Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
HM A G A ZIN Iftlllll^^Äilll xJiMap KW.VyATOWWA'.W.VA'g? P.SWyAVA'.^V.VAV.W.y 13! ÄYättiÜäiii&iwKÄiföivXffivlwÄVVlÜW Osztojkán Béla: Magányosan 1 Az öregember mint mindig, most is ott állt a pályaudvari hirdetőtábla előtt. Mellette középkorú férfi böngészte a hirdetéseket. Odamerészkedett hozzá és megszólította: — Bocsánatot kérek, tisztelt uram — mondta neki félénken. — Külön- bejáratú szobát ajánlanék. Szinte semmiért. A férfi végigmérte az öreget. Emez láthatóan minden ok nélkül — vagy talán a hideg miatt —, könnyezett. Arca és szakálla piszkos volt öreg télikabátját spárgával fogta össze a derekán, remegő kezében gyűrt kalapját szorongatta. A férfi megcsóválta a fejét, aztán ezt mondta: — Sajnálom. Nincs szükségem szobára. Az öregember elfordult. Ahogy pislogott, szemeiből könnyek potyogtak. Maga elé meredt. Amióta felesége magára hagyta, rendszeresen látni a hirdetőtábláknál. Nemrég valahogy sikerült kiadni az oly sokszor és sokaknak kínált szobát. Valami házaspár-féle költözött hozzá. Nem szerettek fizetni. Pár hónap után aztán ők is leléptek. Reményeit ismét csak a hirdetőtáblák körül vélte megtalálni. Naphosszat ólálkodott és ajánlgatta különbejáratú szobáját, de senki sem hitte el neki. Amíg a felesége élt, egyszerűbb volt. Az asszony varrogatott, olcsón, és talán szépen is. Megéltek. Am a váratlan haláleset után megváltozott minden.' Azt tanácsolták neki, költözzön az öregek otthonába. Hagyja abba a munkát. S bár az öregember nem akart ráállni, másnap egy másik nyugdíjast állítottak a helyére. Újra kérték, foglalja el helyét az otthonban. Nem lesz egyedül. Mindent megkap, amire szüksége lehet Hosszas unszolásra végül beleegyezett. összecsomagolt, elindult. TJtkÄzben azonban meggondolta magát és visszafordult. Mindenáron ki akarta adni a szobát. Megél! — gon dolta. A kevéske nyugdíj, meg ami a szobáért kap, elég lesz hozzá. Re mélte, talál majd valami rendeseb] emberpárt, akik hajlandók lesznek vele egy fedél alatt élni, megosztan közösségüket. Ám a lakbérrel leg utóbb angolosan távozó házaspár óta nem akadtak újabb szobaigénylők Volt, akiknek távol esett a munka helyétől. Volt, aki szűknek, pisz kosnak, lakhatatlannak ítélte. Má sok meg, látva az öregembert, meg se nézték az általa kínált szobát. Most, hogy ott állt a járdán, hirdetőtábla előtt gondolataival és szomorúságával, észre sem vette, hogy minduntalan fel akarják lökni. Nem bosszankodott. Hidegtől könnyező szemeit a járókelőkre szegezte, érezte, szédül. De nem tágított. Elhatározta, nem adja fel. Nekitámadt a legelső közeledő párnak. Szája kinyílt, arca érthetetlenül, furcsán görcsbe rándult. Hangot azonban nem adott. — Vigyázz! — sikoltott halkan arcán rémülettel a nő. — Ez részeg A férfi, akit a nő el akart ci:bálni, visszanézett. — Várj szívem — mondta. — Ez nem részeg. Mindjárt összeesik. Az öregember széttárta karjait néhányszor megpördült maga körül 'ztán elvágódott. Perceken belül tömeg vette körül Arcra bukva feküdt a járdán. Nem mozdult. mi történt. Igazából nem is érdekelt ez senkit. Egy vénembert láttak, egy mozdulatlan öregembert, aki talán jól leitta magát s aki bűnös is, mert nem gondoli idejekorán arra, mi lesz, ha megöregszik? A mentő azért megérkezett. Szirénájától nem dőltek össze a környező házak. 1 Senki sem tudta Markó Béla; Ócskapiac Használt órát használt cipőt használt télikabátot? használt szavakat használt mozdulatokat és használt virágot? csak alig-alig csak rövid ideg nézegettük még nem fakulhatott ki a színe csak lopva simogattuk tekintetünkkel a szirmok pirosát s itt van ez a nadrág ez az ing csak gyűrött de semmi baja még egészen új s ezek az órák ez a tavalyi időt mulatja ez a tegnapit ez a holnaputánit vagy talán szemüveget? esetleg esernyőt? kalucsnit? játékokat? kar nélküli babát? csorba fésűt? késeket kifakult reggelt? kopott zöld mezőt? ezek a bokrok még majdnem újak a nyírfa árnyéka vasalható csak itt-ott szakadozott le néhány levél de pótolható és itt van itt várakozik az alig riasztott nyúl az alig félt farkas az alig hessegtetett madár itt van a* alig hallgatott vízcsobogás-Iombsusogás a gondosan megstoppolt kékség-magasság az alig bevérzett forradalom és gyermekkocsik és tolókocsik és szegek és képek és huzalok és a ruha amelyet mások viseltek az óra amely másoknak mutatta az időt a virág amelyet máok is megcsodáltak a fegyver amely mások testébe mélyedt a szó amelyet szakadt pokrócra kiteregettek a gondolat amelyet mások is elgondoltak a szerelem amellyel mások is szerettek a harag amely mások haragját őrzi elhasznált múlt és elhasznált mezők madarak: magad sem tudod a vásári forgatagban adsz-e veszel-e vagy csak idegen emlékekkel emlékezel kék tengeröbölbe dobálsz idegen kavicsot kagylót. Kunszabó Ferenc: Zsindelydomb Akkor láttam először mozdonyt, járdát, emeletes házat és mozgóképet, mikor gróf Dessewfy Aurél bélteki uradalmából Nyírbátorba költöztünk. A postás naponta járt, és Bartha fűszereseknél két fillérért bármikor nagy darab krumplicukrot lehetett volna kapni — ha lett volna két fillérem. Azóta persze láttam már magasabb házakat, nagyobb mozdonyokat és díszesebb mozikat, de egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy Nyírbátortól kedvesebb, csodálatraméltóbb, városiasabb város nincs a világon. Ezerszer elterveztem, hogy tavaszi kora délutánon érkezem majd visz- sza, amikor melegen, de még nem nyári forrósággal süt a nap, a főtéren a lányok könnyű ruhákban járnak, nagy bajuszú bácsik ülnek a nyírott lombú akácok alatt, és a pu- lyák maszatos képpel, vadul üvöltözve rohangálnak fel s alá a Zsindelydombon. öreg este lett, mire megérkeztem. Még szerencse, hogy mindenre emlékszem: az állomástól jobb kéz felé térek... mindig jobb kéz felé tértem, mert ha a dombot oldalaslag megszaladtam, csak át kellet bújni a kerítésünkön, és már otthon is voltam... Most persze nem megyek be, hiszen azt sem tudom, ki lakik a volt uradalmi vincellérlakásban; ezért aztán elsősorban a dombra vagyok kíváncsi. Amit mi annak idején hegynek, sőt HEGYnek hívtunk, teljes tisztelettel és komolysággal. Minden volt rajta; meredek szakadék, kiugró csúcs, sűrűnövésű akácos, borzongatóan mély gödrök és jól védhető tetők... Egyszer, kora délelőtt ottszorított bennünket vagy tíz vásártéri gyerek. Először rohammal akartak győzni, de a meredek oldalakat nem tudták megmászni — pláne, hogy nekünk „fegyverarzenálunk” volt odafönt Akkor következett a szabályos ostrom. A sárga homokban vörös erek húzódtak, amikből keményen koppa- nó öklömnyi darabokat lehetett letördelni. Ezekkel bombáztuk egymást, de míg nekik többnyire sikerült leugrani..a- völgybe fáradtan lehulló göröngyök elől, addig nekünk a szűk tetőn csak a karunk meg a látunk maradt pajzsnak... Kiéhez- tetés lett a vége: mikor megehül- :ünk, kölcsönös fenyegetéseket kiabálva vonultunk vissza... Ám erre a járdára, a villanyfényes utcára nem emlékszem... tovább menjek? De hiszen ott már a fatelep kezdődött. Itt laktak Piskóti néniék. Akkor most nekem vissza kell fordulnom? Eljöttem a domb mellett, és nem vettem észre! Hol a Zsindelydomb?! Hol a hegy, amire egy szusszal csak ötödik elemista koromban bírtam fölütni?!... A fölső harmadában volt egy nyereg, ott megpihentünk. Télen meg az volt az ugrató: fönt ráhasal - ;unk a szánkára, jól megkapaszkodunk, és a kiugró métereket röpített lennünket. Igen, itt a kettéágazó út, de még a pocsolya is stimmel. Ha itt jobbra érek, a hegybe kell ütköznöm. Legalább a hold világítana, de felhők ütottak eléje: eső lógatja a lábát VIegyek, megyek, és jó idő múlva betonkerítés kelletlenkedik, mögötte pajtaszerű épületek: a fermentáló, amit gyerekkorunkban a lokálpatrióták némi fellengzősségével dohánygyárnak hívtunk. Másik irányba indulok. Megbotlom valaki kiálló gyökérben és egy tócsában találom magam Föltápászkodom, órámról letörlöm a sarat, odavilágítok az öngyújtóval: több mint két órája keresem a Zsindelydombot! Másnap reggel még alig pirkad, talpon vagyok. Az utcán egy darabig határozatlanul tiporgok, aztán mégsem a domb felé indulok, hanem a főtérnek. Üj épületek, megfiatalított utcák, korszerű üzletek. A régi, elhanyagolt pocsolyák helyén játszótér, parkok. A református főtemplom, a Báthoryak valahai temetkezőhelye szépen csinosítva áll a dombon. — Ismerősökkel találkozom: „Te volnál, te?! Űristen! Gyanakodtam rád, de nem vettem biztosra.” És megyünk, nézegetjük, saccolunk: ide még ezt lehetne; amott sikerülhetett volna barátságosabbra az épület... Három óra felé nem bírom tovább. Kirángatom társaimat a lakásból, és egész úton előttük loholok. Bekanyarodom az állomás előtt, majd jobbra térek, már szinte futva. Aztán megállók, reménytelenül: búzavetés és gyümölcsös; bal kéz felé két bulldózer csökönyösködik a talaj végleges elegyengetéséveL Három pajtásom káromkodva ér utol, egy darabig értetlenül bámulnak, majd szinte egyszerre kezdik a nevetést — Hová tettétek a Zsindelydombot?! — kérdezem csendesen, pedig legszívesebben kiabálnék. Lecsitulnak nagynehezen: Sárga agyagja mésszel keverve kitűnően köti a falat. Az uraság negy- ver fillérért adott egy kocsival annak idején. Nagy néha láttunk egy- egy rakodást. A felszabadulás után viszont teljesen elpucolták innen. És már ”<sznek is, túl a vajákos Piskóti néni volt házán: az öregszőlőben magas, nagyablakos házak, szabályos utcákba rendeződve. Megyünk végig a telepen, társaim magyaráznak, emlékekre hivatkoznak; és akkor egyszerre: a szőlőhegy déli hajlatában öreg cseresznyefa állt Kivágták. A helyén, talán éppen pontosan a helyén ártézi kút álL A rossz nyíri vizek gyermekkoromban! S most mégis: idegenül nézek a kútra... és fölnt, a Szentvér utca elején hirtelen ellenszenves lesz az egyik központi fűtéses épület. Mert a helyén állt az a kis nyergestetejű vityilló... ugyan, mi lehet a kislánnyal? De ezt már meg se merem kérdeni Este, vonatra szállva, üveghez nyomom a homlokom, amíg csak egy darabkát is látni Bátorból. Amelyik most már talán igazán város lesz. Kívánom, igazán kívánom — csak még egyszer mutatta volna meg, csak nekem villantotta vona föl valahai önmagát, hogy benne mint varázstükörben találhassam újra régmúlt voltomat. Gyermekábránd a legboldogabb gyermekkor színhelyén. Ám egyszer talán visszamegyek, megint, s megkeresem a mai pulyák szemetükré- ben. — El akarja vállalni? — kérdezem elhülve. — Nagyon hajlok rá. — Hiszen mindene megvan, ház, telek, kocsi, ékszerek, bunda, itthon is jó fizetés... — A ház még nincs meg — helyesbít a kis ember —, ámbár meglesz, nem vitás. Na de. Hol van az a szekér, amelyikre nem fér még egy lapáttal? — kacsint. — Csak az asszony, az fog morogni. Dehát nagyon meg akarja látogatni a rokonait Németországban, az meg sokba kerül. Majd azt mondom neki... A vonat tényleg lassít, emberünk kapja a táskáját, köszön, lelép. Sokáig csönd van. A nénike egy kicsit ül, ölhetett kézzel, de láthatóan nyugtalanul, aztán elszánja magát és megszólít Honnan megy a busz ebbe meg ebbe a faluba? Mikor indul? Hogyan lehet az állomástól odajutni? Mikor megígérem, hogy odaviszem őket, nagyon megkönnyebbülnek. Az öregember szikár arca is kiderül, megszólal. _ Nem jártunk itt több mint tíz év e. Az Alföldöh lakunk. — Csak az uram bátyja, az nagyon beteg. Azért megyünk — bólogat a nénike. — Az uram juhász a téeszben, tudja. Jöttek hozzá, hógy Józsi bácsi, nagy bajban vagyunk, ha maga nem vállalja ... — Az úgy volt — helyesbít az öreg —, hogy vett a téesz ötszáz birkát. Vagyis előbb háromszázat. Én már akkor a disznóknál voltam kilencedik éve, de sose szerettem a disznókat. Én megmondtam akkor, hogy ne adják el a birkákat, de eladták. P edig másra nem jó az a sovány föld. Akkor a birka nem volt üzlet, azt mondták. No, aztán1 most megint van birka. Az új elnöknek több esze van, mint a régieknek együttvéve volt. — A legkisebb fiunk, az juhász lett szintén —, módja lágyan az öregasszony. — A legöregebb elment a városba, a középsőnek meg, tudja, mindene a gépek, ott van a faluban, traktoros. — A külföldi országok minden pénzt megadnának a birkáért — folytatja az öreg. — Rájönnek lassan a népek, hogy ami régi, nem mind eldobni való. — Viszek nekik ételt, tiszta ruhát — sorolja az öregasszony gyönyörű szép éneklő .tájszólásban. — Most már, hogy a fiam is segít, elbírjuk a munkát könnyen. Este tüzet gyújtunk. Még újra faragni is kezdtem, pedig már... — Nagyon tudja ám csinálni — néz rá szeretettel az öregasszony. L átom is már az öreget a hunyorgó parázs mellett heverni, fönn a csillagok, körös-körül „az a jó nagy levegő”, ami nélkül ő megfulladna. Így meg tán száz évig is elél, ha az isten is úgy akarja. — Mink ezt az életet szoktuk — mondja töprengve a kis öregasszony. — Más ember meg, lássa, olyan messzire elmegy... — Hát mit is akarnál? — Szól rá megrovóan az öregember, aztán megint felém fordul. — Mit gondol, mennyi gyapjú jön le az én birkáimról ? __Nagy a világ — suttogja maga elé az öregasszony, összefonja eres, görbe ujjait, mintha imádkozna, s úgy hallgatja tovább emberét. Ka ssák Lajos: Munkásportré E zt a fejet nem formálta saját képére az Isten ezt a fejet a tegnap emléke és a ma kétségei gyötrik ebben a fejben forradalmak magvai csíráznak erre a fejre régóta lesben áll a hóhér ezeket a kezeket a teremtés eszméje vezérli ezek a kezek balról áldottak és megátkozottak jobbról ezek a kezek lesújtanak és felemelnek egyszerre ezek a kezek bilincsek nyomait viselik ezek a kezek nem kulcsolódnak imára ezek a kezek undorodnak a vértől ezek a lábak nem csúsznak el egy narancshéjon ezek a lábak összekötik nyugatot a kelettel ezek a lábak agyontapossák a sárkány hét fejét ezek a lábak eljutnak arra a tájra, melyről a fej álmodik ez a szív zsarnokok fegyvereitől sebzett ez a szív saját parazsából újjászüli önmagát ez a szív az én szívem ikertestvére ez az ember olyan amilyen én vagyok egyazon ég alatt egyazon dalt daloljuk vetésről aratásról. Id. Szabó István; Kenyér
