek, a nagyvegyeskari úgynevezett klasszikus kategóriában a zsűritől a maximális 100 pontot kapták Bárdos: Libera me domine című most is megrázó előadásban elhangzott kórusművének bemutatásáért. A sikerhez sok munka, tanulás árán elérkezett kórus műsorát Daróczi—Bárdos: Mi- kóházi nagyharang című kórusművével zárta. A lelkes közönség szűnni nem akaró tapsa nyomán még három ráadást is adott az együttes. Kodály: Esti dalának motívumai még jóval a hangverseny után is visszhangzottak bennünk e szép születésnapi ünnepség után. Pintér Emőke KIÁLLITÖTERMEKBEN Üzenet Ráckevéról és Szentendréről Patay László Munkácsy-díjas festőművész kiállítása október 31-ig tekinthető meg a kölesdi Kossuth Művelődési Házban, Rajki László szentendrei alkotó szobrai a Komáromi Kisgalériában arattak méltó sikert. Patay László megújulása Képzőművészetünkben sok eszmény uralkodik. Hevesen terjeszkedik a természetelvű irány, jelentős csoport a különböző szintű, mértékű absztraktok köre, van, aki újít, van, aki mérlegel, — képesség, szándék alapján ki-ki a szerkezet, a szín, a rajz primátusát hangsúlyozza. Patay László éppen tudása, sokoldalúsága miatt összegezi magában ezen festői tulajdonságokat, s bár természetelvűnek vallja magát, — műveiben ötvözi a stiláris lehetőségeket. Ezzel az elemző erővel időzött képek egész sorával családtagjai portréinál, dömsödi mólóknál, öreg füzeknél, kubai motívumoknál, ráckevei hídnál. Ezt a költői szemléletet biztos rajzi tudással véglegesíti. Azon kévéséit közé tartozik, akik meg is tudják csinálni, amit akarnak. Festői elve, hogy a mű csak alapos szakmai tudással közelíthető meg. Az élmény is kevés önmagában, a tudás is, de ha a kettő találkozik; az emberi és a festői rész, akkor kép születik. Patay ajánlata ma a legjobb magyar példák közé tartozik. Az is karakterének erőssége, hogy rajztól a freskóig minden festői műfajt magas színvonalon gyakorol, s ezt a felkészültséget csak nagyon kevesen mondhatják el magukról. A táj Patay művészetében emberi környezet, a fák, sziklák, házak nem önmagukban állnak — érzelmeinkhez és felméréseinkhez kapcsolódik —, a Duna, az almáskert, a virágos domb önmaga karakterén túl ezt a humánus tartozékokat is birtokolja. Az emberi anatómiát, az arc ráncait, az ablak tükröződését figyeli legújabban; a figurák mozgását a térben — életünk .teljes gondolati és érzelmi skáláját. Patay László Munkácsy- díjjal, Tornyai plakettel és a szófiai triennálé díjával fémjelzett szakmai .tudását, magas felkészültségét és festői előrehaladását most az 1978-ban készült új képek sorozatával is messzemenően igazolta. Rajki László szobrai Másfél évtizede fedezhetjük fel különös érzékenységű szobrait tárlatokon, és egyre inkább köztereken is Vácott, Orosházán, Békéscsabán, Nyír- adonyban. Pályája nyugodtan ível, társadalmi figyelemmel és egyéni összpontosítással halad előre. 1939-ben született Orosházán, 1962-ben végzett Mikus Sándor tanítványaként a Képzőművészeti Főiskolán, 1969 óta él a Szentendrei Művésztelepen. Minden időben, késés nélkül adatott meg számára; diploma, műterem, megbízatások. Még valami; művek, mélyet már- ő hozott létre -nagy szorgalommal, termő sugallatok alapján. A látványt szobrászi látomássá alakítja műveiben, megfigyeli és kifejezi a valóság plasztikává növelhető tömbjeit, a dolgok és jelenségek formáját, lényegi külalakját, a világ szobrászi szerkezetét. Erő és finomság, csönd és lendület hatja át felületeit, melyekben feldereng az anyag számtalan Rajki László plasztikája társulása s az ember alkotta tárgy; női test és autó, így szoborral jelöli a létezést és a tárgyban rejtőző gondolatot. Dinamika és szelídség tárulkozik fel szobraiban, — nem külön-külön, hanem az esztétikai eredmény egységében. Enyhén kübizált alakzattal álmodta meg Móricz Zsigmond és Kohán György robusztus szellemi izomzatát, — a ben- gáli fiú és a piramis, — autókból szerveződő rétegeit, Nagy László nem felejthető portréját. Bármennyire is -tiszták és megoldottak formái, éppen ezért érezzük azt, Rajki László művészete most kezdődik igazán. Grantner-alkotás az Ady Gimnáziumban Amikor a gimnáziumban az Ady Galéria létesült 1968-ban, dr. Kovács József, az Árpád Múzeum akkori igazgatója adományozta a xézlemezdom- borítással készült portrét az intézmény alakuló gyűjteményének. ö az Iparművészeti Múzeum raktárában talált e szép fejre, s miután a muzeológusok ismeretlen XIX. századi műnek ítélték, több más tárggyal együtt átadták Rác- kevének. Az idén szeptemberben Grantner Jenő Munkácsy-dí- jas szobrászművész meglátogatta a ráckevei Ady Endre gimnáziumot, akkor derült ki az igazság. A kitűnő szobrász elmondotta, hogy ez az első Ut a tánchoz ÉVTIZEDE is elmúlt, hogy utoljára hazánkban járt A Szovjetunió Állami Akadémiai Népi Táncegyüttese — népszerű, közismertebb nevén: a Mojszejev együttes. Ennyi idő egy ilyen rég megalapozott, világhírű együttes életében is elég tekintélyes ahhoz, hogy az újbóli találkozást felfokozott érdeklődéssel várjuk. A negyvenegy esztendővel ezelőtt, 1937. februárjában a Szovjetunió első hivatásos néptáncegyütteseként alakult együttes, és Igor Mojszejev, aki megalakulása óta vezeti ezt a gárdát, művészi rangjánál fogva mindig tartogat valami újat, frisset, érdekeset, fejlődésüknek .mindig van olyan izgalmasan merész momentuma, amelyre érdemes odafigyelni. Az együttesnek a budapesti művészeti hetek keretében bemutatott új műsora — címe: Üt a tánchoz — kielégíti várakozásunkat. Azt eddig is tudtuk Mojszejevékről, hogy táncosaik a legszigorúbb klasszikus balettiskolai képzésben megtanu-lhatókat a legfelsőbb fokon tudják, s hogy erre az alapra építik rá a folklór táncok mozgáskincsét, sőt, a modern táncművészet, egyes esetekben pedig az akrobatika és a pantomim formavilágát is. Egyszerűbben fogalmazva: az együttes valamennyi tagja — a tánckar lét- 1 száma száz körüli — nagyon tud táncolni, *' nem nagyon lehet elképzelni olyan technikai feladatot, amelyet meg ne oldanának, játszi könnyedséggel, virtuozitással. Nos, ami mostani műsorukban új és meglepő, az nem más, mint hogy ezt a páratlan technikai készséget mintegy „szakmai minimumként” használja fel Mojszejev arra, hogy egy hatalmas ívű táncszvitet szerkesszen meg. LÉNYEGÉT tekintve az Űt a tánchoz sok tételből álló táncszvit. Láthatunk lengyel, magyar, francia, üzbég, mexikói, argentin vagy román táncokat; láthatunk sokszereplős, fergeteges kompozíciókat és egy, két vagy károm táncosra készült kamarakompozíciókat. A műsort indító balett-termi gyakorlatoktól — melyek szinte a táncok „alapszókincsét’' idézik fel előre — a műsort záró hatalmas Poloveci táncokig egy sor különböző folklór anyag színpadi tánccá sűrített-formáit megvalósulásával kápráztat el bennünket a termékeny fantáziájú Mojszejev. Pontosan ismeri az egyes néptánckultúrák alapmotívumait, jellemző mozgásanyagát, mindazokat a lépés-, mozgás- és ritmuslcombinációkat, melyekkel egyforma illúziókeltű erővel képes megidézni-felidézni egy argentin tangót, egy magyar pontozó legényest, vagy egy mexikói gaucho táncot. Felmerülhet persze a kérdés: ez-e az igazi Mojszejev együttes? Ez-e, ami rájuk igazán jellemző? Vajon nem a kimeríthetetlenül gazdag orosz néptánckincs színpadra emelése, frissen tartása, új meg új kompozíciók létrehozása az elsődleges feladatuk? Azt hiszem, a válasz: is-is. Egy ilyen fajsúlyú együttes nem egyetlen műsort tart repertoáron. Legalább öt-hat egész estét betöltő, komplex műsoruk van, s ha ezek közül az egyik ilyen újszerű, kísérletező, más lehetőségeket kereső, akkor ezt csak örömmel fogadhatjuk. A TELJESEN a folklór anyagból élő-építkező együtteseket sokkal inkább fenyegetheti a beszűkülés, a múzeummá válás veszélye, mint azokat, akik a tánc tágabb, frissebb lehetőségeivel is igyekeznek élni. S ha ezt ráadásul még úgy teszik, mint Mojszejevék, hogy tudniillik egy ilyen friss hangvételű műsorban a nézőnek valóságos kis táncantológiát is adnak, mintegy tánctechnikai és táncstílusbeli ismeretterjesztésben részesítik — nos, akkor csak üdvözölhetjük ezt a vendégszereplést, mely a világhírű együttesnek számunkra eddig ismeretlen arcát villantotta fel. Takács István alkotás, mellyel életműve kezdődött. Különös történet kíséri a szobor születését és sorsát. 1935-ben Rómában Lutter pápai prelátus kérte fel az akkori római ösztöndíjas Grant- nert a Szent Erzsébet portré elkészí lésére. Grantner Jenő ezután elkészítette kétméteres arányban az egész álló figurát a legendából ismert rózsamotívummal. Ez szerepelt az Iparművészeti Múzeum jubileumi kiállításán 1936-ban. Itt látta meg az impozáns szobrot Klein István, a Georgia RT vezérigazgatója. Akkor épült e mezőgazdasági vállalat székháza Budapesten, a Rákóczi és a Kiskörút sarkán, s Klein István némi módosítást kérve, azonnal megrendelte a szobrot, mely a ház homlokzatán ma is látható. Az eredei Szent Erzsébet fej műesoporítá sokszorozó- dott. Klein István ugyanis külön márványszobrot is rendelt Grantner Jenőtől, s ez a szobor 1938-ban szerepelt a velencei biennálán, sőt egy olasz lap a címoldalon közölte a műről készült fotót A Szent Erzsébet-szoborről az eredeti fejet levették 1953- ban, s Grantner Jenő fotói alapján Darvas Klára arcmását megmintázva, azt az eredeti márványszoborra illesztette. A mű ma síremlékként látható a rákoskeresztúri zsidó temetőben. Különös történet társul tehát Grantner Jenő szobrához, de a lényeg az, hogy az arc első változata is megmaradt, Ráckevén, Losonci Miklós
