Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
Volt ilyen szerelem? Isztambulból éjszaka indultunk. A kivilágított város fényei ott rezegtek a felkavart hullámokon, megtört az Aya Sófia és az Ahmet Szultán dzsámi, vagyis a Kék-Mecset fordított tükörképe, a színes neonoktól tündöklő tenger összekava- rodott, s a Hungária elindult a kis- ázsiai part haydarpasai kikötőjéből. Sokáig ott álltam a hajókorlátnak dőlve, búcsúztam Isztambultól, a Je- dikulétól, a Rákócziak holttestét egykor befogadó Szent Benedek- templomtól, a szultáni palota múzeumaitól, s attól a nyüzsgő, eleven élettől, amely annyira jellemző e városra. Igen, elbúcsúztam Isztambultól, amely hat napig volt otthonom, vendégszerető és vendégmarasztaló volt, s különösen kedves hozzánk, falai közt ámuldozó, barátkozó magyarokhoz. A Márvány-tengeren éjszaka hajóztunk, s oly mélyen aludtam, hogy észre sem vettem azt a másfél órás kényszerpihenőt, amelyet a hajómotor rendetlenkedése okozott. így legalább nem mulasztottam el behajózásunkat a Dardanellákba, amelytől azt vártam, hogy olyan ámulatra-késztető lesz. mint volt a Boszporusz, éppen egy hete. De reggel köd szállt a tengerre, a mindig kék víz egyszeriben szürke lett, eres, mint a márvány, lehet, hogy nem véletlenül nevezték el Márvány-tengernek? A parancsnoki hídról figyeltük a tengerszoros bejáratát, amelynek szikláit puha, óvó paplanba burkolta a köd, de szerencsére délelőtt tíz óra után felszakadt, kegyesek voltak hozzánk az istenek. Bizony, az istenek, akik egykor — Homérosz szerint — a közeli Ida hegyről figyelték a Trójánál folyó harcokat. Gyorsan megkerestem hát én is Ida hegyét, segített a távcső, a feltisztuló idő. s máris benne jártunk a Dardanellákban. Hedvig Feri barátommal, aki gépüzemvezetője a Hungáriának, játszottunk a fedélzeten. — Mondj két magyar szót. — Hogy-hogy kettőt? — kérdezte. — Két olyan magyar szót, amit minden külföldi ismer. — Gulyás — mondta ki az elsőt, majd hozzátette: — csárdás! — De, hiszen te törökül beszélsz — nevettem rá s már magyaráztam is, jó tudni ezt, a Dardanellákban hajózva, hogy mi mindent örököltünk török testvéreinktől. Ezt a testvért egyébként nem én találtam ki, hanem a törökök, lévén két vará- zsos szó tarsolyunkban, s akárhová is mentünk, ezt mondtuk vendéglőben, bazárban és dzsámiban: „biz madzsarim”, vagyis: magyarok vagyunk, s erre a válasz ez volt: „kardasi”, ami egyképpen jelent barátot is, testvért is. — Honnan veszed? — kérdezte barátom, s máris magyaráztam, hogy a gulyás is török jövevényszó, de ennél sokkalta érdekesebb a csárdás ránkhagyományozása. Vagyis inkább a csárdáé, hiszen előbb a csárda létezett. De, hogy honnan kaptuk, miképpen örököltük? A térképszobában szemügyre vettük a Dardanellák partvidékét. Az ázsiai oldal egyik kis települése: Csárdák. De csárdáknak neveztek a törökök minden olyan útmenti fészert, beálló helyet, ahol megpihenhetett az utas. Mi csak a szóvégi k-t hagytuk el, s lett belőle csarda, majd az útmenti fogadóból a csárda, amiben főzték a kis húsvagdalékokból a gulyást, a török népség-katonaság eledelét. — Mit mond még a térkép? Ott, ahol összeszűkül a Helles- pontos, ott van Csanakkale városa. — Tudod, mi a csanak? — kérdeztem, s kérdezem most azoktól is, akik ezt nem tudják. Csanak az a pásztorkészség, amelyet fából faragott, díszített magának a pásztor, kicsinyke merítő edény, ivópohár. A magyar fafaragók szerte e hazában olyan pompás, gyönyörű csanakokat készítenek, hogy mesz- sze földön nincs párjuk. Nálam is sorakoznak otthon csanakok: kunságiak, dunántúliak, hevesiek, közöttük a legszebb, amelyri Ostorócz- ky József faragott 1936-ban, ahogyan azt tudatja a csanak aljába pontozott név és dátum. És az én otthoni húsz csanákom mind más és más, melyiknek kost, melyiknek madarat, vagy nyulat formáz a fogója, hiszen ezt díszítik-gyönyörí- tik végeláthatatlan találékonysággal a pásztorok. — Akkor hát Csanakkale városa... — kérdezte Feri barátom. — Bizony, nem más, mint Edényvár. Vagy Fazékvár, ha tetszik, hiszen csanakot lehet éppen cserépből is készíteni. Nem is ezt akartam tulajdon- Képpen elmondani a Dardanellákban hajózva, hanem az ókori- szerelem legszebb történetét. Mert az, bizony, itt esett, itt, ahol éppen most hajózik a Hungária: Sesztos és Na- gara között. Itt szűkül össze a vízi út, ez a 70 kilométernyi tengerszoros, amely összeköti a Márvány-tengert az Égei-tengerrel, s itt veretett hújat Xerxés, Abydos és Sesztos közíott, mikor a görögök ellen vezette seregét. Hajózunk a szorosban. Aki nincs szolgálatban, fent van a fedélzeten, fényképezőgépek csattognak, filmfelvevő duruzsol, meg kell örökíteni a látvány szépségét. Feltűnnek Sesztos romjai. Itt áll az európai oldalon, ott, ahol kanyart ír le a vízi út, egyszeriben nyugatnak fordul a hajó. erős az áramlás, csakúgy, mint régen, amikor... De lássuk a históriát. Itt kell elmondani Hero és Leander történetét, Sesztos és Nagara, vagyis Sesztos és az ókori Abydos között. Ki volt Hero és ki volt Leander? Hero papnője volt a szerelem istenasszonyának, a csodás Aphroditének. Itt lakott Sesztos várában, egy toronyban, magasan a tenger fölött. És kedvese, szerelmese odaát élt Ázsiában, a régi Abydosban, túl a vízen. Egymásba szerettek. De közöttük volt a tengerszoros. Csakhogy Leander kitűnő úszó volt és mindent megtett, hogy ölelhesse szerelmesét. Mit neki a tenger és mit az áramlás? Különben is itt legkeskenyebb a tengerszoros, ezért is nevezték a régiek ezt az átkelőhelyet Heptastadionnaik, Hero minden este fáklyát gyújtott várában és Leander este belevetette magát a tengerbe, vezette a lobogó fáklya, a hívó jel és a szerelem. És a szerelmet nagyon is értette Hero, nem hiába volt éppen Aphrodite papnője és Herót értette Leander, nem hiába volt férfi, s nem hiába tette meg este és hajnalban az utat. Mert naponta kétszer úszta át a tengerszorost, este Ázsiából Európába és hajnalban vissza. S egész éjszaka úgy lobogott szerelmük, mint a bástyára fel tűzött fáklya. A történetet hallván, a partot kémlelők eláimélkodnak: volt ilyen szerelem? Volt. S hogy az ókoriak nemcsak mesének tartották e történetet, nem csak szép legendának hitték Hero és Leander históriáját, arra , bizonyság, hogy Caracalla és Alexander Severus pénzt is veretett a híres úszóról — aki valljuk be, jobb úszó lehetett korunk néhány világbajnokánál —, s hogy szerelmi vágy vezérelte Leandert, arra bizonyság a régi pénzek tanúsága: Ámor veMakrisz Zizi rajza Ami nekik jó, az nekem is MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK Egyedüli, jelölt volt- a körzetében Ladoniczki Istvánné. Öcsán él, két hete a 41-es, Dózsa telepi körzet tanácstagja, civilben a kettes számú óvoda élelmezésvezetője. Nem tér ki a kényelmetlen kérdések elől. Az első ilyen kérdés: egyedüli jelölt volt, csoda-e, hogy őt választották? Női egyenjogúság ? — A választóknak joguk van a jelölt nevét törölni és mást beírni helyette — mondja. — Mit gondol, miért jelölték? — Most mondjam el úgy, ahogy volt? — kérdezi. — Igen. — Nem tudom, miért engem jelöltek. De ahogy tudomást szereztem róla, az nem úgy történt, ahogy az ember az álmaiban elképzeli. Először a férjemnek szóltak... Az embernek ilyenkor az az első gondolata, hogy: nesze neked, női egyenjogúság. De Ladoniczkiné nem így fogja föl. Vagy csak nem vallja be? — Ö kéznél volt, közelebb volt, azért neki szóltak. — A férje nem ellenezte? — Egy cseppet sem. Annyira agitált, hogy meg kellett kérdeznem tőle: mennyi kortespénzt kaptál? — mondja nevetve. Nem árt, ha a tanácstagnak van humorérzéke! — Később kérték is, ne haragudjak, hogy nem velem beszéltek meg... — És hogy érzi magát, mint választott tanácstag. Nem fél? — Nem. Részben azért nem, mert voltam tanácsi előadó és párttitkár is — még a hőskorban. Szakszervezeti funkciót is viseltem. Másrészt pedig azért nem, mert a tanácstagi munka nem rendkívüli képességeket kíván, hanem erős elhatározást. Az összes többi ebből következik. — Nem is örül, hogy jelölték és megválasztották? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Ha az embert arra jelölik, hogy mások, kisebb-nagyobb embercsoport érdekeit képviselje, az nagy megtiszteltetés. . — Mi lesz az első teendője? — Várom az első tanácsülést és főleg, hogy jöjjenek hozzám az emberek a közügyekkel és azokkal a magánügyeikkel, amelyeknek a megoldásában az én segítségemre számítanak. De nemcsak várom, megállítom őket az utcán és nemcsak hivatalból. Előbb-utóbb fel fognak melegedni ... Én is zúgolódtam — Ismerik a választói? — Több mint húsz éve lakom a telepen, a lakosság zöme is régi Dózsa telepi. Ismerjük egymást, tudjuk, mi hiányzik nekünk. Ami nekik probléma, az nekem is az. — Például? — Az út meg a villany. Harminc éve osztották itt ki a telkeket, de még nincs esős időben is használható út. Amikor a fiamért a mentő jött, a férjem az ölében vitte ki a kocsihoz. Az új telepen már van jó út. A villany: húsz éve vezették be ide az áramot, azóta elszaporodtak a háztartási gépek, a vezeték nem bírja a terhelést. Van úgy, hogy hetekig nem lehet televíziót nézni. A televízió nem élvezeti cikk, nem luxustárgy. Itt az óvoda, a vendéglő, két bolt, sok új ház — és nincs elég áram. — Van-e a községnek pénze útra meg villanyra? — Ebben nem vagyok még tájékozott. Én is úgy szemléltem eddig a beruházások menetét, mint akármelyik ember a körzetemben. Zúgolódtam, mint a többiek. Különösen akkor, amikor olyasmit tapasztaltunk, amire nem találtunk magyarázatot. Eleven példa: betonnal bélelt belvízelvezető árkokat építettek a községben, itt nálunk is. Töméntelen pénzbe kerülhetett, pedig itt, a körzetemben nincs belvíz, nincs mit elvezetni, csak az irgalmatlan sár van. Jó lesz, ha az okokról majd magam is többet tudok, és meg tudom magyarázni. _— Mit tart fontosabbnak, a lakosság tájékoztatását, vagy azt, hogy segítsen megoldani a problémáikat? — Mind a kettő fontos és nem is lehet elválasztani. Sokszor maga a tájékoztatás a megoldás. Hogy mindenki tudja, mi miért történik. Ha például lenne pénz útépítő anyagra, én megbeszélném az emberekkel, hogy csináljuk meg társadalmi munkában. A villanypóznákat is a lakosság „ültette el” annak idején. Mint a háztartásban — Van-e programja? — A programom az, hogy bekapcsolódjak a közügyekbe, tudjam, ml az, amit nem tudok és azt megtanuljam. — Utána? — Utána megpróbálom teljes erőbedobással csinálni, amit keli Meglátom, hogy bírom erővel és a választóim hogy bírják türelemmel. — Mihez kell a türelem? — Kivárni, hogy az ember valami eredményt elérjen. Meglehet, hogy azt mondják: akármennyire új seprő, nem tud elég jól seperni. És akkor jöhet az: ez is csak annyit ér, mint a másik. — Pesszimista? — Realista vagyok. Sokszor közömbösek az emberek. Sajnálom, de ezt másképp nem tudom mondani. És hogy ne legyek igazságtalan: azt hiszem, én magam is néha ilyen közömbös voltam... — Miért? — Az emberek ritkán fordulnak hivatalos fórumokhoz. Inkább maguk között duruzsolnak Én is sokat mérgelődtem az áram miatt, de mit tudtam csinálni? Igaz, azzal is tisztában voltam, hogy legjobb, ha az ember a saját háztartásából indul ki. Amire megkeressük a pénzt, azt engedjük meg magunknak. Tudniuk kell az embereknek, hogy a tanács honnan veszi, mire, miért költi a pénzt. Sok mindent meg lehet értetni. A tanácsban kell hogy legyen szava a tanácstagnak, de kell hogy legyenek érvei is. — Miért közömbösek az emberek? — Mert úgy gondolják, nem érdemes szólni. Azt tartják számon, ami hiányzik, nem azt, ami van, ami eredmény. — Szeretne-e, akar-e ezen változtatni? — A választóim — ha már megválasztottak — nyilván alkalmasnak tartanak erre. Tehát: szeretnék. HATOS ERZSÉBET zeti a tengerszorosban úszó Leandert. Nézzük a vizet, a partokat. — S mi lett a szerelem vége? — kérdezi az egyik tengerész, mert sokakat érdekel a történet. Amikor az utolsó éjszaka viharát említem, a tengerészek szeme ősz- szeszükül. Valóságot sejtenek a históriában és én igazat adok nekik. Minden ókori legenda, múltba vesző história mélyén ott él a valóság. Csak a legendák kedvéért nem találtak ki semmit őseink, de hát miért is tették volna ? Hogy nem élt Hero? Hogy nem élt Leander? Már miért ne élt volna? Hogy a Dardanellák regés partjain nem történhetett meg ez a szerelmi találka? Bizony, hogy megtörténhetett. Én hiszek a hajdanélt szerelmesek históriájában, de mennyire, hogy hiszek. Mint ahogy hitt Lord Byron is, s hisz mindenki, aki szereti és érti a szerelmet. Az egyik este vihar csapott a tengerszorosra. De Leander elindult. Várta őt Hero és égett a fáklya. Lobogott a várfalon, de méginkább Leander szívében. És aki látja a fáklyát, azt nem tarthatják vissza akármilyen hullámok sem. Leander úszott. S egyszercsak, amikor feltekintett, mór nem égett Hero fáklyája. Eloltotta a viharos szél. De Leander nem adta fel a harcot. Öt Hero várta. De hiába vezette Ámor ezen az éjszakán Leandert, nem mutathatta az utat. Visszafordulni már hiábavaló lett volna. Különben is a cél előtt? Mikor mondta fel karja a szolgálatot? Mikor tette meg az utolsó csapást Leander? Senki sem tudta. Leandert sodorták a hullámok, a halott Leandert dobálták a hullámok, s Hero ezen az éjszakán hiába várta szerelmesét. S amikor eljött a reggel, a lecsendesedő tenger éppen Sesztos vára felé sodorta Leander holttestét. Hero felsikoltott. S már ugrott is a toronyból, amely szerelmük fészke volt, ugrott Leanderhez, a vízbe, a tengerbe, a sziklákhoz. .Ha nem él Leander, minek 'éljen "Hero? így lettek, holtukban halhatatlanok. És így írta meg ezt a történetet Musaeos és továbbköltötte Ovidius és magáénak érezte Schiller. És Lord Byron? Amikor erre járt, mert eljött, elzarándokolt ide, elhatározta, hogy ő is átússza a tengert. Ha sikerült Leandernek, miért ne sikerülne neki is? Megpróbálta. Igaz, nem Aby- doszból Sesztosba, hanem fordítva. Mintha már mögötte lenne a szerelmes éjszaka. Mintha már maga mögött tudta volna Hero ölelését, a szerelemben eltöltött éjszakát. Barátai csónakba szálltak és mögötte eveztek. És Byron úszott. A rOS6Z nyelvek szerint azért ezt az utat választotta, mert innen könnyebb átúszni a szorost. De Byron sportteljesítménynek szánta ezt a bravúrt, legyőzve akadályt, sántaságot, s bizonyos, hogy közben magát képzelte Leander helyébe. És partot ért. és fogadta a társak gratulációját, é^ ezzel bevonult a költő a sport halhatatlanjai közé. Legendás vízen járunk. Az európai parton egy szív alakú vár. Közepén lakótorony. Szív alakú vár? Minek, miért? Mert volt egy szultán, aki úgy szerette rabnőjét, hogy szívébe akarta zárni, örökre. Ezért építtette ezt a várat szív alakúra, ezért emeltetett lakótornyot a szív alakú várfalak védelmében, hogy ott éljen a rabnő, a szerelemre ítélt nő egy életen át. Legenda ez is. A tegnap legendája. S azután végre kiszélesedik a Dardanellák sziklás szorosa. Ragyog a víz. kéklik a tenger, balkéz felől világítótorony. Ott. igen, ott kötöttek ki a görög eá'vák. ott volt a horgonyzóhely, mielőtt Trója ostromára indultak volna. Legenda ez is? Legendának hitték mindaddig, amíg Schliemann ki nem derítette az igazat, fel nem tárta Trója romjait. Trójáig nem lát el a messzelátó. csak a képzelet. S a másik oldalon, a hajdani trák földön is van mit keresnie a szemnek- és a messzelátónak. Ey tumu- luszban fekszik a legenda szerint Proteszi! aosz. aki elsőnek ugrott a görög gályákról partra de a trójaiak fegyvere halálra sebezte. Kísérnek a legendák, jönnek velünk, akkor is. amikor már tengerbe merül a Dardanellák déli bejárata, s csak a kékítőszínű tengerben úszunk újabb lerónák felé. TAKÁCS TIBOR
