Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-14 / 112. szám

nur /Min irr 1978. MÁJUS 14., VASARNAP Pest megyei művészek cselekvő részvételével a Műcsarnokban A magyar szobrászat összképe * A több száz szoborból, érem- s bői szervezett országos sereg- 5 szemle a Műcsarnok termeiben s és parkjában látható május 28- 5 ig naponta 10 és 18 óra között, i Hétfő: szünnap. A számvetés pillanata Megoszlik a vélemény; va­jon szükséges-e ilyen monst- re-kiállítások szervezése, ahol képzőművészeti életünk min­den jelentős személyisége szá­mot ad belső műhelyproblé- mákról, erőgyűjtésről, fel­ívelésről, átmeneti megtorpa­násról. Elvonultak a festők, megérkeztek a szobrászok, má­jus 28-ig láthatjuk új műveiket kinn, a pázsiton, s benn, a Mű­csarnok termeiben. Meggyőző­désem, hogy időnként fontosak e seregszemlék. Most különös­képpen, hiszen a magyar szob­rászat magas átlagszínvonalhoz ért, s időszerű az új célok és távlatok felmérése. Ehhez a problémakörhöz tartozik az a tény, hogy a világ szobrá- szata a maga differenciáló­dásában a szó szobor-értelmé­ben feloldódott térplafttiká- vá. Ez kincs is, de teher is — ki nem kerülhető irány, de zátonyokkal is megra­kott közeg. Nyomasztó tény, hogy sok nép szobrászata le­mond az ábrázolásról a sza­bad asszociációk kedvéért, másutt terjengős naturalista kényelem sorvasztja az elő­rehaladást. Az igazság pe­dig egyszerűen az, hogy nap­jaink szobrászaténak hiva­tása bővült, de nem az ábrá­zolás kiiktatásával. Ezt a sar­kalatos tényezőt ismerte fel szobrászatunk — hű maradt a valóság anatómiai formái­nak átköltéseihez és erősö­dött kísérletezőkedve is. E dialektika; egyetemesség, művelődéspolitikánk is ezt a tágasságot támogatja. Mind­ez együtt hozzájárul ahhoz, hogy ma Budapesten kívül kevés olyan főváros létezik, ahol ilyen nemzetközi érvé­nyű széles horizont és minő­ség nyilvánulhat meg egy nagyszabású szoborkiállítá­son. A magyar szobrászat a vi­lág plasztikájának laborató­riumi eredménye, szabadon választott sok irány szintézi­se a minőségben. Ennél opti­málisabb távlat jelenleg nincs. Természetesen ez nem azt je­lenti, hogy elsők vagyunk, de a módszerben igen. Abban, hogy nem feledkezünk mega változatokról, — múlthoz és holnaphoz egyaránt művek­kel igazodunk. Ez a tárlat alkalmat ad egyéni önvizsgá­latra is, és a magyar szobrá­szat alkotó egységében ki-ki hamarabb felismeri átmeneti zsákutcáját, s megtorpanás­ból előre lendülhet. Termő változatok A szobrászat köznyelve a formai nyelvjárások variá­cióival gyarapodik. Két nagy pólus körül gyülekeznek a művek, Mikus Sándor, Kele­men Kristóf, Nagy Sándor elsősorban az ábrázolást, Vilt Tibor, Farkas Adám, Segesdy György a teljesen szabad kép­zettársítást tartja fontos­nak. Erre is, arra is szükség van; nincs jogunk korlátozás­ra egyik irányban sem. Ter­mészetesen e formai csomó­pontok körül is nagy a szóró­dás. A szóródás és a váltás is. A társadalmi és az egyé­ni törvények ugyanis módo­sulnak, alakulnak, s a ma­gyar szobrászat az emberiség egyetemes feladatait vállal­va törekszik nagyszabású munkamegosztásra. Minden eszmének és lehetőségnek megszületett a magyar szob­rászi ügyeletese, ezt bizonyít­ja a tárlat. Kiss István, az atomkorszak gépkeselyűiben azért fokozza nyugtalansá­gunk, hogy értelmünk révén megmeneküljünk. E rakéta si­lókat idéző hevességében így nyilvánul meg társadalmi el­kötelezettsége, s egyúttal a realizmus bővülésének lehe­tünk tanúi. Nem konzerváló­dik az érték, hanem minden áramlás megújul. Az más kér­dés. hogy Csikszentmihályi Robert optimális arányokkal ér el új minőséget úgy, hogy a szobrászati leírás és el­vonatkoztatás neologizmusával találja meg az ifjúság ener­giáit Legény-ében. Ez az ő útja, Kovács Ferencé az, hogy lirizmusát feladva nagy absztrakttömböket helyez a térbe, Várnagy Ildikó pedig lepényszerűen nyújtja figu­ráit. A találékonyság, az egyé­ni útkeresés; gazdagság. Szükségünk van szobrászatunk, Kiss Nagy András, Borsos Miklós, Pátzay-fejezetére is — mert egyedi érték. Nem fe­ledhetjük el, hogy az emberi megpróbáltatások a maguk tétovaságában is szobrot épí­tenek —, Somogyi József Bo- hóc-át. Mindenkinek más a sorsa, mely törvénye. Váró Márton fejlődése örvendete­sen felgyorsult, Kő Pál át­menetileg megállt, Varga Imre kitűnő Bartók-portréjának esetleges a talapzata, Már­ton László karakteres Egry láttatásában fölösleges a szék. Ezek mind korrigálható moz­zanatok, éppen a kiállítás összképe mutatja alkotónak és nézőnek. Alkotói erőnlét A növekedés, az új csírák nemcsak formaváltozatokban, hanem a szemlélet egész lá­tóhatárral gazdálkodó maga­tartásában nyilvánul meg. Így a népi, európai jelleg szintézise lobban fel Kiss Sándor, Mészáros Mihály, Martsa István munkásságá­ban. A kondíció vibrálása is érződik. Vigh Tamás jelenleg defenzívában van, Szabó Iván tartja alapos szobrászi erőn­létét, Rátonyi József új mi­nőséghez ért. Ez nem tehet­ségkülönbözet, hanem az élet­mű egyes állomásainak ter­mészetes velejárója, termő hullámzás. A fejlődés lé­nyege a nyitás, felderítés m más­kor egy, már ré­gen motozó idea véglegesítése. Les- senyei Márta lá­nyos Szent György vitéze sárkányo- san pikkelyes tes­tű, s remeklés if). Blaskó János Ady- érme. A szakmai szigor és a képze­lőerő felméri a lakótelepek plasz­tikai szükségleteit, melyhez Szőllősy Enikő, Berczeller Rezső és Bohus Zoltán ad jó taná­csokat. Vannak örömkeltő változa­tok. Asszonyt Ta­más és Rátonyi József festmény­keretben szerkesz­tett, grafikus el­rendezésű érem­csoporttal és mé­lyített terű dom­borítással lépett elő, Búza Barna megmarádt a ma­ga klasszikus med­rében, Cséri Lajos az érem gondos filológusa, Kovács Béla szintén, aki Veresegyház szá­mára mintázott kisplasztikát. A meglepetés újsze­rűségével hat Szervátiusz Tibor Petőfije, Schéner Mihály és Samu Géza játékplaszti­kái, Kiss Kovács Gyula, Papi La­jos Csontváryja és különösen Szent- irmay Zoltán kő­ből, bronzból kom­ponált szobrászi hajómodellje, me­lyet A magyaror­szági gályarab prédikátorok em- lékezeté-nek szen­telt. Ilyen tárgyú alkotás egy van az országban, a kiskunlacházi parókián, Gaál Imre festménye. Megyénk képviselői Kitűnően szerepelnek a ki­állításon Pest megye szobrá­szai is. A szentendrei és váci alkotók mellett igen vonzó Bajnok Béla pilisvörösvári képzőművész bemutatkozása, aki Malgot István mellett nem­régen toki tárlaton találkozott közönségével. Gyurcsek Fe­renc ismert, jó műve igazolta értékét, Kampfl József tek­nősbékákon ülő kútfigurája érdekes munka, ö Pilis, Mo- nor, Albertirsa környékét né­pesíti be jó szobrokkal —, Kaubek Péter és Pálffy Ka­talin Nagymaroshoz kötőd­nek —, ezúttal is karakteres portrékkal igazolják képes­ségüket. Ligeti Erika, a tőle megszokott érzékeny alapos­sággal kíséri érmekkel a Szent­endrei hetek ünnepi esemé­nyeit, a gödöllői Miró Eszter szintén állandósítja eszmé­nyeit A Budakeszin alkotó Ol- csai-Kiss Zoltán Hortobágyi emlék-e ugyanúgy hiányta­lan szabatossággal idézi pász­torát, mint Rajki László visszafogottságban és erőben árnyalt Móricz-portréja. Hosz- szan időzünk ifj. Pál Mihály kisplasztikái előtt. Plasztikánk jövője A magyar szobrászat sereg­szemléje a maga irányjelzá- seivel, eszmei elkötelezettsé­gének komolyságával, általá­nos szakmai szigorával pél­da, mérték és jel a holnap­hoz, nemcsak népi, nemzeti, hanem nemzetközi mérleg és eredmény. Losonci Miklós KJ. Blaskó János: Ady Megújuló népszokás, tovább élő hagyományok Májusfák Ga Iga mácsán A karcsú vállaltról aláomló kendőrojtok együtt ringanak a virágmintás, sűrűn rakott szok­nyákkal. Á varkocsba font, tarka szalagok együtt hullám- zanak a tánc ritmusával, feke­te lakkcipők toppantják a tak­tust; karikástáncot járnak szí­nes népviseletükben a galga- mácsai lányok a pünkösdi májfa körül. Hajdanvolt hagyomány újult meg tegnap a Galga mentén: régen, a legények sorából vá­lasztott „legénybírók” püskösd szombatjának éjjelén májusfát állítottak a lányos házak por­tája elé, jeléül annak, hogy az eladó lány iránt a falubeli le­gények közül valaki igencsak érdeklődik. Vankóné Dudás Juli keltette újra életre a szép régi szokást, összekapcsolva a pünkösdölő rigmusokkal, da­lokkal, táncokkal, melyek mind a tavasz végét jelzik, a nyár­előt köszöntik. A legelőbb zöldellő fákból vágnak ki néhányat pünkösd szombatjának reggelén a legé­nyek az erdőn, majd a színes szalagokkal feldíszített, friss- lombú fákat pántlikás lovas kocsikon, ének-zeneszó mellett hozzák be a faluba s felállít­ják — immár a kor szellemé­nek megfelelően — a lányok­kal együtt a középületek előtt, dallal-tánccal örvendezve, friss kalácsot és bort kínálgatva egymásnak. Kerül pünkösdi májfa persze nem egy lányos­ház elé is; de hát mindenhova nem juthat, hisz annyi a szép, fiatal lány Galgamácsán, ki kéne ahhoz a fél erdőt vágni, hogy mindenkinek kerüljön ... A színes, tarka kavalkádban részt vesz az egész falu. Pöt­tömnyi lányok-fiúk népviselet­ben, kicsiny májusfával a ke­zükben mondják a felelgetőst, járják a karikázóst, éneklik a pünkösdölő dalokat. Az idő­sebbek a kapukba kiállva né­zik az elvonulókat, az üde zöld fákat, a vidám fiatalokat s visszaemlékeznek hajdanvolt májusokra, dalokra-táncokra s talán egy régi legényre-leány­Földbe kerül a püskösdi májfa a tanácsháza előtt Szalagcsokrokkal díszítik a lányok a friss lombokat Bozsán Péter felvételei ra is egy fél évszázaddal ez­előtti, régvolt tavaszból. A táj­múzeum fafaragásos eresze előtt élénk tekintetű, cseppnyi lány áll, színes népviseletben; figyeli, hogyan kötözik a nagy­lányok a tarka csokrokat a zöld gallyakra, hogyan emelkedik a magasba a színes-vidám lomb­korona. Éles fuvallat pörgeti meg a májfa lombját, s egy tar­ka szalagcsokor lehull a kis­lányra. Felnéz kacag; május és pünkösd van. Májfák és pünkösdölők lesznek is — ígé­ret a nevetése. Galgamácsán bizonyára. Be. L Csikszentmihályi Róbert: Legény Kiss Sándor: Európában Tv-figyelő Történelem. Két estén át — csütörtökéi meg pénteken — a történelem testet öltött a tv- nézők szeme előtt. Amit ed­dig javarészt csak újságolda­lakról, könyvek lapjairól tud­tunk, most eleven valósággá lett, s szinte a résztvevők iz­galmával élhettük át mindazt, ami Kuba történetének leg­utóbbi harminc esztendejében a legfontosabbnak bizonyult. Az idei VIT-nek otthont adó szigetország újjászületéséről a svéd tv-sek készítettek két, páratlanul érdekes rjpoirtfil- met, mégpedig magának Fidel Castrónak a közreműködésével, aki hol az egykori harcok színhelyén sétálva, hol egy repülőgép asztalánál magya­rázva, hol meg a stúdió ka­rosszékében szivarozva idézte fel diktatúraellenes föiépésük megannyi tragikus és győze­delmes pi lldfcatát. Egyrészt ez a megvesztegető közvetlenség tette nagy él­ménnyé a szóban forgó teker­cseket, másrészt pedig az a látványt, amit a hajdani riport­képek mutattak: a Moncada- laktanya ostromának, az elfo­gott forradalmárok megkínza- tásának, majd az életben ma­radottak szinte emberfeletti megpróbáltatásainak megannyi íilmfölvétele. S mindez úgy csoportosítva, hogy a vállalko­zás históriai mértékét, emberi tragikumát soha nem födte el a szenzáció. E kétszer nyolcvan perc alatt minden lényegeset megtudhat­tunk a Nagy-Antillák legna­gyobb szigetének modernkori történetéről. A szemünk előtt váltott arculatot az Amerikai Egyesült Államok hajdani mu­latóparadicsoma, és lett belő­le egy olyan gazdaságilag rend­be tett, katonai tényezőként erősen méltánylandó ország, amely immár a hasonló átala­kulást választó — népessége szerint is rokon — afrikai An­golának is tud segítséget adni. E két napon át figyelmün­ket lekötő filmremek első ré­szét a tv Kubai estjének ke­retében sugározták. Noha ez a csütörtökön látott — délután­tól éjszakáig tartó — összeál­lítás többi darabja nem érhe­tett fel A történelem majd föl­áldoz engem című alkotás ma­gasába, azért az előtte s az utána látottakra is szívesen emlékezhetünk. Igen-igen tet­szett például a Havannai hí­vogató című zenés műsor, ame­lyet itt, Budapesten rögzítet­tek a nyolctagú Moncada hang­szer- és énekegyüttes közre­működésével. Igaz, nem hiva­tásos zenészekből áll a muzsi- kuscsoport, de produkcióik színvonalán ez aligha látszott meg, és még így, a képernyő­ről is magával ragadónak tet­szettek a tőlük hallott, fájdal­mas remegésű, lefojtott és mégis oly indulatos dallamok. Hasonlóképpen érdekes és szo­katlan látnivalóval szolgált az utoljára levetített Az utolsó vacsora — ez a rabszolgák és rabszolgatartók világába elve­zető, biblikus ihleíettségű (igaz, kissé vontatottnak tetsző), tör­ténet. Fiatalok órája. Változatos­nak szánták soros jelentkezé­süket a Fiatalok órája készí­tői : mikrofonjuk elé idézték a kissé feszélyezetten felelgető Ruttkai Évát éppen úgy, mint a sokkalta könnyedébben ping­pongozó két asztaliteniszezőt. Bérezik Zoltánt és Faházi Já­nost. Emellett megbeszéltettek táncdalcsinálókat, és megug- rándoztattak népi táncosokat, — hogy az egyéb programpon­tokat ne is említsük. Azt viszont megemlítjük, hogy mindebből a téma, s sze­mély szerinti gazdagságból vajmi kevés szolgált a nézők épülésére. Arra meg végképp hiába vártunk, hogy ez a két­szer harminc perc amúgy, egészében is szóljon valamiről. Nem lehetne ezt a sokféleséget valamiképpen egységesíteni? Nemcsak kitölteni, de téma köré csoportosítani a rendel­kezésre álló időt? Ennek el­döntése persze, nem a néző dolga. Csak úgy mondjuk, el­sóhajtjuk — hátha nemhiába..» Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents