Pest Megyi Hírlap, 1978. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

11 Magazin !l!!!!lllll8!lll!!r ,'.V.V.V,V| vXívi'X'X*: yuiiiw lenézettünk Alaphelyzetek: nem tanultál jól, fiam, most azután elmehetsz szak­munkástanulónak; igen, mi is kül­földön nyaraltunk, igaz, csak a Len- gyel-Tátrában; ragaszkodunk ahhoz, hogy az általunk vásárolni kívánt berendezést nyugati szállítónál ren­deljék meg; persze, átvettük tegnap, de hát nem kocsi az, hanem Tra­bant; nem valami nagy partit csi­nált a lányom, kereskedő a férje; te, idehaligass, van valami értelme an­nak a piszmogásnak ott nálatok, a kísérleti laborban?; ó, nem vittem én sokra, művezetőként mentem nyugdíjba... S így tovább, így to­vább, végesteien végig. Már-már nem lenézzük, lesajnáljuk, lemoso­lyogjuk, lekicsinyeljük a magyar árut, a munkakört, a beosztást, a nyaralást, a lakást, a szomszédot, vejünket-menyünket, sógorunkat, ha­nem lenézégetjük mindezt és sok mást. Szinte örömünket leljük a száj húzogaíásban, a fitymálásban, az értékek kisebbítésében, fölénnyel, félvállról kezelve mindazt, ami kö­rülfog bennünket. Benne persze ön­magunkat is, úgy téve, mintha ne­künk nem ez járna, de hát mit kezd­jünk a sorssal, ha azt mérte ránk, hogy mi legyünk az úri bicsak ja nyele?l Na látja, őt igen Kaptunk egy hűs irodát a konzerv­gyárban, ahol Kiszel Judit gyakorló idejét tölti e verítékeztető hónapok­ban, ősszel meg visszamegy a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakközépis­kolába, egy esztendőre diák lesz is­mét; jövőre végez. Született nagykő­rösi, szereti a várost, az iskolát, a gyárat, készséges, mosolygós, főnökei azt mondják, ügyes gyerek. Annyira szabályos, hogy kínozom már vagy fél órája, de nem jutunk semmire, feleletei kétségbe ejtenek, mert hi­szen mit képzelek, nem néz ő le senkit, semmit, neki úgy jó a világ, ahogyan a felnőttektől készen kapta. Nem szereti a hazudósakat, azokat, akik elhanyagolják magukat, nem szereti a szemtelen, fiúkat, akik rög­tön bizalmaskodnak, de hót ez népi lenézés. Mi az, amit megvet? A ré­szeg embert. Na jó. És még? Néz rám ártatlan kék szemével, szinte könyörögve, hagyjam bakén, mehes­sen vissza a munkájához, nem ő ke­reste az alkalmat erre a beszélgetésre amikor egyszer csak bekukkant va­laki, s ahogy visszahúzza az ajtót, Judit elszisszenti magát, ez a hülye mit szaglászik utánam?! Zuhanóre­pülés! Hülye, szaglászik? Ki ez? Ajkbiggyesztés, á, egy süket osztály­társam — hangzik a felelet, örökö­sen fontoskodik. Lenézi ezért? Na látja, őt le. Mondta neki, ne fontos­kodjon? Mi vagyok én, tanár?! Miért, csak az figyelmeztethet vala­kit? Naná, minek ártsam bele ma* gam, az ilyen ütődöitekkel úgysem lehet boldogulni! Ennek az az élete, hogy nyüzsög. Ráér, nem jár senki­vel. És maga? Ó, nem komoly, van egy srác, aki tépi magát. És viszont? Jó srác, de megmondtam neki, én a suli után legalább hat, nyolc évig nem megyek férjhez. Nem bolondul­tam meg beállni az igába. Látom a nővéremet, szült gyorsan két kis krapekot, s ha könyvet viszek neki, hogy klassz, olvassa el, akkor körbe- röhög, s azt feleli, nekem most nincs időm ilyesmire. Hátha tényleg nincs? Éppen ez az, úgy még nem mentem hozzájuk, hogy ne kapkodott volna. Tiszta diliház az élete. Kizökkent korábbi szerepéből Judit, most már önmaga szavait adja, s nem azt, ami­ről úgy gondolja, ezt várják tőle. Ezek szerint a nővére peches, már- már sajnálatot érdemel? Hát nem?! Güri, güri, s mire a két kis krapek — amúgy aranyosak, imádnak ját­szani velem — nagyobb lesz, addigra elmentek a legjobb évei. Maga szo­kott segíteni a nővérének? Anyukám jár hozzájuk. No de, ha maga ott van, akkor segít? Én? Igen. Hát az ő lakása, nem? Azért is, azért a va­cak lakásért kidolgozhatják a belü­ket, nagyanya lesz, mire az utolsó részletet kifizeti. Szövetkezeti. Baj az, hogy takarékoskodniuk kell? Hiszen máskülönben hol laknának? Éppen ez az. Az ember igent mond, s akkor eláshatja magát, attól kezdve nincs szabad akarata, hanem ilyen kötelesség, olyan kötelesség. Magá­nak is van kötelessége, most példá’d a gyakorlati idejét letölteni becsü­lettel, ősszel vissza az iskolába, ott tanulni. Az más. Az kell ahhoz, hogy tisztességes állásom legyen. Van nem tisztességes állás is? Legyint: mintha nem tudná. Mondom neki, csak be­jött az utcámba, ne haragudjon ér­te. Megint a két ártatlan szem, hogv ő bármilyen utcába bement volna? Hiszen tisztáztuk az elején, nem néz le senkit, semmit. Csak észrevétle­nül, már-már ösztönösen. Mint ahogy valamennyien. Fű a svájci réten Kell lennie valamiféle törvénysze­rűségének, okokból álló indokhálójá­nak, hogy ennyire természetes gesz­tusunk a fitymálgatás. Mert hiszen az ügyeskedést kerülőből könnyen lesz élhetetlen, a családját gonddal ellátó asszonyból a mosogatódézsa tündére, a három gyermeket szülő­ből jaj szegény, a munkahelyén tö­rekvőből buzgó mócsing, a felelőssé­get vállalóból balek, a nehéz munka mellett kitartóból félnótás, minden magyar cipőből, ruhából, gépből az a vacak. Szinte öngerjesztő folyamat ez, beszélgetések alkalmával félel­metes licitek folynak, ki tud na­gyobb adukkal előrukkolni, hogy ez még silányabb, az sokkal gyatrább, amaz botrányos, s ezerszám lelni, ami már szégyen. E logika szerint a restellendő dolgokat mindig mások csinálják, mi meg tűrni vagyunk kénytelenek, mi áldozatok va­gyunk, akiknek csak ennyi jut. S aki nagyon igyekszik, gyorsan fölér a lenézegetés csúcsaiig E csúcsok, gyűjteményemből: értelmiségi há­zaspár, kellemes embereknek tartják őket, munkájukat igyekezettel csi­nálják, legutóbb Svtájcban jártak. Üti élmények mesélgetése. „ ... s ak­kor odaértünk egy hatalmas réthez, hát ott olyan fű volt, amilyet ti még nem láthattatok, az a zöld, hát ilyen zöld már nincs is, csak a festmé­nyeken, no meg azon a svájci ré­ten...” A másik: „... sokat töp­rengtem, mégvegyem-e ezt a vi- tyillót, valójában Visegrádira szeret­tem volna, de ez csak Leányfalu, zsúfolt, fölkapott; szűk a kapubejáró, nehéz a kocsival beállni, reped a betonlap a garázshoz vezető úton, s kiderült, a fene enné meg, jó fél­órát kell várni, ha hárman megfü- rödtek, mert a kazán nem tud folya­matosan adni meleg vizet." A vi- tyilló a hivatalos szerződés szerint egymillió-kétszázezer^ forintért esek rólt gazdát**«, . txijvi «j :o.vwiwh.» i Két mély lélegzet önszántából járta végig munkája terepének minden zugát, mert úgy vélte, tiszta lelkiismerettel csak ak­kor lehet jó kutató, ha — mint az angol közmondás tartja a puding próbájaként —, először eszik a pu­dingból, s csak utána csinálja. Volt tehát beosztott technológus, építés- vezető, főépítésvezető, főtechnológus, s a hívásra csak azután mondott igent. így lett a gyakorló építészmér­nökből kutató, az Építéstudományi Intézetben most már tizenegyedik esztendejét tölti. A kérdésre Szűcs Béla mérnöki pontossággal bólint, s hasonló szabatossággal felel: tulajdo­nom, pontosabban feleségemmel kö­zös tulajdon ez a lakás itt, a szent­endrei Felszabadulás lakótelepen, s a Zsiguli. Kevésnek tartja? Nem tar­tom kevésnek. Szerezhettem volna többet is, ha gyakorló maradok, fő­ként, ha elmegyek valamilyen ting- li-tangli kis céghez. Van, aki elmegy. Van kérem, ez magánügy. Nekem akad olyan évfolyamtársam, akit szívből utáltam, mert nem ismert se istent, se embert, ha a karrierjéről vagy pénzről volt szó, s ment is ne­ki nagyon. Egy ideig. S amikor ki­jött a börtönből, eljutott hozzám, se­gítenék-e neki? Állás kellett. Sze­reztem. Lenézi azért, amit csinált? Megvetem. Egy diplomás embernek mindig tudnia kell, hogy mi az, ami még törvényes, de már nem tisztes­séges, s azt még inkább, ami már a törvénnyel sem vág össze. Egy dip­lomás, mondta. Ezek szerint egy úgynevezett egyszerű embernek más­ként állítja a mércét? Fürkészi az arcomat, s végül elmosolyodik: ér­tem, úgy véli, kisebbnek tartom, esetleg lenézem a nem ‘diplomást. Félreértett. A jogismerettel szemben támasztott követelmények mások a két esetben. Szerintem. Ettől azon­ban mindenki egyforma ember. Tényleg mindenki egyforma? Csak ebben az értelemben. Máskülönben nagyon is eltérőek vagyunk, ami nem hiba. Az eltérés azonban sokfé­le lehet. Ha példát kíván, készséggel. Van egy lakótársunk itt a házban. Meg-megállítgat, s én az a típus va­gyok, aki szívesen beszélget. Egyik alkalommal azt kérdi, monója csak, csinálnak maguk ezen a szentendrei kísérleti telepükön valami értelme­set, mert ahogy én tapasztalom, ma­guk kutatgatnak, a házak meg dől­nek össze ... Vett egy mély lélegze­tet? Vettem. Kettőt is. Hirtelen tá­madt ötlettel azt feleltem, szívesen beviszem a telepre, nézze meg, mit csinálunk? És? Húzott egyet a vál­lán, s azt válaszolta, nem érdekel az engem. Szűcs Béla még most is mér­ges, ahogy felidézte a beszélgetést, s más nem lévén, a kanállal a ká­véscsésze oldalát üti, amíg felesége el nem húzza az edényt. Megbántot­ták a szakmáját? Az hagyján, az építés ma olyan, mint volt valamikor a Patyolat.- Vannak ügyeletes ördö­gök és angyalok. Nem ez háborított fel. Hanem a semmit nem ismerés sei párosult ítélkezés. Ami nem csupán lépcsőházban divatos. Nem nevezem meg a folyóiratot, kár len­ne bántani őket, tisztességes, igyek­vő emberek, de legutóbbi számaik egyikében nagy marhaságot közöl­tek. Fölhívtam a szerkesztőséget, be­mutatkoztam, s elmondtam, hogy ami abban a tanulmányban áll, az építészeti nonszensz. Jött ez, jött az a telefonhoz, végül azt felelték, le­het, hogy igazam van, de az egyetlen építészmérnök kilépett tőlük, s még nem találtak mást helyette, így bíz­tak a szerzőben __Fölírták a címem, me gnézik a dolgot, s levélben érte­sítenek. Várom azóta is. Ügy érzi, mint olvasót lenézték? Ez hagyján, már megbocsásson, az ilyesmi nem ritkaság. Engem az nyugtalanított, hogy a csacska közléssel önmagukat nézték le, a saját munkájukat, a sa­ját folyóiratukat becsülték le any- nyira, hogy nem nézették meg értő lektorral az írást, önben van vala­mivel kapcsolatban hajlam arra, hogy akaratlanul is lenéző, lekicsiny­lő, lekezelő legyen? Megtörténik, mert kissé türelmetlen vagyok, drá­gának tartom az időmet. Márpedig egy csomó szamársággal tisztességes darabokat vesznek el abból. Mást ne mondjak, a lakógyűlés__Kifulladá­sig , minden hasznon nélkül, mert maradnak a dolgok úgy, ahogyan addig voltak. És a munkájában? Azt nem tudom megítélni. Abban annyi­ra benne vagyok, hogy megtörténhet, aki laikus, az lekezelőnek tartja a viselkedésemet, mert elkap a hév a magyarázatban, s akkor elfeledem, nem szakmabelinek beszélek. Ez hi­bám; • igyekszem. is elkerülni, nem me fazonban könnyen, inert én szeretem azt, amit csinálok. S azok, akik nem szeretik a munkájukat, sőt, esetleg kimondottan utálják, le- nézendők? Nem, aligha. Inkább saj­nálni valók. Vadász szenvedélyével Esetek, mondatok, úgy nyersen, ahogyan az élet napról napra az em­ber arcába csapja. Takaros község tanácselnöke: Kis falu vagyunk mi, nem megyünk semmire, erőlködünk csak, megértem én a fiatalokat, hogy szöknek a városba. Sokszorosan amatőr zenekar vezetője: Táncott­honba mi nem-megyünk, prosztók- nak nem játszunk, nem értik azok a mi nótáinkat. Csemetekertben: Ne tessék abból vinni, igazán csak mint ismerősnek mondom, a buxus nem divat most, olyan ... olyan közönsé­ges. Két asszony a szomszédos asz­talnál az eszpresszóban: Nézd, sem­mi értelme olaszba vagy spanyolba menni, oda most már mindenki tó­dul. Valami távolabbi kellene, de hát Tibornak hiába magyarázom, váltig azt hajtogatja, neki nagyon jó Bala- . tonlelle is, hát érted te ezt?! Srác: Apukám nem olyan egyszerű mun­kás, szóval munkás, de nem olyan, mint a többi, mert őneki van egy segítője, az viszi a szerszámokat, amikor szerelni mennek. Pedagógus: Kevés bizalmam van a különféle re­formtankönyvekhez, látni ugyan még nem láttam azokat, de éppen elég rosszat, hall az ember, s nem érti, minek kell örökösen kísérletezgetni?! Középüzem vezetője: Sajnos, csak magyar szerszámgépet tudtunk meg­vásárolni, főhatóságunk nem adott devizaengedélyt az importhoz. Foly­tassam? Ki-ki álló napig bővítheti a sort, gyarapíthatja az eseteket. Már észre sem vesszük, hogy a csak szócska főszereplővé lépett elő, hí­nárként keveredik bele mondataink­ba, s mert mindenhez hozzácsapódik, lassan-lassan semminek sem merünk örülni, semmit nem vélünk büszke­ségre okot adónak. Sőt, mintha egy­re inkább körülfognának bennünket ezek a csak nyaralások, csak laká­sok, csak munkafeladatok és -ered­mények. szinte olyannyira már, hogy az válik furcsává, mi több, esetleg gyanússá, akinek semmi baja, aki gondtalanul nevet, aki ezzel-azza! elégedett, nem kíván többet, beéri azzal, amije van, holott az csak ma­gyar tégla, csempe, csokoládé, kötött­áru, cipő... A lélektan megkülön­böztet olyan személyiségtípust, amely negatív orientációjú. Kevésbé finom­Az eleven liget . »2* » .. Molnár Gabriella grafikája kodva: ha kiböki a szemét a való­ság sok arca, ő akkor is a legcsúfab­bat veszi észre, szenvedéllyel vadá­szik mindarra, ami hiba, gyengeség vagy gyatraság bizonyítéka. Magasra ágaskodva Ahogy ígértem, műszak végén ott várok a Mechanikai Művek főbejá­rata előtt, pontosabban a bekötő út végének padkáján, mert a munkás­szállító buszok minden más jármű­vet elparancsolnak a kapu előtti tér­ségről. Práger Tamásné megismer, elköszön a többiektől, s miközben beül a kocsiba, azt mondja: no, most szívesen meghallgatnám, amit a töb­biek mondanak. Rossz hírbe keve­rem? Kacag: úgy lenne az igazi, ősz fejemnek, de hát nem erre gondol­tam. Csak amikor említettem az asz- szonyoknak, akikkel a buszon együtt járok, hogy most maga vár, s visz haza, volt, aki rámlegyintett, mit akarsz az újságtól, híres szeretnél lenni?! Prágerné hivatalos beosztása fölrakó, ami köznapian a betanított munkát takarja, s tizennyolc éve dolgozik a cégnél. Fölnevelt négy gyermeket, többszörös nagymama, mint büszkeséggel közli, ahogy büsz­ke arra is, jó munkásnak tartják a gyárban. Serények típusához tarto­zik, az élet vette rá, hogy ilyen le­gyen. Férjével ketten úgy nevelték fel a gyerekeket, hogy dolgoztak mindig, műszakból haza, s műszak­ba be, s mert nem babusgatta az élet, azt csinálta, ami kenyérkereset­inek kínálkozott. Sok mindent meg­próbált, volt-e olyasmi foglalatossá­ga, amit röstellt? Rázza a fejét. Futunk az országúton Tárnoknak, fél szemmel tudok csak figyelni ar­cára, de így is látom, könny csordul végig rajta. Megbántottam a kérdés­sel? Zavartan törli le az árulkodó gyöngyös a kezefejével, halk hangon felel: Nem, ne higgye. Csak eszembe jutott sok minden, ami már évek óta nem. Dirigálja, merre forduljak, biz­tat, visszafelé is elkalauzolnak, hogy rátaláljak az M—7-esre vezető bekö­tő útra, s amikor leültet a szobában, még a kabátját sem teszi le, úgy hozza a fényképeket. Ez az én négy gyermekem — teszi le elém a köteg- nyi fotót. Ismeretlen, s mégis isme­rős arcok néznek rám, mindnégyük szemében ott az a kemény tűz, mint anyjukéban. Mondom is. Zavartan féirefordul, s mintha a kocsiban megszakadt mondatokat folytatná, úgy közli: sepert bennünket sokat a szél, úgy kellett állva maradni. Sze­gény uram, hamar megkapta min­denütt, persze, cigánylányt vett el, azért van négy porontya. Nem men­tünk aztán mi semmiféle segedele­mért, látja-é, ezt o. házat is úgy emeltük, hogy csak az ácsmunkáért kelletett fizetnünk, a többit csináltuk mi magunknak. S ezért szép, nem? Tényleg az, ám szavaiban ott a visz- szavonulás, mert gyorsan hozzáte­szi: nekünk szép, s az a fontos* nem? Kérdez, nem állít, élete nyelv* tankönyvéből sokféle törlőgumi tün­tette el a kijelentő módot, ötven­négy éves, ősz, szép arcát a minden­napok it:-ott megszántották. A gaz­dagság mikéntjéről nem nála tuda­kozódtak, a szegénységen meg mi a firtatnivaló, van az kérdezés nélkül is. Sebeit, nem mutatja vádlón, úgy sorolja, mint ami hozzátartozik az élethez. Az új kolléganőt, aki rá­csodálkozott a fürdőben, hogy mű­szak után ő is 'tisztálkodni megy. A legkisebb gyerek, a Zsóka esetét, aki zokogva jött haza az iskolából, mert eltűnt valami, s elsőnek rajta keres­ték. Régen volt, elmúlt? Hiszen lám, nem múlik el, nyoma kitörülhetet- len, olyan, mint égési seb hege, csakhogy ezt még plasztikai mű;ét sem rejtheti el. Práger Tamásné két elemit végzett, s hat általánost már úgy, hogy a munkahely vette rá, kihelyezett oktatás volt, s ha elakad;, akkor segítettek a saját gyerekei. Akik közül, éppen az előbb említett Zsókából orvos lett, Tibor, aki leg­idősebb, tanító, a két középső meg szakmunkás. Belőlük csak ennyi si­került — úgy mondja ezt Prágerné, mintha vétek lenne. Csak? Miért csak? Lehajtja a fejét, nagy sokára felel: a magunk fajtának magasra kell ágaskodnia, hogy észrevegyék. Mint eb a vermet Furcsák vagyunk? Mi ugyan nem! Mások, ugye az lehetséges, hogy mások lesajnálnak, lenéznek, leki­csinyelnek ezt, azt, de én, te, ő? Ugyan! Mi sem áll távolabb tőlünk, mint az, hogy bárkire, bármire az orrunkat fintorgassuk, valakire azt mondjuk, se bajusza, se pénze, hogy előttünk csak annyi becsülete le­gyen valakinek, valaminek, mint a téli agárnak, s ne kívánjuk még kapcának se a csizmánkba. Megle­het, van olyan ember, aki a többit csak úgy tiszteli, mint eb a vermet, úgy néz társaira, a világ dolgaira, mint lúd a piros kukoricára, any- nyit ad mindezekre, mint szüret után gazda a kunyhóra, summa summa­rum, huszonnyolcra veszi a világot, de hát ezek nem mi vagyunk. Mi 'tudjuk, mi a tisztelet. Lehet, hogy ezt is csak mi tudjuk? MÉSZÁROS OTTÖ k 4 I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents