Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-23 / 95. szám

Aranyketrec? Kakukkfészek?

Furcsa kis öregasszony takarítja a Dobogókőre vezető országút mellett az autóbusz-megállót. Kupacba söpri az eldobált papírdarabkákat, csikkeket, közben motyog, beszél, gesztikulál. Egy-egy szót, rövid mondatot odavet az északi széltől fázósan topogó, buszra várakozó férfinak, aki oda se hederít, faarccal nézi az öregasz- szonyt, nem válaszol. A néni serényen dolgozik tovább, motyog maga elé, majd egy fiatalasszonynak kezd magyarázni. Az asszonyka hátrább húzódik, ő sem akar társalogni. Jön a busz.. A jelenetnek vége. Csak a kis töpörödött öregasszony marad a színen. Ki lehet?

Szemben a buszmegállóval vasvázas gazdasági épület, körülötte gyü- mölcsösládák égbemeredő tornyai, te. herautók, távolabb földszintes házak, műhelyek, raktárak. Nem messze az úttól modernebb köntösbe öltözött emeletes munkásszállás. Az épületek környékén jövő-menő emberek, a gépkocsiknál rakodómunkások. A Dobogókőre utazónak, amint elhagyja Pomázt az az érzése támad a látottak alapján, hogy bizonyára termelőszövetkezet, vagy állami gazdaság települt ezekre a domboldalakra, hiszen ameddig a szem ellát, az út két oldalán szántóföldek, gondosan ápolt gyümölcsöskertek ölelik körül az épületeket.

Rehabilitáció — közösségben

A kapun levő felirat fölöslegessé teszi a találgatásokat: Munkatherá_ piás Intézet. Lelkűkben vagy elméjükben beteg embereket gyógyítanak itt, de alkoholistákkal is foglalkoz. naik. A gyógyítás egyik legfőbb módja a munka. A három gyógyító osztály mellett ugyanannyi gazdasági egység működik. A kétezer hektárnyi területen dolgozó mezőgazdasági üzemek főprofilja a gyümölcstermesztés, de vannak lakatosműhelyei, beton- eiemgyártó- és fonalkikészítő üzemei is az intézetnek. Éves tervük összesen mintegy 110 millió forint.

Az intézet orvosai, pszichológusai érdekes kísérleteket folytatnak már évek óta": a íftégfélelően kiválasztott és felkészített betegeket hat-nyolc tagú munkabrigádokba tömörítik, ezeket a gyógyuló kis közösségeket reha. bilitálják.

— Mi adta az ötletet a közösségi rehabilitációhoz? Mennyivel jobb módszer, ez, mint a régi, az egyéni felkészítés, gyógyítás? A kérdésre dr. Adorjánt Ferenc osztályvezető főorvos, a kísérleteket elindító és irányító szakember válaszol:

— Tapasztaltuk, hogy az egyénileg rehabilitált és az intézetből kikerült betegek nagy többsége hosszabb-rövi- debb idő múlva visszaesik, visszajön hozzánk, nem találja helyét az életben. Sajnos, a társadalom sem fogad, ja őket kellőképpen. A szakirodalom, bői is ismert jelenség, hogy a rehabi. litált betegek közül többen a társadalom perifériájára szorulnak, sőt gyakran az alvilág köreiben találnak csak védelmet, pártfogást.

— A közösség összetartó ereje régóta ismert, de a hazai pszichiátriai gyakorlatban tudomásom szerint a kollektíva nevelő, formáló erejét még nem vonták be a gyógyítás szolgálatába oly módon, ahogyan mi csináljuk. A betegek kis csoportokat alkot, va kerülnek a munkahelyekre. Munkásszálláson helyeztük el őket, mindennap ugyanazon a munkahelyen dolgoznak és hetenként egyszer pszichoterápiás foglalkozás keretében beszélgetünk velük. Ezeket Nagy István pszichológus vezeti. A tapasztalatok alapján legalább egy'év szükséges ahhoz, hogy egy-egy csoport ösz- szehangolódjon; ezt a folyamatot segíti a pszichoterápiás kezelés, a közös munka, az együttlakás, a közösség. A rehabilitáltak megfelelő fizetést kap. nak, utókezelésükről is gondoskodunk. A kollektíva formáló erejét mutatja a következő példa: a csoport tagjai észrevették és szóvá tették, van köztük egy „fekete bárány” is. Egyik társuk talpra állásában nem bíznak, mert időnként a pohárhoz nyúl, iszogat.

Almaválogatás a hombárban

A beszélgetés után sétára indulunk, megnézni, hogyan dolgoznak a rehabilitált betegek az intézet munkahelyein. Közben Erdei István ápoló is

Emberséggel - elhivatottan

*.’>Ov tXr ■ A

MUNKÁK

ÉS MINDENNAPOK

Egymás kezéből veszik ki a kilincset Budakalászon a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat termelési osztályvezetőjének szobájában az emberek. A szűk helyiség iratoktól simára koptatott íróasztalán dísztáviratok sorakoznak. Szívből gratulálunk... Igazán kijárt az elismerés... Mindannyian örülünk... A kollektíva nevében... ezek a mondatfoszlányok hangzanak el leggyakrabban. A gratulációkat Poós Rudolf osztályvezet ő fogadja, s hozzáteszi: csak a munkámat, a pártmegbízatásomat teljesítettem. A napokban vette át

— hosszú évek kiváló propagandista munkájának elismeréseként —a Munka Érdemrend arany fokozatát.

Lépcsőfokonként

Poós Rudolfról nem itt és nem most hallottam először. A pártoktatásról tudakozódván, szóba került neve és egyénisége a Csepel Autógyárban, ahol immár tizenegy éve oktatja a marxista—leninista egyetem kihelyezett tagozatának hallgatóit a politikai gazdaságtanra.

— Szigorú, ám igazságos tanárnak ismertem meg Poós Rudolfot

— mondja Till Árpád, a Csepel Autógyár pártbizottságának munkatársa, akit 1964-ben tanított a szövőgyári osztályvezető. — A pártbizottságon, a szakszervezeti vezetőségben majdnem mindannyian tőle kaptuk ismereteinket. Tiszteltük őt módszereiért, mivel a lexikális tudáson kívül az összefüggéseket igyekezett megértetni a hallgatókkal. s velük együtt — közös gondolkodással — bontakoztatta ki egy- egy ktrdés lényegét.

Közhelyszámba menő megállapításnak tűnhet, de igaz: senki sem születik bele a hivatásába. Poós Rudolf, miként a gazdaságtant, a propagandista és az oktatói munkát is fokozatosan sajátította el. Olyanformán, mondta találkozásunkkor, ahogyan az ember felfelé halad a lépcsőn; lassanként gyarapszik tudása.

A felszabadulás első napjaiban, 1945-ben lépett a párttagok soraiba, s már 1948-ban megpróbálkozott a propagandista munkával. Az ötvenes’ években került a textilgyárba, s kezdettől fogva termelésirányítóként dolgozott. Bekapcsolódott a megye és a gyár mozgalmi életébe, 1960-tól politikai gazdaságtant oktató propagandista.

Kiáll az igazért

Azok közé tartozik, akik az elsők között lépik át reggelente a gyárkaput, s műszak végeztével az utolsók között indulnak haza.

— Egyszerű a magyarázat —

mondja —, reggel nyugodtan és

zavartalanul dolgozhatom. Országos gondokkal küzd a textilipar: minőségjavítás, rekonstrukció, melyeket a munkaerőhiány tetéz. Területemhez tartozik a győri, a budakalászi és a csillaghegyi szövőgyár. Sok a gondunk, pedig dinamikusan fejlődik a vállalat.

Kitartásáért, munkabírásáért, szakmaszeretetéért tisztelik társai, a beosztottak és a vezetők egyaránt.

— Több mint húsz éve dolgozunk együtt — vélekedik erről Rekettye Károly, a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat vezérigazgató-helyettese. — Ma is közvetlen vele a munkakapcsolatom. Becsületes, kiváló munkaerőnek tartom őt. Nehéz feladat a szövődéi termelés irányítása, régen sem volt és ma sem könnyű az itt dolgozók élete. Poós Rudolf azonban ismeri a munkásokat és gondjaikat, jogos igazukért kiáll, ám ugyanakkor megérteti velük a gyári érdekeket is.

Visszajelzés

Most, amikor az osztályvezetői iroda szürke falai között ülünk, a propagandisták munkájának értelméről kérdezem. Arra keresem a választ, mi őrizte meg őt e területen ilyen sok éven át.

csatlakozik hozzánk, hármasban igyekszünk egy hatalmas, hombárszerű épület irányába. Útközben sok mindenről esik szó, egyebek közt arról, hogy Erdei István hét éve dolgozik az intézetben. Eredeti foglalkozá. sa karosszérialakatos, orvosi tanácsra, egészségi okok miatt váltott szak. mát. Adorjáni főorvossal pedig abban egyezünk meg, a munkába állt betegekkel ő beszélget majd, nehogy „megijedjenek” az idegentől.

A hombárban emberek nyüzsögnek: teherautóra rakodnak, hosszú asztalok mellett almát válogatnak asszonyok, férfiak. Mint akármely más munkahelyen. Pirospozsgás, mosolygós szemű, vidám, jó kedvvel dolgozó falusi embersereg, vajon ki lehet közülük a beteg? Aztán a főorvos beszélgetni kezd az egyik tagbaszakadt férfival, s úgy teszi fel a kérdéseket, hogy sok minden érthetővé válik.

— Mi újság, Jóska, hogy dolgozik a brigád ?

Ebből tudom, „brigádtag”, az illető, tehát rehabilitált beteg.

— Dolgozunk főorvos úr, dolgozunk.

— Most maga a brigádvezető?

— Nem én vagyok. A Béla a főnök.

— Pedig magának nagy tekintélye van.

— Ö jobban megfelel erre a tisztségre. Ugye, ő írástudó ember, nekem nincs annyi iskolám.

— És mindenki jól dolgozik?

— Csak a Jani nem. Belőle nem lesz semmi, ö nem gyógyul meg. Hiszen tudja, főorvos úr, iszik a szeren, cséüen.

— No, majd beszélek vele.

— Ott van kint, a másik autónál. Ládákat rak.

— Ö az a bizonyos fekete bárány — tájékoztat a főorvos, amikor kimegyünk a hombárból. Az „írástudó brigádvezetőről” csak annyit mond, diplomás ember az illető.

ötven felé járó, alacsony termetű, kissé sovány, vékony emberke, az imént említett Jani. Társaival együtt udvariasan köszön, abbahagyja a ra— Műszót használnék legszívesebben — válaszol. — Egy fogalmat: a visszajelzést. E kifejezésben minden benne van... Amikor látom, hogy fáradozásom nem hiábavaló. A hallgató megértette az összefüggést, az új ismeretek birtokában jobban dolgozik, felkészültebb. Egy-egy foglalkozáson magam is vizsgázom. Jóleső érzés volt akitüntetés átadásakor, hogy a mellettem ülő propagandistát. Szabadkai Lászlót, aki a hármas számú, Ráckevei Építőipari Közös Vállalatnál tevékenykedik, évekkel ezelőtt tanítottam. Most kiváló propagandista munkájáért Lenin-emlékplaket- tet kapott.

— Az oktató munka egyik fontos szemléleti kérdése — teszi még hozzá —, hogy az embereket nem szabad tanúlógépnek tekintenünk. Ha valaki gyengébben vizsgázik a szokásosnál, annak mindig valamilyen keresendő oka van. Családi, munkahelyi probléma, időzavar... Az oktatónak ismernie kell a hallgatók egyéniségét, munkáját.

Vagyis tanítani, csak emberséggel, elhivatottan lehet. Poós Rudolfnak széo áprilisa van az idén. A fel- szabadulás ünnepén megkapta hi- vatásszeretetéért a Kiváló Munkáért kitüntető jelvényt. Mozgalmi munkáiéért pedig alig két hét múlva a Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át.

Elve: az ember mércéje csak az lehet, hogyan áll helyt a munkában, a társadalmi életben.

VIRÁG FERENC

kodást. A főorvos először úgy, általában érdeklődik a hogyléte iránt, csak később tér rá a lényegre.

— Munka közben, hétköznap nem iszom én, főorvos úr — mentegetőzik —, hét végén szoktam. De csak egykét pohárral.

A gcp túlsó oldalán

A következő munkahely a beton- elemgyártó üzem. Likacsos járdalapokat állítanak itt elő: tizenöt ember naponta 250 darabot készít. Egy-egy ilyen járdalap súlya 35—40 kiló.

Az üzem sarkában betonkeverőgép. A gépkezelő irányításával két munkás dobálja a gépbe az alapanyagot. A keverőgép túlsó oldalán emberek állnak sorban, talicskákkal, s a kész betont a rázóasztalokhoz tolják, ahol két-két munkás formálja járdalapokká a masszát. Kemény munka. Két méter magas izomkolosz- szus játszi könnyedséggel tolja mellettem a talicskát. Nem vitás, ez az óriás csakis alkalmazott lehet. Tévedtem. A rázóasztaloknál dolgozókról is feltételezem, hogy szakmunkások. Pedig tizenöt dolgozó közül csak három „civil”.

A munkásszálláson végigjárjuk a sízobákat. Nem egyformák. Az egyiknek falát ízléses képek, szép reprodukciók díszítik, a másik szobában nyugati szexlapokból kivágott fotográfiák, ízléstelen sokasága. A rehabilitált betegek szobáiban a művészi reprodukciók láthatók, a képes szexorgia a vendégmunkások szobáját díszíti.

Beszélgetések magnószalagon

Furcsa világba kerültem. Bárhogy is dübörög e betonkeverőgép, dohog az almát szállító traktor, gépkocsi, itt valami furcsa csend, nyugalom van. Mindenütt. Embereimet felismerem már: az intézettől kapott munkaruháikról, a főorvost üdvözlő mosolyukról, halk beszédjükről, csak a munkára figyelő tekintetükről, biztonságos nyugalmukról. S a találkozás friss benyomásai felkavarnak, kusza képek állnak össze bennem erről az ismeretlen világról. Érzem: erre a találkozóra csak rozoga mankót hoztam magammal: a szépirodalom alig adott útbaigazítást. Benedek István népszerű könyve, az Aranyketrec hasonló sorsú emberekről szól, akiket ugyancsak munkával próbálnak talpra állítani. S a legfrissebb mankó? Ken Kesey könyve, s a könyv alapján készült színdarab, játékfilm-világsiker: a Száll a kakukk fészkére. Adorjáni főorvos említette, az intézetben hetenként pszichioterá- piás beszélgetéseken foglalkoznak a munkába állt, gyógyuló kollektívákkal. Ken Kesey művében is látni ilyet: legtöbbször Ratched nővér beszélget betegeivel. így aztán meg is kérdem: van-e hasonlóság a két foglalkozás között?

A világsikert aratott könyvben zárt intézetről van szó — hangzik a válasz. — A miénk nem olyan. Ha megfigyelte, az osztályok körül jóformán még kerítés sincs, a kapuk tárva-nyitva állnak, a betegek szabadon jönnek-mennek, ennélfogva a hangulat is más. A beszélgetések úgynevezett non direktív, tehát nem szigorúan irányított módszerrel folynak. A beteg arról beszél, amiről éppen kedve tartja. Legtöbbször a munkáról, a csoport életéről. A beszélgetéseket magnóra vesszük, aztán a szöveget legépeljük és feldolgozzuk, tudományos módszerrel elemezzük. így sok mindent megtudunk a beteg állapotáról, effektivitásáról, érzelmi életéről, dinamikus bepillantást nyerünk lelkivilágába, és megfelelő következtetéseket vonunk le a tapasztalt jelenségekről.

A csoportos rehabilitáció eredményességét bizonyítják az alábbi adatok: a most meglátogatott csoport hónapok óta megállja a helyét. Egy húsztagú közösség a hévízi kórházban dolgozik, jó munkájukat bizonyítja, tavaly fizetésemelést is kaptak. Két újabb kollektívát pedig most készítenek fel az önálló munkára.

Féltve őrzött füzet

A gyógyító osztály folyosóin a betegek készítette képzőművészeti alkotások, képek, rajzok, kisplasztikák láthatók. A munka mellett ez is a gyógyulást segíti. A főorvos így fogalmaz:

— Az osztályon képzőművészeti szakkör működik. A betegek közt van egy hivatásos művész, egyik társa most szándékozik jelentkezni a Képzőművészeti Főiskolára, egy harmadik betegünk pedig úgynevezett őstehetség. Rajtuk kívül mindig akadnak, akiknek kedvük támad képzőművészéttel : foglalkozni. Nyol- can-tízen kézimunkáznak, sokan foglalkoznak versírással, versmondással. A havonta megrendezett házi ünnepségeken, önképző köri üléseken betegeink szívesen mutatják be alkotásaikat.

Amikor a munkahelyekről visszaérkezünk az osztályra, a főorvos irodája előtt, a folyosón egy karosszékben középkorú asszony üldögél.

— Esztike, mutassa meg a legújabb verseit — szól hozzá a főorvos.

— Egy-két szép verset szeretnénk elolvasni.

S az asszony néhány perc múlva belép a szobába, hóna alatt a féltve őrzött verses füzet.

— Engem a versírás megnyugtat — válaszol halk, szinte bocsánatkérő hangon. — Amikor írok, csend van körülöttem és csak az írásra figyelek. Akkor nem érdekel más. Belelapozok a füzetbe. A szálkás betűik, a kissé döccenő rímek, sorok közt egy összetört sorsú ember lelkivilágát foglalkoztató gondolatok egymás mellett, vallomások az életről, a csendről, a napsütésről, a virágról, a szélről. Betűkké, szófordulatokká, rímekké formált hangulatok.

A főorvossal a riport elején megállapodtunk: a betegekről, életútjukról, az intézetbe jutás okairól nem kérdezek, nem írok semmit. Még a keresztneveket is megváltoztatom, hogy ne lehessen rájuk ismerni. Ezt a játék- szabályt' most néhány mondat erejéig

— Esztike jóvoltából —, megszegem. Amikor a főorvos pár percre kimegy a szobából, az asszony, anélkül, hogy kérdezném önmagáról beszél. Sok-sok évvel ezelőtt lányát halálra gázolta egy szerelvény, ebbe betegedett bele.

~k

Az intézet előtt felszállók egy autóbuszra. Benne dobogókői kirándulásról hazafelé utazó diákok, fiatalok vidáman, felszabadultan zsibongnak, zajonganak, lármáznak. Idegesítenek. Amikor a pomázi tanácsháza előtt leszállók, egy. ismerősöm megszólít:

— Mi járatban van itt nálunk?

— A Munkatherápiás Intézetben voltam. Riportot csináltam.

— A bolondokkal is beszélt?

Torkomon akad a szó, nem tudok

válaszolni. Csak nézek rá. Az utcán teherautó tülköl, fék csikorog, a sofőr ráordít egy tétován imbolygó alakra, a kocsma előtt spicces férfiak hangoskodnak, snóbliznak, gyerekek cikáznak át az úttesten, egy kismama kétéves csemetéjét pofonokkal dresz- szírozza, a lurkó éktelenül bömböl, dühös férfi rohan ki a postáról, rázza az öklét, káromkodik. Hétköznap van. Délei őt*

KISS GYÖRGY MIHÁLY

i