Pest Megyi Hírlap, 1978. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

Majorság a faluszélen Jóba Éva tusrajza Abody Béla: Csoda a bútorokkal Sor került a bútorokra is, lévén ezerkilencszázharminckettő, sokat­mondó dátum. Először egy fél lábú férfi érke­zett, fején akkora lyuk, hogy kisebb­fajta húsvéti tojás fészkéül szolgál­hatott volna. — Melyik az? — kér­dezte. — Sietek, autóval vagyok. Gyula leültette, cigarettával kí­nálta, borral is. Fél litert vett a sar­kon, Maxhoffertől, elengedhetetlen befektetésnek vélte. Majd vérbe bo­rul a vevő szeme, gondolta, a búto­rok bűvös színhatások sugárzásába kerülnek, jobbra érdemes lelkűk in­teget a lepattogzott politúr mögül. Dadogni kezd, és azt mondja, hogy azonnal megvesz mindent, csak ad­ják! Másképpen alakult. A férfi — nepper lehetett — szakszavakat mor­molt, botját az asztalnak támasz­totta. Csak annyit mondott — ko­pott ez, kedves úr. Kopott, ez az igazság. Kell nyolcvan? Nem kellett nyolcvan. A sánta el­ment — Meg fogja bánni — mond- ta. A második jelölt kövér nő volt, zöld lódenkabátban. Ez már az első szobában gyalázni kezdte a szek­rényt — Mert mit érhet egy ilyen, kérdem én? — mondta kétszer is. — Azt hiszik, valami istentudja mi­lyen érték, aztán az ember feljön hiába. Hetvenöt, fillérrel sem több. Figyelte a távozó nőt. A sarkon a sánta férfi várta, együtt mentek el. Gyula rövid gondolkozás után min­dent megértett, elkomorult, szip­káját rágta. — Hagyjál — mondta a feleségének. — Nem adjuk el, és kész. Ebből végtelennek ígérkező pár­beszéd kezdődött, először csak a sza­vak veszélytelen, formájukkal ka­cérkodó csobogása, utóbb szélesebb medret mosó hömpölygés, majd ára­dás. Szerencse, hogy újabb csönge­tés szakította félbe. — Tessék — mondta Gyula barát­ságtalanul. Idősebb asszony állt az ajtóban, ősz haján szerény, de ízléses kalap­ka, kezében fekete retikül. Sötét­kék kabátja némi méltóságba fogta a látványt, s egy világoskék, mintás selyemsálon pihent meg a szem. — A szekrény ügyében, ha szí­veskednék. .. Tudniillik — magya­rázta —, nagyon kellene a szekrény Meg az a többi bútor is, amit a hir­detésben tetszett írni. Ha láthat­nám. .. Gyula bevezette. — Nagyon szép — mondta az asz- szony. — Igazán nagyon szép. Lá­tom, hogy jó állapotban van. Ha szabadna az árát? — Száznegyven — mondta Gyula. — Nem több, nem kevesebb. Már voltak itt érdeklődni. — Már voltak? — aggódott a hölgy. — De azért, ugye, még nem adták el? Pesterzsébetről jöttem, nem szeretnék hiába járni. — Száznegyven? — tette hozzá, kissé szórakozottan. — Nem sok Igazán nem sok. Esetleg, ha a többit is vinném, kapok, ugye, valami en­gedményt. Gyula megmutatta a „többi bú­tort” is. Ezeket szemérmét legyűr­ve; maga sem gondolta komolyan, hogy vevő akadna rájuk. Egy for­más gramofonszekrény, készülék nélkül. — Valami tartónak lehet használni — mondta. — Átalakít­ják és kész. — Volt még egy forgat­ható, de sebzett, trottyos könyváll­vány, harmonikázó polcokkal, két szék, kibuggyant belük a padlót si­mogatta, s egy kiszámíthatatlan ren­deltetésű, lépcsőszerű haboskőris- állvány. — A faanyag miatt — ma­gyarázta. A hölgy áhítatosan bólo­gatott — Nagyon szép — mondta. — Megmondom őszintén, mind kelle- ; ne. Erre nekem szükségem van, mindre. Ha meg tudunk egyezni. ; Megegyezlek. Gyula öt pengőt en­gedett a szekrényből, a többit har­minc-negyven pengős átlaggal illet­te. — A lépcső ráadás — mondta. — Ha mind el tetszik vinni. — Köszönöm. — mondta a vevő. — Nagyon örülök. Igazán, nagyon örülök. Holnap jövök a pénzzel és a szállítókkal. Melegen búcsúztak, az előszobá­ban beszélgettek is, családról, erről- arról. — A fiam mérnök — mond­ta a hölgy. — Azoknak sincs köny- nyű dolguk, a rajzoknál én is segí­tek. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy az ember az egész életét fel­áldozza értük? Hát, szóval, akkor holnap. Inkább délfelé, mint reg­gel. Várták. Várták, de késett De nem jött másnap sem. Lehullottak a lombok, és nem jött. Múltak az évek, és nem jött. Elváltak, Gyula kisebb lakásba köl­tözött. Fia megházasodott, vidékre helyezték. Gyula ekkor már sűrűbben járta a temetőket. Innen remélt valami nyomot. Talán kikel egy sírból a ve­vő. Vagy égi szózatot hallat? Végül Gyula meghalt. Bútorait el- j árverezték, mert némi adósságok­kal terhesen enyészett a túlvilág pá­rájába, fia nem segíthette, megvolt a maga baja, három gyerekkel, mind a három fiú, a mindenségit neki! A vevő nem jött Csankó Lajos: Gyurkovics Tibor: Csillagból csibényi A hó Kicsi kis máiéval lépve csobolyóval naphunyorgatáskor kelő madárszóval porzó utak nyomán lapilevél alján hallám sóhajtásod még tán ma is haliám Fenyőgyanta gyöngye ajkad szögletében felröppenő kedvem tornyoknak hegyében sárkányt lesve győzve nagy indulatomban karodból indultam ó az a nyár hol van Rakott tarisnyámot szaggatták az évek most már engem űznek míg síromhoz érek felhőzik az égalj csillagból csibényi tested közel reszket — el is kéne érni Nagy hó, nagy varjak, nagy egész, kialakult birodalom, teher fekszik az utakon, amerre lehet, arra mész. Annyi út elveszett a hóban, és annyi ember, mint a gép elromlott az akaratodban, kit akarsz megtartani még? G. Szabó László: Csilrdöngölő Akinek vékony a horpasza részegen ne menjen az haza asszonya kéjesen megveri térdének támasza tengeri Akinek ínye is megkopott bámulja már csak a falatot s örülhet ha végre vele hál rég kívánt szerelme a halál Rideg Sándor: Irtás szélén 1903, FEBRUÁR 12-ÉN született Rideg Sándor, aki nagy utat tett meg, mig eljutott a pusztai cselédsorsból a munkásság és a pa­rasztság életének hiteles írói ábrázo­lásáig. „Abból a vi­lágból, ahonnan jöt­tem, még senki sem jutott olyan mész- szire, amint nekem sikerült, és ha visz- szanézek az út hosszúságára, őszin­tén csodálkozom azon, hogy élek, örülni azonban már igen régen elfelejtettem. Kenyeremben mindig sok volt a só, boromban túlságosan sok volt az üröm. Minden tájon idegen és szegény jövevénynek számítottam, akivel nem érdemes gondolni sem” — írja az író önéletrajzi vallomásában. Fiatal éveiben cseléd volt, azonban apjához hasonlóan, hamarosan fellázadt a puszták min­denható urai, cselédet botozó ispánjai, kerülői ellen. 1919-ben apjával együtt vöröskatonának állt, a Tanácsköztársaság leverése után Buda­pestre ment gyári munkásnak, s a felszabadulá­sig fizikai munkával kereste kenyerét. Bekap­csolódott a munkásmozgalomba, illegális mun­kásságáért perbe fogták, többször börtönbe zár­ták, a háború utolsó időszakában koncentrációs táborba hurcolták. írói pályáját a Népszavában kezdte, tagja lett a 40-es években működő munkásirók cso­portjának, akik a munkásélet tényszerű ábrá­zolását tűzték ki célul. Rideg Sándor írói alap­élménye a pusztai cselédség és a városba sza­kadt szegényparasztság gyötrelmes megalázta­tásának és kiszolgáltatottságának érzése volt, és a szabadulási vágy, a kitörni akarás ebből a bekerítettségből. írásaiban hiteles ábrázolását adja a kegyetlen világ ellen céltalanul lázadó vagy a társadalom perifériáján reménytelenül tengődő embereknek, műveit mégis gyakran át­hatja valami mélyről jövő humor. Sajátos szí­nekben, elevenségben, fordulatos cselekmények­ben gazdag regényei és elbeszélései értékes ré­szét alkotják az újabb kori magyar prózairo­dalomnak. Rideg Sándor Kossuth-dijas író születésének 7S. évfordulója alkalmából szombaton koszorú­zást ünnepséget tartottak az író sírjánál, a Far­kasréti temetőben. Az MSZMP budapesti bizott­sága nevében Molnár Endre és Csák Gyula, a Magyar írók Szövetsége nevében Bata Imre és Bertha Bulcsú koszorúztak, s elhelyezték a kegye­let és a megemlékezés virágait a síron az író hozzátartozói és a Rideg Sándor nevét viselő művelődési házak képviselői is. dúlj — szólt H átával a szélhordta hókupacnak támasz­kodva, magányosan ácsorgott Lehota há­za, s hallgatta a szél gur- gulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált össze­vissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zaj­talanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem le­het tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasz­tott halvány reggelt a szo­bába. Lehota Abel begörbült vállal méregette Végig a szobát, s kinézett az abla­kon, melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház min­den eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a kút- lászó szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett mintha a ré­szeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn juh- szélen. A szürke árnyékkal füg­gönyzött szegletben, holmi ócskaságból magasra pú­pozott ágyban feküdt Le- hotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegő­ből áradó ólmos álmosság­ban, mint aki egyik ájulás­ból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére láza­dott: — Miért nem vagy te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínsé­güket. — Mások segítenek magukon... Én szerezzek neked gazdát?! Várod, hogy megdögöljek az ágy­ban kölkestül... Azután példákat mondott másokról, és az istent em­legette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan tes­téből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyere­két melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete. — Mit akarsz velünk — kérdezte ! esengőn, mintha az istennel beszélne. 1 Lehota szótlanul állt a jégvirágtól [ megvakult ablak előtt, szeme sarká- 1 ban, mint letörülhetetlen pecsét vilá- ! gított a ború, mely annyira hasonló- ; vá teszi a szegény embert Krisztus­hoz. Nem volt érzésében semmi ön- [ vád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett sen­kinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyörgött legutóbb egy1 nagyparasztnak, s az röhögött, mint­ha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor minnyájan azt mongyátok! Szátokba folyik a víz, mi? ... Majd szóllok... T alán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a ház­ban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Abel felett az ég. Azon gondolkodott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy ,.p hi­deg? — Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asszony. — Megfördetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a ha­mispénz. A fejsze ott volt letámaszt­va párjával a tűzhely előtt. A szé­les pofájú hosszúnyelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhu- nyorításig állt a ház előtt, s végigné­zett a táj mindent elborító fehérsé­gén. A közeli rét befagyott tócsái fe­lett téli madarak felhőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy in­dult el a süppedő földeken keresztül a messze sötétlő erdő felé. Az ég kalapja nevetségesen kes­kenynek látszott, s mint lerongyoló­dott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzá­val szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepeit, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag aká­cot szemelt ki Lehota, tövétől elko­torta a kacatot, s lecsapott fejszéjé­vel. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott volna. Volt ebben a hangban valami rémü­letkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott a ha­vas erdőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!... S egyszerre, megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fej­széjét, és futásnak eredjen. A z új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környéken — barátságosan nevető arccal pus­kára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosszan nézte a megriadt Lehotát, és megszó­lalt: — Fényes nappal?... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz ve­lem!.., A puskás vállal kiszélesült, hang­jából megmásíthatatlan keménység ■t áradt. Előrebptlott frissen fényezett csizmájával né­hány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét — Aztán nehogy nekiló- —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorul ld Lehota torkán a hang, s az arca sárszínűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tántor­gott, s hangját könyörgés­re fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rosszhírű kisistene, és talán megver­jék. — Írja föl a nevem! Le­hota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett Mindenki ismer a környé­ken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíván­csi rád, bent. ö még nem ismer téged... Lehota szál­fának dőlve nyöszörgött térde ingadozott. Bizonyos­sággal tudta, hogy nem megy be a romlott ember­rel. — Családos ember va­gyok ... Megfizetem a bün­tetéspénzt — mondotta... — No, aló, előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép neved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt — Nem megyek! érti? — kiáltotta Lehota. — És mi jogon tegez engem? Minden elszántsága a szemébe olvadt föl, fagyos könnye végigfolyt beretvá- latlan, szegletes arcán, szűkölt, mint a farkasrve- rembe esett eb, s mindun­talan kitépte magát kísér- getője keze közül. Az erdőőr szája körül fe­kete csíkokba elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája csikorgott, mintha kavicsot rágott volna: — Az anyád szentsége!..'. Égrengetőjit a zsivány fa­jodnak!... M egtaszította Lehotát és az iná­ba rúgott. Lehota fölhempe- redett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki pus­kát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva: Egymás torkát szorongatták. A ke­zük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szú­rás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó er. dő egyetlen pirosságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Fe­küdt az irtózatosan hidegre változott, havas földön mozdulatlanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitapo­sott bele. Az erdőőr dülöngve törölgette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebórá­ját: éppen kilencet mutatott. Mint­egy fél percig bámulta a mozdulatla­nul fekvő Lehotát, s mintha megré­mült volt tőle, elsietett, hogy tisztáz, za magát ott, ahol kell, mielőtt min­den nyomot el nem lep a hó ... A messzeségbe nyúló erdő felett havas szél csatárzott a fellegekkel. A százados tölgyek búgó torokkal, rop. panva sóhajtottak. S lent a fehér fo­lyondárral díszített bokrok között, lábujjhegyen bujkált a csend ... \ l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents