Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
8 %mw 1977. DECEMBER 25., VASÄRNAP Szerelés, festés. A Szentendrei sziget forgalmát javítja 1978 nyarától Tahinál a Dunán átívelő, a forgalom igényeit kielégítő híd. Jelenleg a Hídépítő Vállalat dolgozói a vasszerkezetet szerelik és festik. Bozsán Péter felvétele Távlatok Tésán Csendesen telnek a napok... :! Egyetlen kanyargós, töredezett út vezet el Tésa mellett. A hegyoldalon szabályos rendben ültetett fiatal nyárfák sorakoznak, kilométerhosszan átlátni közöttük, egészen a szemközt magasodó emelkedőig. Egy rövid út visz a falu közepéig, ahol a templom magasodik. Itt a település főtere, az italbolt és az egyetlen élelmiszerüzlet. Napjában négyszer — hétköznap reggel 4 óra 20- kor, délután 2-kor és 5-kor, este 8-kor megérkezik az autóbusz Vámosmikoláról, s beviszi, vagy hozza a dolgozókat, a tanulókat munkahelyeikre, az iskolába. A kétszáz lélekszámú Tésán öt kommunista, Sebestyén István nyugdíjas, Pleskó Nándor termelőszövetkezeti brigádvezető, Pleskó István postás, Mészáros István, a perőcsényi központú Vörös Csillag Termelőszövetkezet gépkocsivezetője és Kovács Vilmos téesz- elnök él. Az utóbbiak ketten a közös gazdaság pártszervezé- tében tevékenykednek. Tulajdonképpen csak hárman élnek tehát együtt a településsel. Hogyan vélekednek ők falujuk jelenéről és jövőjéről? Félbemaradt a ház Sebestyén István a falu szélén lakik feleségével, övék az utolsó ház. Hajdan emeletes épületnek indult, aztán abbamaradt a legalsó szintnél a házépítés. A tetőre már a pénzből sem igen futhatta, mert kátránypapírral borították, cserép vagy pala helyett. — öt gyerekem' van, de ki- röppentek, szétszéledtek a világban — mondja a férfi. _ — Egyikőjük fiú, a többi lány. Ritkán látogatnak haza. Balassagyarmatról, Lábatlanról, Budapestről hosszú az út. Munkájuk, családjuk van. Ezért hagytuk félbe az építkezést. Nem tősgyökeres tésai a hetvenegy éves Sebestyén István. Szlovákiából került ide a háború alatt. Előtte két évig Franciaországban élt, 1939-ben jött haza. Egy évre rá letartóztatták, az volt ellene a vád, hogy az akkori magyar állam ellen izgatott. Nem volt kommunista, legfeljebb szókimondóbb, igazabb, mint mások. Később elvitték katonának, egy Fekete-tenger melletti fogolytáborban jelentkezett a szovjet hadseregbe. így jutott vissza Magyarországra. A felszabadulás után felvették a pártba. Dolgozott a határőrségnél, majd a rendőrségnéL — Asztalos volt az én mesterségem, mióta kitanultam — fűzi tovább a szavakat. — Ma már nem bírja a kezem a nehezet. Eltelnek csendesen a napok... Tanuló híján Ä faluban — leszámítva a boltot, a vendéglőt — csak a termelőszövetkezet majorja ad munkát az embereknek. Heten gondozzák a 207 növendék szarvasmarhát. — A Jankovics család uradalma volt ez a vidék — mondja a tehenészetben dolgozók brigádvezetője, Pleskó Nándor. — A téeszcsé 1962-ben alakult, s 1963-ban vált termelőszövetkezetté. Aztán 1973-ban egyesült a perőcsényi gazdasággal, Vörös Csillag néven. A környékbeli földeket nehéz munkával műveljük, főként a bogyósok: a málna, a fekete és a piros ribizli kedveli ezt a hegyvidéki talajt. Pleskó'Nándor más hivatásra készült. Székesfehérvárott érettségizett 1951-bén, majd Budapesten az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán tanult. Tanár akart lenni. — Abba kellett hagynom az iskolát — szólal meg újra. — Egyedül maradtak a szüleim, nem tudták megművelni a földet. Volt öt holdunk, béreltünk hozzá még hármat, azon gazdálkodtunk. Akkor még bőven talált volna tehenet a háztájiban. Száz, talán száztíz család él Tésán. A reggeli busz Vámos- mikolára viszi iskolába a gyerekeket, mert az alsó tagozatot három éve, a felsőt pedig már régebben megszüntették. Tanuló híján..« — Egyedül a televízió és a rádió nyújt szórakozást — folytatja Pleskó Nándor. — Korábban mozi is működött a faluban, de nem volt néző, hát bezárták. Mi köti ide ? Pleskó Istvánt, aki rokona, unokatestvére, Pleskó Nándornak, Kemencén találtam meg. Ott dolgozik postásként. — Hetente kétszer Tésán hordom ki a leveleket és a küldeményeket, de van Kemencén is egy körzetem — mondja. — Busszal járok át ide. Ha nagy a hó, késik, a busz, gyakran gyalog, a hegyeken át jövök. — A pártba 1951-ben vettek fel. Ügy éreztem így is elköteleztem magam a kommunista eszmék mellett — folytatja. — Tele voltam erővel, energiával. Néhány év múltával válaszút elé kerültem. Házasodni akartam, de a feleségem csak akkor jött volna hozzám, ha templomban esküszünk meg. Sokáig vívódtam magamban, s végül engedtem. És jött, aminek jönnie kellett. Fegyelmi, kizárás ... Aztán, mert talán több társadalmi munkát végeztem, mint valaha, újra visszavettek. Szülőfaluja jövőjéről így beszél: — Lassan elfogy a falu. Nincs, ami idekösse az embereket. Hallottunk tervekről, hogy kialakítanak majd hont, öregeknek ... ottNemcsak magukkal törődnek Köszönet a közösségnek Miben nyilvánulhat meg egy =• közösség ereje? válasz he'yett közreadjuk az alábbi történetet — minden különösebb kommentár nélkül. Az elmúlt napokban hallottuk, s úgy érezzük, mindenképpen nyilvá- - nosság elé kívánkozik. ! Hely - szerződéssel Űj út épül Vajon a múltat kutatóknak ad csak munkát a jövőben e falu? Farkas János, a községi-termelőszövetkezeti pártbizottság titkára nyilatkozta a közelmúltban: — Van megoldás Tésán. Hamarosan új út vezet ide. A regionális vízmű vezetékeit is bekötik. A szép táj iránt a nyaralni vágyók is érdeklődnek. Ezek Tésa továbbfejlesztésének távlatai. •’ fi ti’ ■f'.M "H- íj» -i*U «Üb. A megoldás tehát adott. Csupán az idő sürget. Virág Ferenc Ügy adódott, hogy egy fiatal villanyszerelő gyermekét helyhiány miatt nem vették fel az óvodába. Feleségének letelt a gyermekgondozási szabadsága, újra dolgozni akart — elkelt a családban még egy kereset — de úgy tűnt, hogy az elutasítás után erre még jóidéig várniuk kell. A villanyszerelő már beletörődött a dolgoba, amikor egy hétközi tízóraiszünetben szóba került a gond a brigádban. A kollektíva vezetője csak ennyit mondott: — Nem kell elkenődni. Talán tudunk mi is segíteni... Tudtak. A pénteki műszak végeztével a brigád küldöttei felkeresték az óvodát, ahol azt javasolták a vezetőnek: kössenek szocialista szerződést, szívesen elvégeznek — természetesen díjtalanul — minden szakmájukba vágó munkát. A felajánlást örömmel fogadták, s hogy vállalásukat becsülettel teljesítették, azt a számadat bizonyítja: az idén huszonötezer forint értékű villanyszerelés fűződik a nevükhöz. S a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a korábban elutasított gyereknek helyet szorítottak az óvodában.., | Ismeretlen fogalom A Pest megyei Villanyszerelő Vállalat Bláthy Ottó aranykoszorús ifjúsági szocialista brigádjának tagjai álltak ki társuk mellett. A kollektívában ötvenen dolgoznak — különböző vidékeken, szétszórt munkaterületen —, s az átlagélet- koruk alig huszonöt év. A rangidős, s egyben a kollektíva vezetője nagy élettapasztalattal és jelentős szakmai tudással rendelkezik: a negyvenöt éves Balogh Károly elsőségét mindegyikük elismeri. Erénye kétségkívül, hogy nemcsak a villanyszerelésben jártas, hanem ért a fiatalok nyelvén is. Az óvodai felvételről szóló történetet idegentől hallottuk. Amikor felelevenítettük a brigádvezetőnek, arcrezdülései jelezték: zavarban van. Röviden beszél az esetről: — Nincs ebben semmi rendkívüli. Nálunk jól érzik magukat az emberek, így természetes dolog az, hogy segítünk egymásnak. Kemény munkában edzett csapat a miénk, s a közömbösség nálunk ismeretlen fogalom ... A jelek szerint, aki nem így gondolkodik ebben a kollektívában, nem is tud gyökeret ereszteni. Itt a vándorlás ismeretlen fogalom. S azt már a teljesség kedvéért említjük meg, hogy ha valamelyikük építkezik, az otthonteremtésben — az alap kiásásától a betonozásig, a falazástól a tető- szerkezet elkészítéséig —, segít az egész brigád. Példa és követői Az eddigiéik alapján félő, hogy úgy tűnik: csak magukkal törődnek. Ez tévedés. Igaz, mindegyikük csendben, észrevétlenül teszi a maga dolgát — kiemelt beruházásokon dolgoznak, közvilágítást szerelnek megyeszerte —, de akad más dolog, amiről a munkán Kívül, szólni kell. Már csak azért is, mert a vállalatnál a Bláthy Ottó aranykoszorús ifjúsági szocialista brigádról többnyire így beszélnek: ez a kollektíva nem ismer lehetetlent... S tények bizonyítják: ez így igaz. Jut idejük és erejük arra is, hogy szocialista szerződés keretében patronálják a nagy- kátai járásban a szenlőrincká- tai és szentmártonkátai és a kákai öregek napközi otthonát. Rendszeresen ellátogatnak az idős emberek közé, persze, soha nem üres kézzel: a szentlő- rinckátaiaknak például magnót, lemezeket és kerti bútort vettek, s az udvaron felszereltek egy magas kandelábert, amely este is nappali fényt ad. (S a jó példa mindig követőkre talál: a vállalati könyvelésen dolgozó Zrínyi Ilona brigád külön szerződést kötött a kókai otthonnal — nemrégiben kétezer forintot utaltak át az érdekelteknek.) Az elmúlt napokban Balogh Károly munkatársaival együtt ellátogatott Szentlőrinckátára, Szentmártonkátára, Kókára: három fenyőfát vittek magukkal. díszekkel, csillagszórókkal. Az idős emberek közt köszöntötték a karácsonyt: azt szeretnék, ha az otthonok lakói minél kevésbé éreznék a magányt. Egyébként korábban hat-hatezer forintot utaltak át a kommunista műszak béréből mindhárom intézménynek. Az is természetesnek tekinthető, hogy a vállalat Balaton- bogláron felépülő nyaralójánál szintén segédkezik a brigád: a telket már bekerítették, s az épület tető alá hozása jövőre kezdődik. I Levél a táblán Búcsúzunk már, amikor a vállalati hirdetőtáblán — akutális közlemények közt — megpillantunk egy levelet. Érdemes idézni minden sorát: „A Bláthy Ottó ifjúsági aranykoszorús szocialista brigád kommunista műszakot tar_ tott. Annak bérét a községünkben működő öregek napközi otthonának utalták át: fenyőfaünnepség megrendezésére, ajándékok vásárlására. Engedjék meg, hogy ezért a feleme- lően szép gesztusért őszinte kö- szönetemet fejezzem ki, mind a brigádnak, mind a vállalat vezetőségének. Kókai Ferenc tanácselnök, Szentlőrinckáta.” Balogh Károly kezet nyújt. Nem szól semmit. A szeme viszont árulkodik: ez a levél valamennyiük számára többet ér minden elismerésnéL Falus Gábor Boldogító gyermekzsivaj Varga Antalné, a Pest megyéi Gyermekvédő Intézet felügyelője: — Régóta járom a budai járást, látogatom a nevelőszülőket. A községekben 119 állami gondozott gyermek nevelkedik. Nagyrészt olyan házaspároknál, akik fölnevelték a sajátjukat, s azután hiányzik nekik a gyerekzsivaj. — Jó lenne, ha több nevelőszülőt találnánk, mert a családot semmi sem pótolja. Más kedvezményért is harcolunk: szeretnénk, ha a nevelést munkaviszonynak ismernék el, ami után idős korban nyugdíj járna. Törökbálint, Kápolna utca 15. Itt lakik Nagy Sándor és családja. Tágas családi ház, négy nagy ablaka az utcára néz. A négy szobában nyolcán laknak: édesanya, édesapa, a nagymama, Lili, Pétya, Edit, István és Margit. Az ágyak időnként gazdát cserélnek. Felnőtt, elköltözött már innen egy másik István és egy Katalin, és ott nevelkedett a „jajmajdnemkifelej- tettük” Marika is, aki csak három évig lakott a házban, „nehogy üresen maradjon egy ágy”. Nem is említjük azokat, akiket Nagyné csak úgy kihozott az intézetből egy kis nyári vakációra ... Pétya 17 éves, végzős vendéglátóipari szakmunkás- tanuló. Kettőkor kezdődik Pesten a munkaideje, siet. Pár mondatot váltok vele. — Kiskorom óta itt vagyok. Hogy előtte mi volt, arra nem emlékszem. (Édesanya — így szólítják a gyerekek Nagynét, Pétya anyja szülés után meghalt, az apja nem vitte haza a gyereket.) Azt tudom, hogy óvodás koromban nagyon ve- rekedős voltam. Aztán erről valahogy leszoktam. Pétya egy idő óta tudja, hogy öten vannak testvérek. — Jancsit véletlenül találtam meg. Ö vitt el a nővéremhez, Erzsihez. Erzsitől pedig megtudtam, hogy hol van az apám. Gondoltam, jó lenne meglátogatni. Erzsi azt mondta, ne menjek, nem érdemes ... Mégis elmentem. — Bementem egy házba, mondták, ott lakik. Köszöntem, mondtam, hogy mi a nevem. Nem ismert meg. Később azt mondta, visszavenne. Erre nem is szóltam semmit. Este nyolckor találkoztunk, kilenckor már nem voltam ott. Hazajöttem. Nem megyek oda többet. — Itt, édesanyáéknál mindig nagyon jó volt. Szeretnék itt lakni tovább. Ilonka hozzáteszi: — Amíg meg nem nősítem! Nagy Sándor 57 éves, lakatos egy gyárban. A felesége — majdnem azt mondtuk: soha nem dolgozott. Vagyis nem volt, és nincs nyugdíjas állása. Hogy mennyit dolgozott életében? Azt csak ő tudja, meg a gyerekek. — Nekem a férjem árva gyerek volt, korán meghaltak a szülei. Még udvarolt, amikor azt mondta, ha nekünk nem lesz annyi gyerekünk... — Mennyi? — Legalább három-négy, akkor, mondta, elhagyott gyerekeket veszünk magunkhoz. Öt a közgyám kiadta családokhoz, szolgálni. Minden évben máshová, de sehol se bántak vele jól. Meg is látszik rajta, azért olyan zárkózott. — A nagyfiúnk, Sanyi, vegyész, az egyetemen dolgozik, 27 éves. Most szerzi a második diplomáját, matematikát tanul. Nős, Pesten lakik. A kislányom, Lili. 21 éves. Kimaradt az egyetemről. Lili feltűnően csinos, elegáns, szép, nyúlánk lány. — Ezt elég nehezen értik meg az emberek. Azért hagytam ott az egyetemet, mert csalódtam az elképzeléseimben. Oroszul és németül tűrhetően beszélek, szállodában vállaltam munkát. — Sanyi hétéves volt, Lili öt-hat hónapos, amikor, 1957- ben, elvállaltuk Pistát és Katit — folytatja Nagyné. — Az apjuk itt dolgozott Törökbálinton, egyszer a felesége eljött hozzá a fiúval látogatóba. Kimentek gombát szedni, megették, két nap alatt mind a ketten meghaltak. Szólt nekünk egy asszony, aki tudta, hogy nagyon szeretjük a gyerekeket: — Ilonka, nem jöhetne ide magukhoz az a fiú. Ottmaradt árván. Elvállaltuk, aztán a kislány is idejött; 16 és 14 évesek voltak. Kati elvégezte a nyolcat, aztán az apja munkahelyén felvették. Szép fizetést kap, Budaörsön lakik a férjével, jól megvannak. Velük lakik a fiú is, dolgozik, rendesen keres, jó munkája van. Sokszor találkozunk, nincs olyan nőnap, vagy anyák napja, hogy eszükbe ne jutnék. A nagymama szótlanul üldögél, bólogat. — Edit és Pétya 1962-ben kerültek ide. A házzal akkor már rendbejöttünk. Azt mondja a férjem, menjünk be a gyermekotthonba. Mondtam az igazgató úrnak, hogy olyan gyereket adjon, akinek nincs hozzátartozója; úgy érezzük, mi tudnánk szeretni. Egyszercsak írtak, menjek be, van hét gyerek. Sorba- álltak, madzagot fogtak, nagyon szépek is voltak köztük. Kérdeztem, melyiket nem látogatják. Editnek csak úgy sütött a fekete szeme. Mondom a két kicsinek — alig múltak kétévesek: — na, gyertek ide, én vagyok az édesanya. Beszélni még nem tudtak, de ezt az egyet megértették. Megfogták a kezemet, szorítottak. Itthon féltek az emberektől. Adtam nekik csokoládét, nápolyit. Egy hónapig mindig rajtam csüngtek, futottak utánam, belém csimpaszkodtak. Aztán megszokták a többi embert is. Edit elvégezte a szakmunkásképzőt, borász lett, de nem a szakmájában dolgozik, mert gyengefájú gyerek, nem bírja a borszagot. Most a 18. évében van, irodában dolgozik. Olyan anyás még mindig! Akárhová elmegy, sírva jön haza. Alig vártam, hogy lássam édesanyát, mondja. Pétyáról már beszéltünk. Amikor István két és fél éves korában, 1963-ban Na- gyékhoz került, hat gyerek volt otthon. — Mi .olyan különös emberek vagyunk, az összes árvát idegyűjtenénk. Szólt a felügyelő, hogy volna itt még egy gyerek, lányanyáé, elvállalnánk-e. Mondja a férjem: elhozhatja. Szép, egészséges, fejlett gyerek volt. Rendes, jó fiú, első versmondó volt az iskolában. Most másodéves szakközépiskolás. Itt lakik velünk, remélem, itt marad, amíg családot nem alapít. Margit a legkisebb, tizenharmadik évében van. Hetedikbe jár. — Mosolygós, vigyorgós kislány. Tíz éve került ide két és fél évesen, otthonból. Jó tornász volt már kiskorában, különbalettre is jártam vele. Az artistaiskolába nem vették fel, mert nem áll meg a szemén a kontaklencse. Méá nem tudjuk, mi lesz belőle... Hatos Erzsébet %
