Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
M agazinIII 1977. NOVEMBER 6., VASÁRNAP A hűség rabságában — Szentendrére tíz év múlva rá se lehet ismerni. Kanyarodjunk balra, elvtárs, a busz után, az ugyanoda megy, ahová mi. Szóval, építenek és építenek, amerre jcsak nézünk. Itt desz az új telefoniközpont, ott meg Iparkot csinálnak. ;Amott messzebb 'látják azokat a nagy házakat? Terjeszkedik a város. Inkább csak kifelé, a szélei araszolnak egyre messzebb a központtól. Belül már nincs hova rakni egy gombostűt sem, de nem is szabad. Az a középkori városmag úgy szép, ahogy van. Közben megérkezünk a Felszabadulás lakótelepre. Félbeszakítjuk a beszélgetést, de csak addig, míg fölballagunk az első emeletre, előkerül a kulcs és Bella Mihály kitárja lakása ajtaját, hogy belépjünk, s megtámasztva hátunkat az egyenesmagas széktámlákon folytassuk a szót, ahol abbahagytuk. Amit magunknak kovácsolunk Bella Mihály olyan melegen, lélekből beszélt Szentendréről, mintha itt ringatták volna bölcsőjét a századfordulón, 1902 nyarán. Pedig sokkalta később került ebbe a Városba, s mondjuk meg, nem a saját jószántából. — Aki ilyen sókat élt, annak nehéz csak úgy belevágni a közepébe és beszélni egy-egy dologról. Tulajdonképpen ezt is az elején kellene kezdeni. De talán mégis csak onnan, hogy Aradról szöktem 1940. jauár- jában a behívó elől Budapestre. Az első Magyar Gazdasági Gépgyárban kaptam munkát, szerszámkészítőként Aztán 1945-ben Szentendrére irányítottak, új életet kellett önteni az akkori kaszagyárba. Nem akartam jönni, nem én, semmi áron, de hívott a kötelesség. Azelőtt is jártam itt néhányszor. Olyan sokfélék voltak az emberek, fúrták, piszkálták egymást — ez volt a felszínes látszat. De egy év múlva már puskával se tudtak volna elkergetni. A munka hevében, a hétköznapok gondjai-örömei közepette megismerték egymást Bella Mihály és munkatársai. A mozgalmi élet közelebb vitte a város lakóihoz, nem volt nehéz rájönnie, hogy derék emberek a szentendreiek. Egy akaraton volt az egész város, minden bújával-bajával, szépségével, sokféle arculatú népével. — Mindannyian tudtuk: nem az a fontos, hogy mi van, hogy holnap mi lesz, hanem az, milyen távolabbi jövőt formálunk. Azzal foglalkoztunk, hogyan tudjuk közös életünket helyrekovácsolni, hiszen magunknak kovácsoljuk. Jöttek a lelkes emberek, akikkel rohamléptekben lehetett előrehaladni. Megépült az egészségház, Szentendre és Iz- bég között a közvilágítás, majd az ivóvízvezeték, a szülőotthon és így tovább. Mindez akkor a jövő volt. Ma már a múlté. A Iclkiismcrcí parancsol!a Bella Mihály ragaszkodik régi bútoraihoz. Paradox ötlet az összehasonlítás. de nagyon emberi: egész életében mindenhez éppen így ragaszkodott, amit jónak ítélt. Jónak — de nem elsősorban önmaga szempontjából. Helyesnek tartotta 1919-ben, hogy többedmagával Aradról Gyomára vonuljon, s beálljon a Magyar Tanács- köztársaság védelmében a VI. vörös hadosztály 33. gyalogezredébe, részt vegyen a felvidéki, a Tisza menti harcokban. Román királyi hadsereg fogságába esett, visszahurcolták Aradra, a várban raboskodott, többedmagával. Az aradi üzemek munkásainak sztrájkja szabadította meg attól, hogy Fogarasra vigyék, kivégezni. Akkor megfogadta, nem lesz a román király katonája. Ezért szökött hamis papírokkal 1924-ben Kubába. — Munkalehetőség ott nem volt, csak tengődtünk. Egyszer fölvettek volna egy műhelybe, ha azt tudom hazudni, hogy réz műves vagyok, munkához értet tem, de világéletemben csak az igazat tudtam mondani. Néhány hónap múlva egy közvetítő kőbá nyába vitt minket dolgozni, fejtettük a követ két napig, ekkor megtudtuk, hogy a bányászok sztrájkolnak, ezért kellett a mi erőnk, Azonnal otthagy tűk a bányát valamennyien. De nem volt a román király katonája, sem 1919ben, sem 1924-ben, sem 1940-ben. Szökéseit a lelkiismeret parancsolta. Élete nyitott könyv Szökéseit a lelkiismeret parancsol ta, de maradását is. Hívták Szentendréről Gödöllőre, nem költözött. Csak addig dolgozott ott, amíg az új gépgyárban feltétlenül szükség volt a munkájára. A szentendrei kéziszerszámgyár igazgatójaként ment nyugdíjba, éppen tizenöt évvel ezelőtt. S a nyugdíj nem azt jelentette, hogy a megérdemelt pihenés évei következnek. Akár a többi ember, aki fogékony volt egész munkás életében a közösség mindennapjainak ügyeire, Bella Mihály se csukta magára az ajtót. A város fejlődésére, lakóinak boldogulására tette le voksát annak idején, s emellett következetesen kitart. Közéleti funkcióit hosszú lenne most felsorolni. Egy biztos: fél élete áldozatos munkásságával érdemelte ki három évvei ezelőtt a város díszpolgára címet. Pedig amit tett, sosem azért tette, hogy kapjon érte bármit is. Megesett, hogy ellenállásba ütközött, olyankor igyekezett meggyőzni az akadékoskodókat a közügy igazáról. S ebben sosem maradt egyedül. Élete nyitott könyv Szentendre lakói előtt Szívesen látott vendég a gyárban, ahonnan nyugdíjba ment. Szinte másnaponként megjelenik a városi pártbizottságon, melynek ma is tagja. S akármiről beszélünk, gondolatai mindig visszakanyarodnak Szentendréhez: — A város magva megmarad történelmi emléknek. De a jövője? A szellemi és gazdasági fejlődés záloga, hogy az emberek formálódnak, egyetértenek mindennapi és távlati politikánkkal. Hogy most is akadnak aggályoskodók? Én megtanultam 60 évvel ezelőtt, amikor elindultam ezen az úton, hogy mindig a hiba ellen kell küzdenem, sose az emberek ellen. Az emberek jók, akarják is a jót. Meg kell nekik magyarázni, mit miért teszünk, hiszen ma is a jövőt kovácsoljuk. BÁLINT IBOLYA Munkásként, holnapután Vers. Sokaknak már csak vers. Nem több, költemény. Vetélkedőkön elmondható, ünnepségek hangulatához hozzátartozó. Kérjük számon rajtuk, korosztályok sokaságán azt, ami számonkérhetetlen?! A történelem megtanulható, a történelem egy da- rahiát c7emtíimiként, áli át. az ember van közöttük a családalapítás, két, esetleg — némi szünet után kimondott — három gyermekkel, önálló lakással, s az is, hogy Ságodi Lászlót egyre jobban izgatják a folyamatvezérlő automaták és automatikák. A konzervgyárban — de nemcsak ott — ezeknek adja a jövőt, nagy tömegű és homogén áruk földolgozásánál — az ő szavaival — az ember bátran átrakhatja a terheket a gépekre, s neki egy valami marad, a karbantartással összekötött felügyelet. Mit akar igazán? Csúcsokat megjárni, bár ma még nem tudja pontosan, mert hiszen tizenöt, meg húsz esztendő távolának ködfátyolában rejlenek a csúcsokat ékkőként hordó hegyek, mekkorák is lesznek a legyőzendő magasságok, a legyűrendő nehézségek. Mi állhat útjába? Töpreng. Baleset ne érjen, beteg ne legyek — felel. Ennyi? Néz. Visszakérdez: még mi lenne? Egyébként tanul. A gyárban sokféle kedvezménnyel, biztatással ösztönzik a második szakma megszerzését. És mi lesz ez a második? Beszélgetésünk alatt most mosolyodik el először. Elektroműszerész, mondja úgy, mintha a kedveséről kérdeznék. Amit megtanult, azt tudja. Amiben szemtanú volt, azt — érzi. A költemény kifejező ereje — így a tanuló. Sejtjeink jajdulása — így a szemtanú. József Attila. Fiatal életek indulója. A kezdő négy sor: Apáink mindig robotoltak, hogy lenne enni kevés kenyerünk, bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, az Isten se törődött velünk. Múlt. jelen, jövő. Három rövid szó. Logikai rendben. Mégis, dobpergésként csak egyik hív csatába; a jövő, a jövő, a jövő. Csúcsokat megjárni Éveinek száma éppen megkétszereződik, amikor a naptáron majd az áll: 2000. Ságodi László huszonhárom éves tehát, letöltötte a katonaidejét, tanult mestersége a villany- szerelés. A Nagykőrösi Konzervgyár dolgozója, Törteién lakik, — nőtlen, még, tehát — a szüleivel. Szobája, melyet öccsével oszt meg, nem sokat árul el lakójáról. Hacsak a könyvek nem számítanak néma tanúknak. Mert sok könyve van. Közöttük olyan, mint az Energiahálózatok terhelésének műszeres vizsgálata; az Elektromosság és elektronika; a Villamos forgógépek. Szakkönyvek, bének meg annyival, hogy a magyarázat a teflonpalást?! Nem tárgyi,«», béri ismereteket olvasztanak tudásuk tégelyében, azt ötvözik eggyé, amr| mások találtak fel, dolgoztak ki, s> amit maguk csinálnak, tapasztalnak,', Rimányi Tibor meggyőződéssel hangsúlyozza, munkája a jövőben még in* kább függ majd, s kapcsolódik szorosan az ismeretlen ismerősökéhez, határokon belül és kívül, bár ki sem ejti a szót, kooperáció, nemzetközi munkamegosztás. Érzi a munka bonyolultságának fokozódását, s mert érzi, érti azt is, hogy nem lehet pasz- szív szemlélője a technika sodró folyamának Úsznia kell az árral, s ugyan igaz, két pont között a legrövidebb út az egyenes, ám ki tudná megmondani, a ma még harmincon innen lévő fiatalember számára mi lesz az a második pont, a végállomás a szakma ívén? Izgatja, de nem nyugtalanítja ez a bizonytalanság; úszik az árral, hosszú távra kiírt versenyre osztva be erejét. Szép szobrok Kct pont között tűk köntösébe öltözött tudomány. Még viruló ifjúi érdeklődés vagy már föltámadt szomj a több, az újabb iránt? S kiderül, e könyvek szomszédságában jól megfér Baranyi Ferenc verseskötete, s Jack Kerouac Ütőn-ja. A szakmája érdekli? Is. Mi még? Minden, a világ. Ha nem látnám válasz közben az arcát, póznak vagy frázisnak vélhetném a feleletet. Természetessége azonban meggyőző. A világ, mondja; úgy, mint aki a sajátjáról beszél. S tényleg, ki vehetné el tőle? Mi ebből a világból tapint- hatóan az övé? Ha ostobán ragaszkodnánk a tárgyi alakba foglalható tényékhez, akkor sem rekednénk meg a gyári műhely öltözőszekrényénél, szerszámainál, a motorkerékpárnál, amivel dolgozni jár; szobájának bútorainál, a szülői háznál, a magnetofonszalagoknál, amik egyikéről most éppen Afric Simone énekel sodró ritmusban. E Ságodi-világ csillagképeit csak hatalmas égbolton helyezhetjük el, s akként hogy jusson ott hely a brigádnak éppúgy, mint az itthoni, törteti cimboráknak; a lengyel Tátrából hozott fényképeknek, s a számomra rejtélyes formátumú valaminek, a mikroprocesszornak, annak az alkatrésznek, mely — Ságodi László szerint — meghozza az elektromosság, pontosabban az , elektonika újabb forradalmát. Szemhatára tág, s ezért tervei szerteágazóak. Igen, ott Harminchat esztendeje kezdték meg Dunakeszin a szakoktatást, az akkori feljegyzések szerint húsz ta- nonccal. Aligha lehetne összeszámolni, azóta hányán szereztek itt, a községből nagyközséggé, azután várossá előlépett településen szakmát. Tény, hogy a legutóbbi befejezett tanévben több mint hatszáz ifjú tanul a Gárdonyi Ipari Szakmunkásképző Intézetben. Rimányi Tibor géplakatosként szabadult, ha illik ezt a régi kifejezést használni a ma divatos szak- munkásavatás helyett. Azóta nyolc esztendő telt el, s szavainak képletessége stílusos, mert valóban beállt a sínre; a sínekre itt helyben, a járműjavító vállalatnál. Apja, nagyapja is vasúti géplakatos volt, harmadik nemzedékként választotta ugyanazt Ugyanazt? Hiszen éppen itt van a bökkenő, mert — mondja — a lemez- egyengetők, a ponthegesztők, a hidraulikák, s a többi berendezések nem nagyapjának, apjának is idegenek, ismeretlenek. Neki? Hasznos, de kezdetleges valamik. Lépett ő is, a világ is, s úgy, hogy a ritmus fölgyorsult, mert találkoztak a léptek; akaratok és cselekedetek. Szerszámaik folyamatosan tükörképeivé válnak az ipari termelés kultúrájának; elektromos energiával működnek, gyorsak, fizikai erőkifejtést nem, vagy alig követelnek. Igenám, de a kalapács, a csavarkulcs bár kézbe simult, sok mindenre nem volt alkalmas, s kérdés, kellett-e, hogy egyszerűbb feladatoknál többre legyen képes? Ami egyben annak kimondása, a régi szerszámokkal a mai tendőit Rimányi Tibor aligha láthatná el; ember és technika szimbiózisa ez már- már, bár előbbi a döntő, utóbbi nélkül nehezen boldogulna. Ráutaltja, kiszolgáltatottja ezért — mivel rekonstrukció valósul meg a járműjavítónál — a technika gyorsuló tempójának, új és újabb eszközeinek, a technológia friss teremtményeinek, a keményfém szerszámoknak, a hideg- alakításnak? Fölületes szemlélődőként ilyesfajta vonásokat fölfedezni vélhetnénk, az ifjú apa, Rimányi Tibor kenyérkereső foglalkozásában — 3600 forint körüli összeget számol havi átlagnak —, de ha ezt elmondanánk neki, a beavatottak nem sértő, ám magabiztos tudatosságával intene le bennünket. Ö ugyanis napról napra tapasztalja, kézre állnak ezek az újmódi holmik neki és kollégáinak, de csak akkor, ha tudják, miként kell azokat a kézhez igazítani! Ez a tudás, tudatosság már másfajta, az agysejteket, a neuronokat másként ingerlő követelődzés, követelmény, mint volt — s van ma is — sokak számára az egyszerű foglalatosság, a kenyérkereset, a csak az óra meg ne álljon alapon legyűrt műszak. Mind sűrűbben bukkan eléjük csúfondáros mosoly- yal egy-egy gép, berendezés bensőjéből a különleges könnyűfémötvözet, a nűanyag részegység, alkatrész; ezekül is tudniuk kell valamit. S ha már irtatni kezdték például, miként áliák kenés nélkül a fémcsapágyak izemóráinak többszörösét bizonyos nűanyagcsapágyak, miért elégednéKüzdelem Nagy László monotypíaia Másfél évtized alatt a megye Iparának vezető területein megkétszereződött a szakmunkások száma. A megye nehézipari vállalatainál a fizikai foglalkozásúak képzettség szerinti megoszlása egy-egy, azaz egy szakmunkásra jut egy betanított vagy segédmunkás. Hat esztendővel korábban még negyven-hatvan volt az arány! A jövő formája meghatározott időpont állapot-fényképében? Lehetséges. Az azonban bizonyos, sokakra vár az a sors, amit természetesként fogadott el Molnár Elvira, Vona Istvánná. A túrái házban bizonyítványokat, okleveleket vesz elő. Tizenhat esztendős volt, amikor belépett az Ikladi Ipari Műszer gyárba, nyolc általánossal, semmi többel. S igaz földrajzilag ugyanabba a gyárba jár, ma is, de sem ő, sem a gyár nem ugyanaz, mint volt akkor, tizenhét esztendővel ezelőtt. Az adatokból könnyen kikövetkeztethető, Vonáné harminchárom éves, s bár a kor bölcsebbé tesz, okosabbá az, amiről az iratok tanúskodnak. Szaktanfolyamok, esti tagozatú technikum; tanulásból állt az életem, sóhajtja az asszony, s nem azért, mert bánja, így történt, hanem, mert egy pillanatra fölmerülhetett benne a virrasztások, az izgalmak, az elcsüggedések és a boldogító sikerek emléke. Mindezek közben ugyanis férjhez ment, szült két derék gyermeket, házat építettek nyakig eladósodva, s mégis, nem adta föl élete két fő terepének a munkának és a családnak egyetlen darabkáját sem. Helytállt? Szép szobrok, lendületes ecsetkezeléssel megvont festményfigurák járandóságának látszik ez a szó. öt talán nonkomformista művészek választanák modellnek, mert törékenyen vékony, arcán elszántság helyett kislányos mosolyt látni, s ha jelszavat kellene kiáltani, biztos riadtan nézne körül, ki vállalja. A cselekvő típusából való, aki a keményen, férfiasán ható, hangzó szakma; a marós mellé odasimította az asszonyosan lágyab- bat, a finommechanikai műszerészt, s aki — főnökei szerint hat különböző posztra tehető akkor, ha valaki helyett beugró kell; mindenütt teljes értékű a munkája. Meglehet, tévedek, mert nem kérdeztem, de talán egyszer sem nézett szembe kiállítások szép szobraival, festményeivel, talán, ha képen, televízióban látta az Olvasztárt, a Szövőt, a Bányászt, az öntőt, mégis, széppé, igazzá az ő, meg a hasonlók élete, sorsa, makacssága tette, teszi ezeket az alkotásokat. Nem várta a világtól az elismerést, hanem jogot szerzett rá, s mert az érdemek fénye gyorsan halványul, a tett tüzével őrzi e nem vakító, de erős sugárzást. Nem tagadja, hiszen minden másról is természetes nyíltsággal beszélt: számolja a keresetet, mert annyi a fizetni-, törlesztenivaló. Mégis, orcátlanság kellene ahhoz, hogy firtassam, faggassam, ml van a pénzen túl. Mert az élete van ott. A gyár, a munka, a két gyerek, a férj, s így együtt vagyon ez, vagy a vagyonnál is több Kincs. Emberi értékek magateremtette kincstára az övé, ahol a tegnapról már csupán annyi érdekes, amennyi beleépül a holnapba, s a holnap azért oly izgató számára, mert tudja: megtetézi a holnapután. mészáros ottö
