Pest Megyi Hírlap, 1978. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
Iszlai Zoltán: i Apám falujában Apám faluja hegybefoglalt ékkő. A temetősoron: sudár fenyők. Lengő füvek, fejfák a szőlőhegy felett, A délután árnyéka égrengető. Megyünk, bortól áttetsző társaság, hogy megnézzük fönt régi sírjainkat. Nyugodni s talán álmodni is valamit csak kedves öregecsikéinik rrtaradnaik. Vénülő nagybátyám abbahagyta rég a parasztkántorságot, hegyi csőzködést, ha bort iszik, dalolgat persze még de inkább tűnódteti, mint készteti az ész. Mégis, alig érünk fel most a hegyre, eltitkolt utján nagy botjával föltűnik. Magyaráz, oktat politikáról, aztán bemutatja saját „megváltott helyét.” Jő báyám, legyen úgy, ami végső igazság. Ám olyan messzi miért gondolunk? Hiszen öröknek tetsző ez a délután S magát — látja — még emeli az út. Meg itt van János ősünk. Toronyból esett, kilencvennyolcadik évében volt talán. S csak mert már únta a bozsgó világot, ment el sokévesen apjuk — a nagyapám. Rábólint Szóval mi csak akkor halunk, ha akarunk s többé dolgunk már nem akad. Levegőbe szúrja az óriás botot, megropogtatja vállamat. Polgár István: Hétvég Zümmögő szavak úsznak, hullanak — hőzuhany alatt fekszem fullatag. Borom ma a kék, esti messzeség, s koffein rá a rét — gázolom füvét. Egy a nyár velem, átfog, ölelem. A leveleken csillagrejtelem. Anyás, puha kéz, ápolj, pihenés! Bencze József: Könny Kútbaesett csillag megittalak nyáron, sej, azóta ragyog, könny a szempillámon. G. Szabó László: Megfakult Most csillan meg a kupola oszlopain szétporlik a napfény aranyló vízesés hajad zuhog alá Ennyi sugárzás sem ragyogtatja fel idő előtt megfakult örömeim Bóór András: Négysoros Ha nem tudsz minden lenni nem kell semmi tőled Nehogy csak kifizess mint a szeretőket Jóba Éva rafza Tóth-Máthé Miklós: Lángos ^ Italános elképedést váltott ki a A szakmában, amikor Tálas Tas a neves szobrászművész lángossü- tödét nyitott a Balatonnál és megfogadta, hogy, soha többet nem vesz mintázófát a kezébe. — Meguntam — nyilatkozta a langest majszoló újságíróknak, miközben ő maga is egy lángossal a kezében, szakácssüveggel a fején állt a fényképezőgépek elé. — Nézzék, uraim, elmúltam negyvenéves, ilyen, kor már éppen ideje valami komolyabb foglalkozást keresni. A művészet? Ugyan! Játék, semmi egyéb! De ami a legkellemetlenebb, olyan játék, ahol állandóan lökdösik, ta- szigálják, akasztják az embert. Ott mindenki nyerni akar és ennek érdekében sokan a csalástól sem riadnak vissza! Hát ón ebből többet nem kérek! Abbahagyom az egészet és ezentúl csak a lángosokkal törődöm. Nyugodtan fekszem és nyugodtan kelek, nem kell vajúdnom különböző megrendeléseken, nem kell szednem marékszám a nyugtátokat és nem lesznek irigyeim. Csak élni akarok uraim, mint annyian mások, és amikor eljön az ideje meghalok. Mint egy tisztességben és zsírszagban pácolódott lángossütő. Eny- nyi és nem több, amit mondani akartam. Kémek még egy lángost? A barátai is hiába akarták Tálast jobb belátásra bírni, hangoztatva, hogy milyen nagy veszteséget okoz ezzel a magyar képzőművészetnek, nem hallgatott rájuk. — Döntöttem — hajtogatta makacsul —, ne is próbáljatok lebeszélni. Ti tudjátok a legjobban, hányán áskálódtak ellenem, a lelkem csupa seb a temérdek fúrástól, hát most tessék félreállok, csinálják nélkülem. Végre kívülről nézhetem az egész cirkuszt, és azért sem fogok szívinfarktusban elpatkolni, legfeljebb érelmeszesedésben. mert ezeknek a pompás lángosoknak magam sem tudok ellenállni. Ugye, milyen omlósak, por- hanyósak? Egyetek, tőletek igazán nem sajnálom! A lángos igazán minden kívánalomnak megfelelt és az üzlet is kezdett egészen jól beindulni. Tálas Tason kívül a felesége és még egy asszony alkották a személyzetét. Egész nap percegett a zsír, sült a rengeteg lángos és esténként Tálasék holtfárad- tan zuhantak ágyba, hogy másnap újra beindítsák az „etetőgépet”. Már törzsvevők is akadtak. Ilyennek számított, például egy jóltáplált, nagy kerekarcú szőke svéd, aki naponta többször is ellátogatott a sütödébe. Ez a férfi arról is nevezetes volt, hogy furcsa módon kezdett a lángos- evéshez. Először mindig a szeme elé emelte, akár egy nagy monoklit, amin keresztül szeretne nézni, megforgatta párszor, és miután kigusztálta magának a legjobb helyet rajta, csak akkor és oda harapott. Egy ilyen alkalommal, amikor a nagy kerek fejet éppen eltakarta a nagy kerek lángos, Tálas Tag bosszankodva szólt oda a feleségének: — Szörnyű ez a pasas, de még szörnyűbb ez az uniformizált forma ezekben a lángosokban. Mind olyan sablonosán kerek, olyan semmitmondóan formátlan ...! Csak nézd ezt a teli— holdképűt és előtte a sárga tésztatányért, csapnivaló .az összhatás! — Miért? Hát mit akarsz, milyen legyen? — Nem tudom, de valahogy ez így túl közönséges. Tucat, jellegtelen. Sürgősen ki kell találni valami új formát, már csak azért is, mert a kon- kurrenciára sem árt gondolni. — Ugyan, ne beszélj marhaságot! Nem mindegyi mit esznek meg? — Nem, egyáltalán nem mindegy. Adni kell az esztétikumra is. Várj csak, majd valamit kitalálok. M ásnap már kész tervvel ment a sütödébe. Olyan lángost formált a tésztából, akár egy kesztyű. — Ez azért is érdekes — magyarázta a meglepett asszonyoknak —, mert alkotó játékra ingerli még a felnőtteket is. Ha leharapják a kesztyű egyik ujját, torzójában is új alakzatot vesz fel. Mindig más lesz az összhatás, változik a forma, ahogy komótosan eszegetik. Költői Adám: Zakatoló álm ok „Kérjük a kedves utasokat, hogy a mozgó szerelvényre ne ugráljanaK fel!” De a lépcsőn már fürtökben lógnak az emberek. A ráncossá törődött, szalonnazsírtól és olajtól elnehezült táskák mint könnyű csónakok úsznak utánuk a levegőben. Kőbánya-alsón minden délután liheg az ostrom, a bejáró munkások izzadt csatája a darabka mennyországért, az ülőhelyért. Aki az ajtóból odazuhant, már súlytalanul száll alá az álom mély völgyébe. Elringatja őket a vasbölcső. Fénylik az arcuk. A padok közt állók a csomagtartóba kapaszkodnak, kifeszített karjukra billen a fejük. Egyre szűkül szemük előtt az ablakképernyőn viliózó táj. Jocó az ajtó mellé ezorult. De ülhet, kinyújthatja a lábát, háravetheti a fejét! A hajnalban elűzött álom most puha szárnyakon vissza-vissza- száll szemére. Próbálja elhessenteni. „Nem szabad elaludnom!” Zakatol a vonat: „Ne-a-ludj!” A kerekek kattogásával gyorsul gondolatainak irama. W//////////////////A1 Nyakon vágott az indulat, amikor Monoron beröppent a szakaszba a csicsergő lánysereg. Gimisek. Naponta utaznak ide a környező falvakból. Fülembe csíptek a zümmögő matekpéldák, hajamba kapaszkodott a „fö- cidoga”, békés szundikálásomnak útját állták az éles „karók bioszból”. Morogva fordultam az ablak felé, de hirtelen mintha láng lobbant volna előttem. Komolyan mondom, bele- káprázott a szemem. Az egyik kékköpenyes lány hosszú, szőke hajába kapott az ablakon besurranó szél. Egyből visszaeveztem az álomból ide, az ébrenlét másodosztályú, szűk szigetére. Másnap rágtam a körmöm, hogy ebbe a kocsiba szállnak-e majd a lányok. Mert úgy van az a bejáróknál, hogy minden csapatnak megvan a szokott helye. Azt nem tudom, hogy a vasutasok miért a második kocsit veszik célba, a sörösök az utolsót, és mi, járműjavítók a harmadikban zötyőgünk. Jöttek a sulisok. Most már őket is fölvehetnénk az ingázók vaskerékkoptató egyletébe, mert van törzshelyük. Szerencsémre. Ügy helyezkedtem, hogy jól befogja a pupillakamerám a szőkét. Ági, így szólították. Tekintete a kereszt- rejtvény kockáin ugrándozott ide- oda. „Függőleges öt: kence. Gyerekek, nem tudjátok, hogy mi ez?” Bi- zsergett a fülem a hangjától. „így kezdődik: FIR ...” — folytatta. Mivel senki sem mukkant, kiszaladt a számon: firnájsz. Ági rám nézett csodálkozva, én meg pislogtam, mint öreganyám kismacskája a szakajtóban. „Talán festő vagy?” Hangjában nem volt semmi gúny. „Dehogy, csak...” Mulyaságom inkább az igazi piktor, mert ilyen helyzetekben lángvörösre pingálja az arcom. „Segítesz?” Odamentem. Hamar kibetűztük: FIRNISZ. „Ugye, milyenek vagyunk?” — érkezett meg öt perc késéssel a bátorságom. „A kence játékos magyar szó, mi meg elfirnáj- szoljuk.” Irsán szállt lé. „Szik!” — intett lentről. De lassan megy most ez a villanytaliga. Ha Ági ma is észrevesz, ha rám néz, ha sikerül vele beszélgetni... Ma kell valami bizonyosságot szerezni, mert holnaptól délutános leszek, nem találkozhatunk egy hétig, és addigra ő talán már... De ha most fejbe kólint a fáradtság, s ő alva lát, azt hiszi rólam, nem érdekel az egész. Olyan sunyi ez az átkozott álmosság! Lesi az embert, és ha egy pillanatra lankad a figyelme, akarata, rádobja a sötét palástot, foglyul ejti. Árnyékként követ, lerázhatatlan kísérője a bejáróknak hajnaltól estig. A vekker háromkor fölkukorékol. Egy év múltával kialakulnak a „programozott” mozdulatok: mosdás, öltözködés, szalonna és kenyér a táskába, horkanva forduló kapu, tompa lépések. Talán csak akkor ébredünk föl igazán, amikor a friss levegő csíp belénk odakint. A vasútutcában már a nikotinreggelitől krákogva halad a hosszú menet. Az én álmom csak a menetrend- szerű munkásvonatra szállhatott. Nagyapám, apám is a hajnali ágyról szökők közé tartozott, vörös fátyol borította mindig a szemüket. Természetes, hogy engem is fölvittek Pestre. Drehás lettem. Nem kaptam ugyan ' izomlázat a jelentkezésektől az iskolában, de szerettem tanulni. Három éve beiratkoztam a szakközépbe, levelezőre Cegléden. A melóból egyenest leutaztam oda, este tízre értem haza a faluba, aztán kelés hajnalban. Gyakran előfordult, hogy a pádon koppant az orrom az órák alatt. Két évig bírtam. Talán most, ha Ágival... Ö is tanul, újrakezdeném én is. Amikor a nappalos műszak után hazadöcög az ember, otthon még javában tart a dologidő, főleg tavasztól őszig. Mindig akad tenni-, javítanivaló a kertben, az udvaron. De mi a fenének fogtunk bele az építkezésbe?! Megtoldjuk két szobával a házat. Rámegy az egész nyaram. Se egy vasárnap, se egy szabad este. Anyámék ráadásul azt mondogatják, hogy én örüljek neki a legjobban, mert ez az enyém lesz, illetve a miénk, szóial, ha megnősülök. Tegnap még az udvari lámpa fényénél is kevertem a maltert, és ha nem kapaszkodók olyan erősen a lapát nyelébe, nyilván belelök a ládába az álmosság. De most ki kell bírnom, nem szabad elaludnom! Még csak Vecsés. Nem-sza-bad! Mintha homokot szórtak volna a szemembe... persze az építkezésről... a főnök megígérte, hogy villanygépre tesz... már bent van az ablak, ajtó... azzal kezdem, Ági, miből feleltél ma ... piros húsz, ide húz!... nem alszom... Karesz, add ide az Estit... jó lenne egyszer villanymozdonyra kerülni... majd együtt tanulunk Ágival... vasárnap fölrakjuk a tetőt... nézd, koma, ve- csési káposztáért jön ez a repcsi... Áginak kék szeme van... milyen egyhangúan kattog a kerék ... kattog a ke-rék... el-ne-aludj... Á-gi- ra vá-rok ... jó így .. jó így... !SS7SSS*SS//ySSSSSSSSSA — Ébresztő, fiatalember! Tán itt akar éjszakázni? — Hol vagyunk? — Bent áll a szerelvény a végállomáson. A takarítónők szóltak, hogy nyilván beivott. — Mikor megy visszafelé vonat? — Két óra múlva. Addig még szétnézhet itt a városban. Kellemes esténk van. — Igen, ez csakugyan érdekes, de... — De lehetne még érdekesebb is — nézett a feleségére a szobrász. — Ugye erre akartál figyelmeztetni? És tökéletesen igazad van! Ez csak minimális továbblépés a kerek formától és valóban, az ember ne legyen igénytelen még egy lángossal szemben sem. Ma mindenesetre megcsináljuk ezt a szériát, de holnapra valami újabbat gondolok ki. Az emberek érdeklődve mustrálgat- ták a kesztyű alakú lángosokat, még jobban megnőtt a forgalom, annak ellenére, hogy Tálas drágábban árusította őket. — Aki olcsóbbat akar, az vegyen kereket — oktatott ki egy méltatlankodó vevőt és fejével a szomszédos lángossütöde felé intett. — A magam részéről beérem az igényesebbekkel, akiknek nem mindegy, mit sóznak meg és tüntetnek el a gyomrukban. Hölgyeim és uraim, nálam erősen dominál az esztétikum is! A következő napokon meglepő formákat eszelt ki. Izgalmas absztrakt kompozíciók születtek a tésztából, furcsán meghökkentő alakzatok. A vevők csodálkozásától csak az áruk volt nagyobb, így érthető, ha egyre kevesebben vásároltak az érdekes lángosokból, inkább csak nézegették őket, aztán átpártoltak a szomszédos lángossütőhöz, hagyományosan kerek lángost enni, hagyományos áron. — Az emberek nehezen szokják meg az újat — mondta a feleségének elgondolkozva Tálas Tas. — De az viszont természetes, hogy ezeket a lángosokat nem árulhatjuk bagóért. A belefektetett energia, az ötlet, a gondolat ... És tudod mi jár örökösen az eszemben? Hogy lehetne néhányat amolyan kisplasztika-szerűen is megcsinálni! Aktokat, népi motívumokat' belekarcolva ... Gondoljunk a külföldiekre! Hadd dicsekedjenek el otthon a magyar lángosokkal! Ez igen! Lángosplasztika a Balaton partján! Meglátod, majd újra fellendül a forgalom! Még aznap nekiállt, hogy elkészítse az első lángosplasztikát. Rengeteg vázlatot, skiccet összegyűrt, míg végül az egyiknél megállapodott. És egy hét múlva dugig volt különböző lángos- kompozíciókkal a sütöde, csak éppen vevő nem akadt egy sem. Nézelődtek, mint egy kiállításon, nevetgélve vitatták a borsos árakat, aztán az ínycsiklandó éftnénytől kiéhezetten átballagtak a szomszédos sütödébe kerek lángosért. — Érthetetlen — csóválta a fejét. Tálas Tas — hát most mondd meg, sok az a kétszáz forint ezért a matyódíszítésűért? Vagy a kecskekörmös stilizá- cióért a háromszáz? Vagy a szőlőfürtös aktért az az öt? Bagatell árak! Csak a színük ne lenne ilyen egyformán sárga! És ez a zsírszag, ez már egyszerűen elviselhetetlen! — Mit akarsz?-Milyen legyen egy lángos? Megsózzák, megeszik és kész! — Ezeket?! — A szobrász felháborodva bámult az asszonyra. — Mi az, hogy megeszik? Csak azért vajúdtam velük, hogy aztán megsózzák, megegyék és megemésszék?!... Hát már arra sem méltó egy Tálas-kompozíció, mégha történetesen tésztából készül is, hogy feltegyék otthon a falra? Mondjuk, stílszerűen a konyhában, esetleg két cseréptányér vagy fakanál közé. — De az Istenért, ne beszélj őrültséget! Ne téveszd össze a lángossütödét egy kiállítással! — Kiállítással? Látod ez nem is rossz, nem ártana néhány barbárnak megmutatni a szakmában, hogy én még egy lángosból is ... De nem, mégsem, mert amilyen irigy disznók még megzabálják vagy összeharapdálják nekem az egészet! — Na és? — nézett rá évődve az asszony. — Mi történik akkor, ha megeszik? A lángosnak végül is ez a sorsa. De te megcsinálhatod újra, időtállóbb anyagból... mondjuk bronzból... Nem gondolod? Tálas Tas a feleségére nézett, aztán elnevette magát. — No igen — mondta —, hát persze, hogy megcsinálom! Hiszen ismersz, milyen konok vagyok, ha én egyszer valamit a fejembe veszek ...! Pedig tudod, hogy ez a lángossütöde nem is lett volna bolondság? Csak hát... negyvenen túl, nagyon nehéz már megszokni a zsírszagot. Fene mód nehéz! Hidd el, mindennek csupán ez az oka. — Csak ez? ... T álas Tas nem felelt, a tekintete nagyon messze, valahol a műterme táján kalandozott, aztán sóhajtva lemelte egyik frissen készült, méregdrága lángosplasztikáját, megsózta jól és lassan, komótosan befalta az utolsó zsírcseppig. 1 I
