Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
®m AG AZ!n|_ 1978. ÁPRILIS 30.7 VASÁRNAP KTlmap Farkas Ilona: Serfőző Simon: Tegye m Nem tudom megtagadni hol éltem, a csirkés tanyákon, gyár-mélyekben a szerszámok milyen munkát adtak fogásukkal értésemre. S nincs ellenkezés bennem! Tegyem én is, amit ők tettek: a dolgok nyelvén beszéljek. Kiss Mihály: Hát ezért Kondor Lajos rajza Huh István: — válasz a Láng gyári munkásoknak A munka Ügy belevág a hétköznapokba Hogy a lelkünk Az idebeniti olyan lesz Minit az odalkinti Szerszám a gép a norma Az újratermelés módja Hogy a gyerek is közgazdasági forma Hát ezért akarunk magunkból Kimenekülni naponta. Ihász-Kovács Éva: Mü Fólia alatt Sárgul a nyár Plasztik-fa Égnemű föld-nemű Mű-mű-mű Minden-mű A munkabakancs Még marhabőr Itt, falun költészet az is, ahogy az öreg erdész vadászpuskáját vállára igazítja aztán buzgó sóhajjal nekiindul a hegynek ahogy Ilonka néni a kötényét lesimítja és dolga végeztén padkára ül könyveket olvas. Itt a falup a bögre tej is csupa líra és tettetett szigorod is az, hogy csak igyam. Tudom, hogy minden szavadnak súlya van... Gondtalan nagy madár itt a lélek. Árnyéktalan és súlytalan. Valaki hiányzik P otyek komótosan dolgozik, a jó szakmunkások tudásával, de a mozgása nagyon a középszerű- eké, akik nem érzik a szerszámot, vagy az anyagot teljesen, akikben kicsike görcs van állandóan: a mi lesz, ha elrontom. De nemcsak a munkája, az egész élet ilyen. Ezt érzi a kocsmában, az első üveg sör után, a buszon hazafelé utazva, ha valakivel beszédbe elegyedik. Inkább csak hallgat, fél, hogy hülyeséget mond és kinevetik. Ezért inkább, ha megszólal, problémákról beszél, kitalál hibákat a háztartási gépekre, de legtöbbször a permetezőre. A brigád ezüstérmes lett a vállalati versenyben. Az ünnepély után megbeszélték, hogy egy görbe estét csinálnak. Sokáig vívódott, hogy elmenjen-e, végül úgy döntött az utolsó pillanatban, hogy nem megy el. Amikor elment a busz, amelyikkel időben beért volna, megbánta döntését, hiszen a kollégák szeretik őt, bár később ezt megkérdőjelezte magában, de haragudni nem haragszanak, mert nem bántják, nem is ugratják. Egy teríték üresen maradt. Hiányzik valaki, és nem tudnak rájönni, hogy ki. A brigádnaplót is magukkal vitték, sokan a söröspoharat akarták rányomná mindenáron a közös program pecsétjeként. Végül az étlapot csatolták igazolásiként a naplóba. Szavazással a névsorolvasás mellett döntöttek. A brigádvezető felolvasta a névsort. Míg a Potyek nevéhez nem értek, nem is gondoltak rá. — Mindig kihúz! — Zárjuk ki! — Milyen ember az ilyen? — kiabálták többen, míg' a Varga IX. leintette a többieket. — Több jut nekünk, mit vagytok oda! — Biztosan valami dolga lett — állt pártjára Nagy VIII. 5SbS9 sért, aki aztán ej is mondja, hogy ne haillja leánykája: — Ditta azt mondta, hogy ne azt kiabáljuk: Kócos, hanem azt: Tibor bácsi. Mert Kócos nem hallgat a nevére, ha idegen hívja, én meg nyitom az ajtót. Kézből kapja kutyám a csontokat, örvendezünk mindany- nyian. Mi a Vendégeknek, kutyám a csontnak, mutatjuk a falat, amely erősen áll, mestermunka lesz ezt mindenki megnézheti. S közben pihenünk, mert már erősen süt a nap, ropogtatjuk a derekat, áldjuk a napot, s aztán, hogy elmennek a beköszönök, folytatjuk a munkát. Szép a világ. Örül a lélek, nyújtóznak a fák, bomlanak a rügyek és a virágok, turisták jönnek lefelé a hegyről, néha meg-megállva, csodálva a tájat, az innen föntről oly gyönyörűen kiboruló dunai panorámát, a szentendrei tetőket és tornyokat, a Kada zöld csúcsát, a kiserdő sejtelmes zöldjét, a Duna ezüstjét. Szép a világ és oly szép az élet. Keserű füstszag ^ meg egy föntről jövő fuvallattal, Kócos fel kapja a fejét, tűz ropogása hallatszik, hangok riadnak, kiáltozások harangszavai jajdulnak. Mi történt? Fut a szomszédom, futok én is, előttünk a magasban, az utolsó háznál' óriási lángok csapnak az égre. Megrémült tekintetű asszonyok szaladnak lefelé, lentről egy kis teherautó kapaszkodik fölfelé, ponyvás kocsi, már ugranak is a rajta ülők, kezükben poroltó. ez aztán a gyorsaság. Fönt, a háznál félelmetes a tűz látványa, négy-öt méter magasba csapnak a lángok, de szerencsére nem a ház ég. nem. nem a ház, hanem csak a kert végében álló budi, de az aztán lobog, mintha fáklyát égetne a délután. De nem a délután égeti a fáklyát, hanem az a közösségen kívülálló férfi, aki úgy jár-kel a mi világunkban, mint egy előkelő idegen, mindig állami kocsin, köszönni is elfelejt, s ráadásul ő volt az, aki a múlt nyáron, mikor utat épített a tanács és a közösség a magasba, akkor elzárta szívét és pénztárcáját, de most persze a mi utunkat használja ő is. Hamar megtudjuk a történteket, mert hárman is magyarázzák, tüzet gyújtott a szomszéd, fittyet hányva a tűzgyújtási tilalomnak, s a tűz futott, rohant, átlépve a szomszéd ház telkére, körülölelve minden éghetőt, s ennek eredménye ez a még mindig lobogó fáklya. S milyen a sors, tréfát űz mindun tálán, lám, most azzal, hogy egy tűzoltó kertjében dühöng, aki nincs kint ma, valahol pihen, üdül, ahogy a szomszédok mondják és tudják. De azért néhány vállalkozó szellemű fiatal már ugrik is át a kerítésen, vödrökkel merik a ciszterna vizét, s locsolják a fáklyát. Mire megérkeznek az erdőgazdasági figyelőszolgálat tagjai, — ők jöttek teherautóval! —, már csak a tényeket kell konstatálni. De a tűzgyújtó otthagyja a színjátékot, megtagadva most is a közösséget, s csak miután rámutatnak a kezek, akkor kellet- lenkedik elő az autójából, névjegyét nyújtva. A percek telnek, mennek a negyedórák, de nem akar megcsillapodni a környék népe. Már tudjuk, hogy ötezer forint a tűzgyújtási büntetés, a kajánkodók meg is jegyzik, lám, az úthoz csak négyezerrel kellett volna beszállni, s most még ezután jön majd a tűzoltó szomszéd haragja és kárának megtérítése. Azután elalszik a fáklya, megnyugszanak a kedélyek, s ki-ki megy a maga telkére, ásni, kapálni, gazt irtani, házat festeni, mert van itt annyi munka, hogy soha nem ér senki se a végére. Vasárnap délután. Be-betér hozzánk, egy-egy hírhozó persze ezután is, megtudjuk, hogy az elmúlt héten két faház Potyek az ágyban sem nyugodott meg. Akkorákat sóhajtott, hogy az asszony nem tudott elaludni. — Beteg vagy? — Én? Miért lennék beteg?. — Akkorákat sóhajtozol, félek, ránkszakad a mennyezet. — Azon gondolkozom, hogy mit fognak mondani... — Mafla ember vagy. A mai napig nem tudom elképzelni, hogyan szedted össze magad, mikor megkérted a szüleimtől a kezem? El sem tudtam képzelni, hogy valaha is a feleséged leszek. Hiányzott belőled az a pici erőszakosság, ami a fiút a lányok szemében férfivá teszi. Szerencsére a gyerekek nem örökölték ezt a tutyi-mutyi természeted. — Szeretem a békességet. — Nem gondolod, hogy a te nagy nyugalmad — gyávaság? — Nem bántok senkit. — De néha lehetnének elképzeléseid, amit mindenen keresztül meg kellene valósítanod, még akkor is, ha nem túl lényegesek. — Jókor mondod — emeli fel kissé a hangját. — Elégedett vagy te egyáltalán? — Igen, azt hiszem. — Nem ismerem a kollégáidat, nincsenek barátaid, szeretőd sem volt.... — Nem lényeges az egész. — Lenézed az életet. — Mindenünk van, mit akarsz? — Semmit — mondja az asszony lemondóan, és a fal felé fordul. Tisztában van vele, hogy tizenhét évi házasság után, nagyon későn mondta el ezeket a dolgokat. mindenkinek a magáét, fiatal lányokat csábít el, néha disznókkal is álmodik, ami az öregek szerint nem jó. De nagyon sokszor fuldoklik piszkos pocsolyákban, ilyenkor tehetetlen, majd belefullad, nagyon fáradtan ébred az ilyen éjszakák után. Még soha nem mondta el az álmát. Nem tudná elviselni, ha kinevetnék. Még az asszony nevetése is bántaná. Néha a saját tehetetlensége annyira kínozza, hogy öngyilkosságra gondol. Nagyot sétál, eltéríti gondolatait magáról, és kis idő múlva megnyugodva hazafelé indul. égett le a Pilisben, mert oktalanok a gyújtogatók, mint a mi szomszédunk is, aki, ha már mindenáron gyújtani akart, gazt égetni, miért nem hívta szomszédait segítségül? Mert segítség nélkül itt elvész az ember, magára marad. Ditta újra erre sétál, jönne szívesen dominózni, mint az elmúlt vasárnap, de, sajnos, nincs most idő játékra. Labdát meg nem hozott magával, Kócos nem adja az övét, így aztán elmegy az erdőbe, ibolyát keresni. Jönnek faházfesrtő szomszédaink, innen, a háromteleknyi szomszédságból nézik a kész művet, a svéd faházak színében pompázó magas tetejű házat, amely úgy ékeskedik új ruhájában, hogy mindenkit megállásra késztet. Mi, a festők rátermettségét dicsérjük, ők a szépen felrakott falat, ők is elégedettek, mi is azok vagyunk. S közben ugyan ki törődik az elfáradt csuklóval, a kisebesedett ujjhegyekkel, a lumbágós derék húzódásával, nézzük a mára rendelt munkák elkészültét és boldogok vagyunk. Mert lám, ez a boldogság egyik madara, megfogtuk a mai délutánra, s csak akkor röptetjük el kezünkből, ha hazaindulunk. Mert, sajnos, már készülődünk. A domb tetején gurul a délutáni nap. A szerszámokkal bajlódom, tisztogatom őket. Kócos látja a készülődésünket, boldogan viháncol, mert tudja, hamarost indulunk haza. S ő azt tudja, amit mi: ilyenkor, esti szürkület előtt egyszeriben hazavágyódik az ember. Megtettük, amit tenni kellett. Többek lettünk ma is. Szép nap van mögattünk. Még visszanézünk a frissen rakott falra. Az újjhegyeken kiserken a vér. Még mondja valaki, hogy nem vérrel kötik meg a le nem omló falakat? Potyek óracsörgés előtt öt perccel felébredt. Egész doboz altatót beszedhetne, akkor is felébredne időben, mert belehalna a szégyenbe, ha egyszer elkésne. Ilyen egyszerűen meg sem történhet. Pillanatok alatt magára kapkodta a ruháit, kolbászt és kenyeret rakott a táskájába, és már rohant is a buszmegállóba. Mindig álmodik éjjel, és soha nem felejti el. Egész nap a gép mellett ezeken az álmokon rágódik. Kicsit hisz is bennük. Álmában megmondja Potyek hétfőn még szürkébb és halkabb volt, minit máskor. Félt az emberek szemébe nézni, de belül örült, hogy azok jól érezték magukat. Nagyon fülelt. Néha furcsa beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Vissz, hangzott az egész csarnok néha-néha a kollégák nevetésétől. Mindig azt hitte, hogy őt nevetik. Pedig csak a Kovács XX. Jóskát ugratják, aki sztriptízt akart játszani az étteremben, úgy berúgott. Potyekon végigszaladt a hideg, mikor megtudta, hogy mi mindent csináltak. Szinte örült, hogy nem volt velük. Neki soha nem tudja megmagyarázni, senki, hogy miért iszik valaki annyit, hogy utána ki kelljen hánynia az egészet. Egy pillanatra megmerevedett, mikor megállt mellette a brigádveze- tő. Ügy gondolta, néhány perccel előbb, hogy valamit hazudni fog, ha megkérdezik, miért maradt távol. Ez számadás, úgy gondolta, mindenképpen meg kell magyarázni, mert nem szeretné, ha kiutálnák. Legfeljebb betegnek mondja valamelyik családtagját. De kit? Babonás. A gyerekeket semmiképpen nem mondhatja. A feleségét sem, mert akkor mi lesz vele, ha valóban beteg lesz? Mire feltekintett, senki nem volt mellette. Talán csak képzelte... De nem. A gépasztalon egy boríték. Keze remegett, visszahúzta. Eszébe jutott, hátha figyelik. Kíváncsiságának ellenállni nem tudott Potyek arcán két hatalmas könnycsepp gurult le. Nem bírta tartani, nem akarta, hogy kijöjjenek. A borítékból kihullott a pénz. Most először eszébe jutott a pillanat amikor megkérte a felesége kezét, össze kéne szedni magát ugyanúgy. Kézfejével megtörölte a szemét és eldobta a borítékot. Olvasó Nagy Előd grafikája i 4 f
