Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-03 / 181. szám

»Ml* mrr.rrf 1978. AUGUSZTUS 3., CSÜTÖRTÖK CSONTVÁZ, OLAJKAZÁN ES RAJZASZTAL Négy iskolában — csengetésre várva GYÁRAK, SZÖVETKEZETEK A GYEREKEKÉRT Még egy hónap. Bizony fogynak a vakáció napjai. Szeptember első hetében meg­kezdődik a tanítás, s míg a nevelők, a tanulók a nyár örömeit élvezik, megyeszerte a tanításra készítik elő az isko­lákat. Ezúttal a dabasi és a ráckevei járás kéí-két iskolá­jába:? jártunk. Jöhetnek a gyerekek Űjhartyánban Fajik Antalné iskoiagondnok fogad: — ötter- mes az iskolaépület, válioit műszakban folyik itt a tanítás év közben. Nem csoda, ha megkoptak a falak. A hernádi Március 15. Tsz dolgozói tár­sadalmi munkában újrame­szelték a tantermeket A ter­meket már kitakarítottuk, az ablakok is ragyognak. Csak a folyosón kell még a megkopott festéket kijavítgatni — és jö­hetnek a gyerekek. A nyár során 45 ezer forin­tért vásároltunk ssemlélető- eszközöket, például ezt a hőta- ni készletet a fizikaórákhoz — mutat a két hullámpapírba burkolt csomagra. De van már magasugrómérce, írásvetítő, magnetofon, atommodell is. — Az újlengyeli társiskolánk fel­szerelése jobb volt, o'tt csak 17 ezer forintot költöttek hasonló eszközökre. A községi közös tanácson Tugyi Endréné, gazdálkodási előadó elmondja, hogy Újlen­gyelben most cserélik ki a nyolctantermes épület világí­tását a hernádi szövetkezet villanyszerelői. Megújul a műemlék — Bugyin idén nem gyarap­szik a tantermek száma, hu­szonegy marad — tudjuk meg a tanács elnökétől, Tórís Sán­dortól. A Lenin téri 'iskolában — itt négy teremben az alsó tagozatosok tanulnak“"— már befejezték a meszelést. A Ta­nács úti iskolaépületben 62 ezerért új vizesblokk épül. A korábbi elégtelen világítást váltják fel fénycsövek. Augusztus harmadik hetére végeznek a munkával. Több mint 250 ezer forintot fordítanak az iskolai felszere­lés gyarapítására. Így például az első és hatodik osztály szá­mára új padokat, székeket vá­sároljak, a matematika, a gya­korlati ismeretek, a zene és a nyelv oktatásához sokféle szemléltetőeszközt. Már júniusban elkezdték a Marx Károly úti 12 termes is­kolánál a bővítést: öt tanterem alapja készült el eddig, tisztán társadalmi összefogással: a Tessedik Tsz adta az anyagot, a szállítómunkát, a Telefon­gyár szocialista brigádjai és az Afész vasbolt dolgozói pedig építettek. — Szeretnénk mind az öt termet társadalmi munkában felépíteni. Az első ütemben két tantermet már télen meg aka­runk nyitni, a másik hármat jövő ősszel. Így talán enyhül a váltott műszakos tanítás gond­ja... Ráckevén állványerdő borít­ja az István téri iskolaépületet. Illés Mária iskolagondnok: — A felújítás előkészítése január­ban kezdődött. A tanács 903 ezer forintot szánt a tatarozás­ra. Megújhodik a műemlék jel­legű épület. A hét tanterem és a három napközi szoba falá­nak alsó részét falambériával borítják. Kicserélik a régi olajos padlót pvc-re, új ajtó­kat, ablakokat szerelnek fel. — Ugyancsak korszerűsítik a ráckevei igazgatás alá tarto­zó szigetcsépi iskola fűtését: olajkazánt vásárolnak és a tanévkezdésig beszerelik. A többi iskolaépületben csak meszelnek és nagytakarítanak. — A taneszközök vásárlásá­ra kapott 91 ezer forintot már januárban elköltöttük. Még egy csontvázat is vettünk. Öntözzétek a virágaimat... A tököli általános iskolában még nagy a felfordulás. Az ud­varon meszeshordók, a folyo­són falhoz támasztva seprűk, vödrök, lavórok. Friss mészil- lat árad a falakból. Rábaközi Erika iskolatitkár: — A nyolctantermes iskola- épület az Aradi út 56-ban két esztendeje készült el. Így ta­valy is, idén is csak a szokásos festésre, takarításra kellett sort kerítenünk. A régi épü­letben, a Fő utca 112. alatt egy hónapja kezdték a munkát, s július közepére végeztek ve­le. Augusztus első hetének vé­gére az új iskolában minden a helyére kerül. — Egy hét múlva akár jö­hetnének is a gyerekek, mert a tankönyveket, munkafüzete­ket is megkaptuk. Száznyolcan kezdik az idén az első osztályt! Persze nemcsak nekik, a na­gyobbaknak is vásároltunk taneszközöket. Így például harminc csővázas, forgatható rajzasztalt. Megoldódott végre a gondunk: tavalytól rajzsza­kos pedagógus tanít nálunk, így szaktantermet rendeztünk be. Művészettörténeti diasorozato kát vásároltunk, s a fizika, a biológia oktatásához számos szemléletőteszközt. Most azonban még nyár van. Az iskola 693 diákja három-öt napos turnusokban váltja egy­mást a parkerdei úttörőtábor­ban. A biológiai szaktanterem ajtaján egyelőre Nemoda Ist­ván tanár üzenete kéri 'az er- rejárókat: Alkalmasint öntöz­zétek meg virágaimat... Vasvári G. Pál Kis csoportok A korszerűség jegyében Ebben a hónapban csaknem negyven szakkör és érdeklődési csoport szervezését, illetve új­jáalakítását hirdeti meg a szentendrei, megyei művelődési központ. Ismét megindul szep­tembertől a színházbarátok köre. A közreműködők között Darvas Iván és Ruttkay Éva nevét olvassuk. Üj keretek kö­zött -folytatja munkáját a szo­cialista brigádklub, s három nyelvtanfolyam mellett újdon­ság lesz a gyermekek számára a művészi torna. Több újdon­sággal várja az eddigi és az új érdeklődőket a Kaleidosz­kóp: a külpolitilcai és a László Gyula vezette történelmi kör. Az irodalmi kör ebben az év­ben a színház- és a filmmű­vészet egymásrautaltságával foglalkozik majd. HETI FILMJEGYZET A jónevű senki Brazil táncosok A Budai Parkszínpadon nagy sikerrel mutatkozott be a Brasil Tropical együttes — Eövaldo Carneiro és Domingos Campos revüje. Ha megállunk a századok emlékét őrző várak, végvárak falánál, ha végig simogatjuk egy hajdani kastély műemlék karosszékét, netán művész­mester építette templomok ha­jójában csodáljuk a freskókat: mindez csöndes, önmagunk­nak szóló élmény. A műkri­tikus is psak arra képes, hogy esztétikai elvek és műtörténe­ti stílusok alapján sorolja a látnivalókat. Az élményt, az átélt csodálatot kifejezni a szó mesterei közül js csak a legnagyobbak képesek. Mi Pest megyeiek gazdagok vagyunk. Se szeri, se száma a nevezetesebbnél nevezete­sebb műemlékeinknek. Te­kintélyes kötetekből is több kellett történelmi emlékeink puszta felsorolásához és le­írásához. Gazdagok vagyunk és nem vesszük tudomásul. Ez bizony kritika: sokszor nem vesszük észre a közvetlen környezetünkben — gyakran kopottan, de valós értékében mégis csillogóan — meghúzódó kincseinket. Sorol­juk? A túrái, a gödöllői kas­tély; a zsárnbéki, az ócsai, a fóti templom, a XVIII. század­ból származó dabasi. nagyká- tai lakóépület. S mindez csak nyúlfarknyi részlet. Műemlékeinkkel Európának büszkélkedhetünk, hiszen a reneszánsz és a barokk, a ro­mán és a rokokó gyöngyszemei egyként megtalálhatók me­gyénk fővárost ölelő világá­ban. De büszkélkedhetünk? Hát bizony csak módjával. Mert az Országos Műemlék­felügyelőség vezetőinek véle­ményét bizony nehéz cáfolni: KINCSEK KALLÓDNAK Biiszkélkedbetünk-e műemlékeinkkel ? FIGYELŐSZOLGÁLATOT KELLENE SZERVEZNI az országban a legtöbb elita­nyagolt és gondozatlan műemlék Pest megyében található. Pél­daként: örökzöld téma a vi­segrádi királyi palota és fel­legvár elhanyagoltsága. Alig néhány napja hangzott el a rádióban és írta meg egyik napilapunk, hogy az újságíró­nak nem sikerült rátalálni a Fellegvár gazdáira. Pedig van gazdája — csak nem éppen elismerést érdem­lő gazdája — ennek az ország­ban egyedülálló műemléknek: a Pest megyei Idegenforgalmi Hivatal. Lapunkban is ered­ménytelenül tettük szóvá az ott uralkodó állapotokat. Ke­rülgethetjük a megoldás lehe­tőségének kis és nagy kapuit: állandóan szembe találjuk ma­gunkat az „anyagi erőforrá­sok” már-már megfoghatatlan és látszólag átugorhatatlan korlátáival. A végső megoldás ködbevész. Mindennek alfája és ómegája, hogy a megyei ta­nács költségvetésében — sem a rövid, sem a közép, sem a távlati tervben — nem szere­pel egyetlen forint sem a mű­emlékeink karbantartására. Persze igazságtalan lenne azt állítani, hogy Pest megyében nem költenek a műemlékekre. Költenek. Mennyit? Nem tud­ná senki pontosan megmonda­ni. A megyei tanács építési osztályán sem tudják kiválo­gatni, hogy mekkora összeget fordítunk műemlékvédelemre és a kincsek megóvására. Nem lehet elfogadni azt a magyarázatot, hogy a kérdés így áll: vagy restaurá­lunk egy-egy műemléket, _ s milliókat költünk a csodála­tos nemzeti értékeinkre, vagy lakásokat, óvodákat, iskolákat építünk. Mert a kérdés ilyetén felvetése nem igazságos. Példának állhat előttjink a zsárnbéki romtemplom lassan egy évtizede húzódó sorsa: az Országos Műemléki Felügyelő­ség által rendelkezésünkre bo­csátott összeget sem el nem költöttük, sem évtizednyi idő óta meg nem toldottuk. És az eredeti költségeknek ma már többszörösét kellene az Ár­pád-kori. XII. századi műem­lék megmentésére fordítani, mint tíz évvel korábban. Csu­pán megjegyezzük: ennek a műemléknek a gazdája is a Pest megyei Idegenforgalmi Hivatal... Gyakran kérjük, tesszük szó­vá, a legnehezebben megoldha­tó kérdések kapcsán: nagy se­gítséget jelentene a társadal­mi összefogás. Joggal apellál­hatunk erre, hiszen éppen a legnehezebb kérdésekben vár­hatjuk szocialista társadal­munkban a legnagyobb moz­gósító erőt. Persze a prob­lémát így is a hivatott, a ki­nevezett és a feladatokkal megbízott hivatalos szervek­nek kell megoldaniuk. De ta­lán meg kellene szervezni a társadalmi figyelő szolgálatot. A rendelkezések előírják, hogy a megyék műemlékvé­delmi bizottságaikat leg­alább kétévenként ellenőrizni kötelesek, s hogy be kell fog­lalni a műemlékek állapotát, ezzel együtt a kívánt javítá­sokat, állagmegőrzési munká­kat. Két év nagy idő. különö­sen az elhanyagolt műemlé­keknél. Állandó. permanens figyelem kellene. Olykor ap­ró, néhány száz forintos ia- vítások sürgetésére volna szükség, hogy megelőzzük a százezres, milliós kiadásokat. A Pest megyei tanács mű­emléki bizottsága éppen ezért kezdeményezi, hogy a helytör­téneti szakkörök kísérjék figyelemmel a műemlékek természetes ko­pását, az apró pusztulásokat. Hogy a helytörténet és a mű­emlékek — avatott — közsé­gi, városi szakértői jelezzék a helyi tanácsoknak: leszakadt egy csatorna, lehullt egy da­rab vakolat, betört egy dísz­ablak, meghajlott egy geren­da. így néhány száz, esetleg néhány ezer forinttal meg­előzhető lenne a komoly és tetemes költségekkel járó ja­vítás. A helytörténeti szakkö­röknek esvre inkább saját­juknak kell érezzék a területü­kön álló műemlékeket. Gond­jaikba fogadhatnák kincsein­ket, hiszen — ma még — gaz­dagok vagyunk... Kriszt György Woody Alien és Andrea Marcovicci, az A jónevű senki című film főszereplői Az idősebb korosztály bizo­nyára emlékszik még a kifeje­zésre: stróman. Akkor vált közismertté, amikor, a II. világháború idején, a külön­böző „fajvédő’’ törvények kö­vetkeztében, az üldözött szár­mazásúak és vallásúak „árja”, azaz a fasiszta törvények által nem érintett emberek nevével fedezték üzleti vagy egyéb te­vékenységűket, vagyonukat. Szomorú emlékű korszak szo­morú emlékű fogalma ez, az érintettek bizonyára szívesen elfelejtenék. Csakhogy a történelem néha meglepő módon ismétli önma­gát. Amit a náci Németország és csatlósállamai az 1930-as évek végén, s a 40-es évek elején fasiszta ideológiai ala­pon csináltak, azt az 1950-es évek Ameriklcája megismételte aniibolsevista alapon, az Ame­rika ellen es Tevékenységet Vizsgáló Bizottság boszorkány­üldöző tevékenységével. Mint ismeretes, ez a bizottság hala­dó emberek ezreit tiltotta el minden nyilvános szerepléstől, írók, művészek, színészek szá­zait fosztotta meg a munka, a publikálás lehetőségétől, s íté­leteihez elegendő volt a legki­sebb — nem is bizonyított — gyanú, a névtelen feljelentés vagy rágalmazás is. Walter Bernstein amerikai forgatókönyvíró erről a témá­ról készített fümszüzsét, s ebből Martin Ritt rendezett filmet. Hőse egy jelentéktelen kisember, aki apró-cseprő és meglehetősen zavaros pénz­ügyekkel foglalkozik, ám egy szép napon a Bizottság által feketelistára tett egyik barát­ja helyett az ő nevével be­nyújtott tévé-show-t elfogad­ják, siker lesz, s ettől fogva Howard Prince (ez hősünk ne­ve) egyre feljebb kapaszko­dik a menők létráján. Egy da­rabig minden jól megy, de aztán meg kell ismernie en­nek a nyomasztó és emberte­len világnak a tragikus olda­lait is, s ezek az élmények vé­gül előhozzák Prince jobbik énjét. A ravaszkodó, ügyeske­dő emberke gyanússá válik, beidézik, s a Bizottság előtt bátran és gerincesen viselke­dik. Bebörtönzik. de ezt a büntetést már büszkén vállal­ja. A filmnek van valami — mondjuk így — chaplinien szo­morkás bája. Számomra a ma már nem túlságosan eredeti alapötletnél érdekesebb az a folyamat, mely ezt a kis link senkit megbízhatatlan és bi­zonytalan egzisztenciából be­csületes emberré formálja. Ilyesmit is láttunk már persze sokszor, de ahogyan az első­sorban komikusként ismert Woody Allen ezt a figurát megformálja, az mégis sg.ép, jelentős művészi teljesítmény. Ez a színész tudja az egyik legnehezebb dolgot: egyszerre képes mulatságos és megindí­tó lenni. Blöff A Bonnie és Clyde óta divat a húszas-harmincas években játszódó, enyhén (néha nem is enyhén) nosztalgikus bűnügyi film. A sztori kliséi persze ugyanazok, csak a kellékek mások: szép régi autók; nagy­anyáink és nagypapáink divat­ja; tánchan a foxtrott. a charleston és a shimmy. Az olasz rendező, Sergio Corbucci most ennek a divat­nak a paródiáját csinálta meg a Blöff című filmben. Itt is megvannak a kellékek: pom­pás öreg Bugattik, Hispano- Suizák, De Sotók és Bentleyk, nagyszélű kalapok, hosszú ci­garettaszipkák, fényűző szál­lodák, yachtok, villák, meg a többi. Van titokzatos kártya- barlang. titokzatos tulajdonos­nővel, s egy sereg mindenre elszánt fickóval. Van egy zse­niális bűnöző, aki játszi köny- nyedséggel megszökik a bör­tönből, és van egy a közepes­nél valamivel ütődöttebb má­sik börtöntöltelék, aki épp ütődöttsége révén ér el min­dent. amit csak elérhet — sőt, valamivel még az elérhe­tőnél is többet. Vannak izgal­mas csetepaték, verekedések, üldözések, lövöldözések; ki­nyírnak jónéhány embert, ösz- szetörnek egy csomó autót, kocsma- és yacht-berendezést és koponyát; szóval minden úgy van, ahogy kell. A film viszont — és ez megint csak úgy van, ahogy kell — azzal válik a műfaj paródiájává, hogy mindent túladagol. A haimozás dramaturgiája be is válik: mi hamar rájövünk, hogy itt semmit sem kell ko­molyan vennünk, csak egyet: a nevetést. Nem minden geg és poén vadonatúj, nem minden trükk őseredeti, de istenkém, mit lehet még kitalálni, amit valaki már valamikor ki nem talált? Nem vagyunk túlságo­san elkényeztetve, annak is tudunk örülni, ha valaki a már kitalállat jól tálalja. Corbucci persze nemcsak az­zal nyer csatát, hogy ügyesen alkalmazza a műfaj szabvá­nyait, hanem — főként! — azzal, hogy a két főszerepre valóban kiváló színészeket vet be. Bizonyos értelemben mind­ketten meglepetést okoznak. A szuperbűnöző szerepében Anthony Quinn, súlyosabb szerepek után, most aranyos mackós humorát csillogtatja, amit mi tulajdonképpen a Zorba óta nem nagyon lát­hattunk. Társának, a kelekó­tya Félixnek a figurájában pedig az énekesként közismert Adriano Celentano tesz bizony­ságot kiváló komédiázási készségéről. Nem nagy igényű film, de amit vállalt, a jóízű nevetter test, azt becsülettel teljesíti is. Onibaba Nem tudom, ki hogyan em­lékszik vissza erre a nálunk 1970-ben bemutatott japán filmre. Én annak idején úgy könyveltem el, mint egy ragy rendező — Kaneto Sindo, a Kopár sziget alkotója — stí­lusában helyenként hátborzon­gató, de mondandójában mély­ségesen emberi alkotását. A felújítás nem késztet vélemé­nyem megváltoztatására. Csak annyit tennék hozzá, hogy az eltelt nyolc év alatt sajnos annyi újabb rémes jelét lát­tuk az iszonyatos elembertele- nedésnek, a háborúk okozta elállatiasodásnak, hogy Sindo hőseinek kegyetlen sorsa ma már jóval kevésbé döbbent meg. Hozzászoktunk volna a rémségekhez? Remélen. nem. Takács István /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents