Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
AGAZIN _ 1978. JULIUS 2., VASÁRNAP ilvXwl>XwX*ffisV»!»Mtf^Mvl*Xv«w«Vyil^ViM«KOj>Xv.v/.*X'iW^MA»!»jCwW|i Kuba - hétköznap Havanna látképe Cukornádaratók NÉMETH ERNŐ FELVÉTELEI Augusztus első napjaiban Kubára figyel a haladó világ: a XI. Világifjúsági Találkozó színhelye a karib- tengeri szocialista ország lesz. A földgolyó minden tájáról érkező munkás- és paraszt fiatalok, diákok és értelmiségiek ezrei adnak egymásnak randevút; az együtt töltött napok során véleményt cserélnek napjaink aktuális kérdéseiről, bemutatják nemzeti kultúrájuk kincseit. A magyar politikai delegáció tagjai között ott találhatjuk azt a hat Pest megyei fiatalt, akik ifjúkommunista társaikat képviselve vesznek részt a VIT-en. S minden bizonnyal ők is megismerhetik majd a távoli ország színes hétköznapjait: képriportunk azt bizonyítja, hogy nem mindennapi , élményben lesz részük. riUXlDAO — A kubai kisváros iskolautcáján A Capltólium A hegyek országában Az Adriától Bclgrádig H egynek föl és völgynek le, nehéz mind a kettő, üljünk hát a földre le, s kezdjünk végre enni. Valahogy így szól a régi turistanóta, azt sugallva, a hegy és a föld nem ugyanaz. Ilyesformán is éreztük. A föld szó többé-kevés.bé síkvidék képzetét kelti tudatunkban, holott tisztában vagyunk vele, életünk színtere megközelítőleg gömbölyű.. Néhány hete bejárhattam Jugoszlávia jókora darabját, de nem jutott eszembe a kifejezés, amikor déli szomszédunk földjén jártam: Bosznia-Hercegovina hegyeiben. A hegy más minőség. Tarthatjuk szépnek, fenségesnek, lenyűgözőnek, borzongatónak, félelmetesnek, meg- mászhatjuk, meghódíthatjuk felhőket döfködő ormait, teremthetünk rajta síparadicsomot, anyagából utat, házat építhetünk — kapcsolatunk mégsem olyan meghitt vele, mint az alfölddel. Könnyedén' a sík- vidékkel sem boldogulunk, de évszázadok, sőt -ezredek alatt jobban kiismertük. Nem csoda, hiszen élelmünket nagyrészt itt termesztjük. Napról napra bajlódunk vele, eközben megismerjük természetét, számunka kedvező és hátrányos tulajdonságait. De még előbb a tenger. Honi fülnek és szemnek szintén nem mindennapi fogalom és látvány. Meglepetést mégsem okoz. A negyedik, az ötödik vagy hatodik dimenzió, más bolygó élőlényei elképzelhetetlenek. Olyat senki emberfia még nem látott. Tengert előttem sokan láttak. Vizet, patakot, tavat, folyót magam is. Képzeletben a vizet akkorára növesztem, hogy partot seholse lássak. Ilyen a tengér a valóságban is. Ahol voltunk, a tengernek csak egy kicsiny öble. Szabad szemmel érzékelhető távolban sziklák állnak ki belőle, körülhatárolva, védve vizét a viharoktól. Ám ha leereszkedik a köd, ha fekete esőfelhők állják el a napsugarak útját, eggyé válik sziklás sziget és víz. Határtalanná. Tengerré az öböl. Felüdít, megnyugtat, megemel: a tisztaság. A tenger vízének színe változó. Hol mély tintakék, hol áttetszőén kékes-zöld árnyalatú, partnak csapódó hullámai habosak. De nem hömpölyögte! ágat,- nylonzacskót, felpuffadt kiflivéget, megfeke- tült levelet. Csak a tiszta sós víz. Valóban sós, megízleltem. Makulátlan a parti kavics is. Olyan a színe, mint a sokat mosó asszonyok keze. Tisztaságot árasztanak a szemközti hegyek. Derekukig kúsznak fel a fák, tövükben aljnövényzet. Melle és feje csupasz a hegynek. Hamu- szürke. Zordan, zárkózottban néz a folyton locsogó, mormogó tengerre. Lábát a hullámok nyaldossák, mossák ezer évek óta. Olykor-olykor, ki tudja hány száz esztendő alatt, a tenger elhódít egy darabot, egy sziklaszilánkot. Ámde nem biztos, hogy ez győzelem, hiszen medrébe temetve saját életterét szűkíti. A hegy felső teste csak messziről csupasz. Közelebb érve, mindjobban kivehetők hatalmas mellkasán az élet jelei: világos és haragoszöld fűcsomók. És az ember jelenléte. Minden zsebkendőnyi művelhető darabot -befognak. Kövekkel szegélyezett kis teraszokat alakítanak ki, ide terelik a hegyi patakot, s zöldséget termesztenek. A zöld zóna felső harmadában néhány ház. Udvarán a nélkülözhetetlen teherhordó szamár. Szürkés, fe- keté-s, barna. Békésen legelésznek. Kollégám szorgosan fotózza őket. Van, amelyik bölcsen és megadóan bámul a lencsébe. Akad ingerlékenyebb. Hőkölve hátrál, amennyire pányvája engedi. A köves kertben kapirgáló öregasszony észreveszi útitársamat, cöeögni kezd, mire a jószág megnyugszik. Tessék, mindent a vendégért, az idegenforgalomból élünk. A szamár ezt bizonyosan nem tudja. A néne? Hallott vagy olvasott a falujában, Tucsepi- ban összesereglett sokfajta nemzetiségű újságíró találkozójáról, amelynek témája az idegenforgalom, avagy merő udvariasságból igazította lencsevégre buta csacsiját? K étnapos tengeri tartózkodás után nekivágtunk a hegyeknek, s hat napig, Belgrádig ki sem értünk belőlük. Bosznia-Hercegovina, Jugoszlávia hat szövetséges köztársaságának egyike, a hegyek országa. Déli szomszédunk közismerten élénk idegenforgalmat bonyolít le, de a külhoniak, mint mindenütt a világon, elsősorban a viz mellett, a tengerparton verik fel sátrukat. Az idegenforgalmi újságírók bosznia-hercegovinai utaztatásának egyik nem titkolt célja a hírverés. Nyilván abban bíznak, hogy írásaik nyomán egyre többen töltik szabadságukat a hegyekben, a ne- retvák, hegyi folyók mellett is. A táj valóban leírhatatlan. Nem szépségé, hanem tényszerűsége. Megmérhetjük a hegy magasságát, kiszámíthatjuk terjedelmét, tömegét, a folyó hosszát, mélységét, vízének hőmérsékletét, s még ezer adatot összehordhatunk, de a valóság, a látvány teljességét meg sem közelíthetjük. Holott a szem is csak szűk parcellákat vonhat sugarába, különösen itt, ahol látásunkat lép- ten-nyomon égnek meredő sziklák korlátozzák. Ámde azon a kis darabon is mennyi minden, ami sem szóval, sem rajzban, sem egzakt módon vissza nem adható. Vessük meg lábunkat egy közönséges völgyben, amelyet hétköznapisága miatt nem jeleznek turistatérképek, nincsen feltüntetve a díszes prospektuson, nem hívja fel rá figyelmüket az idegenvezető. Egy idő után jóleső nyugalom száll meg, mintha egész testünk kisimulna. A hegyek csendje nem zúgó. A hegyi csönd nem a zaj hiányából fakad. Maga a tömör valóság, valami megfogható, kézzel tapintható, ugyanakkor áttetsző és láthatatlan. Súlya, teste, vastagsága van, miközben akadálytalanul gázolsz közegében. Szemerkélő esőben érkeztünk az első partizánemlékműhöz. Talán ezért idéződött fel bennem a» sok éve szintén májusban, de őszi szomorúságban látott mautheuseni haláltábor képe, már-már abban a hitben, ilyen helyekre harsány napsütésben illetlen megérkezni, hiszen itt minden a halálra, a komor embertelenségre figyelmeztet. — A ju- goszlávok nagyon szép, modern emlékműveket tudnak építeni — mondja valaki. — Ilyen ez is. — Ne legyünk álszemérmesek, lehet modern egy emlékmű is. Az itteni az egyszerűség és a monumentalitás tökéletes harmóniája. Nem korbácsolja fel indulataidat, nem szorít- tatja ökölbe kezedet. Bejárva valamennyi szintjét, betűzve a kövek alatt pihenők nevét, szomorúság kerít hatalmába: Nem az motoszkál fejedben, hogy fegyverrel támadj arra, aki ölni készül, inkább az, hogy kivedd markából. Erősen, határozottan. A z eszményi egyenlőség. Mostar után Sarajevöban, Bosznia- Hercegovina fővárosában töltünk néhány órát. A magyar történelemből is jól Ismert város, nagyapáink sokat meséltek róla, itt töltött katonaidejükről. Szétszórva mindenütt mohamedán temetők. Két ház között néhány sír, felverte a gaz, láthatóan senki sem gondozza, ám nem tüntetik el, tiltja a hagyomány, amely a temetéstől számított száz év múlva engedi csak meg a fejfa eltávolítását. Magát a sírt akkor sem szabad bolygatni. Idegenvezetőnk szép sorjában elmondja a muzulmánok temetkezési szokásait, egyre nagyobb rokonszenvet keltve irántuk. A fejfákon semmi díszítés, egyforma mindenkié, lett légyen ezen a földön gazdag avagy nincstelen. Legalább haló porainkban legyünk teljesen egyenlők, dünnyögöm magamban elismerően. De még nincs vége. A magyarázat folytatódik. Idegenvezetőnk felhívja figyelmünket a sírkő gömbjének különbségére. Van, amelyik sima, van, amelyik rovátkáit. Mindössze ennyi. Aki életében járt Mekkában, rovátkáit alatt pihen, aki nem, annak sima kő vigyázza álmát. S vajon ki juthatott Mekkába? Űjabb látványosság, eredeti formájában megőrzött török ház. Két- udvaros. Az egyikben, a belsőben a nők töltötték napjaikat, elzárva a külvilágtól, a bámész férfiszemektől. A külsőben a nagyok, az erősek, a harcosok, akiknek az a dolguk, hogy megvívják az élet csatáit, megteremtsék a létalapot, s más javakkal is ellássák a törékeny fehér- népet. A házat az idegeneknek tartják fenn, bútor, háztartási eszköz, berendezés eredeti. Tisztaság honol a szobákban, mégis, mintha porosak volnának a falak, a rézedény, az ülőalkalmatosság, áporodottság érződik a levegőben. Folytatjuk utunkat a hegyekben. Bő ismertetések arról, mire számíthat, aki itt tölti szabadságát, mit nyújtanak a hegyekben üdülőknek, Bosznia-Hercegovina sziklái között világosodott meg egyik német nyelvleckém tartalma. A Lingua- phone cég által összeállított anyag egyik olvasmánya a nyári üdülésről szól. Egyik szereplője arról beszél, hogy évek óta vidéken tölti szabadságát. Parasztgazdaságban, ahol még segít is a nagy nyári munkákban a háziaknak. Hogy rokonok volnának, arról egy szó sem. Vakartam a fejemet, mesterkélt dolog ez ugyan, de nyelvtanulásra megteszi. Jugoszláviában rájöttem, Hercegovina Tavaszy Noémi linómetszete nincs ebben semmi mondvacsinált. Arról van szó, hogy a kétkezi munkától teljesen elszakadt nyugati polgároknak találták ki az üdülés eme formáját. Aki választja, ugyanúgy él néhány hétig, mint a gazda. Egyszerre kelnek, egy asztalnál étkeznek, egyszerre feküsznek, napközben együtt dolgoznak. Máig sem döntöttem el, hogy ez a jólét netovábbja-e vagy a csökevényese- dés kezdete? Tjentistét ma betonút köti össze a világgal, a tenger felé haladó autók és autóbuszok többsége itt halad át. Nem is olyan régen megközelíthetetlen vidéknek számított. Emlékműve és múzeuma a második világháborúban a hitleristák ellen hősiesen küzdő partizánok harcait örökíti meg. A korabeli harcok minden részletét felkutató és ismerő professzor mozzanatról mozzanatra elmondja a nagy véráldozatot követelő küzdelmet, a múzeumban festmények idézik fel a borzalmakat. Rám mégsem hatnak úgy, mint a korábbi emlékhely. Olvastam a földben pihenő egykori harcosok nevét és születési évszámát, 1920, 22, 24-ben látta meg a napvilágot túlnyomó többségük. Szorít a gondolat: látom őket a hegyekben, a városokban, a gyárakban és a földeken. Itt lehetnének, itt kellene lenniük. Még a nyugdíjkorhatárt sem érték volna el... Példázat az elfogultságra. Külföldön az ember önkéntelenül összehasonlít. Mi más, mi szebb, jobb, mi kevésbé, mint odahaza. Kétféle részrehajlással találkoztam. Az egyik az idegen országban mindent különbnek tart, a másikat még az is idegesíti, hogy/ Beigrádban a postaláda nem piros, hanem sárga. Látszólag az első előítélet veszélytelenebb. a valóságban alighanem éppen fordítva. Az első nézet képviselőjében óhatatlanul kisebbségi érzés alakul ki, hiszen ha másutt mindent jobban csinálnak, akkor mi gyengébbek vagyunk. Rosszabb lakatosok, hídépítők, autószerelők, szervezők, kereskedők. Megnyugodni azonban ebbe nem akar. alsóbb- rendűségi érzését egyszerűen úgy egyenlíti ki, hogy nemzetiségénél, magyarságánál fogva derekabb külhoni embertársánál. A másik elfogulatlanság könnyebben leküzdhető. Némi gondolkodás és a másik ország alaposabb ismerete kell hozzá. Primitív példáknál maradva, használat közben rájövünk, a sárga levélszekrény épp olyan jól működik, mint a piros... C sodálatos a hegyvidék, kristályos odafönt a levegő, dús a csönd, síkvidéki ember mégis megkönnyebbül, ha kiér a sziklarengetegből. Ha újra messzire láthat, még ha netán poros és egyhangú is a messzeség. Belgrádba érve otthonosabban éreztem magam, átlépve a határt — megnyugodtam. Elutazni ezért is érdemes. KÖR PÄL
