Pest Megyi Hírlap, 1978. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

Kiioií-Xví-s««-iíiáríÉ

Delfinekkel Melillába

Vitorlások

Mögöttünk Al^ír, a fehér város, amely amfiteátrumként nézi állandóan a tenger színjátékát, mögöttünk Algír csodája, a Kasbah nyüzsgése, a botanikus kert fantasztikus fái, néhány Rodin szobor, és az Atlasz hegység sziklarajzai, amelyeket gondos kezek hoztak el a Bardo-mú- zeumba. És mögöttünk az a nagy kék országút, amely minduntalan elkíséri hajónkat, most éppen óriási félkört írunk le, tisztelgünk az elmaradó városnak, integetünk is, örvendezünk, mert az útrakelés örömétől az embernek integetni kelL A hajó egyenletesen dohog, a motorok jól dolgoznak, egy nap és egy éjszaka innen utunk következő állomása: Melilla. Akár női név is lehetne, dallamos, szép, ábrándozó, bánatos, igen Melilla vár bennünket, Melilla, ez a (spanyol marokkói város, az egyik utolsó spanyol gyarmat Afrika földjén.

Az éjszaka gyorsan telt, a délelőtt még gyorsabban, néhányan sűrűn myitogatták kabinom ajtaját, nézték a megváltozott szobát, mert én szobának neveztem, minden tengerészintés ellenére is. Hiszen nagy és szép a szobám, éppen a parancsnoki híd alatt, nründen bútor lecövekelve, padlóhoz csavarozva, csak a székek mozdíthatók. És jönnek barátaim: kinyitják az ajtót és álmélkodnak. Nem jöttem -'ires kézzel a Kasbah — az algíri óváros — üzletnegvedéből, nem bizony. Keményen alkudtam a kereskedőkkel, s vásároltam kedvemre. Arab takarókkal terítve ágyam, tüzelnek a színei: a nagy piros, széles csíkok között aprócska barna, fehér, zöld, piros, sárga csíkok váltakoznak, azután arab párnákká varázsoltam át kispárnáimat: zöld, sárga, kék, piros szőttesekből készültek e párnák. A falon réztányér most a nao, a Tipasában vásárolt cseréntányé- romon is égnek a színek. A kis asztalkára merészen odatettem egy otthonról hozott, s ajándékba szánt hevesi térítőt, békés egyetértésben élt az arab és a magyar szőttes, s aki benyitott, csak állt az ajtóban és csodálkozott. A fogason hatalmas kagyló nyakék ékeskedett, magam szedtem a tengerparton ezeket a nagyon szép, kiluggatott kagylókat, s főztem őket kalárisba, otthonra szánt ajándéknak. Legszívesebben minden belépő nvakára oda akasztottam volna. de ettől eltekintettek vendégeim, akiket spanyol konyakkal kínáltam, de soha kávévaL

A kávézásnak a hajón ugyanis

szertartása van. Délelőtt tízkor és délután fél négykor megszólal a hajócsengő, s kávéra hívja a társaságot. A kávét a soros tengerész főzi, nagy-nagy gyakorlattal és mindig kitűnőre, ilyenkor megtelik a szalon, a frissen főzött kávé illatával, de meg a tengerészekkel, akik valamennyien jönnek, leülnek, kávéznak, s közben elszívnak egy-egy cigarettát. Ilyenkor beszéljük meg a világ dolgait, mit láttunk este a televízióban, ki mit hallott a rádióban, milyen távirat érkezett Budapestről, s mi lesz a következő úticél. Mert az mindig izgalmat okoz, a tétovázó találgatások rendszerint csak akkor válnak véglegessé, amikor megérkezik az utasítás: irány Melilla, mint most.

Ezen a délutánon is kényelmesen kavargattuk a feketét. Még senki sem járt a spanyol gyarmaton, nem tudtuk milyen csodákkal fogad az új kikötő. Estebéd előtt érkezünk majd a városhoz, ilyenkor legjobb megérkezni, ha szerencsénk van, még alkonyat előtt befogad a kikötő.

Kávézunk.

A hajóhíd majd estefelé vár, onnan nézem a színes naplementéket, ezeket a semmi máshoz nem hasonlítható ■ alkonyatokat, amikor vérezni kezd a víz, lilába vált az alkony, parázson sülnek a felhők, s mindez előttünk, a hajó orra előtt, mert most nyugatnak tartunk egyenesen.

Hajónk ablakai nem kerekek, mint általában, hanem szögletesek, én éppen kifelé nézek, mert az ablak alatt forr a víz, amikor hirtelen nem hiszek a szememnek, becsukom, s újra kinyitom, de nem. ez nem lehet igaz: egy delfin ugrik ki a vízből, kecsesen bukkan föl, s gyönyörű ívvel hullik vissza a kékségbe.- Delfinek - — kiáltom, s örülök,

hogy én láttam meg először ezt a kecses tengeri emlőst, ezt a játékos, ugrándos. szivartestű, pompás állatot, de abban a pillanatban már futva érkezik a parancsnoki hídról az ügyeletes kormányos matróz: azonnal menjek a hídra. Parádi Attila második tiszt üzeni: delfincsordába került a hajó.

A legszívesebben nem mozdulnék az ablaktól, hiszen az első delfin után máris itt a második, azután a harmadik, de mégis menni kell, hiszen a parancsnoki hídról jobban lehet látni. De közbe még be kell futni a kabinomba, nyakamba kapni a Yashicát, amely színes dián örökíti meg a hajóút minden részletét. És ilyenkor versenyt kell futni a másodpercekkel, jaj de sok a lépcső, sokaikon most, előbb föl a kabinomba, onnan még följebb a parancsnoki

l.ídra, de jól van, nem késtem le semmiről, itt forr körülöttünk a víz: száz és száz delfin ugrándozik a ml kedvünkre, s a maguk örömére.

Delfinek!

De sokszor álmodoztam delfinekről, még útnakindulás előtt. Mert ki nem ismer híres delfintörténeteket? És persze hogy én is részese szerettem volna lenni egy csodálatos eseménynek, amely lám, most következett eL

Hányán lehetnek?

Kettesével bukkannak ki a tengerből. Nem csak egy-egy lélegzetre, nem csak egy-egy szép ívű ugrásra, de kétszer-háromszor is feldobják testüket, olyan ívelt siklással emelkedve ki a vízből, hogy egymást figyelmeztetjük: „látod, oda nézz, fantasztikus.”

Csakugyan fantasztikus a látvány.

Több száz delfinből áll a csorda. Közöttük kicsinyek is, de a többség szépen fejlett, csodálatos példány. Mintha versenyeztek volna hajónkkal. Egy volt az irányunk. Ók is Melilla felé tartottak. Vagy talán csak fürödtek, talán egy halvonulást követtek? Ki tudja ezt? Mindenesetre a Hungária felkeltette figyelmüket. Mellénk szegődtek.

A hajó orrából élénk integetés,

kiabálás. Néhányan egyenesen oda futottak, s igazuk volt. Mert ugyan a parancsnoki hídról messze lehet látni, de ott, a hajó orrában, majdnem karnyújtásnyira vannak a fiúk a delfinektől. Attilára nézek, kedves társamra, ultipartneremre, tőle várok tanácsot.

— Fuss csak oda le is — riaszt el maga mellől. — Ott tudsz legjobban fényképezni. A törőhullámnk- ban érzik magukat a legjobban. Érdemes előreszaladnod.

Hallgatok rá. Parádi Attila sz’dli- geti, lám a Duna mellől milyen jő tengerészek kerülnek ki a nagy vízre. Persze, hogy milyen tengerész a7,t nem mostantól tudom, hanem régről, áraikor a csöndes éjszakákon a térképszobában, meg a parancsnoki hídon oktatott a hajózás tudományára.

De azért nem szívesen hallgattam rá. Le három' emeletet, azután előre futni a hosszú hajótesten, s közben elvesztve a látvány örömét.

Hanem mégis futottam.

Tavaszy Noémi metszete

Delfineket 1956 nyarán láttam először, a Fekete-tengerben fickándoz- va, elég messzire a parttól. S azután 1971 nyarán, Kréta szigetén, a knosz- szosi palotában. Ewans mester rekonstrukciós palotájában, a királyné fürdőszobájában. Micsoda freskók villogtak ránk ott: tökéletes delfinek úsztak a falra festett tengervízben. S hogy milyen jól ismerte a majd négyezer évvel ezelőtt élt művész a delfineket, azt azonnal megállapíthattam, amikor a hajó orrába értem. Az a knosszoszi delfines terem kékségével, pompás rajzaival azóta itt él szívemben és szememben. S az sem ronthatott a látvány örömén, hogy később,’ azt hiszem másnap, az iraklioni múzeumban látni lehetett, hogy milyen töredékekből rekonstruálta a freskót és a palotát EwariS professzor. Sokan gúnyolják is a visszavarázslás tudományáért, én áldom érte. Aki Knosszoszban jár, előbb a palotát nézze meg. a labirintust, ezt a fantasztikus álomvilágot, ahol órákon át kóboroltunk mi is, s csak azután a múzeumot Iraklionban. Mert csakis így lesz teljes az élmény.

De hát messzire kalandoztam a delfinektől, amelyek ott kéklenek a palota falán és itt kéklenek már a Földközi-tengerben, itt, Melilla előtt Mert jól látszik már a tengerbe nyúló félsziget, a Trés Forcas hegyfoka, látszik a város is, persze ki figyel most Melillára, amikor nekünk a delfinekkel van dolgunk.

A korlátnál majdnem minden hely foglalt, de azért Várady-Szabó Gábor első tiszt mégis szorít nekem egy kis helyet és ez az átadott kicsinyke hely többet nyújt a világ legjobb páholyánál, pedig kapaszkodni kell, kihajolni egy kicsit, hogy éppen a hajó orra alá lássunk, ahol

A minőséi őre

MUNKÁK

ÉS MINDENNAPOK

Fehéren verik vissza a kora nyárt idéző napsugarakat a Telefongyár nagykátai üzemének új, világos épületeinek falai. Az üzem minden zugában érezni a változást, az irodákban friss festékszagot szívhat magába az ember, szemben az új 600 adagos étterem terpeszkedik, átadásra vár, modemek az öltözők, a fürdők. A telefongyár napjainkban csak a nevében őrzi múltját. Ma már csupán alkatrészek készülnek itt, milliókat érő távközlési masinák tekercsed és szerkezetei, minthogy a telefonok gyártását a Mechanikai Müvek abonyi gyára vette át. Németh János meó-vezető jól ismeri az üzemet, a kezdettől — 1970 óta — dolgozik itt. Fiatal ember, a huszonnyolcadik évét sem töltötte be, máris felelős megbízatást kapott.

Fiatal létére...

Életének eseményei között tallózva, hirtelenjében nehezemre esik a választás. Mivel is kezdjem? A gyár vezetői mondták róla: mozgékony, munkáját, szakmáját szerető ember. Fiatal létére máris jó vezető, tisztelik munkatársai, hallgatnak a véleményére. Farsang István, az üzem pártveztőségének titkára még kiegészítette a mondottakat:

— Németh János az egyik legjobb alapszervezeti párttitkárunk, komoly feladatokat vállal és teljesít az üzem mozgalmi életében.

Állíthatnám: nem könnyű a meő- sok élete. Egyfelől a munkatársak néznek rájuk ferde szemmel, akiknek a termékeiről naponta véleményt mondanak. Másfelől a gyár

vezetői láthatnak bennük okvetetlen- kedőket, hangsúlyozván: fontos a terv teljesít és, mit számít az a néhány hiba.

Öröm a pontosság

— Régi szemlélet ez, s különösen a mi helyzetünkben nincsen igazsága — cáfol rá a tőle megszokott hévvel Németh János. — Nálunk a dolgozók többsége megértette, hogy azoknak az alkatrészeknek a hibája, amelyeket több millió forintba kerülő berendezésekbe építenek majd be, működésképtelenné teheti az egész szerkezetet. Termékeinket számos szocialista és tőkés országba exportáljuk, így az sem mellékes, milyen képet alkot munkánkról a nagyvilág. Egy-egy reklamáció rontja a gyár hírét, hitelét.

Aki tiszteli a technikát, s egy-egy összetett masina ezernyi alkatrészének pontos munkája láttán öröm tölti el, biztos, hogy hibátlanul készíti el a gépek tartozékait, vallja Németh János Általános iskolásként legkedvesebb időtöltése a gépek szétszerelése és összerakása volt Apja, a tópiószelei tanár csodálkozva figyelte a fiú effajta érdeklődését. Leginkább a zsebe bánta a gyerek kedvtelését. Amikor kitűnőre érettségizett a fia, nem lepődött meg, hogy megpályázza a moszkvai egyetem műszaki karának mikrohullámú szakát. A tervből azonban semmi sem lett, családi körülményeinek alakulása miatt a műszerész szakmát tanulta ki Németh János. Nehezen, nagy erőfeszítéssel, a már. említett családi gondok miatt. Éjszakákon át tanulva készült a szakmunkástanulók országos versenyére, ahol a harmadik helyein végzett, s fél évvel korábban kapta meg a bizonyítványt.

Először műszaki előadóként dolgozott a telefongyárban, később lett a meó helyettes vezetője. Amikor felettese más felelős megbízatást kapott, őt nevezték ki e posztra. Beosztottjai jó kedélyű, határozott embernek ismerik. Néha hirtelen, indulatos, ám kiáll igazáért, a valót akárkinek a szemébe mondja.

— Harmincnyolc munkatársam van — fűzi tovább a szavakat. — Ügyes-bajos dolgainkról csak demokratikusan, közösen dönthetünk. Úgy fogalmazzuk egymás között, hogy mi mindannyin egyszerre húztuk fel a csizmát. Egy-két kivételtől eltekintve mindenki legalább ötéves törzsgárdatag. Szemünk előtt alakult az üzem, s a változásokhoz valamennyien hozzátettünk valamit. Ügyszólván mindent tudunk egymásról, beleértve családi dolgainkat

is.

Ha belekóstolt...

Németh Jánost nem most ismertem meg, hanem vagy másfél évvel ezelőtt egy Pest megyei barátságvonaton, amelyen 300 KISZ-fiatal utazott a Szovjetunióba, Moszkvába és Laningrádba. Akkor tudtam meg róla hogy a mozgalmi munkából legalább úgy kiveszi a részét, mint a gyári élet alakításából. Mert miért is végzi el vajon egy műszaki ember a marxizmus—leninizmus esti egyetemet, miért jelentkezik később a szakosítóra?- > v . " ' '

" sfii *.'1

— Ahhoz, hogy manapság a világ alakulását megfelelően ismerje ' és értse az ember, tanulnia kell — válaszolja rövid gondolkodás után. -r- Aztán, ha már belekóstolt, folytatni akarja.

És, miként számos munkás ilagy értelmiségi példája igazolja, élete végéig sem hagyja abba. Se a tanulást, se a politikai munkát. Az aiap- szervezeti. titkári teendők ellátása mellett Németh Jánosnak is sok egyéb megbízása akad. Azt csodál- ' hatnók leginkább, hogyan fér ennyi minden az idejébe? Tagja a gyári KISZ-bizottságnak, az üzemi információs bizottság munkáját vezeti. A nagykátai fiatalok propagandistaként ismerik, mivelhogy a KISZ-ak- tivisták körét is ő vezeti a nagyközségben. Szabad idejében pedig — talán kikapcsolódásként — muzsikál.

— Azt valószínűleg hamarosan befejezem. Nemsokára megházasodom, nem jut rá idő. igaz, egyszer már abbahagytam a zenét, ám visz- szahúzott a szívem. Vonzottak a dallamok, a ritmus, a társak — mondja még búcsúzóul.

VIRÁG FERENC

forrni kezd a víz, és a hab messze vetődik kétoldalt a hajó testétől. A Hungária árnyékot vetett a vízre: sötétkék volt a tenger, de a sötétkék tündöklésben ott ragyogott négy gyönyörű delfin. Ketten balról, ketten jobbról kísérték, vagyis inkább vezették hajónkat Melilla felé. Mert mindig a hajó orra előtt úsztak, látszólag mozdulatlanul, de amikor elfutott fölülük a hullám, akkor látni lehetett, hogy farkcsapásuk adja a sebességet. És milyen gyorsan haladtak. önkéntes vezetőnek szegődtek, ketten balról, ketten jobbról, és hatalmas árnyékként úsztak a vízben.

— Ha hamarabb jössz — hallom és máris mesélik, hogy itt volt egy anya is két kicsinyével, de azután ők elmaradtak, visszafordultak a többiekhez, a száz, kétszáz méterre úszó csordához.

Láttam már cirkuszi delfineket, láttam tengeri akváriumban élőt, filmen is, valóságban is. A mamaiai delfinek még kicsinyek voltak, s a tanulás legelején tartottak, de már sok mindent tudtak, legfőképp ugrálni a magasba, labdát táncoltatni, karikán átröpülni. Naste, emlékszem , az egyik névre, sajnos, a másikét elsodorta emlékezetemből az idő.

De hagyom már a múlt mesélését, hiszen a jelen mindennél érdekesebb. A delfinek feLfelugrálnak, megmutatják a víz fölött is áramvonalas testüket, olyan ez a pillanat, mintha lassított filmet látnánk. És azután következik a csoda, a valószínűtlennek ható, de megtörtént csoda: a delfinek megnéztek bennünket.

A baloldali első kezdte a sort.

Felvetette a testét, kiemelkedett a vízből és féloldalára fordult, hogy fellásson hozzánk, a hajóról leku- kucskálókra. Ha egyszer teszi, ha csak egyedül csinálja ezt a félfordulatot, nevezhetném véletlennek is. De nem, őt követte a párja, azután a jobboldali két delfin is hasonlóképpen cselekedett. S nem egyszer, hanem kétszer, háromszor, fel-feldob- ták gyöngyszürke testüket, féloldalra fordultak, látszott hasuk fehérsége, szemüket ránk vetették, kíváncsiskodtak.

Az ember már sokat tud a delfinekről. Tudjuk, hogy az emlősállatok közül a delfin a legfejlettebb, tudjuk, hogy van egy bizonyos beszédük, amerikai tudások már közzé is tették a delfin-nyelv alapelemeit, ez füttyökből áll, s már tudtak is „szót váltani” velük. Emberhez húzó lény a delfin, ezt is tudjuk. Kimondottan szeretik és keresik az ember társaságát. ’ Meg is néztek maguknak, kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk.

Eehettek legalább három méteresek. Kecsesek, szépek, kíváncsiskodók. És nem tágítottak. Kísérték hajónkat, még sokáig, míg egyszer csak le nem vált rólunk az egyik pár, kecsesen lefordultak a hajónkról, mert így is messze maradt már mögöttük a csorda. Kisvártatva búcsúzott a másik kettő is. Egyszer, még utoljára felnéztek ránk, mintha intettek volna és máris belevesztek a tenger kékségébe.

Elmaradtak.

Pedig reménykedtem, hogy egészen á városig kísérnek. Akárcsak egy államfőt. vagy kormányfőt a motoros rendőrök. De ez azért más volt. Delfinek kíséretében megérkezni Me- lillába, ez keveseknek adatott meg az életben.

Elmaradtak a delfinek.

Megnőttek a közeli sziklák. Már látszott a vár, a város. Megérkeztünk Melillába.

TAKÄCS TIBOR

I

k