Pest Megyi Hírlap, 1978. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
Bolya Péten Disznó vág ás 7 ombori, aki élete delén lett pa- raszttá, disznót is tartott a tanyáján. Párját nyolcszázért vásárolta, egyik malaca megdöglött, hat süldőt leadott, a hetediket megtartotta, hizlalta és nevet is adott neki: Manci. Az volt a terve vele, hogy egyszer majd bebúgatja, s a Manci akkor annyi malacot ellik, hogy Zombori lesz a leggazdagabb ember a tanyavilágban. (Zombori- ról tudni kell, hogy eredeti foglalkozása: városi semmittevő. Magyarán: simlis.) Negyvenéves korában megszállta a bűnbánó lélek, megnősült. Fiatal lányt vett el (aki talán csak azért ment Zomborihoz, mert nem kapott se jobbat, se fiatalabbat), ám a házasság lakást nem hozott, s csavarogni, csövezni csak a férfimagány állapotában lehet, nősen aligha. Kapóra jött Zombori- nak a találkozás: Mester, a festő, lelkesen szavalta el Zomborinak, hogy tanyát vett Kecskemét közelében, ott festi látomásait... Így történt, hogy Zombori tanyát vett, fillérekért; leköltözött Nagykőrös mellé, kalapot tett a fejére és földművessé változott. De a környékbeliek inkább úgy mondták, hogy: parasz- tizál, "pn magam is Zombori vendége voltam egy téli napon. A konyhában ültünk, hármasban; kezemben^ piros lőre, amit Zombori gyártott a hordó aljából, cukor és viz segítségével (hiszen a bora javát már Mikulásra elfogyasztotta). Friss hangokat hallottam a kerítés felől. Két tanyasi férfi jelent meg az udvaron, csizmás, fekete alakjuk ropogva közeledett a hóban. Nagyot köszöntek, s nyomban a tárgyra tértek: Kellene a disznó. Zombori, miután pénz került a közelébe, azonnal lemondott Manci- val kapcsolatos terveiről — egye fene, néhány évvel később állítja ki azt a hatalmas disznókondát! —, s rövid, belvárosias alku után meg is egyeztek: Soós Laciéké a disznó, másnap hajnalban leszúrják, még ott a Zombori-tanyán, aztán átfuvarozzák Soósékhoz, náluk szedik szét, dolgozzák fel. Másnap hajnalban meg is érkeztek Laciék, fogaton. Hátul a tál a vérnek, meg a táska, benne a szükséges kések. — Halál a Mancira! — fújtatott Karcsi, Laci sógora: a böl- lér. Elkaptuk a Mancit, oldalára döntöttük, Karcsi fürgén torkon szúrta. — A tálat, Feri! — ordította Laci, de Zombori nem mozdult, mereven állt az ólajtóban, Manci sivítását hallgatta, túlvilágian riadt tekintettel. A viharlámpa úgy lógott a kezében, mintha rögtön el akarná ejteni. Felkaptam a „vejdlingot”, Manci torkához állítottam, Karcsi kihúzta a kést, fröcskölve zúdult elő a disznó vére, töltve a tálat színig. Kell a hurkába. És Manci hamarosan útra kelt Soósék tanyája felé; feketén kocsi- kázott a hajnali fagyban. V isszamentem a konyhába. Zom’ bori sírt, zokogott. A felesége némán állt felette, riadtan nézett rám. — Sír — mondta. Nem vártam meg Laciék disznótorát. Ahogy kivilágosodott, elbúcsúztam Zomboriéktól, az állomás felé indultam. A tanya feketén, fagyosan állt az akácok között. Többé már nem fordultam vissza. Tóth-Máthé Miklós: Pancser —— .............r a hivatalból és elI Kilépett | indult a buszmeg- --------------------- álló felé. A kis utcában egymást szimatolták a parkoló kocsik. Birinyi szórakozottan nézegette a fehérré egységesített kocsitetőket, próbálta kitalálni, milyen márka bújik meg a hó alatt, majd az egyik előtt megállt és hangosan felnevetett. Valaki nagy betűkkel odafirkálta a hóba: Pancser. No, nézd csak — nevetgélt gyerekes önfeledtséggel Birinyi —, jól megkritizálták ennek a gazdáját. Sokért nem adnám, ha láthatnám a képét, amikor észreveszi. Aktatáskáját a hóna alá szorítva álldogált, akár az iskolából hazafelé igyekvő diák és azon töprengett: mivel egészíthetné még ki ezt a szót. Bunkó? Bumburnyák? Igen, ez nagyon jó lesz! Ez a kifejezés különösen tetszett neki és a „pancser” kicsit cserregő, magas fekvésű hangjait egészen jól ellensúlyozza majd a „bumburnyák” pincemély brum- mogása. Lehúzta a kesztyűjét és már rajzolni akarta a betűket, amikor észrevette a hivatalból kilépő igazgatót. No, még csak ez hiányzott! Kell neki, hogy a főnök meglássa egy ilyen gyerekes csíny elkövetése közben? Gondosan vizsgálta kesztyűjét, mintha keresné, hol van elszakadva, közben az órájára nézett, fejét csóválta, mint aki igazán helyteleníti a késést, attól a valakitől, akire itt a kocsi közelében várakozik. Az igazgató lassú, megfontolt léptekkel közeledett. Úristen! — Biri- nyibe belesajdult a felismerés. — Ez a főnök autója. Hogy ő mekkora marha volt, amikor pont ez előtt állt meg! Legalább negyven parkíroz ebben az utcában. — Hát maga. Birinyi kartárs...? — kérdezte az igazgató, amikor odaért és megállt, a beosztott előtt. — Hám várt? — Dehogy, igazgató kartárs — emelte meg a kalapját —, csak nem zavarnám még az utcán is! Egy barátom ígérte, hogy értem jön kocsival, ugyanis belekezdtünk egy közös munkába, annak a részleteit szerettük volna megbeszélni. De úgy látom, már nem jön, biztosan valami dolga akadhatott.---------------------------- iránti együttI A probléma I érzéssel bólin- ----------------------------tott az igazgató, majd odamutatott a két autó közé szorult csenevész kis fára. — Olyan, mintha a levegőt kapkodná — mondta. — Úgy leszünk a fákkal is itt a városban, akár a lovakkal. Csak nem gépekkel, hanem mondjuk ívlámpákkal helyettesítjük őket. Pedig nézze csak, milyen szép, ahogy a tél zúzmarával csipkésre horgolta. Igazán távol áll tőlem a költői képesség, de látja, még engem is lírikussá hangol. — Valóban — nézett meredten Birinyi is a fára és lázasan törte a fejét, hogyan tudná észrevétlenül ledörgölni a pancsert, mielőtt az igazgató meglátná. Hirtelen a háztetőkre mutatott. — De nemcsak a fák szépek ilyenkor igazgató kartárs, hanem a tetők is. A főnök a háztetők felé tekintett és Birinyi óvatosan, mintha véletlenük tenné, odakönyökölt a kocsitetőre. Most már csak egy erőteljes húzás kell majd a karjával és eltűnik az a szó. — Igen — helyeselt a főnök —, szépek a tetők is. A hó különben is valami tiszta nyugalmat, békét sugároz. Ha csak a tetőket nézem, alig tudom elképzelni, hogy alattuk mennyi a békétlenség! Még néhány perc és verset költ itt helyben — gondolta Birinyi, miközben aprókat biccentett az igazBorbély Tibor: FEBRUÁRI NYÁR Arcom Harmincöt éven át kaszaboltak metsző tekintetek. Szókard vágta sebhelyek vöröslő koordináta rendszerét őrzöm roncs arcomon. Már nem csodálkozom. Penge még nem is suhog, de már tudom: a halál melyik négyszögben, — és honnan talál. Vartizándal Érthetetlen ez a februári nyár. Miért zendíti bennem ezt a dallamot? Jégcsapok zenéjét. Halk partizán-dalok. Mint filmeken az aláfestő zene. Zsongít. Melegít. Hallom: „Tüzet gyújtani kellene, de mesterlövész szeme pásztázza a tájat. Nem lehet. Csak az melegít, — a Nagy-Föld-ről, ' ma is jött üzenet!” Éjszakai eső Hét perccel múlt el éjfél. Eső eredt meg, hangtalan. Kettő körül már jéggel kopogtatott a járdán, a földhöz kért bebocsáttatást. Az aszfalt zár. Csatorna szája várta csak. Pedig talpunk alatt a föld. Elérhetőbben, mint a csillagok. Kettős fej Somogyi György metszete Jelbeszéd Nem hallhatod, mert hallgatok. Mondanám, ha mondanád: nem az hullik, minek kéne és a férges vigyorog. Jó lenne, hogyha értenéd. Siketnek szól e jelbeszéd. Osztojkán Béla: Magányosan AZ ÖREGEMBER, mint mindig, most is ott állt a pályaudvari hirdetőtábla előtt. Mellette középkorú férfi böngészte a hirdetéseket. Odamerészkedett hozzá és megszólította: — Bocsánatot kérek, tisztelt uram — mondta neki félénken —, külön- bejáratú szobát ajánlanék. Szinte semmiért. gató minden szavára. — Bezzeg rögtön . hétköznapivá esendősülne, ha látná, mit ihlettek rá az autójára. És mivel bizonyíthatnám, hogy nem én tettem? Iráspróbával? Nevetséges! Most már gyorsan cselekedni kell, mert ha véletlenül idenéz... — És ott azok a galambok — intett a másik irányba és amikor a főnök arra fordult, egy szélesen energikus mozdulattal leseperte a kocsitetőt. — Igen, azok a kedves galambok — folytatta nekihevülten —, mintha most sokkal könnyedebben repülnének. Meg merném kockáztatni, hogy talán boldogabban is .. Persze, ez csak amolyan feltételezés, de igazgató kartárs, olyan szépeket mondott, hogy egészen magával ragadott engem is... Felismertette velem, hogy a robotos hétköznapokban se menjünk el érzéketlenül a szép mellett! Odasandított a kocsitetőre és megnyugodva látta, hogy eltűnt róla a szó. — Akkor én mennék is — mondta kis hallgatás után Birinyi, úgy, mint aki nem akarja tovább zavarni az áhítatában —, a barátom most már úgy sem jön. ] — Merre megy? — nézett rá az * 1 igazgató. — Ha a buszmegállóhoz, [ akkor csatlakozzék hozzám... Birinyi úgy bámult a letisztított kocsitetőre, mint egy feleslegesen elvégzett és ki nem fizetett különmunkára — Igazgató kartárs, nem kocsival van? — Nem. Az autót átengedtem a fiamnak.-------------------- és mellé oldalazott' | Elindult I Birinyi is. A fene vi- ]-------------------gye el ezt az átkos, ha vat — gondolta bosszúsan —, miféle képtelen helyzetekbe sodorja az embert! Persze, azért nem árt, hogy letöröltem azt a kocsit. Lehetett az a főosztályvezetőé is, vagy valamelyik más fölöttesé. Annyi már ennél a vállalatnál az egy főre eső fölöttes, hogy a magamfajta beosztott jobban teszi, ha szó nélkül dörgöli le ezt a szót: pancser. Túlságosan is sokan vehetik magukra! A férfi végigmérte az öreget. Emez, láthatóan minden ok nélkül — vagy talán a hideg miatt — könnyezett. Arca és szakálla piszkos volt. öreg télikabátját spárgával fogta össze a derekán, remegő kezében gyűrt kalapját szorongatta. A férfi megcsóválta a fejét, aztán ezt mondta: — Sajnálom, nincs szükségem szobára. Az öregember elfordult. Ahogy pislogott, szemeiből könnyek potyogtak. Maga elé meredt. Amióta felesége magára hagyta, rendszeresen ott áll a hirdetőtábláknál. Nemrég valahogy sikerült kiadni az oly’ sokszor és sokaknak kínált szobát. Valami házaspárféle költözött hozzá. Nem szerettek fizetni. Pár hónap után aztán ők is leléptek. Reményeit ismét csak a hirdetőtáblák körül vélte megtalálni. Naphosszat ólálkodott és ajánlgatta különbejá- ratú szobáját, de senki sem hitte el neki. AMÍG A FELESÉGE élt. egyszerűbb volt. Az asszony varrogatott, olcsón, és talán szépen is. Megéltek. Ám váratlan halála után megváltozott minden. Azt tanácsolták neki, költözzön az öregek otthonába. Hagyja abba a munkát. S bár az öregember nem akart ráállni, másnap egy másik nyugdíjast állítottak a helyére. Újra kérték, foglalja el helyét az otthonban. Nem lesz egyedül. Mindent megkap, amire szüksége lehet. Hosszas unszolásra végül beleegyezett. összecsomagolt, elindult. Útközben azonban meggondolta magát és visszafordult. Mindenáron ki akarta adni a szobát. Megél! — gondolta. A kevéske nyugdíj, meg amit a szobáért kap, elég lesz hozzá. Remélte, talál majd valami rendesebb emberpárt, akik hajlandók lesznek vele egy fedél alatt élni, megosztani közösségüket. Ám a lakbérrel legutóbb angolosan távozó házaspár óta nem akadtak újabb szobaigénylők. Volt, akiknek távol esett a munkahelyétől. Volt, aki szűknek, piszkosnak, lakhatatlannak ítélte. Mások meg, látva az öregembert, meg se nézték az általa kínált szobát. MOST, HOGY OTT ÁLLT a járdán, a hirdetőtábla előtt, gondolataival és szomorúságával, észre sem vette, hogy minduntalan fel akarják lökni. Nem bosszankodott. Hidegtől könnyező szemeit a járókelőkre szegezte, érezte szédül. De nem tágított. Elhatározta, nem adja fel. Nekitámadt a legelső közeledő párnak. Szája kinyílt, arca érthetetlenül, furcsán görcsbe rándult. Hangot azonban nem adott. — Vigyázz! — sikoltott halkan, arcán rémülettel a nő. — Ez részeg ! A férfi, akit a nő el akart cibál-! ni, visszanézett. — Várj. szívem — mondta. — Ez nem részeg. Mindjárt összeesik. Az öregember széttárta a karjait, néhányszor megpördült maga körül, aztán elvágódott. Perceken belül tömeg vette körül. Arcra bukva feküdt a járdán. Nem mozdult. SENKI SEM TUDTA, mi történt. Igazából nem is érdekelt ez senkit. Egy vénembert láttak, egy mozdulatlan öregembert, aki talán jól leitta magát, s aki bűnös is, mert nem gondolt idejekorán arra, mi lesz, ha megöregszik? A mentő azért megérkezett. Szirénájától nem dőltek össze a környező házak. Hegyoldal Durkó Gábor temperája
