Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
Bárány i Ferenc: Milyen ember leheteti- István? E mlékszem, még: a negyvenes évek elején elemi iskolai olvasókönyvünk egyik lapjáról galambősz, koronás férfiú mosolygott ránk. Nyílt, már-már angyalian naiv tekintetéből szinte sugárzott a jóság. Szent István — mutatta be őt a tömörségében fenséges képaláírás, és a rajz valóban szentet ábrázolt. Elomló vonású, meleg szemű szentet. Ez a szent szemrebbenés nélkül né- gyeltette fel Koppányi, végeztette ki Ajtonyt, nagybátyját, Gyulát pedig „csak” száműzte erdélyi székhelyéről. Orrát, fülét vágatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítására vetemedett. Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a sokáig hirdetett krisztusi béketűrő szelídséggel. A nagy társadalmi változások tudatos munkálói éppoly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen emberségesek, ha lehet. A sokak érdekében könyörtelenek az egyesekkel. A milliók érdekében a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk következetes kérlelhetetlensége is ebből fakadt. Nem lehetetlen, hogy a lázadó pogányvezér, Koppány felnégyeltetése közben neki is össze kellett préselnie a fogát ... Ki volt, milyen ember lehetett István király? Két legenda maradt fenn róla és a krónikák törzsének is van olyan része, amely István néhány jellemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szenttéavatás légkörében születtek. A XI. század végéről van szó, a gregoriánus előretörés időszakáról. Ekkor már a „pius rex”, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal. Nem állítom, hogy a legendák a pius rex címkét alaptalanul ragasztották első királyunkra. A katolikus nevelés minden bizonnyal hívő kereszténnyé formálta. Érdekeinek megfelelően megjutalmazta a jókat, megbüntette a gonoszokat. Józan politikai belátására jellemző, hogy — amellett, hogy megszervezte a római egyházat — a keleti rítusú kolostornak is dotációt adott. S ha könyörtelen intézkedéseit hitbuzgalmi tevékenységnek tudta be — nem cáfolja a .„kegyes király” eszményt sem. Am szerintünk, marxisták szerint a feudális uralkodó tipikus portréját mutatja inkább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűzzel-vassal biztosítani. Ezzel viszont — akarva-akaratlanül — sok évszázados fejlődést indított el, saját személyes érdekeiből fakadó tettei egybeestek a szükségszerű fejlődés irányával. A maga korában tehát nem lehetett „népszerű” ember. Az új, a szokatlan rendet megszilárdítani igyekvő intézkedések rendszerint népszerűtlenek az első pillanatokban, a tömegek értetlenségébe ütköznek. Pedig akkor a kibontakozó feudalizmus támogatása jelentette a haladó magatartást, hogy aztán — évszázadokkal később — a szétzúzására való törekvés jelenthesse azt... Ki volt tehát István király? Szent ember vagy kemény kezű feudális uralkodó? Ösztönös ráérzé- sek vagy tudatos átgondolások szerint cselekedett, amikor egy-egy döntő lépésre szánta el magát? Lényeges ez ma már? Történelmi küldetését hűséggel betöltötte, s ezért mindenképpen számot tarthat az utókor elismerésére és hálájára. Az állammá szerveződés elmaradása ugyanis számos esetben egy-egy nép pusztulását is okozta. Mi is könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volVARGA IMRE SZOBRA: AZ ALAPÍTÓ na, ha Géza fejedelem és fia, Vajk, a „kisebbik vezér”, a későbbi István király nem ismeri fel — vagy sejti meg t— a történelmi szükség- szerűséget. Ezen a területen, umely ma a hazánk,, sok nép tűnt el maradéktalanul, nyomot csupán egy-két helységnévben hagyva — vagy talán a vérünkben is. De fontos az egyáltalán, hogy ez vagy az a nép fennmaradjon? Mindenképpen. A haladás egyik biztosítéka a sokféleség egysége. És azt hiszem, egy kicsit örülnünk is szabad, hogy ennek a tízmilliós egységnek lehetünk az alkotóelemei... Mert ez a „tízmilliós egység” a legemberarcúbb társadalmat építi immáron alkotmányos jogainak védettségében. Hol káromkodva, hol lelkesedve teszi dolgát, de mindig tisztességgel teszi, mert az ezeréves állam újabb évezrede neki sem közömbös. E z a „tízmilliós egység” emelt fővel nézhet most fmár az új kenyér ünnepének elébe, mert hosszú évek óta eleget tud tenni belőle az ország asztalára. Ki volt István király? A lehetőség eredete volt. A lehetőségé, amelyet eljátszani is majdnem sikerült — nem is egyszeri — a századok során. És amelyet kiteljesíteni most van a legnagyobb esély. Kemény Dezső: Téves kapcsolás Hall° :-. Halló, fűszerbolt?... Bocsánat ... Mondom: bocsánatot kérek. Min mulat olyan jól? Azon, hogy pont fél nyolckor... mi nevetséges van azon, hogy valaki estefelé felhívja a fűszerboltot és leadja a megrendelést. Maga is? Nem, annak semmi értelme nincs, hogy szidjuk egymást — ez az, amit úgy hívnak, hogy véletlen. Végeredményben teljesen mindegy, hogy kit akartam hívni, és az is, hogy maga kit keresett, de van abban valami varázslatos, hogy két, egymásnak teljesen idegen ember egy mindkettőjük számára egészen közömbös telefonállomás révén ... Hogy mondja? Bocsánat, helyesbítek: egy nő és egy férfi... Látja, épp ez a szép az egészben', hogy egyikünk sem tudja, kivel beszél, nem, ne is mondja meg a nevét; hogy én nem árulom el a magamét, abban biztos lehet. És ígérjük meg egymásnak, hogy nem kérdezzük meg a központot, ki volt a vonal másik végén... Hallgat? Beszéljen'. Használjuk a telefont arra, amire «nagyon ritkán használják. Nem jön rá? Látja, ez az: a telefon általában csak arra jó, hogy ilyen szavakat továbbítson: nincs itt, nem ér rá, hívja később. És arra is jó, hogy legyen mit lecsapni és felsóhajtani: na, ezt elintéztem... Igen, jól érzi: összeköt. Nagyon jól tudom, hogy a hang, amit hallok, nem egyéb, mint a maga igazi és élő hangjának erősítőkön és átalakítókon torzult mása, de mégis emberi hang.... Nem! Téved! Nem vagyok magányos, csak most éppen egyedül vagyok; egyedül, holnap reggelig, de semmi szentimentális következtetést nem akarok levonni ebből a beszélgetésből. Nem kérdezem meg például, hogy hány éves; lehet,hogy fiatal lány, lehet, hogy idős néni, nem érdekel, hogy van-e férje, gyermeke — semmiféle demográfiai vagy statisztikai adat nem érdekel. Elég ha tudom, hogy egy emberrel kötött pssze a véletlen ... Hogyan ? Igen, azt hiszem, ez a legszebb foglalkozás: ember. Ha lehetne, minden kérdőív és okmány foglalkozás- rovatába ezt írnám be; lehet, hogy a bolondokházába vinnének, de talán felfigyelne erre a szóra egy-két aláíró, bélyegző, intézkedő és iktató, tiltó és engedélyező, aki ugyancsak ember szabad óráiban, mint maga vagy én... Ez mi volt? Várjon'... Most! Kereken húsz másodperccel később hallottam meg a hangrobbanást, mint a telefonon keresztül, vagyis, mint maga. Legalább hat kilométer van közöttünk. Ennyit tudunk egymásról, nem többet... Fontos ez? Jó: az íróasztalomnál ülök, jobbra tőlem az ablak, sötét van a lakásban, csak az állólámpám ég ... Az asztalom? Hát persze, hogy rendetlen; egy íróasztal létezésének egyetlen lehetséges létezési módja a rendetlenség ... Most nagyon fölényes volt a hangja, és ezzel megszegte megállapodásunkat: ne tudjunk egymásról semmit. Hogy miért? Aki ennyire ismeri a férfiakat, az nem lehet kislány... Mi kun- cognivaló van ezen? Helyes, folytatom: az asztaltól balra egy könyv- szekrény... Hányadik? Alulról az ötödik polc? És jobbról a harmadik könyv? várjon... Tessék: Kosztolányi: Zsivajgó természet. Csak nem babonás? Na jó, most kinyitom valahol, és olvasom. Szötskc. ^Kétszázötvenszer akkorát ugrunk, mint a testünk hossza. Eleven cáfolatai vagyunk annak a mondásnak, hogy a természetben nincs ugrás”. Nem ismeri? Régi kiadás, már nem igen lehet kapni. Legfeljebb valami vidéki kis antikváriumban ... De van ennél értékesebb könyvem is: egy Babits- kötet, ezzel a ceruzával belefirkált ajánlással: „Csinszkának, Mihály”... Hogy adhatnám magának, hiszen azt sem tudom, kicsoda!... Nem? Jó, ne is árulja el, legyen jellem. Biztos vagyok benne, hogy úgysem fogadná el... Ugyan! Ahhoz már úgyis késő, a bolt már bezárt. Ráér még? Vár valakit? Fél kilencre? Akkor még van időnk... Mondom, hogy nem vagyok magányos. Az embernek néha szüksége van az egyedüllétre. Ez nem azonos a magányossággal. És ha a véletlen minden ezer évben egyszer úgy hozza, hogy valaki váratlanul megszólal a vonal másik végén... Nem untatom? Köszönöm. Jó napja volt? Örülök neki. És nagyon örülnék, ha ezt a véletlen beszélgetést is a nap kellemes eseményei közé sorolná. A teljesen mellékes apróságok közé. Azok közé, amelyek nélkül nem élet az élet. Nem tudom, maga hogyan van ezzel, de a lényegtelen dolgok nélkül ízüket veszítenék a lényeges dolgok Hát maga gyógyíthatatlan! Miért tér vissza folyton a fűszeresre? Maga is elmulasztotta, nem? Nem bántja? Akkor miért gondolja, hogy engem bosszant? Vegye tudomásul, hogy egyáltalában nem bosszant! Hé, ne nevessen, hallja? Hagyja abba, azonnal hagyja abba!... Nem fog felhúzni, kedvesem, hiába igyekszik, nem fogom lecsapni a kagylót, érti? Nem teszem le a kagylót akkpr sem, ha hazudott, és nem vár senkit. Nem teszem le, és ha akarja, itt ülök hajnalig... Mondtam, hogy reggelig egyedül leszek, nem mondtam? Hát persze, ugyanolyan ostoba, két szóval felhúzható férfi vagyok, mint a többi. És — ha tetszik, ha nem — maga is ugyanolyan nő, mint a többi: komisz és kedves, szelíd és kegyetlen... De igen: nagyon szeretném tudni, csak éppen nem kérdezem meg. Minden értelmét elveszítené ez a beszélgetés, ha tudnám. Lehet, hogy már láttuk egymást, lehet, hogy találkozni fogunk egyszer, de erről a beszélgetésről soha senkinek nem fogunk szólni — még egymásnak sem. Maga is így gondolja? Csengettek? Búcsúzzunk ho3_ nap a fűszeresnél ne legyen rosszkedvű, ne legyen ideges a tömegben. Ne utálja az embereket — én is köztük leszek... Hallama Erzsébet: Mindenféle K ésve indult a reggeli gép, még jó,' hogy elértem a vonatot. Nincs fárasztóbb egy rövid külföldi útnál. Elbarikádozom magam egy újsággal. Mellettem sovány kis ember fészkelődik. Szemben öreg pár ül. Nincs kedvem beszélgetni. Félkézzel előkotrom a cigarettámat, de mielőtt a gyufát meggyújtanám, hatalmas arany gázöngyújtó imbolyog előttem, egekig érő lánggal. A kis emberé. — Szintén külföldről? — bök fel a bőrönd fülén fityengő poggyászcédulára. — Honnét? S már mondja is: egy arab országban dolgozott két évig, a sivatagban fúrtak, olajat kerestek, alig három hete jött haza, ő is repülővel. Azóta egyfolytában ügyintéz, vám, elszámolások, mifene. Nem mondja, megérte a dolog. A fizetést ugye dollárban kapták, márutazások most ha nem is számítjuk, amit olcsón megvett és vámmentesen hazahozott, még akkor is... Szóval, ha most a sógornak azzal az ismerősével meg tudnak egyezni az árban, akkor mindjárt meg is veszi a házat, ötszáz négyszögöl van hozzá, disznót is lehet tartani, de ugyanakkor mégis városban lakik az ember, egyszóval... Azok ketten; ott szemben a kis embert nézik. — Hogyan éltek ott? — most már elteszem az újságot. — Hol laktak például? — Hát ott, a sivatagban, barakkokban. Szentséges meleg volt. Három műszakban dolgoztunk, de mikor az ember letette a munkát, csak döglött. — Nem lehetett bemenni a városba? — Lehetett De minek? — Hát... körülnézni. — Körülnézni? — csóválja a fejét a lilanyakkendős. — Maga úgy beszól, mint a Hosszú. Volt ott egy bolondosforma legény is velünk, tudja. A Hosszú. M indig az öreget' nyagatta, arabul akart tőle tanulni. Ez elég sokat mászkált a városba. A többiek meg cukkolták, hogy van ott valami nője. Ez egyszer engem is bevitt. — És? Milyen a város? — Dögmeleg. — Szépek a templomok, nem? — próbálkozom. A két öreg egérke most énrám néz. Aztán visszafordulnak a lilanyakkendős felé. Szóval, már nemcsak a magam kíváncsiságáról van szó. Ez itt egy útibeszámoló, a kérdésekről nekem kell gondoskodnom. — Ja. Amúgy szépek. — Belülről is? — Általában nem engednek be senkit — magyaráz jóindulatúan a kis ember. — Mikor a Hosszúval bementünk, az valamit susmusolt egy arabbal és beengedték. — És magát nem? — A Hosszú hívott, de mondtam, inkább megvárom kint. — Hát az arab nők? — Ilyenek is, olyanok is — kuncog a kis ember. — Fátyolban járnak? — Ja. — És az arab ételek? — Nem tudom, nekünk saját konyhánk volt. Egyszer megint bementünk a városba, és nagyon éhesek lettünk, és bementünk egy étterembe, de aztán ott volt rendes marhahús is, azt ettük. Jól be is söröztünk. Aztán többet nem mentünk. — És az arabok, akikkel dolgoztak? — Hát... nem tudtunk beszélni velük. Külön is laktak. Jöttek, meg mentek. Az öreg mondta, tudja, akit mondtam, az tudott egy kicsit magyarul. Az öreg mondta, hogy amelyiknek köll a pénz, dolgozik, ha aztán nem köll, elmegy. — Talán' sivatagi pásztorok voltak, csak az állatokhoz értettek, nem? — Lehet — mondja a kis ember érdeklődés nélkül Rá akarok*gyújtaná, de előhúz egy csomag amerikai cigarettát. — Vegyen ám nyugodtan — mondja. — Hoztam egy pár kartonnal. Aztán meg mit gondol, hány aranygyűrűt hoztam?- A fülembe súgja. A két öreg nagyranyílt szemmel bámult. — Az asszonynak két fülbevalót, köveset. Meg bundát. Nem szólhat semmit. H osszú fejtegetésbe kezd az árfolyamokról, a bankbetétről, az emberek irigységéről, jó, nem fizetett rá a dologra, de kérdi ő, ha valakinek ez nem tetszik, miért nem megy el az is. Abba a rohadt melegbe, na, szeretné látni... A vonat lassít, a lilanyakkendős kinéz az ablakon, nem, még nem vagyunk ott, de ha ott is lassítunk, ő lelép. Megtakarít majdnem egy órát, ha el tudja csípni a csatlakozást. — Tudja, honnan jövök most? A központból. Leadtam a papírokat. Tudja, mit kérdeztek? Nem vállalnék-e még két évet. Nem ott, egy másik helyen'. Hát most vagyok a gondban. , k
