Pest Megyi Hírlap, 1978. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

& 1978. SZEPTEMBER 17., VASÁRNAP V/

wiglssaaftcfl^^M^aeaMaMsaasaaoiffl^^

kMAop

A futóhomok hősei

Petőfi Kutyakaparójától Kőcser enciklopédiájáig

A százéves Kőcser község születésnapja alkalmából méltó külsejű és tartalmú kötet jelent meg. Fényes borítólap fedi a 454 oldalas és 30 egész oldalas táblával ^díszített jubileumi kiadványt. Kéziratos honismereti pályázatok egész sora — néha itt—ott nyomtatásban is egyes részleteik — készítette elő ezt a nagy vállalkozást. Ilyen teljes monográfiánk azonban mindössze tíz(!) van egész Pest megyéből.

Nehezen tudnám műfaját meghatározni. Szívem szerint Kocsér en- ciklopédiájának mondanám, mert amit csak e községről egyáltalán tudni lehet, szinte mindazt tartalmazza is. Időrendben halad ugyan, így a címében is Kocsér története kitételt viseli, ámde ennél jóval többet ad és az egyes témáknál, mint amilyen pl. a tanyavilág, a társadalom, az ipar és egyebek, újra és újra visszanyúl a „kezdethez”, ami viszont legfeljebb egy évszázadot jelent. Magától értetődően elkülönül a felszabadulás utáni korszak, ezen belül pedig a politikai- gazdasági-társadalmi élet átalakulása, valamint a tsz-ek, a kulturális és egészségügyi helyzet és még több más. fontos kérdés.

&\\\\\\V^\\\V.\\\V\Vw

A szorgos szerzőpár: Antal Domokosáé és Utassy Miklós szinte minden adatot rögzített, elrendezett és értelmezett. Alig hiszem, hogy a községben élne egyetlen olyan felnőtt, önálló kereső dolgozó, akinek neve e mű hasábjain valamilyen formában ne szerepelne! De a meghalt ősöket és elődöket sem kezelik mostohán.

Ez az áradó adat- és anyagbőség mintegy ellensúlyozza a község fiatal életét és eddigi viszonylagos ismeretlenségét. A kimódoltabb szerkezethez szokott olvasó legfeljebb ázt vethetné ellen, hogy a puszta felsorolások, jegyzékek, különféle névsorok és táblázatok esetleg hátsó függelékbe is kerülhettek volna, így folyamatosabb lenne a fő szöveg olvasása. Ámde ez egyáltalán nem „kötelező’' szabály vagy gyakorlat. A könyv alcíme szerény: „Fejezetek a százéves község múltjából es jelenéből”. Ennél bizony jóval többet kapunk: szinte teljes fejlődésrajzot és körképet. Jó példája e reprezentatív monográfia^ annak, hogyan kell és lehet is teljesen hiteles adatok segítségével a közelmúltunkról és főként jelenünkről máris ún. történelmi távlatból beszélni! A Pest megyei Levéltár igazgatója, dr. Lakatos Ernő és munkatársa, dr. Lakos János kitűnő segítséget nyújtottak ehhez.

Ami még dicséretesebb, a modern mecénások, az Üj Elet és a Petőfi Mezőgazdasági Termelőszövetkezet nélkülözhetetlen anyagi támogatása sem jelentette azt, hogy a szerzők emiatt részrehajlók lettek volna. Ellenkezőleg. Ennek az lett az eredménye. hogy a község történetének keretein belül végre két kitűnő, részletes tsz-fejlődés.rajzot is kaptunk. József Attilával szólván — kinek nevét pl. az egyik tsz-brigád is viseli — végre elérkeztünk oda, hogy papok, katonák és polgárok után megismerjük a mindennapi, egyszerű embereket is! Mégis talán ez a mű legfőbb érdeme!

wvwwwwwwwwwwvíi

Kocsér azért nem csupán csak 100 esztendős, hanem jóval több, de kun és jász eredetű lakossága 1596-ban a török hadjáratok következtében megsemmisült, egyetlen gótikus templomrom maradt meg emlékül. A török alatt a táj elvadult, az erdők elpusztulván, a határ csak legeltetésre volt alkalmas: a pusztát hosz- szú időre Nagykőrös bérelte, míg a

XVIII. sz. első felében a jászapátiak az új birtokostól, a Német fLovagrendtől vissza nem váltották. Ezután is egy évszázadon át szinte csak legeltető állattartás folyt itt. állandó lakosság alig ülte meg, gyéren mutatkoztak a tanyák, míg végül a jászok és a kunok kiváltságos kerületeinek megszüntetésével (1876) Kocsér is kivívta közigazgatási függetlenségét. „Nem mondható ..hogy Jászapáti kiházasította önállósuló pusztáját. Szinte a semmiből indultak a faluépítők ...” olvashatjuk a könyvben. A telepesek zöme Jászapátiból érkezett, így nem csoda, ha a kocsériak máig öntudatos jászok! Lépésről lépésre haladt a futóhomok megkötése, a tanyák és a falu benépesülése: a szabadságharc körül még csak 600 fő volt a lakosság, a századfordulón viszont már megközelítette a négyezret. A múlt században a lakosságnak még kétharmada

élt tanyán, utóbb már csak fele, de még így is ez hazánk egyik legta- nyásabb határa. A betelepülések, a futóhomok megkötésének és hasznosításának rövid korszaka előtt, aztán 1919-ben majd újra 1945-ben is bizony hadak or szögűtján feküdt ez a kis község. A történelem felhőrégióinak villámai — Marx hasonlatával élve — bizony ide is minduntalan lecsaptak. A birtokaprózódás, a gazdasági válságok és egyéb társadalmi feszültségek a községen belül is kiéleződtek, hiszen pl. 1935-ben a parasztok felének mindössze 1—5 holdja volt, a határnak csak 8 százaléka! 1847-ben éppen erről a tájról még ezt írta Petőfi a Kutyakaparó című versében: „Éhen, szomjan szokott itt maradni a jámbor utazó”...; és nem egészen száz évre rá már ezt állapítják meg a korabeli jelentések: „A mi falunkban is vannak ... hideg ősszel is mezítláb járó, soha új ruhát nem hordó, szűkösen táplálkozó és szolgálatban álló gyerekek”, majd másutt azt olvashatjuk „a szegénység nagy, 230 család, kb! 430 személy kapott lisztet... még mindig jelentkeznek ínségesek.”

Pedig a népen semmi nem múlott: igyekeztek piacra termelni, fuvaroztak, dolgoztak látástól vakulá- sig. A jászokra közmondásosan jellemző szorgalom és vállalkozó kedv itt sem volt ismeretlen, csak „a gazdaközönség gondolkodása maradi” jegyzik meg korabeli felmérések és „a néppel nem foglalkozik senki”.

A múlt árnyaitól a község 1944. novemberében szabadult meg. Régi

48-as és főként aktív 19-es hagyományai alapján indult el új utakra. A szerzők reálisan mutatják be a fejlődés nehézségeit, az útkeresést, a buktatókat, de azt az irányt is, mely végeredményben helyes volt! Ha elgondolkozunk az elkövetett hibákon. nézzük csak meg a jegyzékbe foglalt vívmányokat és létesítményeket, kezdve az 1947-ben először kigyulladt villanytól az új, emeletes iskolaépületig, akkor tud- juk igazán f$ffiiray,.,jipgy .-—..csak, kulturális ■ vonalon maradva — milyen nagy , utat. tettünk meg a Sárga csikó, Falurossza népieskedő színműtől a helyi színjátszók által előadott Tartuffe-igl

Ezen a homokos, kevés esőjű és nem éppen termékeny talajon nehezen vertek gyökeret a modem mezőgazdasági nagyüzemek. A könyvben hű krónikáját olvashatjuk a két említett mecénás tsz-nek. Itt most zajlott le a zöld, vagyis a mezőgazdasági forradalom, és amikor ezeket a beszámoló sorokat olvassuk, hisszük el igazán, hogy az idő valóban felgyorsult és egyre inkább gyorsulóban van! 1960-ban még „a kombájn-vágta tarló vagy az idejében le nem takarított kukoricaszár látványa a biztos tönkremenés jele volt”, írják a szerzők; 1970-ben viszont már azért esett némi kár. mert egyetlen kézi (kaszás) arató sem akadt, aki a vizes talajon megdőlt gabonát, ahova kombájn nem mehetett, levágta volna! Ez bizony maga a mindennapi történelem!

A tsz-ek lassan, de annál eredményesebben kialakult vállalkozásszerű gazdálkodását megnyugvással és örömmel olvashatjuk: a tagság már nem is igazi paraszt, hanem specializált szakemberek, akiket magasan kvalifikált értelmiségiek vezetnek. Jól áttekinthető a tsz üzemszervezete, az adottságokhoz egyre jobban alkalmazkodó és tervszerű gazdálkodás is, mely nem szorítkozik csupán a mezőgazdasági termelőágakra. hanem^saját gépparkját is fenntartja, javítja, sőt melléküzemei eladásra is termelnek. Mind az országos, mind^ a körzeti igényekhez egyre jobban tudnak alkalmazkodni, ezt többek között a javuló termésátlagok, díjazott boraik, a nagykőrösi konzervgyár zöldséggel való részleges ellátása és még sok minden más is tanúsítja.

Mindettől nem marad el a kulturális fejlődés sem, sőt! A felszabadulás óta pl. 94 diplomás került ki e kis faluból: a könyvtári könyvek száma a múlthoz képest megtízszereződött; a / diákok járási és megyei versenyeken sokszor igen előkelő helyezéseket érnek el.

Felfelé ívelő, töretlen fejlődést kívánunk ennek a szorgos községnek, Kocsér egész népének, melyet e kitűnő könyvből alaposan megismerhettünk és megszerettünk.

KATONA IMRE,

az Eötvös Loránd Tudományegyetem folklór tanszékének docense

Az áramfolyam forrásánál

Cukor és energia

Már elhagytuk Lvovot, s nagy ukrán síkságon szalad velünk a vonat. Hatalmas, szépen megművelt táblák mindkét oldalon.

— Nézzük csak — tréfálkozik Lusztig Károly barátom, a Kárpáti Igaz Szó helyettes főszerkesztője, e vidék kitűnő ismerője —, ha ez cukorrépa, akkor ez Vinnyica.

A filmcímre (Ha kedd, akikor ez Belgium) utal a tréfa, de mindenképpen a valóságra tapint. Üticé- lunk, Vinnyica város felé tartva az azonos nevű megyében haladunk a székhelyre. E negyedmagyarország- nyi (26 és fél ezer négyzetkilométernyi) megyének a legfőbb jellegzetessége a cukorrépa, az egyébként is erősen fejlett élelmiszeriparon belül. összesen 240 ezer hektáron termelik, s a 39 cukorgyár a megye rubelben számított összipari termelésének csaknem a felét adja. Mégis egyre inkább háttérbe szorul — noha jelentősége nem csökken — egy újabb, még nagyobb jellegzetesség mögött. A sík tájból, a cukorrépa-, kukorica- és gabonatáblák rengetegéből hatalmas fölkiáltójelekként emelkednek ki a nagyfeszültségű távvezetékek tartóoszlopai. Ma már" ez az, ami végérvényesen — sőt, világraszólóan — egybekapcsolódik Vinnyica nevével.

V innyica—A Ibertirsa távvezeték,.'.

Hányszor szerepelt már ez a név nemcsak a magyar lapok, hanem számos külföldi újság címoldalán is. hiszen Európában, a Szovjetunió európai területe után hazánkban működik majd először 750 kilovoltos vezeték. Az egész világon is a harmadikak vagyunk, az USA és Kanada után. Az érdekelt KGST- országok 1974 februárjában állapodtak meg abban, hogy a Szovjetunió déli energiarendszerét 'összekötő 750 kilovoltos távvezetéket egybekapcsolják a KGST -országok egyesített energiarendszerével. Ennek fő vonala halad a Pest megyei Albertir- ótirá,“hogfr ’á‘‘i'églédi járás e külföldön alig,hallott településéről több ágon haladjon tovább az árám Csehszlovákiába, Lengyelországba, az NDK-ba.

A vezeték építésének minden szakasza munkahőskölteménybe illő, hiszen az ukrán síkság nyári forróságában és a Kárpátok ezerméteres csúcsainak téli dermesztő hidegében, hóban, fagyban és tavaszi, őszi sárban egyaránt folyt a munka. Építették a vezetéket, szerelték a transzformátorokat, s gyártották mindazt a fölsorolhatatlan műszert, sodronyt, berendezést, ami ehhez szükséges.

Nyolcszáznegyven kilométeren. Mert ennyi a vezeték hosszúsága Virmyicától Albertirsáig. Illetve eny- nyi lesz rövidesen, mire mindenki- épül, s októberre — határidőre — már áramot továbbít. Egyelőre maid próbaüzemelésre, hogy aztán az idén szilveszter éiszakáján, 1979. január 1-én 0 óm 0 perckor megindulhasson az áramfolyam.

Az előkészületek tervszerűen haladnak az áramfolyam fogadására. Lapunk,, olvasói is — szinte hétről hétre — újabb és újabb fogalmat alkothattak e munka részleteiről, előrehaladásáról. Beszámoltunk a hazánkban tartott megbeszélésekről, mint például májusban az egyesített villamosenergia-rendszer központi teherelosztó tanácsának 37. ülésszakáról, de különös örömmel közöltük a munkafázisok eredményeit. Azt például, hogy átadták Al- bertirsának az első óriás transzformátort, sőt, júliusban már azt: A harmadik hétszázötven kilovoltos készül a Ganzban a fogadóállomásra. S nemrégiben már azt is leírhattuk: Élő a kapcsolat! A vinnyica— albertirsai vezeték átlépte hazánk határát. Áll már Pest megyében is az utolsó tartóoszlop^

Igen, a tartóoszlopok, amelyek Vinnyica felé a táj újabb jellegzetességeként oly ismerősen fogadnak az utunkon. Mert egyformák a hazai vidéken vagy itt, vagy akár a Kárpátokban. A messziről kecsesnek ható, karcsún magasodó fémtesteket a lelkes fantázia szinte ezüstös tündéreknek láttatja, amint csillogó füzérfonatokat nyújtanak egymásnak. Ám nyomban el is szégyellem a suta költői hasonlatot, mikor beleolvasok Lusztig kollégámnak az építkezésről írt riportjába: „A tartóoszlopok alapjaiba mintegy 200 tonna vasbetont dolgoztak be, egyes elemek súlya eléri a hét tonnát”... Szép kis tündérek! — gondolom, s olvasom tovább: „Egy-egy oszlop három vezetékköteget, 12 vezetéket tart. Ezek mindegyike 54 alumínium és hét szál acélhuzalból áll”.

A forráshoz, az áramfolyam indulópontjához igyekszünk. A viny- nyicai alállomás ugyan maga is közvetítő: több erőműtől kapja az áramot, de csak 330 kilovolton, s azt transzformálják itt föl 750 kilovoltosra. így hát valóban mégiscsak forrás. Ennek megismerésére keltem útra Pest megyéből, hogy úgymond lássam: mi van a drót másik végén?

Kár lett volna azonban ajtóstul rontani a házba, vagyis mindjárt az állomáson kezdeni. Ismerkedni érdemes a tereppel is, ahol megszületett.

Nem is lehetett volna másként, hiszen a bennünket fogadó Vlagyimir Novoszad, a megyei pártbizottság sajtófelelős politikai munkatársa oly’ szívesen kalauzolt a ir.e- gyeszékhelyvárosban. Amely —mint mondotta — nem régen indult nagy fejlődésnek. A háború alatt még csak 40 ezer lakosa volt, most pedig csaknem 300 ezer.

Valóban kellemes és a vártnál forgalmasabb, mozgalmasabb város benyomását tette rövid sétánk. Különösen a belső városrész hatott üdítően a széles, tágas utcákkal, fasoraival, arányosan elhelyezett parkjaival. Tudatos, egészségesre törekSéta az erőtér körül

vő várostervezés jelei. Ami pedig a város életét illeti: 50 nagyüzem a meghatározója, ezen belül itt is az élelmiszeripar, de mintegy 20—20 százalékot tesz ki a gépipar és a könnyűipar is.

Az ipar megnövekedett szerepe egyébként egész Vinnyica megyére rányomta a bélyegét. Erről Nyiko- laj Tunyikkal, a megyei tanács általános elnökhelyettesével folytatott beszélgetésben alkothattunk képet.

— Ez a mi 2 millió 33 ezer lakosú megyénk — mint elmondotta — a közelmúltban is még csupán fejlett agrárterületnek számított Ukrajnában. Az utóbbi években ehhez olyannyira fölfejlődött az ipar, hogy termelése — rubelban számítva •— csaknem kétszer nagyobb a mező- gazdaságénál, amely egyébként szintén nem esett vissza. Ez utóbbira jellemző, hogy az államnak évente egymillió 200 ezer tonna kenyérgabonát adunk át, 210 ezer tonna húst, 170 ezer tonna gyümölcsfélét, főként almát. Gyakorlatilag tulajdonképpen minden megterem errefelé, a fő jellegzetesség, az évi mintegy 17 millió tonna cukorrépa mellett, kukorica, gabonafélék.

Az oktatási a művelődés, a kultúra fejlettsége párosul a termeléshez — bontakozott ki a beszélgetés folyamán. — Négy főiskola (műszaki, orvosi, tanárképző, közgazda- sági), zenei és drámai színház, a londoni nemzetközi szemlén nagydíjat nyert bábszínház, 5 múzeum, 1450 művelődési ház és klub, 1490 könyvtár a számszerű jelzői ennek. Meg az a tisztelet, ahogyan a hagyományok ápolásáról szólnak. Hogy e területen született Nyekraszov, a költőóriás, itt működött Pirogov, az orosz sebészet atyja, tudós pedagógus, kinek bebalzsamozott testét az ő nevét viselő múzeum falai között őrzik, s itt született napjaink neves (magyarul is olvasott) írója, Mihajlo Sztyelmah, az ukrán falvak életének regényes megörökítője.

S mi minden még, amit érdemes • lett volna, érdemes lenne közelebbről megismerni, De. annjfií, még mindenképpen megjegyzett a szíves fogadtatás közben Nyikolaj Tunyik, hogy a most kiépülő kapcsolat, a távvezeték mellett már korábbi, más kontaktus is létezik. Az itt működő mezőgazdasági gépgyártó üzemből importálunk traktoralkatrészeket hazánkba, ezenkívül különféle szerszámokat. A föld félettin kívül lesz még egy föld alatti vezeték, mely összeköt: a Szojuz gázcsőhálózata is átmegy itt 180 kilométer hosszan. A nemzetközi összefogásnak e másik szép gyakorlati megnyilvánulásán a megyében az NDK-ból érkezett munkások, szakemberek dolgoznák.

Az első pillanatban rendkívül ismerősnek tűnik a kép, amint megállunk a vinnyicai energetikai alállomás — egészen pontosan: a Szovjetunió déli egyesített energiarendszerének vinnyicai alállomása — kapujában. Jó párszáz kilométerrel távolabb, Albertirsán láttam hasonlót. No, persze, kis különbséggel. Mormogom is magam elé a talán Karinthy-szerzetté versikét: „Az oroszlán is macska, csak egy kicsit nagyobbacska”... Még szerencse, hogy kollégám és tolmácsom ezt nem fordítja vendéglátóinknak.

Pedig tulajdonképpen fordíthatná is. Mert igazán jó humorú, közvetlen, kedves ember Pavel Konsztan- tinovics Piszkljarov, a Vinnyica- energo vezérigazgatója, akinek köszönhetem, hogy az elénk táruló bonyolult, majdhogynem félelmetes látványt nyújtó huzalok, vezetékek, transzformátorok, különféle műszerek és traverzek dzsungelében kiigazodhattam. Mondom: kiigazodhattam, s a magamfajta laikustól már ez is éppen eléggé nagy dolog. De ennél több is történt: megsejtettem valamit ebből az óriási vállalkozásból, amelynek mi Is részesei, élvezői leszünk. S amelynek köszönhetjük, hogy hazánk egy teljes nagyerőmű beruházását takaríthatja meg, villamosenergia-import- ját pedig megkétszerezheti.

S mindez most itt van a szemem előtt... — gondoltam végig, amint a kapu előtt kiszálltunk az autóbőL A 42 hektáros területre (az albertirsai alállomás 29 hektár) ugyanis szigorúan tilos személyautóval behajtani. Nem a karamboloktól félnek itt, ahol csodálatosképpen még emberrel is alig találkozunk (no, természetesen a magas fokú automatizálás következtében), de mégiscsak a balesettől óvakodnak.

— A vezetékek erőtere közelében feszültség alá kerülhetnek az autó fémrészei. Ez halálos áramütést okozhat — kaptam a magyarázatot.

Erőtér — többször előkerült ez a szó a látogatás során. Mert itt a 750 kilovolt közelében nagyonis szá-. molni kell vele. Olyannyira, hogy az egész vonalon a vezetékek nem ke(Folytatás a 8. oldalon)