Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
SMIIIBlili Magazin 111 &i^isS^ié8SSié Munkások és hitvallások Művésznek lenni elkötelezetten Kovácsra vártam. Ahol a vas parancsol, minden szürke: emberes, bugák, gépek, kemencék és a levegő is. Csak a hevítők torkán lövell szét kékkel vegyült zöld láng, amint a tűziember hatalmas acélkamipóval igyekszik forgatni aiz izzó tömböket. A manipulátor karmai végre szorítják a vasait Hátrébb lép a tűziember és felnéz a gépkezelőre: borostás arcán sárga fény, fekete árnyékokkal törve. Izzad. Erről mit sem tud a manipulátor, egykedvűen viszi terhét a négyezer tonnás kalapácshoz. Falakat, gépet és agyat remegbető dörrenések. Az indítórúd tempósan ránt nagyokat az ember ikairján. Várom, hogy elköszönhessek, s a zaj mögött hallom: Megszokni és megszeretni ugyanazt jelentette. Meleg kenyér ez... pénzért vállaltam, de már több pénzért se hagynám abba ... akkor hét általánosom. volt, mára meg kiemelt szakmunkás vagyok: kovács. (Miért point Kovács János, a Monorról Ganz-Mávagba ingázó kovács jut eszembe, ha munkásról készült szobrot, képet látok, ha a munkásemberekről olvasok? Talán, mert ez a kovács sokat rejt magába abból, amit elemekben, részekben megannyi munkás portréjában fkifedeztem. Az ő életét többször is megrázta a történelem és kitörölhetetlenül sorsába íródtak a változások. Alig iskolázotton, alig felnőtten kétlcilós kalapáccsal ütött először üllőre, s a mai kalapácsát daruk is nehezen emelnék fel, már nemcsak ütni, érteni is tudja a vasat. Ha az alakját látom, a sorsát is megérzem.) Humanizálódó anyag |— A munfeásá'brázolás új jelképek megteremtését, s ezek újszerű plasztikai megjelenítését kívánja. Hiszen egészen megváltozott a munkásság és a parasztság munka- és életkörülménye. Ma már a kalapács nem fejezi ki a munkást és a kasza sem a parasztot, ezek a tárgyi jelképek már a múlthoz kötnek, egy időszakhoz, amelyet a ml társadalmunk a fejlődés során túlhaladott. Jelenünkben munkásszobrot csak úgy szabad csinálni, ha legalább megkíséreljük a figurába beépíteni azt a bonyolult technikai, társadalmi környezetet, amely nemcsak körülveszi, hanem sok szempontból determinálja is. El kell hát vetni a régi attribútumokat, a dolgokhoz hagyományosain rendelt jelképeket — magyarázza hitvallását Rózsa Péter szobrászművész. Szentendrei műtermében számolat- lanul sorákoanak a még csak ötleteket, elképzeléseket rejtő makettek és a kész szobrok. Akad néhány modell, amelynek eredetijét már a megye utcáiról, tereiről ismerhetjük, ezek közé tartozik a százha- t lombattai Barátság emlékmű, s a Kossuth Lajos Katonai Főiskola épületsorának hármas domborműve. Két további alkotás feltűnő rokonságot mutat, mindkettő munkásokat ábrázol: a Kohászok és a Papírgyári munkások. Ezek a szoborfigurák összenőnek a vastömbökkel, a bálákkal, belőlük nőnek, mégis uralják a terméket, amit előállítanak, s az alakok plasztikus megformálása Is egyezik a tömb szögletességével, illetve a papír hajlékonyságával. — Hosszú ideig magam is munkás voltam, sőt dolgoztam a kohászatban is: megismertem az anyagot és megtanultam tisztelni. Ráébredtem arra, hogy az anyag önmagában is hordoz tartalmakat. Mégsem születtek könnyen ezek a szobrok. A felismerés első lépcsője az volt, hogy a munkásábrázolás egyik lehetőségét az teremti meg, ha az embert nem szakítjuk ki abból a forma-rendszerből, amelyben dolgozik. Tehát a termékével és annak anyagával kellene ábrázolni. Aztán egy kettős folyamat tudomásulvétele adta meg a továbblépést: való igaz, hogy technikai civilizációval bizonyos mértékig eltárgyiasul az ember, de eközben humanizálódik az anyag, amelyhez tevékenysége kapcsolódik. Ebben a kettősségben rejlik az az időszerű feszültség. Példája ennek a szentendrei múzeumban kiállított Építők szobra, ahol az alakok építő elemekből állnak össze és egyetlen oszlopba simul a három figura. Ugyanakikor különösen szép a Gondolkodó munkás: a szobor konstrukciója egy képzeletbeli gömbbe simul, s az előre hajló figura nehéz vajúdást sugall — nem röppen itt a gondolat, inikább gyötrelmek árán születik, monumentális erőt kifejezve. Folytathatnánk a sort az Alkotás című kompozícióval, vagy a Felszabadítók sorozattal; megannyi kőbe, bronzba, acélba fogalmazott vallomás a mi világunkról. Rózsa Péter, alkotásainak témáival is politizál. Azokat a gondolatokat, eszméket és eszményeket igyekszik plasztikus formába önteni, amelyek társadalmunk jelenét és jövőjét megszabják. Ebben rejlik ideológiai elkötelezettsége, amely mint a társadalom iránt felelősséget érző művész számára mindig az új kifejezési formák keresését jelenti. Mert való igaz: nem attól lesz egy művész elkötelezett, hogy a társadalom életét meghatá- ,rozó osztályok képviselőit ábrázolja. Az elkötelezettség az ábrázolás hogyanján, az alkotásba sűrített hiten múlik. ...szív cs esz szerint korszakokra és nem osztható napszakokra ... Elkötelezett vagyok, ha szemem láttára öreg nénikét csat meg a hentes, ha füiem hallatara felelős ember, hazugul felelőtlenze- dik. Elkötelezett vagyok mindenütt, ahol emberi szó helyett, csak a szájúikat jártatják... — Mert emberré ebben a korban, ezzel az eszmével teljesedtem, s ember-magát aki nem vállalja, emberként mit ér? Mert tudom a forradalmár nem köthet óvó szerződést az Állami Biztosítónál, s hamarabb üti csinos summa annak a markát, akinek termését nem is verte él a jég; kocsija nem is koccant, nem sérült — mert óvatosain vezet, s cinkosával csak oc.sma.ny módon névjegyet cserélt... — Elkötelezett vagyok, mert ezt tudva vagyok elkötelezett... — Bennem belül, úgy csendül ez, mintha a vezeték és keresztnevet mondanám ki. A magamét. És a másakét. Mert fogyó erőmben mégis sokszorozódom. Parasztok unokája, sors dobálta molnár fia, huncutul annak örül, ha egy muinkiásdiinasz- tiáhan megszakad a sor, és a fiuk, őrizve múltját, már beteg parasztot, munkást orvosol. Elkötelezett vagyok, mert a ma jelszavát, csak így, ilyen egyszerűen tudom kimondani: „Világ proletárjai, egyesüljetek!’’ — Terhét hordó világunkban ezt jelenti nékem az értelmes fájdalom., mai újat szülő elkötelezettség... Szobrász, költő — s tán nem nagyképűség — az újságíró is absztnahál, az egyest, az egyedit öltözteti az általános gúnyájába, hogy megragadja a különöst. Aztán, tanultsá- gunk korlátáival vesződve keressük: a szavakkal kimondtuk-e a szándékolt lényeget. Míg kutatjuk a sorokban, formákban a gondolatot, a ma már nem törékeny falvak egyszerűségében élve valaki kimondja: Az ide- tartozás, a velük szövetkezés értelme csakis a szocialista társadalom lehet. Ha az ember hisz A falumúzeum aprócska dolgozó- szobájában Mártonná Homok Erzsébet Galga menti mintákat hímezge- tett a vastag vászonra, beszélgetés közben. Szürke válilkendőjében. fejkendősen semmiben sem különbözik a vérségi utcán sétáló bármelyik parasztaisszonytól. S az élete sem volt különb harminc-negyven évvel ezelőtt, mint bármelyik társáé, igazánból csak a mezőgazdaság szocialista átszervezésének kezdete hozott változást a sorsában. Verseg akkori feszültségtől izzó napjaiban fedezte fel az írás örömét, mert úgy érezte: el kell mondania gondolatait az embereiknek, meg kell jövendölnie a termelőszövetkezet faluképet és gondolkodást gazdagító sikerét. Mártonná íróasszony lett. Első próbálkozásából Igaz mesék címmel kerekedett könyv, amelyben gyermekéveit kötötte tanulságos csokorba. Aztán jött az igazi nagy alkotása, a Vérségi hétköznapok, ebben megdöbbentő hitelességgel, a króni_ kás őszinteségével írja le a termelőszövetkezet alakulásának időszakát Ma miár örömmel beszél az ötödik «könyvéről: május első napjaiban megtalálhatjuk a könyvesboltokban A faluban szól a nóta című regényét. Fiatalokról szól a könyv, de nemcsak fiataloknak. — A húszas években játszódik a történet és a fiatalok ismerkedéséről, párválasztásáról mesél. Hogy micsoda zárt világ volt akkor; tíz családból jó ha kettőben nem a szülők döntötték el kihez menjen, kit vegyen él a gyerek. De mi lányok is, gyerekeszünkkel úgy gondoltuk; csak gazdához kell menni feleségnek és akikor minden jó lesz. Hát az én harmincéves menyecske- sorom nem ezt igazolta. Két család életét írtam meg a könyvemben. A hitelességre nagyon vigyáztam, mert a fantáziám vinne ám kifelé, a világból, pedig értéknek mindig utáltam ami hamis. Tudom, hogy az édesszülém elől dugdosott és már elfelejtett regények után, hogy rácsodálkoztam a világra, amikor először olvastam Móriczot, Szabó Pált, Veres Pétert. 1978. ÁPRILIS 30., VASÁRNAP — írni persze csak úgy lehet, ha az ember hisz benne, hogy használ azzal amit elmond. Ezért kell az igazság, de nem szabad ráragadjak a valóságra, azt úgy kell megszeli-: díteni, hogy mindenkinek a sorséra hasonlítson és érzelmileg hozzá kell , adnom, amit én a legfontosabbnak tartok. Csak így érhetem el, hogy a fiatalok párhuzamot vonjanak a régi és a mai világ között... parasztokról írok, magam is a sorsukat hasonlítgatom. — A hetvenes évek elejétől látok olyan, változást, ami nem nagyon tetszik: visszajön a gyűjtés, a mindent magamnak szerzés, a nagygaz- dás módi. Régen a kenyérharc, a bizonytalanság kényszerített többet szerezni és már attól is megrettent a paraszt, ha csak másképpen gondolta az életét. Ezért mindennel megalkudtak, csak nehogy megsértsék azt a béresgazdát. De most mi késztet sok embert arra, hogy a kapuján kívül semmi se érdekelje? Az anyagiasság. Itt a baj. S közben magukat feszítik keresztre, példának okáért olyan házaikat építenek erőn felül, hogy rámegy a pihenésre, a kis kulturálódásra maradó idő, és rámegy az egészség, sőt a családi béke is. A minden áron szerző, anyagias ember nem sokat használ sem önmagának, sem a közösségnek. Hát ezért is írtam A faluban szól a nótát, hogy a fiatalok észrevegyék ezt', hogy változtassanak és legyenek egy akaraton. Persze már ma is sokan vannak a középúton — s gyakran azoknak kell helytállni mások miatt is. A hozzájuk tartozás, a velük szövetkezés értelme csakis a szociális társadalom lehet. (A parasztsorsot tudottan vállaló íróasszony szavainak költőiségét kellene szoborba önteni. A munkást és parasztot a megtett útra jogos büszkeségével, a múltból hozott és újfajta gondjaival kellene felmutatni. Mert a fejlődéssel a kommunista művész elkötelezettsége is állandóan új elemekkel gazdagodik. Csak alapját adja filozófiánk vállalása, csak jogosítvány ahhoz, hogy a haladást szolgálni tudja. Az elkötelezettség mérőfoka a művészetben is a cselekvés, a tett, amely a folyamatos politikai részvételt jelenti a világ dolgaiban. Így az elkötelezettség aktualitást is kíván, együtt lépést a társadalommal, arasznyival előre jelezve a változót.) KRISZT GYÖRGY Takács Tibor: A szobrász a termékeny pillanat művésze, azé a pillanaté, amelyben még benne van a korábbi mozdulat, a fejlődés korábbi fázisa; s már benne van a mozdulat befejezésének kezdete, a továbblépés ígérete. Ennek a gondolatnak a politikai transzponálása lehet a legtisztább elkötelezettség alhpja, mert megköveteli a valóság igazi felmutatását és a fejlődés ígérését. S nem ia csak a szobrász elkötelezettségére alkalmazhatók talán ezek a gondolatok. Íme Borbély Tibor, Pest megyében dolgozó költő önvallomása az elkötelezettségről: — Minden ember elkötelezett. A megvallatlan eszmékhez is kötődik. A naponta változó, átmeneti világban megfér egymás mellett a földi ember, aki az ég urának elkötelezettje, s aki az égre vetített álmokat a talpa alá kényszerítene vissza. Éppen a leghaladóbb eszme erejét bizonyítja: ha azt mondják valakiről — elkötelezett, e színes korban nem gondolnak másra, minthogy a marxizmus szív és ész szerinti elkötelezettje. Ezt az eszmét vallom, vállalom. Versekbe írom immár harminchárom éve. írom szakadatlan a verset — az egyetlent ... i — Mert egy vers ez bizony, hiába szállt fényes szellőkkel, vagy bo- rongós -fekete felhők alatt..,. — Elválaszthatatlan, megosztha- tatlan. Az elkötelezettség nem oszlik Szentendrei vasárnap túl A hegy magasában, Kada csúcsán is, ahol összeszűkül. a gerinc, s csak annyi helyet hagy a mai honfoglalóknak, hogy egy telekszélességben hódítsák meg a sziklás földet, igen, itt, Szentendre fölött szombatonként, vasárnaponként megbolydul a vidék. Ismeretlenek jelennek meg, akik eddig rá se néztek telkükre, hagyták, hogy tavasz- szal nyíljon az árvalányhaj, a vadrózsa, most egyszeriben ásókkal, kapákkal, lapátokkal felfegyverezve állnak be a hódítók sorába, s irtanak gazt, törik a földet, s szerencsés, akinek legalább egy ásónyom mély a felforgatandó földje. Olyan járás-kelés van az áprilisi hétvégeken, hogy mi, régebben odatelepülök csak bámulunk, bizony, leginkább a lendületet, a belevágás merészségét csodáljuk, mintha néhány hét alatt beo ótol hatnák az elmulasztott évek felgyülemlett tennivalóit. Kerítést állít az alsó szomszéd, a felső meg még az ősszel ültetett orgonabokrait szemléli, lesz-e belőle kerítés, merthogy egyelőre ez is megteszi. És lám, csodásán bomlik a rügy, fája is alig egy vagy kettő pusztult ki, mintha segíteni akarná a természet azt, aki csak ritkán barátkozik véle. De azért az idei tavasz őt is megbabonázta, mert nyesőollóval pusztítja a gazt, mi örvendezünk is, szomorkodunk is, örvendünk, mert ki szereti, ha a mellette lévő telken mindent elönt a gaz, de ugyanakkor búslakodunk, mert oda lesz az árvalányhaj. honnan gyűjtünk csokorba ismerősnek, barátnak s önmagunknak? A két-három esztendeje állított faházak bizony, megkoptak már, Karcsi, a színész mutatja a tenyerét, nézzétek, rpilyen vörös, mert mahagóni színűre festi a házát. Kellemesen enyhe vörösbe változik a ház, illik a tájhoz, viszont Éva, a színésznőfeleség bosszankodik, mert lám, kétszer is felborult a festé- kesedény, s lehet a férj után dolgozni, teraszt kaparni, hogy olyan legyen, mint volt. Egyébként úgy látszik, hogy a mahagóni lesz az idei divat, egy újonnan épült ERDÉRT-faház is ilyenre változik, ha odáig jut a szorgos Gyula szomszéd, hogy befestheti házát, lent, a kanyarban egy másik faház öltözött az elmúlt ősszel mahagóni ruhába. Mi még tartjuk magunkat, igyekszünk visszaszerezni a ház szép, eredeti sárga színét, ha sikerűi. Megbolydult a vidék, bár nehezen tavaszodiik, erőtlen a napsütés, fúj a szél, de a fák bomlanak, a gyümölcsfák hisznek a tavaszban, virágruhába öltöznek, pompáznak, illegetik magukat, mi is lessük a kert fáit: mikor hoz első virágot a meggy, a cseresznye, meg a tavaly ültetett mandula. itt mindenHéívégi kőműves ki. az is, aki most épít, az is. aki már régen épített. Mi ráadásul el- játsszuk a hajdani Déva építőinek történetét, sajnos, mert a tavaly ősszel állított, földből kitermelt, kőből rakott teraszunk megbicsaklott az idei márciusban, nem bírván a rázúduló esőt, s leomlott, akárcsak az a hajdani vár. amit tizenkét kőmíves rakott. „Amit raktak délig, leomlott estére. / amit raktak estig, leomlott, reggelre...” idézzük a népballadát. s a tizenkét kőmíves sorsát, akik pedig jobb mesterek voltak, mint mi vagyunk. Mert mi csak gondolomra dolgozunk, egyikünk se járta ki a szakmát, magam meg el is felejtettem mindazt, amit tizenöt esztendősen tanultam a tápai kőműveseknél, amikor egy nyárra elszegődtem hozzájuk malterhordónak, téglaadogatónaik. De azért nem hagyhatjuk szégyenünket, a leomlott falat, világ csúfságára, magunk keserűségére, hogyisne, ez így nem maradhat, de, ha le is dőlt egyszer, le nem dőlhet másodszor, mert tanultunk a saját kárunkból. Most betonba ágyazzuk a köveket, ez a vasárnapi munkánk. A nagymama a ház mögött napozik, keil néki a gyógyító napsugár, mert erősen kívánja a lassan jövő gyógyulást. Mi meg dolgozunk, férfi es asszony, keverem a cementes-homokos habarcsot, feleségem a követ válogatja, lesz ebből olyan fal, hogy soha le nem omlik. Mondom, mindenkiből így leszen mai kőműves, előbb-utóbb mindenki megtanulja, hogy, bár pénzért is megcsinálják a helyi kontárok, jobb, ha az ember maga próbálgatja, mire megy a tehetségével. Hiszen ez a legszebb az egészben, fát ültet az, aki még sose próbálta, a permetezést is úgy tanulja az ember, _ hogy mit mond az okosabb szomszéd. Mert valaki megpróbálta már, valaki tud valamit, s szívesen segít, szívesen ad jótanácsot, különben is. ingyen van. s közben lehet beszélgetni. Mert ez a jó ezekben a szombat-vasárnapokban, hogy nincs egyedül az ember. Süt a nap, vár a munka, de beköszönnek a szomszédok, ki borral, ki pálinkával, húsyétkor meg egyenest helyembe jöttek a szomszédasszonyok hogy váratlanul elébük állva, verset mondjak, locsoló-rigmust, s meg is öntözzem őket. Ditta. a szomszédik kislánya jól felkészült a locsolásra, mert piros, hímes tojást varázsolt elő a puszi mellé. Egyébként ő a leglelkesebb látogatója pulinknak, szereti Kócost, bár fél is tőle, s mégis, mindig lelkesen hozza a déli csontmaradványokat. Mint most is, ezen a délután. Jön, de nem egyedül, anyja kíi í i
