Pest Megyi Hírlap, 1978. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
Tessék? K edvenc töltelékszavaink, az izé, a ja, az állati, a naná erős versenytársat kaptak. Köznapi beszédünkben unos- untalan ott cseng ez a gépies kérdés: tessék? Vele és rokonaival, a durvább mi?-ve 1, he?-vei, a választékos hogyan?-nal, a finomkodó franciás pardon-nel teletűzdeltek beszélgetéseink. A hallgató minden harmadik mondatnál megállítja a beszélőt: tessék? A beszélőnek minden harmadik mondatát meg kell ismételnie. Akadozik a kommunikáció, a beszédkapcsolat, mert az ember mindent kétszer mond, kétszer mond. Aggasztó jele ez annak, hogy egyre kevésbé értünk szót egymással. A megértésre egyszerre két veszedelem tör, kétfelől: süketülünk' és motyogunk. Vannak, akik a környezeti zajok s a tompuló hallás ellenében küzdenek a megértésért; hangosabban, tagoltabban kezdenek beszélni. Mások viszont, mintha föladnák ezt a harcot, mintha megelégednének azzal, hogy magukban beszélnek, éppen leveszik a hangerőt, s hagyják, hogy adókészülékük recsegjen, percegjen, sípoljon: motyognak, hadarnak, mormognak, zárt szájjal beszélnek, csorba magánhangzókkal, elnyelik a mondat végét S válasz helyett jön és újra jön az udvarias vagy türelmetlen, vagy gépies kérdés: tessék? Mulatságos és szomorú kísérője ennek a jelenségnek — bárki megfigyelheti a családban, a munkahelyen, üzletben, utcán —, hogy néha már akkor is visszakérdezünk, gépiesen, ha értjük a mondatot. De az sem ritka, hogy a közlő akkor is ismétel, ha senki nem kérdezi, annyira megszokta: kétszer kell mondania, hogy egyszer megértsék. Sokan úgy vélik, a hanyag hangképzés, az ernyedt kiejtés — rágógumis beszéd, az ifjúság betegsége. Olyan külsőség, fiatalos szokás, mint a hosszú haj, a kinyúlt pulóver vagy a rongyos farmernadrág. Devecseri Gábornak volt egy találó példája, gyakran mesélte: Ha fölveszem a telefont s hallom, hogy tagoltan, tisztán, érthetően mondja valaki a nevemet, tudom, hogy engem keres. De ha motyogva, hadarva, recsegve, valahogy így Dvcsri Gábrt krsm —, csak a fiam barátja lehet, már hívom is őt. Lehet hogy a fiatalok egyszerűsített nyelve jobban kedvez a hanyag beszédnek, de sajnos a motyogás, hadarás, tört beszéd — s vele a tessék? a mi van? járványa — a felnőtteket sem kíméli. Sőt, a minap ígéretes példáját tapasztaltam annak, hogy éppen fiatalok sokallták meg ezt a járványt legalábbis ők csináltak mulatságot belőle. Fölismerve és kicsúfolva tüneteit. Egy középiskolánk tanulói azzal szórakoznak, hogy odafordulnak valakihez, osztálytárshoz, tanárhoz, járókelőhöz, a szemükbe néznek és el- motyonak egy halandzsamondatot, belefűzve egy-két értelmesnek látszó szótöredéket, például: Aizévera inedré széhettem. Kissé hadarva, hanyagul, beszédre emlékeztetőén intonálva — ahogyan beszélni szoktunk. Mindenki, kivétel nélkül mindenki, megkérdezi háromszor négyszer, ötször is: tessék? mit mond? Ezen aztán, s bábelségünk szegény áldozatain kegyetlenül nagyot nevetnek. A sajtóban és a nyelvművelő irodalomban gyakran bírálják hanglejtési, hangképzésd hibákért a hivatásos beszélőket, pedig ők viszonylag szépen, tagoltan, érthetően ejtik a szavakat Színészeink, tévé- és rádióbemondóink, riportereink legtöbbje példásan beszél — az erős fertő- zöttség inkább a köznapi beszédünkben figyelhető meg. Egy-egy rádióriportban, rögtönzött tévébeszélgetésben mintha nem is agy nyelven társalogna a riporter és a riportalany. A nyelvtudósok ismerik, szóvá teszik a beszédnek, a megértésnek ezeket a betegségeit. A Beszélni nehéz című rádióműsorok, a helyes kiejtés versenyei, az iskolai oktatás napirenden tartják e kérdést. Az az egészséges, jó vita is érinti, amely napjainkban a Kortárs című folyóiratban zajlik. De gyors és tartós javulásra csak akkor számíthatunk, ha mindannyian tudatosan védekezünk a járvány ellen. A süketülés ellen füldugóval: lehalkítjuk a magnót, a rádiöt, nem túráztatjuk az ablak alatt a motorkerékpárt, beszélgetni nem zenés szórakozóhelyre ülünk be. A motyogás ellen pedig tisztán képzett hangokkal, megértésre szánt mondatokkal — tagolt emberi beszéddel. Csak így tessékelhetjük ki társalgásunkból a papagájmódra ismételgetett tessék ?-et Farkas László Jánosiktól Rózsa Sándort A váci járás testvérterülctcnek székhelyén: Érsekújvárott Szinte válogatni lehet a vonatokban és az ülőhelyekben is, olyan kényelmes és gyors az utazás Budapestről Szobon—Sturovón át Érsekújvárig. Egy pozsonyi szlovák menyecske utazott velem egy fülkében, aki Dobosra ment férjhez, egy magyar ag- ronómushoz; az asszonyka már jól tud magyarul, anyósa kedvence! Ritka eset! — jegyeztem meg neki, mire derűsen nevetett. A szlovákok is ismerik a „nemzetközi” anyósvicceket. A másik utas pedig éppen egy „anyós” volt, aki Dél-Baranyából látogatott vissza Mátyusföldre, ahol rokonai élnek; ő is jó messzire került szülőföldjétől! Visszafelé jövet hasonló érdekes társaságban utaztám: szlovák vándormunkások jöttek át hozzánk, és egy tardoskeddi magyar család látogatóba. Ezekről sugárzott a jólét és a megelégedettség. Hamarosan megtud, tam, hogy tsz-tagok és teljesen gépesített az üzemük, termésátlagaik kiválók; hízott bikaborjúkat szállítanak Róma piacaira. Mindig ugyanaz az olasz cég vásárolja fel és elevenen szállítják Itáliába. Régen lábon hajtották, most vonaton utaznak azok is. Igazi nagycsalád Szlovákiában már a vonatablakból kitekintve Is látszik az egész Kis-Alföld mezőgazdasági jellege. Itt az árutermelés gyorsabban fejlődött, mint nálunk, ám e. XIX. századi ka- pitalizálódás során sem bomlott fel olyan gyorsan a parasztcsalád, hagyományosabb maradt az egész népi kultúra is. Az a családapa, aki most velem utazik és buzgó állatgondozó a tsz-ben 1944 előtt még egy olyan tardoskeddi magyar nagycsalád fiatal tagja volt, amelyben 32 fő ült egy-egy alkalommal az asztal mellé: nagyszülők, házas fiák, menyek, unokák! Amikor a nagycsalád feje, a nagyapa meghalt, özvegye vette át a vezetést, és ez az anyóka bizony még a 35—40 éves férfiakat is felpofozta, ha nem jól szóltak vagy cselekedtek, ö osztotta be a pénzt, parancsolt a menyeknek és a gyerekeknek, ellene nem volt apelláta! Ennyi ember, ennyi fiatal házas természetesen nem fért be a tisztaszobába, kint aludtak az istállóban, illetve hálókamrákban: csakis az a menyecske került be a fűtött, belső nagy szobába, akinek éppen csecsemője volt. De erről több kitűnő néprajzi leírás is megjelent már. Azt nem gondoltam, hogy épp itt találkozom egy aktív nagycsaládtaggal! A városmag patinája Most nem néprajzi gyűjtésre érkeztem Érsekújvárra, másként Nőve Zámkyba, hanem előadásra kért fel a CSEMADOK (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége). Tavaly ugyanis Vágsellyén beszéltem a magyar—szlovák betyárvilágról; ezt kellett most itt megismételnem: örömmel vállaltam el ezt a hálás és könnyű feladatot. Ügysem jártam még Érsekújvárott, csakis átutazóban láttam. Állomása olyan modem és szép, hogy — a fővárosokat nem számítva, legalább Újvidékig kell lemennünk, míg párját találjuk! Az állomástól befelé menet csupa modem, magas ház sorakozik egymás mellett. Valamennyi a világon bárhol épülhetett volna. Megmaradt azonban egy kis városmag; a főtér és közvetlen környéke, ahol alacsony templomok állnak, rajtuk magas, szinte ceruzavékonyságú tornyok nyúlnak az ég felé: ezzel a típussal főként a Baltikumban és Skandináviában lehet találkozni. E régi városmag egész épületegyüttese mezőgazdasági termelésre vall, sőt a főtérből nyíló Petőfi utcában található CSEMADOK járási székház maga is egy gazdag bor- és vaskereskedő háza helyén van; fent egy hatalmas, ötszáz személyes, minden szemléltető eszközzel felszerelt, saját erőből épített előadóterem, lent pedig a boltozatos pincék sorakoznak, melyeket átalakítottak klubokká. A legbelső, legszebb és a legcsendesebb helyiségben került sor előadásomra is. Itt tehát most bor élvezete helyett, valamilyen szellemi élvezetet vártak tőlem. Lehettek mintegy félszázan, főként helyi értelmiségiek: magyarok és szlovákok. Mint később megtudtam, volt köztük sebészfőorvos és gyógyszerész is. Egy élelmes nyugdíjas tanár azonnal riportot íratott velem a témáról még mielőtt belekezdtem vol. na az előadásba —, hogy a helyi lapba lehetőleg már másnap leadhassa! Említettem neki, hogy én is írok majd minderről, a Pest megyei Hírlapban, hiszen a váci és az érsekújvári járás testvéri kapcsolatot tart Az élete az építés MUNKÁK 4 ' t: •V-’.vWá*;: ' •'4 ■ 1 > * ÉS MINDENNAPOK: Minden szakmának vannak szerelmesei. Ha velük találkozom, mindig meglep, hogy milyen szeretettel tudnak beszélni munkájukról. Még a csendes, a magánakvaló emberből is ömleni kezd a szó, ha a mesterfogásokról, ötletes megoldásokról vagy az emlékezetes feladatokról kérdezősködöm. Ilyen, mesterségéért lelkesedő emberrel találkoztam a ícis- tarcsai kórház építői között is. De, hogy ne vágjak a dolgok elébe. A vállalat gazdasági igazgatóhelyetteséről érdeklődtem, van-e olyan szakemberük, akit nyugodt szívvel állítanak példaként a többiek elé. Rögtön mondott néhány nevet, köztük Balogh Lajos főművezetőét. De azért a telefon után nyúlt, mondván, nincs még régen a vállalatnál, kérdezzük meg mások véleményét is. A telefonból azonban — mintha csak összebeszéltek volna —, a munkaügyi osztályvezető s a szakszervezeti bizottság titkára is őt említette. Két nemzedék A megye új egészségügyi intézménye olyan szemrevaló, hogy félig készen is megállásra, nézelődésre készteti az embert. Van is rá idő, amíg a sok felvonulási barakk között megtalálom azt, amelyikhez irányítottak. A főépítésvezető, Egerszalóky Csaba igencs.ak fiatal ember, tőle érdeklődöm. Balogh Lajost, megtudom, a szomszéd szobában találom. De ha már együtt ülünk, megkérdezem tőle, hogyan fér meg együtt a két nemzedék. A fiatal építésvezető és az ötödik ikszet taposó művezető. — Nem ritka, hogy van okunk idegeskedni. Még az is lehet, hogy más veszekedésnek látná, amikor mi vitatkozunk. De tudjuk egymásról, hogy mindenki a lehető legjobbat akarja. Az idősebb szakmunkások összehasonlíthatatlanul tapasztaltabbak nálunk, előre tudják, hol és mikor találkozunk majd buktatókkal. Balogh Lajos is csökönyös, de legtöbbször neki van igaza. Hogy milyen ember? Én csak annyit mondok, nélkülözhetetlen. Nagy építkezéseken A nélkülözhetetlen ember, Balogh Lajos, pufajkában, sáros bakancsban ül kopott asztala mellett. Tekintélyt parancsoló a termete, acélos a kézszorítása. Harminchat évvel ezelőtt szerezte meg először a kőműves-, majd az ácsbizonyítványt. Először Kisújszálláson dolgozott a városi mérnöki hivatalban, de a felszabadulás után vonzották a nagy budapesti építkezések. Ott volt a Népstadionnál, a Soroksári Vasöntöde építésénél, a Kőbányai Gyógyszerárú- gyárnál, a Vpräs Csillag Traktorgyárnál, a bányaépítkezéseken. Azokban az években se akart mást csinálni, amikor művezetőnek lenni nem volt nagy dicsőség, s a kereset is messze elmaradt a jobb szakmunkásokétól. Mondja, a beto- nozók brigádvezetőjének ma is lényegesen több a fizetése. Kérdezem: akkor miért nem cserél vele? — Aki nem jó szakember, legfeljebb néhány évig marad művezető, utána megelégeli a többiek vicceit, gúnyolódását. Nekem ilyen bajom sohasem volt. Sőt. Az a betonozóbrigád, amelyik itt egyedül végzi a munkák javát, lassan már másfél évtizede, hogy velem dolgozik. A lógósok, gyenge kezű emberek nem is szeretnek a kezem alá kerülni, tudják. nem tűröm a trehány munkát Emlékeztetem rá, sok a panasz az építőiparra. Késnek a határidőkkel, jogosan kritizálható a minőség — Megmondom őszintén, én nem is szeretek igazán lakásokat építeni. Nagyon sok a hibás szerelvény, a vizes faanyag. Ha mi tökéletes munkát adunk, akkor is sok a jogos panasz. De gyakorta kell olyan jövendőbeli tulajdonost is eltanácsolni az építkezésekről, akik protektorokra hivatkozva vagy csúszópénzt lengetve rakatna bele apait-anyait jövendő otthonába. A kórházhoz kanyarodunk vissza, ö is azt mondja, amit korábban hallottam az igazgatóhelyettestől. A kórház becsületbeli ügy. Igaz, hogy sok nehézséggel kell megbirkózni, de a PÁÉV munkásai időre dolgoznak. — Hallottam, kora reggel az elsők között érkezik az építkezésre, sötétben, az utolsók között gyalogol ki a HÉV-hez. Miért? — A másnap reggeli munkáról mindig gondoskodni kell, hol valamilyen anyag nincs, máskor szerszám hiányzik, esetleg az alvállalkozókkal nincs egyetértés. Amíg a végére nem jár az ember, nem érdemes elmenni, úgyis csak az járna a fejében. Egyébként se sietek annyira. Felnőttek a gyerekek, férjhez mentek, megnősültek, nem kell már esténként egzecírozni őket. Javunkra válik Új téma kerül szóba, a minőségi kérdésekről szóló rendelet. Félnek-e tőle, nem tudnak eleget tenni a követelményeknek? — Az építőiparban is sokkal több a rendes, becsületes munkásember, mint a széltoló. Ha szigorúbb a követelmény, biztosan nem tetszik a lógósoknak, lehet az is, hogy megpróbálnak más helyet keresni. De veszítünk-e velük? Én is azt hiszem, hogy csak javunkra válik, ha nagyobb a követelmény. — És a művezetők? Győzik-e majd a sok vitát? T- Akik értenek a szakmájukhoz, azokkal nem vitázik senki. Ha én azt mondtam valamire, hogy csapnivaló munka, eddig se derült ki. hogy tévedtem. Ezután se lehet másként. Csulák András fenn, a közős határ mentén. Ezt len* mészetesen mindenki tudta és örömmel beszéltek az erre vonatkozó eseményekről, baráti szálakról. A sorsközösseg emlékezete E kapcsolat szoros és renr (szeres volt a múltban is — fejtegettem előadásom során, de akkor még másfajta együttélésből fakadt! A népek sorsa hasonlóan alakult itt évszázadokon keresztül: a földnélküliség, a brutális katonafogdosás és egyéb kényszerítő okok egyformán kergettek magyart és szlovákot betyársorsba. Jánosik a szlovákok legendás betyárhőse Rákóczi katonája volt, a mi Rózsa Sándorunk pedig egy ideig Kossuth seregében harcolt 150 főnyi csapata élén. Sok rokonvonás van a magyar és a szlovák betyárhagyományok: balladák, dalok, népművészeti ábrázolások stb. között. Ám á népek e kényszerű és társadalmon kívül élő, sokszor törvénytelen eszközöket is igénybe vevő hősöket idealizálták, a betyárköltészet tehát eltávolodott a valóságtól! Ezek a népi hősök nem mindig lettek nemzeti hősökké: a szlovákoknál Jánosik azzá vált, még a második világháborúban is annyira eleven volt az emléke és népszerű a neve a tömegek körében, hogy partizánosztagot neveztek el róla. A magyar betyárhősök megmaradtak népi hősöknek, egyikükről sem neveztek el partizánosztagot (Petőfiről viszont igen!), sem utcanév nincs róluk. (Jugoszláviában viszont van egy Angyalbandi nevű magyar település!) Egy hírhedt regényalak Egyórás előadásom után kérdések özönével árasztottak el, ez a beszélgetés is eltartott még legalább egy óráig, sőt 5—6 buzgó látogató még további beszélgetésre is ott maradt. Ami a színésznek a taps, az előadónak ugyanaz a kérdés, melyre felelhet, tovább bővítheti és mélyítheti a témát. Kicsiny a világ! A hozzászólásokból nem kis meglepetésemre kiderült, hogy a betyárirtó Ráday Gedeon grófnak — Jókai Lélekidomárjának — jobb keze, a híres-hírhedt nyomozó: Laucsik Máté idevaló volt Érsekújvárra. Jogászként kezdte és nyomozóként folytatta pályáját: Ráday- val együtt a szó fizikai értelmében is kiirtották az egész betyárságot, valami kétezer embert fogtak be. A nép és népek azonban bőven őrizték idealizált hőseik emlékét, akik először mertek fegyvert fogni a fennállott rend ellen, és az ő szájukba adták a maguk lázongásait: Isten teremtette a betyárokat, Azok által veri a gazdagokat... Első személyben is daloltatták velük: A gazdagot fosztogattam. Szegényeknek osztogattam... Ez a betyárromantika már Petőfinél megkezdődött, de eltartott Móricz Zsigmondig, akinek Rózsa Sándorét még a tv képernyőjén is láthattuk. Közös munka Az érsekűjvári ismeretterjesztéstől egyébként lehetne egyet s mást tanulni: hetenként tartanak előadásokat ebben a pinceklubban és a tematika mindenkit érint: festészet, irodalom, környezet- és egészségvédelem, világjárás stb., hogy csak néhány témát említsek. Az előadók kö. zött helybeliek, szlovákiai értelmiségiek és magyarországi szakemberek egyaránt vannak. Rangot jelent az itteni szereplési A jó kapcsolatok egyik szép fejezete volt a galántai múzeum magyar néprajzi szakemberével: Szanyi Máriával való találkozás. O itt járt Magyarországon egyetemre: néprajzszakot végzett; szlovákul jól beszél, s most éppen a Szlovák Néprajzi Atlasz munkálataiba kapcsolódott be: a magyar kutatópontokat dolgozza fel. Ö vezette be az előadásomat is, én pedig viszonzásképpen ismertettem az ő működését és a magyar—szlovák néprajzi kutatók közötti jó kapcsolatokat. Azzal váltunk el, hogy hamarosan újra találkozunk, de most már egy másik népköltészeti téma kerül sorra. Van miből meríteni! Katona Imre docens
