Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-20 / 196. szám

A be nem tartott paragrafus A Magyar Népköztársaság alkotmánya VII. fejezete, 56. paragrafusa (1) bekezdése így hangzik: „A Magyar Népköztársaság biztosítja állampolgárai számára a pihe­néshez való jogot.” Az alkotmány igen. És mi, önmagunk? Idén 306 munkanap van, papír szerint. Ebből — a legtöbb munka- vállaló számára — lejön huszonhat szabad szombat. Átlagosan 18 nap, fizetett szabadságként. További, kü­lönféle okok következtében — ked­vezmények, táppénz, tanulmányi szabadság stb. — egy-egy foglalkozta­tottra számítva átlagosan újabb 11 nap a csökkenés. Majdnem négy hó­nap — 114 nap — az az idő, amikor be sem tesszük lábunkat a munka­helyre, amikor azt csinálunk, amit kedvünk diktál. S persze, az így fennmaradó 251 nap nagyobb része szintén szabad idő, elvben 16 óra. Számoljunk csak, 251 szorozva tizen­hattal, az 4016 óra. A 114 nap 24 órája 2736. A kettő együtt 6752 óra. Napi hét óra alvást levonva — 2555 óra — marad 4197-szer hatvan percünk; 251 820 perc. Rengeteg idő. S mielőtt az olvasó legyintene, mondván,' a papír türelmes, mindenfajta számjá­tékot elvisel, mentségként hozom fel, magam is most először gondoltam ezt így végig, s azért, mert talán még­sem puszta hiábavaló játék. Hiszen 4197 óta az 174,87 teljes nap! Az esz­tendő 47,8 százaléka, a munkát, az alvást leszámítva már meghökken­tően nagy mozgástér. Mihez? Nagy halom könyv Takarított, leül, azt mondja, ad­dig legalább pihen, ameddig beszél­getünk. Furcsán néz rám, amikor azzal kezdem, tudja-e 4197 óra sza­bad ideje van egy esztendőben? Ne­ki? Mármint neki? Ügy kacag, hogy a könnye kicsordul. Tímár Ferencné a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat szövőnője, éjszakás volt, hazaért Pi­lisszántóra, a Kossuth Lajos utcai házba, s mert a két . gyermek a nagymamánál nyaral, így velük nem akadt gondja; férje már elment mű­szakba Szentendére, a papírgyárba, nekiállt tehát takarítani. Ebben akasztottam meg, azzal nevettetve, hogy neki 4197 óra szabad idejárván. Mondom, komoly a dolog, kiszámítot­tam. Csakhogy éppen azért kérdem őt, szembesíthessem e tetszetős ada­tot — ha szabad e kiszólással élni — a véres valósággal. Ami általában más szokott lenni, mint az íróasztal mel­lett kiokoskodott, szépnek látszó, de félvaló.ság. Tímárné váltóműszakban dolgozik, s bár kilencedik éve csinál­ja, azt tartja, nincs olyan ember, aki képes megszokni ezt az időrendet. A három műszak miatt természetesen ugrálva módosul az otthoni munka- beosztás, is, mivel éjszakás héten nagyobb dologba nem kezd, nem győ­zi erővel. Ezek maradnak akkorra, amikor délelőttös, délutános. Megle­hetősen sok ideje elmegy a közleke­déssel, mert innét eléggé bonyolult a bejárás, hazautazása a gyárból szintén körülményes. Csakhogy ő sem, férje sem akarja elhagyni munkahelyét, szeretik azt, jól érzik ott magukat. Házat viszont itt örö­költek, ráköltöttek harminckilenc­ezer forintot, s most takaros ottho­nuk van; addig Szentendrén, albér­letben laktak, egy gyermekkel, s a már érkezését jelző másodikkal. Mi az, amit a közlekedésen túl időt rab­lónak érez Tímárné ? A vásárlást. Földjük, kertjük nincsen, mindent az üzletben vesznek, s ráadásul nem azt, amit gondol, hanem amit éppen kap. Mérgelődik sokat, s némely rek­lám, amit a televízióban lát, kimon­dottan bosszantja. Olyasmiket kí­nálnak neki — nemcsak iparcikkek­ben, hanem élelmiszerben, húsáru­ban például —, amiknek ő soha még nyomát sem lelte. Ugyanez a helyzet a mélyhűtött árukkal, a konyhakész zöldfélével, baromfival, a készételek­kel; jók lennének. Mivel a bevásárlás így zajlik, sok idő megy rá a főzésre. Mindennap meleg ételt csinál, férje is fizikai munkás, mint mondja, napjában egyszer tisztességesen kell enni. Vízvezeték nincsen, emiatt az­után elesik az automata mosógép kí­nálta előnyöktől, s mert a két gyerek halomban szállítja a tisztaság után áhítozó ruhaneműt, ezzel is sok ide­je megy el. S akkor még a takarítás, vasalás, varrás, a háziasszonysors megannyi apró mozzanata, teendője, amik végül is órák seregét falják föl; mire marad? Újságot olvas, rádiót hallgat — de ezt a házimunka köz­ben —s minden harmadik héten, amikor délelőttös, le-leül a televízió elé. Könyv? Tapintatlan a kérdés, elpirul, rázza a fejét, s talán maga sem hiszi, amikor azt mondja: majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek, segítenek itthon, akkor. Pedig lány­koromban szerettem olvasni, az új­ság maradt meg belőle. Kirándulni? Tavaly egyszer Szentendrén voltak, megnézték, a Kovács Margit-gyűjte- ményt, étteremben ebédeltek, sétál­tak. Idán? Rázza a fejét. Egy valami­ből riem enged: a szabadságot min­dig az ő vagy a férje szüleinél töltik. Egyébként össze csuklottam volna már — indokolja halk szóval, úgy, mintha röstellnivalót közölne. A férje segít? Elsősorban a ház nyomta a vállát, a javát ő végezte el a tataro­zásnak, korszerűsítésnek, azért futot­ta ki a 39 ezer forintból, egyébként kijött volna százezerre is, ha persze lett volna annyi. A férjének több a szabad ideje? Igen, mint minden fér­finek. Igazságos ez? Másként gon. dolkodnak ők, meg a természetük is más. Mire érti ezt. Az uramat nem idegesíti, mi vár elvégzésre, engem- igen. Ö legyint, hagyjad már, én meg tudom, nem szalad be égy jószívű kismanó, hogy megcsinálja helyet­tem. A gyárban a jó szakmunkások közé tartozik, ezért megkérdezték, iiem akar-e továbbtanulni? Élete ne­héz napja volt, de nemet mondott. Miért? Egész egyszerűen fölborult volna a család, vagy én bukom bele a tanulásba. Egyiket sem akartam kockáztatni. Ha számolgat, egy-egy nap, amikor dolgozik, mennyi sza­bad ideje marad? Félóra, egy óra. S amikor nincs műszak? Akkor sem sokkal több. Akkorra gyűjti az em­ber az összes nagyobb dolgot, mo­sást, vasalást, a heti nagytakarítást. Nehéz így? Fáradt mosoly az arcán: Nehéz, de hát semmiről kezdtük, nem hozott egyikünk sem többet a házas- ■ ságba, mint a ruháit. Amit itt lát~azt mind elő kellett-teremtenünk, s köz­ben a két gyerek is jött; lassan egye­nesbe jutunk. Akkor könnyebb lesz? Remélem. Elégedetlen? Miért legyek az? Mert a gyárban is, itthon is so­kat kell dolgozni? Megszoktam ott­hon, a szüleim is munkások, öten va­gyunk testvérek. A magunkfajtának ez nem újdonság. S ha egyszer egy egész hónapon át semmi dolga nem akadna? Két hétig aludnék e9l/végié­ben, utána meg kiolvasnék egy nagy halom könyvei. Társadalmi ügy A Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusa határozatában — első ízben kongresszusi határozatban — ezt olvashatjuk: „A szabad idő ér­telmes, kulturált, eltöltése társadalmi ügy; jelentősége mind az egészség megőrzésében, mind a személyiség formálásában növekszik. Államunk részesítse előnyben a dolgozó kollek­tívák közös pihenését, sportolását, utazását. Meg kell gyorsítani — első­sorban a belföldi turizmus igényeinek kielégítésére — az üdülő- és kirándu­lóközpontok, a szükséges kereskedel­mi és szolgáltatóhálózat létrehozását, fejlesztését.” A magam hajója Viccelődve felel a kérdésre, nem fáradt-e, azzal, majd kipiheni magát, amikor nyugdíjas lesz. Ami eléggé odébb van, bár 1980-ra a termelőszö­vetkezeti tagok is hatvan esztendős korukban jogosultak e társadalmi ellátásra — mármint a férfiak —, de hát Hunyecz Sándor 2010-ben éri el ezt a kort. A Benta-völgye Terme­lőszövetkezet kőműveséhez úgy jutot­tam el, hogy olyasvalakit kerestem, aki megnyújtja a műszakot a hivata­los munkaidő lejártával. Öt ajánlot­ták, mert mint mondták, harmadik éve pattan fel a motorra, s megy a magánszektorba, az építőmesterhez, aki két félemberrel dolgozik, s vele lesz meg az egy egész; társa ugyancsak műszak utáni madár. Ö mondja így, visszakérdezek, miért madár? Néz­ze, aki annyit dolgozik, mint mi, az madár. Ha úgy akarja balfácán. De hiszen... De hiszen azt akarja mon­dani, hogy senki sem fogott rám pus­kát, nosza fuss, csináld. Azt. No akkor nézzük csak: októberben töltöm be a huszonnyolcat, van egy családom, a feleségem most pelenkázza, gyesen. Ez a kiinduló ábra. Lakás; szívesség­ből egy ismerősnél, havi nyolcszázért. A szövetkezetünk ad sokféle kedvez­ményt az építkezőknek, de a beugró összeg akkor is kell, meg akkor is, ha a java munkát én csinálom. Tudja, mibe kerülnek ma már az anyagok? Van némi sejtelmem. Nahát akkor nem kell magyaráznom, hogy az em­bernek nincs más választása, mint ez. Anyagra, szerelvényekre egy va­gyon kell, mert ha már csinálom, akkor nem kalibát, aztán berendezés­re ... Megegyeztünk az asszonnyal, hogy négy-öt évet fölakasztok a nap­tár mellé. Mintha nem is a magáé lenne. Ahogy mondja. Nem az enyem. A pénzé. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik, de füttyentek rá. Mond­janak jobbat helyette! Töltögessek ki lottókat, s lessem, hátha nyerek? Magabiztos, már-már ellenvéleményt nem tűrő. Három éve hajt, ahogy számítja, kell még másfél esztendő, s akkor összejön mindarra, amire előre eltervezte. A telek már megvan, itt Érden, a Tusculánumban, s jövő­re nekiugranak az építkezésnek, szá­míthat a szövetkezetbeli társakra is, a magániparosra szintén, azt ígérték, segítenek. Könnyű lesz így? így sem lesz egyszerű, de menni fog. S addig se éjjel, se nappal? Nézze, az ember sokféleként gondolkodhat. Én így csinálom. Mielőtt ebbe a hajtásba belekezdett, mit csinált a szabad ide­jével? Honnét kezdjem? Ahonnét akarja. Először: srác koromban volt időm mindenre, amire akartam. Csakhogy nem nagyon kellett sem­mire. Csellengtünk, marháskodtunk a többiekkel, lányok, foci, elszaladt. Katonaság. No, ott nem gond beosz­tani az embernek az idejét, gondos­kodnak arról mások elegen, győzze csak az értettemet mondani. Leszerel­tem, akkor volt egy kis szusszaná- som. Bejöttem a tsz-be, magam ura voltam, jártam táncolni, volt egy príma MZ-motorom, fölkapott rá az ember, s ment az orra után. Merre? Hajaj, hosszú lenne fölsorolni. Eger­től Gyuláig, piszok sokat furikáztam. Egyedül? Fenét. Akinek éppen udva­roltam. S ahova mentek, mit nézték meg? Az az igazság, hogy nem akar­tam lődörögni, s vettem egy útiköny­vet, abban mindig előre kikukkoltam, mi az érdekesebb. Sikerem volt, az tény. S most, hol ez az útikönyv? Megvan, otthon. Belenéz? Most mi­nek? Ha idő lenne, akkor sem mehet­nénk, kicsi a srác. Televíziót néz? Télen, Azt mondta, még másfél év. S ha akkor úgy érzi, kár lenne abba­hagyni, hiszen bár nem mondta, de gondolom, a kétfajta kereset csinos összeg. Abbahagyom. Biztos benne? Biztos. Egy idő után, egy határ után nincs az a pénz, hogy megérné, az ember kihajtsa magát. S most meg­éri? Nem lenne jobb inkább több idő alatt, kevesebb hajtással ugyanoda jutni? Mondtam, ez felfogás dolga. Nem akarom, hogy negyven legyeK amikorra kinyújtózhatok. Addig úgy­is őrlődik az ember, hát akkor da­rálja magát gyorsabban, könnyebben viseli. Harminc alig múlok el, amikor­ra komplett lesz körülöttem a világ. S akkor? Menni fogunk az asz- szonnyal, meg a sráccal, mert egy sor helyen még nem jártam. Azután külföldre is. Van valami kedvtelése? Srác koromban lejártunk a Dunám, pecázni, időnként eszembe jut mos­tanában, nem is tudom, miért. Vala­hogy úgy hiányzik, jó lenne. Bár nem sok a hal, olyan förtelmes koszos a víz, hogy nem csoda. S a felesége nem bánja, hogy mindig csak késő este látja? Megérti. Tudja, hogy a családért csinálom. Meg tudja, örül is, mert én — ha ismeri a kőműveseket, akkor érti a dolgot — nem iszom, a barátnői meg tele vannak panasszal az uruk miatt, akik igencsak látogat­ják a csehókat. S egy srácnál befeje­ződik a családlétszám? Nem, még egy gyerek lesz. Mikor? Most először lágyulnak el a vonások kemény kő­ből faragott arcán: Karácsony körül, december végén, hát látja, ezért sür­gős nekem elérni a magam hajóját. Ha azután fönn leszek rajta, akkor a többit bízza csak rám. Uniformis nélkül Mennyi is volt ott a riport elején, 4197 óra. Dőreség. Hiszen az ember közlekedik, tisztálkodik, főz és ét­kezik, üzletekben rostokol, ház körü­li, vagy éppen hétvégi telkén buz. gólkodik... Hoppá! Hiszen ez már a szabad idő eltöltése! Ha valóban az. Mert akad, aki összekeverte a pihe,- nőt meg a lihegőt — mint szelleme­sen fogalmazta valaki —, s hétvégi telkén gürizik megállás nélkül, mi­vel a fakuckó helyett faház kellett, s Egy bárka emléke Kertész László tusrajza ha megvolt, akkor kőből emelt igazi nyaraló. E licitálás persze sok min­den másban is megy, olyasmikben, mint a kocsi, a külföldi út, a stílbú­tor... Mégis, nagy tévedés lenne úgy gondolkodni, hogy — s erre van hajlam — csak az tölti értelmesen a szabad idejét, aki múzeumokat jár, kiállításokon tűnik fel, hangverseny- termekben ül. (Ha fizikai dolgozó, s szocialista brigádtag, akkor bérlettel a színházban.) A 'szabad idő nem uni­formizálható! Nem lehet senkinek ki­jelölni, neked ez a jó; ő tudja, neki mi a jó. Az más kérdés, hogy a sza­bad idő értelmes eltöltéséhez válasz­tékot kell — kellene — kínálni. Tes­sék, kinek-kinek kedve, igénye, ér­deklődése szerint. S ha baj van az igényekkel, akkor azt is le kell ír­nunk, hogy baj van az igényteremtő módszerekkel, s eszközökkel. Főként a szabad idő közegének teljességével, mert aki naponta oda meg vissza egy-egy órát utazik a munkahelyére — s Pest megyében ezt átlagosnak vehetjük a különféle hivatásforgal­mi vizsgálatok adataira támaszkod­va —, az valójában tízórás műszakot nyom le! Ami persze csak példa, összefüggéseiből kiragadva, de ezért rejlik benne olyasmi, amit fontolgat­hatunk. Az óra mutatója Falakat födnek a könyvek, néhány percnyi szemlélődés után kiderül, szigorú rend szerint csoportosítottak, külön állványon a szakma irodalma, a jog, s a jogalkalmazás betűtengere. Dr. Rimanóczy György ügyvédként, az az ügyfélnek kijáró kedvességgel fogad: egyszerre: közvetlen és tartóz­kodó. Tizenhárom esztendeje vásárol­ta meg ezt a Bacsó Béla utcai házat Cegléden, s rendezte be családjával közösen ízléssel, minden hivalkodás nélkül. A könyvgyűjtés kedvelése? Nem. Nincs semmiféle célom, nem vásárolok kimondottan ilyen, vagy olyan könyveket, ami megtetszik azt megveszem. Már ismernek a köny­vesboltban, bele-belekukkantok a megjelent művekbe, látatlanul még nem hoztam haza semmit. A szak­könyvek? Az egészen más. Munka­eszközök. Szükségesek. Az az igaz­ság, hogy az utóbbiak sokkal gyak­rabban forognak a kezemben, mint a többi, holott a fordítottja lenne a vonzó. Ezek szerint kevesli a szabad idejét? Én nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki azt állíthatná, neki mindenre jut ideje, amihez kedve van. Lényegében sorozatos kompro­misszumokból állnak össze a nap­jaink. Lemondani valamiről, hogy más valamihez hozzájussak. Jó ez így? Nem jó, de nincs más választás. Gazdagabb a világ, több a lehetőség, nagyobb a csábítás. Évtizedekkel ez­előtt az emberek hónapokban szá­moltak, azután a hetek jöttek, majd a napok.!. lassan az óráknál tar­tunk. Igen, a gyorsuló idő, de hát nem gondolja, ebben az is benne van, hogy mi magunk forgatjuk gyorsab­ban az óra mutatóját? Lehet. Ám kérdés, megtehetem-e én, hogy las­sabban forgatom, ha mások nem ezt csinálják?! Mennyit dolgozik? Bíró­ság, munkaközösség, itthoni felada­tok, legalább tizenkét-tizenhárom órát. Ez „törvénytelen”! Nevet: Sza­bad foglalkozásúak önkéntessége. Öt­venhárom esztendős dr. Rimanóczy György, három gyermek apja, akik közül kettő már családot alapított, a legkisebb, leányuk, velük él még, nem sokáig, októberben lesz az esküvője. Leányának több a szabad ideje, mint önnek? Azt hiszem. Az ő nemzedé­kük nem annyira éhes, mint volt a mienk, s a közvetlenül nyomunkba járóké. Ök lelkiismeretfurdalás nél­kül tartanak szüneteket, pihenőket. Mi ilyenkor mindig úgy érezzük, hogy vétkezünk, valamit elmulasztunk, va­lamiről lemaradunk. En nagyon sze­retem a zenét, ráadásul mindenevő vagyok, még o jobb tánczene is érde­kel. Igenám, de csak úgy jutok zene­hallgatáshoz, hogy közben dolgozom, vagy, ha már annyira fáradt vagyok, akkor a szakirodalmat lapozom. A lányom viszont nyugodtan leül, ledől, s nem csinál semmit, csak zenét hall­gat. Közben ezer dolga lenne, de nem izgatja. Ezt én nem értem, de ő meg a társai bizonyosan így érzik jónak. Munkája emberekhez köti, s nagyon szorosan, legtöbbször gonddal bajló­dó emberekhez. Mi a tapasztalata, tényleg rohanunk, tényleg sajnáljuk magunktól az időt? Is-is, van ilyen is, olyan is. A külső szemlélőnek egy házassági bontóper olyan, mint a má­sik, a huszadik, a századik. Holott, ugye, egyik sem azonos a másikkal. Azt látom, valahogy életrendünk, stílusunk is ilyen, a szélsőségek kö­zött sincs egyformaság, ön mikor volt szabadságon? Ki pletykált ró­lam? A kollégák? A feleségem? Egyébként 1975-ben, akkor Francia- országban jártunk. Azóta valahogy úgy jött ki a lépés, hogy mindig ma­radnom kellett valami miatt. Kiadatlan juss Fricska, szellemes, Roger Peyrefit- te szavai: Isten csak a hatodik napon teremtette az embert. Mi történik, ha már akkor ötnapos lett volna a munkahét? Mi történne, ha újra meg újra nem kísérelnék meg nyolc napot csinálni a hétből, hanem a hétszer huszonnégy órát osztanánk be, szer­veznénk meg úgy, hogy mindennek meglegyen a jussa, munkának, pihe­nésnek, szórakozásnak, művelődés­nek, alvásnak, s ha az esik jól, ak. kor a semmittevésnek? Az alkot­mány biztosítja a pihenés jogát. Mi miért tagadjuk meg önmagunktól? Már aki? No igen. A többség. MÉSZÁROS OTTÓ Á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents