Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
Nem a kegy dija Tavaly az ország nemzeti jövedelme elérte a 480 milliárd forintot. Tavaly Magyarországon 36,3 milliárd forintot fizettek ki nyugdíjakra. Ez az összeg négymilliárd forinttal, tizenhárom százalékkal több, mint egy évvel korábban. Azért, hogy jól érzékelhessük az arányok változását, leírjuk: 1960-ban a nemzeti jövedelem 147 milliárd forintot tett ki. A nyugdíjak címén kézbe adott pénz akkor 4,4 milliárd forintra rúgott. Még világosabban: 1960-ban a megtermelt nemzeti jövedelem — mindenfajta elosztás egyetlen forrása — három százalékát kötötték le a nyugdíjak. Tavaly, azaz 1977-ben már a hét és fél százalékát. Mielőtt bárki bármit gondolna: a nyugdíj néma társadalom gyakorolta kegy díja, a nyugdíjas nem eltartottja a társadalomnak, hanem szerzett jogainak érvényesítője, élvezője. Elveszett esztendők Vesszők hevernek a szőlőlugas ma még kopár ágemeletei alatt, a gazda, kissé megkésve e munkával, szaporán csattogtatja a metszőollót. Kockás ingben dacol a csípős széliéi, amúgy legényesen, bár Varró Ármi^n közelebb áll a hetvenhez, mint a hatvanhoz; betöltötte a hatvannyolcat. Csak a sapka jelzi a fején, a sok-sok tavasz, nyár, ősz otthagyta karcos-jajos emlékét a csontokban, ízületekben, mint mondja, a kobakomban kihűl a víz, ha nincs rajtam a tökfödő. Amiből rögvest kiderül, tréfás ember Varró Ármin, g mert mondom is ezt neki, rámvillant a szemével, úgy kérdi, hát hallja-e, másként hogyan bírta volna ki az ember mindazt, amit kibírt. Tápiószentmártonban, a Bicskei úton áll a takaros ház, aminek kertjében pereg a szó, s úgy, hogy közben csattog a metszőolló. A ház, a kert most már kettejük, a gazda s a felesége birodalma, két gyerek ment el innét, az egyik nem mesz- szire, Nagykátára, a másik annál távolabb, Szöníbathetyrer * Igazolványa, meg életmódja szerint is Varró Ármin és felesége, Kalacsi Terézia termelőszövetkezeti nyugdíjas, s ahogy Teréz néni fogalmaz, azért, hogy egyszerre járjon az obsit, férje a kötelezőnél tovább dolgozott; kérelmük papírjai ölelkezve futották be útjukat, egymástól el nem válva, mint ők, negyvennégy esztendei házasságuk alatt. Még nem nagyon jöttünk bele a tétlen életbe — sóhajtja a férfi, s nehéz lenne eldönteni, a sóhaj az otthagyott munka-világnak, avagy az el nem hes- senthető kornak szól. Esetleg mindkettőnek? Betérünk a házba, fényképeket nézni, a gyerekekről, a vökről, az unokákról, majd az inas kar, az ügyetlenül babráló ujjak papírokat raknak elém, a nyugellátás megállapításáról, a beszámítható szolgálati évekről, arról, ami befejező s kezdő akkordja egy-egy életszakasznak. Kettőjük nyugdíja nincs annyi, mint egy átlagos szakmunkás keresete, bár Varró Ármin hatvan esztendőt — igen, nyolc éves kora óta! — dolgozott, Kalacsi Terézia pedig negyvennyolcat, tizenkettő múlt, amikor szolgálni adták. Fura, fájdalmas múltbanézés ez, hiszen ők tudják, mi áll mögöttük, csakhogy a hivatalnak a jog diktálja, mi szerint járjon el, s ebben az eljárási módban az említett tudatnak pusztán érzelmi szerepe lehet, tényleges hatása azonban nem. Vé- gülis a férfinak 28, asszonyának 12 évi szolgálati idő jött össze, ez magyarázza a nyugellátás szerény végösszegét. Elégedetlenek ezért? A kifejezés rossz. Életük úgy telt. hogy mindenkor azt fogadták el, ami volt, nem szálltak perbe a sorssal, s mivel a semmiről kezdték, a ház már vagyonossá tette- őket, s még inkább a három hold juttatott föld, amit a Blaskovich birtokból hasított ki nekik a történelem. Azután Varró Ármin is belepottyantatott abba a körhintába, mely milliókat forgatott meg, s röpített hol a magasba, s ejtett hol a mélybe, volt olyan esztendeje, amikor a vetőmagot sem hagyta meg a beszolgáltatás. s olyan is, amikor négy tehén tejével pénzelhettek. Akkori magukhoz képest ma szegényebbek lennének? Jó időt eltöprengünk közösen ezen. hiszen a tulaidonnak társa a művelés, a nyugdíjért viszont csak a kapuig kell menni. Varróné araszol legközelebb az igazsághoz, amikor úgy fogalmaz- nyugodtak vagyunk, ezt senki el nem veheti tőlünk. Biztonság? A földművelő örök álma volt, de csak álma a termelési meg a létbiztonság Amit éppen a termelési mód miatt nem érhetett el, s mert most egy új termelési mód adott létezési keretet, a biztonság álma is beteljesülhetett. Kérdem, mit nélkülöznek? Egymásra néznek, s ez maga mond valamit arról, meddig jutottak, hiszen a nagy szükség, a fájdalmas ínség nem keresgélted a szavakat, jajdul az rögtön. Az erőt, a fiatalságot — mosolyodik el Varró Ármin, s felesége inkább kapaszkodik a realitásokba, amikor azt mondja, szerettek volna áttérni az olajtüzelésre, ám lemondtak róla, mert kiszámították, egy-egy szezonban legkevesebb négy és fél-ötezer forintot felemésztene. Drága, szögezi le asszonyi mértékrenddel fölbecsülve a dolgot Varróné, azaz a tisztább, könnyebb fűtés most már be nem teljesült óhaj marad. Más? Megteszünk — gyűri homlokbőrét a férfi. s hű társa úgy told ja meg: sok soha nem kellett nekünk. Elégedettek tehát? Ök nem járták sem az elégedettség, sem az elégedetlenség mezejét, ezért békességüket a belenyugvás patakja táplálja. S ha gazda marad? A kérdésre filmszalagot kívánó legyintés a válasz, s annyi: megette azt a világot a fene. Százból tizennyolcán Több, mint negyedszázad alatt, 1950 óta hat ízben rendezték a nyugellátás jogi kereteit $ pénzügyi feltételeit, forrásait. A rendezések alapja minden esetben a gazdasági növekedés adott szintje volt; a szocialista társadalom humanizmusa nem függetleníthető a megtermelt nemzeti jövedelemtől. Ma a nyugellátás a társadalombiztosításról szóló 1975. évi XI. törvényen, s annak végrehajtási szabályain, a 17/1975. (VI. 14.).számú minisztertanácsi rendeletén és a 3/1975. (VI. 14.) számú SZOT szabályzaton alapszik. A nyugellátás bárminemű változtatása ma már hatalmas tömeget érint, s a pénzügyi kihatásai is tekintélyesek. A nyugdíjasok száma 1960-ban 636 ezer volt, s ez a népesség 6,4 százalékának felelt meg. Tavaly 57 ezer foglalkoztatott vonult nyugállományba, s velük a nyugdíjasok táborának létszáma 1 928 000-re emelkedett. Ez a népességnek valamivel több, mint IS százaléka. Hazánk minden száz lakosából tehát tizennyolc: nyugdíjas. Ez nemzetközi összehasonlításban is rendkívül magas arány, ami egyrészt a lakosság korösszetételének, másrészt — és elsősorban — a kiterjedt nyugellátási rendszer következménye. Számítások szerint Pest megye lakosságának — mivel itt a népesség az átlagosnál fiatalabb — 16— 16,5 százaléka nyugdíjas. Azaz amikor nyugdíjasokról beszélünk, akkor százötvenezer emberről beszélünk. Az 1960-ban nyugdíjba vonultak átlagos járandósága 898 forint volt, a munkás és alkalmazott kategóriában, s az ún. saját jogú nyugdíj esetén. Hasonló csoportosításban az újonnan megállapított nyugdíjak havi átlagos összege 1970-ben 1136 forintot tett ki, 1976-ban viszont már 2203 forintot. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek újonnan nyugdíjazott tagjainak járandóságát első ízben 1972-ben mutatták ki, akkor az átlagosan 764 forintot ért el, a munkás-alkalmazotti csoport azonos kategóriája majdnem a kétszeresét kapta ennek. Mindössze négy év múlva, 1976-ban a szövetkezeti tagok abban az esztendőben megállapított nyugdíjának átlaga már 1579 forintra emelkedett, a munkás-alkalmazott átlag kétharmadát érve el. Békétlcn békesség Bosszúsan indulnék él a kaputól, a magas palánk takarta háztól, amikor hirtelen s közelről, a kerítésen túlról úgy szólal meg valaki, mintha addig ott állt volna: kit keres? Régóta zörgetek, ezért kissé nyersen válaszolok: Gonda Juliannái. A húgomat? Nem tudom, hogy a húga-e, mert nem látom önt, a tanácsnál kaptam meg a címet. Nincs itthon, dolgozik, de nemsokára megjön. Köszönöm. Visszaülök a kocsiba, rágyújtok. Nyílik a kapu, idős nő lép ki rajta, odajön a kocsihoz: jöjjön be. Engedelmesen indulok utána. Dobja el a cigarettát. Törölje meg a lábát. Ide üljön. S otthagy. Tágas szoba, a gondos rendbentar- tás már-már feszélyező légkörét leheli. Csipkék, nehéz függönyök, porcelánok, kisebb vagyont érő bútorok. Hatalmas ingaóra, félelmetes zörejjel jár. Azzal nézek farkasszemet, harmincöt perce. Akkor nyílik az ajtó, s mintha a semmiből lépne elő, ott áll előttem, akit keresek. Hófehér haj keretezi a nagyon szép arcot, s a nyúlánk alakot, a nőies mozgást örömmel elfogadnák a huszonévesek. Gonda Julianna ötvenkilenc éves, s ha szabad profánnak lennem, az a nevezetessége, hogy azon a napon nyugdíjba ment, amikor jogosultsága meglett. Pontosan harminchárom évet tanított egyhuzamban, egyetlen napot nem hiányzott, megkapta a kiváló tanár címet. Tanítványai nemhogy szerették, hanem rajongtak érte. S mégis, miért az az éles kés, mely elmetszett mindent? Nézze, ebben a városban akkor működött éppen rövid időn belül a harmadik tanácselnök, s a negyedik művelődésügyi osztályvezető. Az igazgatóm — ma már nem az — semmi mással, csupán e két ember jóakaratának elnyerésével törődött. Közben a testületben súlyos nevelési gondok voltak, szóvá tettem, szabályosan beidéztek az osztályra, mondván, bomlasztom a testület egységét... Elegem volt, érti, elegem! Ügy mondja, szinte kiáltja most is, mintha az akkori elhatározás csak percekkel ezelőtl történt volna; gyógyíthatatlan a seb. Megsértődött? A kérdésre összehúzza a szemét, s rendreutasítóan felel: megsértődni az ostobák szoktak. Ne hargudjon. Nem haragszom. Mennyi a nyugdíja? Az azóta adott évenkénti emelésekkel most 3270 forint. Megfelelőnek tartja? Ennyi jár. Hallom, dolgozik. Igen. Tanít? Ugyan! Adminisztrálok. Kielégíti? Nem fontos. Leköt, s fizetnek érte. Kollégáival tartja a kapcsolatot? Kettővel igen. Lettek volna mások is, akikkel szívesen, de elmentek a városból. És a tanítványok? Finom mosoly fut végig az arcán: van olyan szombat, vasárnap, amikor nyolcán, tízen jönnek. Elégtétel? Nevezheti annak is. Mindig ilyen kemény volt? Nem. Szűkszavú! Elfordul, nem néz rám, úgy felel: gondolja, hogy kellemes nekem ez a beszélgetés? Bocsásson meg. Nincs mit megbocsátani. Magának ez a munkája. Nekem viszont, ami most e pillanatban magának munka, téma, az az életem. Ennyi a különbség. Egész életemben a békétlenséget, mert az újat, a még nem voltat, a nem próbáltat kerestem. Most már egy óhajom van: békességem legyen. Sok ez? Rázom a fejem. Nem, dehogy sok. S magamban gondolom csupán, e békesség nem ió senkinek. Van, de nincs jelen A népgazdaság összevont munkaerőmérlege szerint 1977-ben a hatvan éves és ennél idősebb férfiak száma 794 ezer, az ötvenöt éves és ennél idősebb nők száma 1 376 000 volt. Közülük aktív keresőként tevékenykedett 83 ezer férfi, s 169 ezer nő. A kivonás után föltehető a kérdés: vajon kiegészítő munkaerő-forrásként kezelhető-e a nyugdíjasok tábora? Főként akkor, ha a népgazdaság egésze visszhangozik a munkaerőhiány panaszlásától? A válasz egyértelmű igen. Az úiságha- sábokon, a televízió- és rádióműsorokban. A gyakorlatban e munkaerő-forrást szervezni kellene. A megérdemelt pihenés nem ellentéte a munkának. A nyugdíjasok többsége — ún. reprezentatív vizsgálatok bizonyították — dolgozik, de jó részük nem a maga szakterületén! A tanárnő adminisztrál, a jogász menetleveleket állít ki, az esztergályos portás lesz, a szövőnő takarítást vállal. Kérdés: mi lenne, ha a nyugdíj előtt állóknak társadalmi szervezettségű formákban módot nyújtanának az átképzésre, arra például, hogy viszonylag köny- nyebb rokon szakmát stb. sajátítsanak el? Miért nem lehet — általában csekély a ráfordítás — a munkafeltételeket, -körülményeket hozzájuk igazítani, esetleg külön, nyugdíjas részlegeket szervezni, másfajta munkarenddel? A nem teljes munkaidőben foglalkoztatott nyugdíjasok tábora maroknyi. A munÖregek Kurucz D. István festménye (A Munkácsy-díjas érdemes művész április 4-én átvehette a Magyar Népköztársaság kiváló művésze elismerő címet is.) kahelyek rendelkezni kívánnak alkalmazottaikkal, s mivel a nyugdíjasok nem a teljes munkaidőt töltik ki ott, inkább nem kellenek. Igaz, megtörténhet, a technika fejlődése sok területen elavulttá teszi a nyugdíjba vonultak tapasztalatait, egy részüknek azonban még így is hatalmasak a szakmai ismeretei. E szellemi tőke java része parlagon hever. A nyugdíjasok foglalkoztatása a legtöbb munkahelyen a szociális juttatás hamis leplét öltötte fel. A nyugdíjba vonulóik tekintélyes része elveszti a társadalmi hasznosság tudatát; nem kizárólag, s nem elsősorban a nyugdíjas tehet erről. Sokkal inkább oka a közfelfogás, s a belőle következő gyakorlat. Az egészségügy a nyugdíjas betegségeivel foglalkozik, s azzal nem, vagy csak véletlenül, egészségesen milyen tevékenységre lenne a legalkalmasabb. A kereskedelem máig sem figyelt fel a nyugdíjasok speciális igényeire, szükségleteire, más országokban például tucatjával működnék már kimondottan nyugdíjasoknak nyitott áruházak, éttermek. A nyugdíjas: van. A társadalmi köz- gondolkodásban azonban szerepének, súlyának megfelelően nincs jelen. Rózsák, tövisekkel Most xnár mehet a vonat reggelente — reggelente? hajnalonként! — nélküle. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna, bár nem több, csupán a havibérletet kiváltók egyike hosszú éveken át a szobi vasútállomáson Gerendás Imre. Ment, mint a többiek a fél-alvás arcot duzzasztó éhével, az aktatáskában zörgő holmikkal, nyújtotta a havikártyát a kalauznak, s ha ismerős jött, váltottak néhány szót. Büszke arra, hogy más munkahelye nem volt, mint az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., igaz annak három gyárában is dolgozott, utoljára — ám a megalakulás pillanatától, azaz 1957-től — a váciban. Az az igazság, hogy közelebb akartam lenni, ezért kértem át magam — mondja —> s bár akadtak időszakok, amikor bántam a dolgot nagyon, visszasírtam az Adócsőgyárat, végül azért elrendeződtek a dolgok. Gerendás Imre klasszikus mesterség művelője: szerszámkészítő. Negyvennégy év után kapja a nyugdijat, igaz, veti közbe, kettő a mínusz, mert arra nem jár százalék, negyvenkét év után bármennyi is a munkában töltött évek száma, a nyugdíj egyformán a havi átlagkereset hetvenöt százaléka. S mennyi ez? Huncutkodik: fontos ez? Nem, dehogy. No akkor megmondom, tizenhat forint híján háromezerhatszáz volt, amikor megállapították. Azóta két esztendőben jött hozzá az emelés. Fia lép be, valami szerszámot keres, kérdi, merre leli, s mert hallja, miről esik szó éppen, belenyelvel: a faternak több a dohánya, mint nekem, pedig ő csak a markát tartja érte! Ügy mondja, mint akit mélységesen fölháborít ez. s hinném is, ám Gerendás Imre nagyot ver a fiú — két nagy gyermek apja — hátára, s úgy tódat: ráadásul az a baj, hogy elviszem a kocsmába, hiába kántálja anyátok, kiforgat bennünket mindenünkből az a vén borissza. Nevetünk azután nagyot, Gerendás Im- réné meg a menye is, akik szép csendben, a régi illemnek engedve húzódnak meg a szoba sarkában, úgy fülelnek beszélgetésünkre. Vélhetnék, idilli környezetbe vezette a tallfargatót a jószerencse, ám a családi meghittség bajt, jajt is takar. Gerendásné, aki korkedvezménnyel ment nyugdíjba, a szövőgép mellett eltöltött évek okán, érbántalmakkal már háromszor feküdt fel a műtőasztalra, Gerendás Imrének a szeme, az Ízületei sínylették meg a nagy pontosságot követelő munkát, a huzatos műhelyeket, a rossz világítást, Olvasni ezért csak tíz dioptria köz- beiktatásával tud, gyakran az ágyhoz kötve, mert Ízületei annyi kegyelmet sem adnak, hogy eldöcögjön a családi házat körülfogó kertbe. Ez nagy bánata, kertészkedni mindig szeretett, rózsáinak olyan híre volt a gyárban, hogyha valaki kapott egy-egy szép szállal, pillanatra sem tévesztette a szeme elől, mert akkor azonnal elcsórták. Volt-e, amit megbánt a pályáján? Semmit! Egyetlen egyszer sem adtam ki a kezemből olyan munkát, amit visszahoztak, nem jó. Erre büszke vagyok. Erre büszke, s nem említi a kitüntetéseket, az elismerés sokféle bizonyítékát, mert véli — s joggal —, ha adták, akkor rászolgált, járt néki. Választana más szakmát, ha újra kezdhetné? Tiltakozik: ugyan, eszembe sem jutna, nincs ennél szebb. Pici szünet után hozzáteszi, hogy egészen pontos legyen a válasz: nekem. Másnak bizonyosan más a szép, a jó, a fontos, hogy a dolgában kedv• teljék az embernek, s akkor egymást hessegetik az évek. Nem hiányzik a munka? Ha egészséges lennék, megenne utána a fene. így nem. Pihenek. Elég hajnallal köszöntgettük egymást, most hét előtt nem bűvöli ki az ágyból. Az a paragrafus A Magyar Népköztársaság Alkotmánya VII. fejezete 58. §. (1) bekezdése így hangzik: „A Magyar Nép- köztársaság állampolgárainak öregség, betegség és munkaképtelenség esetén anyagi ellátáshoz van joguk.” A Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusa határozatának IV. fejezete 6. pontjában ez áll: „Arra törekszünk, hogy az idős emberek a munkában becsülettel eltöltött évek után anyagilag biztonságban élvezhessék a megérdemelt nyugdíjat. Mind társadalmi, mind egyéni szempontból fontosnak tartjuk, hogy a nyugdíjba kerülés ne jelentsen elszakadást a munkahelytől, a társadalom kisebb-nagyobb csoportjaitól.” MÉSZÁROS OTTÓ i t
