Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
M a G a z I NÍ«!li!^^S!!IB®l!!!!ili! xMílian i,«Vy,y>,*AV/AvflVBH[HWFIWWW.... __ _ >.I tll ....................................».»•»••••••••••••••••••• ..................................... 4-. ,t Ne m tudnak férjhez menni Amit úgy kellene értenünk, akartunk, de néni tudnak. Csakhogy nem egészen ez a helyzet. Akarnak, szeretnének, ám nem minden áron. Mert, ha így gondolkodnának, sokuknak bizonyára sikerülne a főkötőt megszereznie. Mit érne azonban az így létrejött házasság? Forma lenne, testet, lelket béklyózó. S az egyedüllét nem béklyó? A magányosan élő ember vajon — önmaga előtt is, a sokat emlegetett közgondolkozásban is — nem értékelődik le, ó szegénnyé?! Kérdések, s nem állíthatjuk, különösebb buzgalommal keresnék rá a választ a társadalom bármilyen szervezetében. Holott a világjelenség nálunk is igaz: gyarapodik a magányosan élők száma. Nem értünk téged Pest megye 120 gyógyszertárában 1100-an dolgoznak, s közülük képzett gyógyszerész 236 fő. Többségük np. Egyikük Mária. Harmincegy éves. Hajadon. A diploma megszerzése után egy esztendőt dolgozott a fővárosban, utána hallotta a lehetőséget: a nagyközség, újonnan épült gyógyszertárába vezetőt keres, s ha megfelelő a jelentkező, lakást is kaphat. Pályázott, rá esett a választás, azóta itt van. A tanácselnök nagy elismeréssel beszél a munkájáról, panasz még soha nem volt a gyógyszertárra, az ott dolgozókra, s ez Mária érdeme. Jó szellemet alakított ki, rövid idő alatt beilleszkedett a nagyközség életébe, tanácstagnak választották, tagja a végrehajtó bizottságnak is. Szívesen segít a művelődési házban, gyakran tart ‘ előadásokat egészség- ügyi témákról, nagy a hallgatósága, különösen az asszonyok soraiból. A tanácselnök szavai után a nőiességét a közélettel pótló teremtést vártam, aki, mert a sors fukar kézzel mérte adományait, így vigasztalja magát. Mária első pillantásra rácáfol minderre. A természet semmit sem tagadott meg tőle, ami széf}, vonzó,‘ ami mégragödjá 'a 'férfi tekintetet.. A tanácselnök, tapíhia-' tosan, a bemutatás után otthagy bennünket, s mert kérem, nyugodtan beszélgethessünk, 'Mária a kollégákra testálja a tennivalókat, s az épület hátsó traktusába ballagunk, oda, ahol Mária lakik. A lakásra talán az a legjobb jelző, hogy bájos. ízlés, vidámság, egyéniség találkozik a szobabelsőkban, a bútorok, szőnyegek, könyvek, képek elhelyezésében. Jól érzi Itt magát? A kérdés ostoba, mert sematikus,« s mert sematikus, a körülményektől függetlenedett otromba. Bánom is. szívnám vissza, Mária azonban mosolyog, nem mimóza lélek, felel: jó?, mert ez életem első otthona. Kiderül, nagymamája nevelte, édesanyja, második házassága után nem sokat törődött vele, azután a kollégium következett, majd albérlet, s végül ez a lakás. Az övé. Csak túl nagy nekem mondja, mintha elébe menne a kellemetlen kérdéseknek, s szép ívű szájával pici grimasz* vág. Sokan udvaroltak neki, volt komoly is, de csak addig, mig a nagymamát meg nem ismerte. Akkor tett egy megjegyzést, talán nem sejtve, abban a pillanatban kihullott Mária szívéből. Másnap szakítottak. Mi volt a megjegyzés? Mária sokáig hallgat, míg felel: az, hogy neked ilyen paraszt nagymamád van? Ez a paraszt nagymama nevelte föl Máriát, tett meg mindent, hogy kijárja a középiskolát, s elvégezhesse az egyetemet. Az avatáson a nagymama zsebkendőket sírt tele, a boldogságtól. S hét hónappal azután elköltözött régen elhunyt férje mellé, mint aki teljesítette azt, amit kellett. Mária kérdően néz rám, mint akitől újólag igazolást vár, jól tette-e, hogy annak a fiúnak ajtót mutatott? Érti a bólintást, kérdést sem vár, folytatja: azóta egyedül vagyok. Néhányon — nős emberek —■ kerülgettek itt, hátha... Gyorsan lehűtöttem a reményeiket. Volt egy kérőm, egy kolléga, kedves férfi, igazán semmi bajom vele, de azt hiszem, inkább a lakás kellett volna neki, mint én, mert éppen a harmadik feleségét hagyta ott, s nem volt hová költöznie... Háromszor, ha látott, s előállt, nem mennék-e hozzá nőül? Így, nőül. öt gyermeke van, s tizenhét évvel idősebb nálam. Ennyi hódításom volt, látja <— s megint az az utánozhatatlan grimasz a szája körül. Keserű lenné? Nem hiszem. Inkább hitében, emberségében megrendített, aki hosz- szú éjszakákon talán afölött töpreng, nam volt-e túl szigorú, erkölcsileg túlzottan igényes, amikor annak a fiúnak — egyetlen megjegyzésért — kiadta az útját? A másik pillanatban már igazolva látja azt, amit tett, hiszen mi várható egy olyan embertől, aki maga is parasztszülők gyermeke, de leparasz- tozza a nagymamát, csupán azért, mert ruhájában, beszédstílusában az maradt, aki volt?! Lehetne-e egy ilyen habitusú emberrel zavartalanul élni, vállalva múltat és jelent minden megszépítés nélkül? Mária: az ember a házasságban sem adhatja fel egyéniségét, mert, ha ezt teszi, akkor már nem egyenrangú fél, akkor úgy hasonul a másikhoz, hogy elveszti a saját arculatát. Kávét iszunk, nem is a nedű, hanem a szünet kedvéért, hallgatunk, odakintről kutyaugatás veri át az ablaküveget. Falu, csend, nyugalom, a munka ismétlődő ritmusa, de mindez egyedül? Mária megnyomja a szót: inkább egyedül, mint úgy együtt, hogy valójában külön-külön. Láttam anyám két házasságát. Leckének elég volt. Ügy, soha! Megkeményedik szép arca, föiugrik, kiviszi az üres csészéket, s ismét megnyugodva huppan vissza a fotelba, csupán ujjai dobolnak az asztalon. Már nem tér vissza beszélgetésünk meghitt hangulata. Közömbös dolgokról váltunk szót, a művelődési ház klubjáról, az asszonyok meghökkentő tájékozatlanságáról a fogamzásgátlásban, a személyi higiéniában. Mária megint az, aki idejövetelemkor, vidám, könnyed, túllépett magán, s azokon az egyetemi évfolyamtársakon, akik minden találkozáskor azt hajtogatják, nem értünk téged, szép vagy, bármikor elcsavarhatod egy férfi fejét... No igen, ha ennyi lenne egy házasság. Megint facérok jönnek Nincs különösebb sikerem a közös Igazgatás alá helyezett általános iskolák vezetőjénél, aki 46 tanterem, több mint 1750. gyermek, s 101 tagú tantestület együttesének irányítója.. Meglehetősen nyersen minősíti célomat — ilyen marhaságokkal is ráér foglalkozni az újság? —, de azért, ha kelletlenül is, útbaigazít. A 101 tagú tantestületből a nem házasok száma huszonnégy, ebből özvegy egy, férfi, s hajadon húsz, hárman pedig elváltak, mindannyian nők. Annával és Krisztinával ülünk hármasban a kényelmes, szállodai szobának tűnő szálláson, melyet a nagyközségi tanács megértése emelt a maguk és társaik számára. A húsz tanító- és tanárnőből, akik hajadonok, tizenheten laknak itt. Mondom a két tanárnőnek, igazgatójuk marhaságnak minősítette tudakozódásomat; valóban az, fölösleges kutászkodás lenne? Nevetnek. Krisztina: ne szívja mellre, a dirink mogorva öreg, mindenre fölfortyan, azután megteszi azt, ami ellen berzenkedett. Amikor szeptemberben újabb két lány jött közénk, azzal harangozta be őket: megint facérok jönnek. Ilyen. Egyébként azonban megértő, segítőkész. Anna huszonnyolc, Krisztina harminchárom éves. Nem sava- nyúak, nem vénlányok, már-már kegyetlennek látszó realitással szemlélik helyzetüket, s csak néha érzem úgy, mintha nevetésük hüp- pögés lenne, takaró, ami mögött elfér minden, mindaz, amit nem kívánnak avatatlanok szeme elé tárni. Nem szépek és nem csúnyák, olyanok, mint amilyenek legtöbben vagyunk; érdeklődő teremtések, erről árulkodnak a tárgyak szobájukban, melyet ketten laknak, a lemezjátszó, a könyvek, a falidíszek. Vannak vitáik? Ahol ennyi nő van együtt — feleli Anna —, ott akad ok torzsalkodásra. Nem tart tovább fél napnál. Gyorsan jön, gyorsan múlik. Körülményeiket megfelelőnek látják, három szobához tartozik egy kqpyha, s egy fürdőhelyiség, van mosógépük, a társalgóban televízió Tágabban vett körülményeikben van néhány zavaró mozzanat, megtörtént — félrefordított fejjel meséli Krisztina —, hogy néhány legény, aki bepoharazott, a pedagógusszállásnál fejtette ki véleményét férfiasságáról, csakhogy a határozott fellépésre gyorsan elinaltak. Ki lépett fel velük szemben? Egymásra néznek, s egyszerre mondják: mi nem, csak ültünk itt benn. Szünet után: és bőgtünk. Az ügynek azután folytatása lett, mert a legényekkel szemben fellépő, rendőrt emlegető három tanárnőre a randalírozók becsületsértő kijelentéseket tettek, s egyiküket — beszédhibájáról, tanította ugyanis az egyik tanárnő néhány éve a fiút — fölismerték. A följelentést ugyan visszavonták, miután 'a legények eljöttek a szállásra, s rákvörösen bocsánatot kértek, de annyit elértek, hogy azóta csend van. Illetve azt is elérték, hogy néhány kollégájuk a fejét csóválta, miért csinálnak ebből ügyet, hát istenem, ittak ezek a gyerekek... Elgondolkoztató. Ahogy az is, a tantestületben némelyik kolléga, kolléganő úgy vigasztalja őket, ó, ti szegények, hát gyertek már el egyszer hozzánk, legyen eg> jó estétek... Nem menuzK. ök legalábbis nem, mert voltak, akik a meghívást ilyen áron is elfogadták. S azt is zavarónak érzik, hogy a fizetésemelésnél, az üdülési beutalók elosztásánál, a nyári ügyeleteknél, a táborozási beosztásoknál sűrűn hallják: ugye, ti könnyen megoldjátok, ti egyedül vagytok, nektek nem gond a család... Ami már- már a munka átértékeléséhez vezet, hiszen nem a tényleges pedagógiai tevékenység, hanem a családi állapot diktálja a döntéseket. Ebben a légkörben azután könnyen lábra- kap a kisebbrendűség érzése, a má- sodrangúság keserűsége, s ezért előfordul, valaki hetekig csak a legszükségesebbet szólja a többiekhez, visszahúzódik, s ha hagynák, megkeseredne. Persze, nem hagyják, hiszen pedagógusok, a lélek mérnökei, a közösség nemes, kedves kényszerével vonják be újólag az együttélés áramába azt, áld hátravonult. Krisztina: Itt is vannak megszokások, rigolyák, itt is vannak szimpátiák és unszimpátiák. Mégis, nagyon érdekes, mi jobban kijövünk egymássámint, a családos kollégák. Valahogy megőriztük a másik iránti érzékenységünket, amit a házas kollégák egy részéről igazán nem mondhatunk el. Megtudom, Anna egyszer föladott apró- hirdetést, mindössze három levél yolt a jeligére a válasz, kettő azt tudakolta, van-e önálló lakás, a harmadik pedig, név és cím nélkül, persze, azt részletezte, mit kellene csinálni az ilyen tanár nénikével... A nagyközségben még arra is vigyázniuk kell nehogy egyedül menjenek be valamelyik presszóba kávét inni, erre a diri is figyelmeztette őket tenyeres-talpas tapintatossággal, mert, ugye, a szóbeszéd... Anna: ha valakit a szó szoros értelmében elmarunk az egyetemen, akkor most talán nem lennénk ó, ti szegények, de hát — a fene egye meg — ügyetlenek voltunk, nem akartunk mindenáron asszonynevet. S nevet, hátbaveri Krisztinát, aki hasonló püföléssel felel. Maga illúziókat kerget Nyolc esztendeje jött a községbe, egy friss válóperi határozat bejegyzésével a személyi igazolványában, ő itt az orvosnő, azaz egyetlen körzet van, az egész település. Sok a munkája; de idegesnek, kedvtelen-, nék még nem látták. Szeretik, befogadták, annak ellenére, hogy szigorúnak tartják, elvei vannak, s azokból nem enged; eleinte sorozatban megtörtént, a rendelésről hazazavart néhány várakozót, tisztálkodjanak meg, addig nem kezd hozzá vizsgálatukhoz... Most már nincs szükség ilyesmire, akit érintett a dolog, tudomásul vette, mások örültek. Felügyelő főorvosa nagy elismeréssel beszél munkájáról, úgyszintén a tanácselnök, aki — telefonon — beharangozza érkezésemet Judit asszonynak, kérdve, van-e most ideje? A kagylót lefedve súgja az elnök, egy óra szabad, megfelel?, s már mondja is a drót túlsó végére, indult az elvtárs. Judit asszony udvarias, hozzászokott az emberekhez, perceken belül elrendez körülöttem mindent, eligazítja a háztartást vezető icjpsebb asz- szonyt, puszit nyom lánya arcára, aki majdnem velem együtt érkezett meg az iskolából, s miután mindez lezajlott, nyílt tekintettel, kicsit- fáradt arcán is őszinte érdeklődéssel fordul felém: kérdezzen. A kérdés — a kérdéskör — hallatán belenyugvóan' sóhajt, s indokol is, hiszen annyit írtak már erről, de hát a magányosság súlyát csak az érezheti igazán, akinek a vállát nyomja. Ö egyébként — ezt rögtön közli — nincs egyedül. Lánya, Vali jó pajtás, ha kell, társ is, pedig nem több tizenhárom évesnél, ám a gyerekeknek ab ból a fajtájából, aki megérzi anyja belső egyensúlyának minden rezdülését, s reagál rá, odaadóan, raÉdesanya Nagy Előd grafikája jangással. Jól megvagyunk ketten — folytatja az asszony, s hátrább simít homlokából egy tincsét, amiben ősz és éjfékété hajszálak öléit- keznek, bár gazdájuk csak negyvenegy éves. Elérti pillantásom, s mert megszokta, hogy betegeivel nyíltan beszól, magáról sem szól másként, mondja íziben: családi vonás, édesanyám harmincöt éves korában hófehér volt, de ma is, hetvenöt évesen minden haja megvan. Szülei orvosok, fiútestvére szintén az, férjét az orvosegyetemen ismerte meg, még medikus korukban összeházasodtak. Szerettük egymást, de — láthatatlan vonalakat húzkod az asztalterítőn — annyira tanultunk, hogy nem jutott időnk arra, tisztába jöjjünk a másikkal, miként gondolkozik. Ma visszanézve ez volt az első hiba. Amikor fölbukkantak a jelei annak, hogy lényeges kérdésekről alapvetően másként formáljuk meg az ítéletünket, akkor már házasok voltunk, megérkezett Vali... Látszatra kovácsoló- dott össze a család, valójában rájöttünk, nincs mit kovácsolni. Semmi baj nem kávarodott a válóper körül, ö hazament abba a városba, ahol a szülei élnek, én eljöttem ide, ahogy azután meglátogatott bennünket először itt, elmondta, megnősül. Egy elvált asszonyt vesz el, két gyermekkel. Megkértem, ha lehet, ne hozzuk Valit nehéz helyzetbe .., Értett belőle, mert azóta nem járt itt. Minden évben, karácsonykor küld egy lapot, s Valinak egy csomagot. Vali pimasz, mert a csomagot azzal teszi elém: ez az apám. Ilyenkor érzem, talán mégsem ... Elhallgat, majd húz egyet a vállán, mint aki azt tartja, mindegy, s folytatja: talán mégsem kellett volna elutasítanom azt a férfit, aki egy időben tüsténkedett körülöttem. Ha kissé nehezen is, összeáll azután a kép: a szomszéd község termelőszövetkezetének egyik ágazatvezető mérnöke volt az illető. Nem tolakodott, kellemes embernek bizonyult, mindaddig, míg elő nem rukkolt, utazzanak el ketten egy háromhetes külföldi útra... Az indok: nehogy zsákbamacska legyünk egymásnak. Judit asszony válaszára, a nemre, azzal felelt: maga illúziókat kerget, ha azt hiszi... Judit asszony picit fáradt, szép arcával néz rám, tekintetéből eltűnik a megbántott asszony heve, s csak a megértő doktornői pillantás melege süt, úgy sóhajtja: ha egyedül maradok életem végéig, én akkor is azt hiszem, hogy a zsákbamacskát játssza csak más, senkinél sem akarok próbaidős asszony lenni. Ebédre hív, Vali ujjongva fogadja a hint, mert hátha a vendég miatt nem kell megennie a karfiollevest, amit szívből utál, s látom, bár véletlenül, de ösztönösen, úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőhöz kell ülnöm, ahogy az egy férfinek dukál. Szembe kell nézni egyszer Négy sors, másfelől indulók, egy állomásra jutók, s vajon innétK erről az állomásról kifut-e majd valamerre a vonat, vagy fejállomásnak bizonyul a hely, ahonnét nincs tovább? Hazánk népességének 51,5 százaléka nő, azaz már matematikailag is bizonyos, előre tudható, lesznek, akik hajadonok maradnak. A magányosság súlyára fényt vet a következő adatsor: a tizenöt évesnél idősebb népesség száma 1977- ben 8,4 millió volt. Ebből nőtlen, hajadon 1,6 millió, özvegy 842 ezer, elvált 360 ezer. Természetesen vonjuk le az elképesztően nagy számokból a tizenéves fiúkat, azokat az idős személyeket, akik özvegységüket már nem kívánják feladni, de akkor is — vizsgálatok bizonyítják — a házasságot kívánók, de el nem érők tábora meghaladja az egymillió főt! S ami még inkább elgondolkoztató: a legutóbbi másfél évtizedben — a házasságra alkalmas korosztályokon belül — csökkent a házasságban élők, s növekedett a magányosok aránya. Judit doktornő azzal búcsúzott tőlem, egyszer majd szembe kell nézni a magányosság problémájával, mert ez a magánügy valójában társadalmi kérdés. A miértre ő egyetlen — praxisából származó — indokkal felelt: legsűrűbben azok fordulnak meg nála, akik vagy egyedül, vagy rossz házasságban élnek... A miérteket mi azonban hosszan sorolhatnánk, ám a magányosok klubjai, újabban külön lapjuk —a Négy Évszak —, a társkereső szolgálat, s a többi hasonló intézményi forma nem megoldása, csupán jelzője egy gondnak. Égető, fájdalmas gondnak, amivel eddig — s akkor is bátortalanul, föl-fölhagy- va a próbálkozásokkal — pusztán a Vöröskereszt érzett közösséget. Riportunk nőkről szól, de írhattunk volna férfiakról is. Riportalany éppen elég van, országosan több mint egymillió, s arányuk a megyében magasabb az országos átlagnál. Magánügy? Lehet-e magánügy az, ami egymillió ember sorsa? Mészáros Ottó i
