Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

Erőforrásom a művészet TAPIÓGYÖRGYÉN ALKOT GÁBRI ALBERT Gábri Albert festőművész kiál. lítása járja az országot. Először Tápiógyörgyén mutatta be ké. peit, majd Nyíregyházára, Vásá. rosnaményba, Debrecenbe és a budapesti Ernst Múzeumba ván. dóráit. Érdekes, hogy visszatérő motívuma festményem a Kopasz fa. — Igen. Én megéltem a hábo­rút, szülő nélkül nőttem fel, in­tézeti gyerekként és sok nélkülö­zésben volt részem — mesélte a művész. — Talán ez a kopasz fa, ami azt az elárvult embert adja, aki mégis élni akar, hiszen ott van egy csücsök, ami a több­letet, az éltető erőt adja. Nem korhad el teljesen az a száraz fa. Van benne még erő: az a kis nedv, amin az új hajtás kijön. Ez az egész fát egybetartja. Ilyen vagyok én is. Beteg, leszázalé­kolt, mégis van erőforrásom: a művészet. Elsőosztályos korom­ban már ingyen kaptam a rajz­lapokat a tanár bácsitól, hogy „csak rajzolj, Gábri!” Törvény- szerűnek éreztem, tovább is, a középiskolánál, vagy a főis­kolai felvételinél, hogy le­győzzem az akadályokat A főiskola idején még a lábam is béna volt, kerekes kocsin gurultam be. Nagyon megijedtem, mert a velem együtt felvételizők még javában rajzoltak, én pedig már készen vol­tam. Meg is kérdezte Domanovszki Endre, hogy mi a bajom. Mondtam, hogy én arról a témáról nem tudok többet, vagy mást mondani. Meg­nézte a rajzot, majd így szólt: „Nem is kell több, maga fel van véve.” — S mit jelent a festészet? — Az életet. A sok rossz mellett nekem most a legjobb. Ha behúnyom a szemem, két emberarc tükröződik vissza a gyerekkoromból: Oláh Kál­mán és felesége. A nevelőszüleim. Nagyon szerettek, de aztán ők is // Ősi mesterség — követők nélkül Keveseket sarkall a tűz varázsa... Cseperedő suhainc 'koromban a nyári vakáció idején az üllő csengésére ébredtem. A Csongrád megyei faluban kakasszó helyett a szomszédos kovács szerszámának dala verte ki az álmot a sze- .memből. A városi" gyerek gondolataiban középkori boszorkány­konyhát idéző, kormosfalú műhely rejtelmeire, az öreg kovács szi­kár, inas alakjára, a szanaszéjjel permetező szikraesőre, az izzó vas bőrt perzselő hevére szívesen emlékezem. Az üllőn formálódó fém dalába azonban az öreg szava vegyül: látod fiam elfogyunk, kihalunk, senki sem áll a helyünkbe, pedig munka volna elég... Legénysorban. Gábri Albert festménye. meghaltak. Bomba döntötte rájuk a házat. Intézetbe kerültem Debrecen­be, onnan tanyára, istállóban alud­tam, állatokra vigyáztam. Sok meg­aláztatásom volt. Mindig úgy érez­tem: bizonyítanom kell. Ezeket a fájdalmakat akartam — s akarom — a képeimbe belesűríteni. — Miért költözött Tápiógyörgyére? — Itt csend és nyugalom vesz kö­rül. Házat vettem itt, s kisebb közös­ségben élek ugyan, mint a nagyvá­rosban, mégis itt érzem először iga­zán, hogy közösségben vagyok. Be­fogadtak. Ide tartozom. Alkotni tu­dok, és ez minden. ERDŐS ÁGNES Örkényben a főút mentén is hiá­ba kerestem a patkolókovács mű­helyét, helyét jövedelmezőbb szak­ma képviselője foglalta el. Nem sokkal távolabb egy gumijavító iga­zított útba: — Beadta az öreg az ipart. El­fáradt, a munka is kevés volt. Ne is kutasson Örkényben kovács után. Ha netán lovat alkar patkoltatni, ajánlhatok magának egy embert, aki jutányosán felüti. Persze feketén... Hermádon az iparosok lakcímét széles tábla hirdeti a főtéren. Ke­resném műhelyében a falu egyet­len kovácsát, ám mondják a szom­szédok: ilyentájt a gyárban dol­gozik, a budapesti kéziszerszám gyár helybéli üzemében. Faluról falura folytathatnám a sort. Huszonnégyből egy se Természetesen akad kivétel is. Ifjabb Gyöngyösi Sándor, áll a da- basi kovács cégtábláján. A mester vékony, határozott ember, alig néz­ném többnek negyvenöt évesnél, pe­dig már az ötvennyolcadikat tapos­sa. Előtte keménnyé szilárdult bőr- kötény, éppen lópatkoláshoz készü­lődik. Az apja, idősebb Gyöngyösi Sándor a beszédesebb: — A műhely 108 éves, 1870-ben épült — mutat a láng és füstmar- ta falakra —, már a dédapám is itt dolgozott. Most nyolcvanhat éves vagyok, tizenkét éves koromban ...ha a vásárló elégedett! ES MINDENNAPOK * ■ • ■ ... wM? „Az szegény prédikátor nagy baj­jal megmentette életét (mármint az Istentelen Budai Bassa pribékjeinek kéziből). Osztán egész falustót által költözött ide a szövevényes közé, minemű akkor volt, hogy az Falu­juk ne lenne olyan kitettsző he­lyen .,. Készáz évnél is öregebb, kézzel írott könyv lapjai idézik ezekkel a sorokkal Szigetmonostor alapítását. Történelmileg ma sem tisztázott egészen pontosan a Nagy-Duna mellett fundáltatott Monostor és Szigetmonostor településeredeti kap­csolata. De azt a faluba először lá­togató is érzi, hogy az itteni szöve­vényes igencsak megkötötte a tele­pülést. Lassan mozdul, nehézkesen lép előre. S ez még akkor is igaz, ha rendezett utcákat, szép házakat látunk Szigetmonostoron, s akkor is, ha tudjuk: a felnőtt lakosság fele naponta eljár dolgozni a községbőL De a gyönyörű táj, s az alig másfél­ezer lelket számláló közösség ide köti az embereket, alig akad elván­dorló. A kirakatszem mögött Meglehet: kissé nagyra sikerült vargabetűvel jutottunk a szigetmo­nostori vegyesbolt ajtajáig, de az utcák elegyítik a jelent a múlttal. Akárcsak a szentendrei járási áfész monostori vegyesboltja: két drót­hálós kirakatszemével és régies be­járatával a régi időket idézi. S oda­bent is Móricz és Móra írásaiból is­mert gyerekek érkezését várhat­nánk, hogy a pultra kapaszkodva, húsz fillérért medvecukrot kérjenek. Én megpróbáltam: kértem kerék­páralkatrészt, zoknit, kristálycukrot és vízszintmérőt, s mindent kaptam volna, sőt regényt, útleírást és isme­retterjesztő könyvet is. A monostori boltos megmosolyog­ja csodálkozásomat és miközben névről szólítva kiszolgálja a vásárló­kat, nekem magyarázatként odasúg­ja: mindenünk van, mint a régi sza­tócsboltban. Ha minden talán nincs is, biztosan kapható valamennyi árucikk, amire a falu lakóinak szük­ségük lehet. Kovács István boltveze­tő pontosan ismeri az igényeket: 25 éve szolgálja ki a községet ezek kö­zött a pultok között. S hogy jól, azt a forgalom növekedése is igazolja:- negyed század alatt hatszáz száza­lékkal emelkedett a bolt bevétele. — Persze ez idő alatt az üzlet is' nagyobb lett — kezdi bemutatni bi­rodalmát Kovács István. — A raktár kétszeresére, az eladótér háromszo­rosára növekedett és hárman dolgo­zunk a bolt]?an. De jelenleg valami­vel kevesebb árufajtát tartunk, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mert min­ket is elért a specializálódás: már csak olyasmit tartunk, ami minden­nap kellhet, amiért nem mennek a falubeliek Szentendrére vagy Buda­pestre. Most már csak kétezerre tip­pelem az itt található árufajtákat. Magánemberként is Beszéd közben, a napi nyolc-tíz órai álldogáláshoz szokott ember módjára aprókat lépdel jobbra-bal- ra, hol egyik lábát, hol a másikat pihentetve. És a sapka is feljeoD ke­rül a feje búbjára, amíg láthatóan tépelődik: mondja, ne mondja? Aztán csak kifakad: — Valahogy mégsem jól szervezett az áruellátás, vagy szállítanak a nagykereskedelmi vállalatok, vagy nem. Nehéz kiszámítani. És ha a boltos azt akarja, hogy mindig mindene legyen, amit a vevők kér­hetnek, akkor bizony futkoshat az áru után. Nem tudok kellemetlenebb helyzetet elképzelni, mintha azt kell mondanom, hogy sajnos elfogyott, nincs, vagy hiánycikk. Hirtelen rakodni kezd a pulton, nemlétező kenyérmorzsákat söpör le a tenyerével, aztán felveti a tekin­tetét. — Nekem az teszi igazán széppé a kereskedést, akkor örülök és akkor érzem, hogy jól dolgoztam, ha a vásárló elégedetten megy ki az aj­tón. S azt hiszem ebben van a lé­nyeg. Az a jó kereskedő, aki a ma­gánéletében is mindig arra törek­szik, hogy barátainak, ismerőseinek megelégedettséget nyújtson, örömet szerezzen. Az ilyen ember a pult mögül se tudja másképpen nézni a világot. Negyed század nagy idő, és külö­nösen nagy, ha egyetlen munkahe­lyen, egyetlen boltban tölti el vala­ki úgy, hogy soha sincsen panasz a munkájára. Bevallom, azt gondol­tam: Kovács Istvánnak titka lehet, hogy ennyi év alatt, több milliós árukészlet és havi háromszázezer fo­rintos forgalom mellett sohasem volt leltárhiánya. A nagy számok törvénye — Elárulom a titkot — tárja szét a karját —, sohasem szabad elfelej­teni, hogy a ránk bízott áru: köztu­lajdon. S akkor nem is kényszerü­lünk arra, hogy ügyeskedéssel a vásárlókon hozzuk be a várható hiányt, és a nagy számok törvénye alapján jónak kell lennie a leltár­nak. Bizonnyal igaz. És nincs ebben semmi titok, vagy újdonság.. Csupán egy ember hitvallása. Egy emberé, aki kora reggel áruért megy, dél­előtt a szállítókat várja, meg kicsi­nosítja a boltját a déli nyitásra, s akkor örül, ha nem kell mondania: sajnos... Ezt a munkáját honorál­ta a Szövetkezetek Országos Tanácsa a Kiváló Szövetkezeti Munkáért el­ismeréssel. A monostori boltosék — így neve­zik őket a faluban — hárman dol­goznak együtt: Kovács István, a fe­lesége és a nagylányuk. S a főnök nemcsak beszélt a bolt, a kereskede­lem szeretetéről. Tovább adta lányá­nak is, aki ősztől iskolapadra cseréli a pultot: külkereskedelmet tanul majd, mint főiskolás. KRISZT GYÖRGY kezdtem a munkát. Akkoriban az inas sokfajta szöget formált, megta­nulta a szakma fortályait. Lovakat patkoltunk, lőcsös szekereket vasal­tunk, mezőgazdasági szerszámokat javítottunk. Forgalmas volt azidőtájt is a falu, reggelente garmada szekér indult a földekre. A fiatal Gyöngyösi Sándor nehe­zebben oldódó ember, most a család­járól beszél: — Nagyszalontáról költözött ide a família, az 1800-as évek derekán. Az akkori időkben 24 kovács dol­gozott Nagyszalontán. Néhány éve jártam ott, de már senkit sem lel­tem közülük. Akár múzeum is lehetne itt ez a műhely. A falon legalább harmincfé­le tűzifogó függ, a kemencéből gyen­ge meleg árad. Kis és nagykalapé- csők tucatjai sorakoznak a robusztus üllő melletti állványon. Az ajtóban fiatal fiú bukkan fel, szólna, ám az apja megelőzi: — A fiam vállalkozott arra, hogy továbbviszi a mesterséget. Kitanul­ta a szakmát, leérettségizett, aztán visszajött. A másik fiam tanult ko­vács, mégsem maradt itthon. — Ne várjon tőlem szólamokat — rágja meg a szavakat, amikor arról kérdezem, miért szép a munkája. — Mindenki szereti a mesterségét, aki ismeri a szakma csínját-binját. A nyers anyag úgy alakul a keze alatt, ahogyan akarja. Manapság fogy a munkánk, mesterségem azonban most is megélhetést ad. Nem félek a holnapoktól. Legfeljebb az izgat, hogy ki veszi majd át a kalapácsot. A fiam dolgozik, de mi lesz azután? Muzeális gépek * Évszázadok óta csordogál Szent­endre mentán a Bükkös patak, amely a Dunakanyar hegyeiből leolvadó hóiét és a források vizét önti a fo­lyóba. Az viszont • már a históriák­ból ismert, hegy a partján több mint száz évvel ezelőtt megtelepe­dett egy vándor kovácslegény, Zim­mer János. Cipészek, szabók, kőfa­ragók kéziszerszámait kovácsolta nagy hozzáértéssel. Műhelyéből ala­kult ki a Pest megyei Fémipari Vál­lalat szentendrei kéziszerszámgyára. Hajdan a patak szolgáltatta a ter­mészetes energiát, a gyár egy-egy évszázados falán ott látható az üze­met jelképező vízikerék rajza. A kovácsműhely homályában évti­zedek gyakorlata szerint alakítják a fémet a munkások. A kemencék előtt vasláncon csorog le a víz, imigyen védve az embereket a lán­goktól. Hosszú tűzifogókkal emelik ki a verejtékező férfiak az izzó vasla­pokat, lábtól lábig gurítják a vörö­ses-fehér fénnyel hevülő gyűrűket. A légkalapácsok és a kemencék kö­zül memegy 50—60 éves, inkább mú­zeumba illenek. — Majdnem annyit termelünk e masinákkal, mint a modern üzemek dolgozói — mondja Hujber Géza, a kovácsoló üzemegység vezetője. — A gépeket az emberi teljesítőképes­ség határára állítottuk be, de ne­hezen is talál ilyen szakavatott ko­vácsokat másutt. Lajos Antal középmagas, erőtel­jes ember, 1957 óta dolgozik az üzemben. Véletlenül került a szak­mába. Vájártanulónak jelentkezett, de két hét múltával otthagyta az iskolát, s mivel másutt nem vették fel, e gyárba jött. — Ügy van az ember e munkával, mint a jó étellel — mondja. — Elő­ször csak az illata csapja meg, az­tán megismeri az ízét, végül már nem válna meg tőle. Nehéz munka ez, manapság kevesen jutnak el ad­dig, hogy megpróbálják. Megijed­nek, mielőtt belekóstolnának. A gyár vezetői rendszeresen végigjár­ják az iskolákat, ipari tanulókat to­boroznak, ám kevés sikerrel. Nem csoda, hiszen vannak divatszakmák, amelyekkel könnyebben lehet ugyan­ennyit keresni. Szabó Lajos a rugókovács. Pedig mindenhez ért. A Szabolcs megyei Márkén tanulta a mesterséget. Szentendrén 1935 óta dolgozik. Házat épített, letelepedett, családot alapí­tott. — Ez az üzem a múltból maradt itt — beszéli —, ám a régi masinák­kal is lehet sokat termelni. Igazol­ja ezt, hogy idén újból kiváló lett a vállalatunk. Szabadalakító kovácsok Világos ablaktáblák, magas mű­helyfalak, tekintélyt parancsoló gé­pek. Kisebb-nagyobb harangok kon- dulására emlékeztet a hang, mely a légkalapácsok lesújtó dobbanását követi. A Mezőgép érdi gyárában 1973 óta termel a kovácsüzem. Lánc­kerekeket, fogaskerekeket, hajtóru- dakat és tengelyeket készítenek itt. Tavaly 1600 tonnányi terméket állí­tottak elő, az 1980-as tervben azon­ban már 4000 tonna szerepel. Üjak és modernek az érdi üzem gépei. Csehszlovák szakemberek segítségé­vel éppen egy 2500 tonnás Maxima sajtolót szerelne^ össze a műhelybe- -liek. — — — — Szabadalaikító kovács vagyok — mondja Amfer János. — Mintegy százan dolgozunk a kovácsüzemben, ám jóval kevesebb ennél a tanult kovács. Nehezen jömneik ide a szak­emberek, pedig fejlődik a mester­ség, a gyár. Nemsokára felszerelnek egy osztrák cég gyártotta kemencét, amelyben folyamatosan lehet a fé­met izzítani. — Lakatosokat és más szakma­belieket képeztek át kovácsnak az üzem indulásakor — teszi hozó Sztoits András. — A géplakatos szákmát tanultam ki, de megtetszett a kovácsolás és ittragadtam. Nem bántam meg. Néma üllők? A patkolókovács, a százéves el­múlt gyár, a modern nagyüzem mun­kása vallja: szép a mestersége, sem­miért sem hagyna fel vele. A tűz varázsa, az izzó anyag formálásának vágya azonban manapság egyre ke­vesebbeket sarkall a kovácsszakma elsajátítására. A kihalástól fél az iparos, az üzemek vezetőjét a ter­melési tervek szorítják. Ennek az ősi mesterségnek mai művelői nehezen lelnek követőkre. Lassanként elhal­kul az üllőkön dongó kalapácsok lármája. VIRÁG FERENC A dabasi bárom nemzedék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents