Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
8 Sunioni naplemente Már második hete hajózom. Számolom a tengereket. Az első volt 9 Fekete-tenger, hogy a Hungária elhagyta a Dunát. A Fekete-tengeren egy nap és egy éjszaka hajóztunk. A második volt a Márvány-tenger, ott végig éjszaka jöttünk, a szokásos hat óra helyett másfél órával tovább, mert leálltak a gépek, valami üzemzavar miatt. A harmadik az Égei-tenger volt,, akkor hajóztam először fent a kémény melletti fedélzeten, elaludva a tűző, májusi napon. A negyedik a Ioni-tenger, most szeljük habjait, reggeli után hagytuk el a szírtfo- kot, ahol Ariont-partra tette a delfin. És milyen kék a tenger, igen, mindenütt valószínűtlenül kék. Most . különösen az. A görög szigetvilágtól kezdve egyszeriben megváltozott , a színe. Az addig sötét, néhol feke- j tébe hajló víz egyszeriben tündököl- j ni kezdett. A hajó kavarta hullá- i mok mélye azonban zöld, ezt ele. í gyíti fehérrel a hab, hogy aztán a 1 habokon túl a mély kékből felragyogjon a színek legszebb árnyalata, az ég hasonmása, a tenger megragadó pompája. Adós vagyok az elmúlt napokkal. Most, ebéd után törlesztők hát valamit az adósságomból. Pedig szívem szerint aludnék most, csakúgy, mint otthon, vasárnap délután, ha túl vagyok az ünnepi ebédet követő feketén és szivaron. Mert a szivarozás a kis vasárnapi örömökhöz tartozik, gyertyáról rágyújtva, elpöfékelve egyet-egyet a fiaimmal. Le is dőltem az előbb, de afig szunnyadtam el, megmozdult alattam az ágy, vagyis dehogyis mozdult, hiszen asztal, ágy,, szekrény lerögzítve, csak a székeket lehet ide-oda tologatni, de azoknak is van rögzítőjük, vihar idejére. Mozog a hajó, nem lehet aludni. Nagyonis megszoktam eddig, hogy sima és rezzenetlen a tenger, ez a hatalmas víz, amely most már csakugyan víz és víz körülöttünk, mióta elhagytuk jobbkéz felől az utolsó görög szírtfokot is. Megmozdult az ágy, s én mintha zuhantam volna, ijedten ébredeztem. Nem, így nem lehet aludni. Törlesztek hát adósságomból. Hol is hagytam abba? A Dardanelláknál. Igen, a Dardanellák után olyan napfényes ragyogás köszöntött ránk, amilyenben addig még nem volt részem. Szellő sem rezdült, simán haladtunk, elmaradtak a legendás szigetek: Lesbos nyitotta meg a sort, azután Délos következett, istenem, sóhajtottam, eljutok-e még egyszer valamelyikre is? Néha-néha felmentem a parancsnoki hídra, egyrészt a messzelátóért, hogy közelebb hozzak valamit a sejtelmes partokból, másrészt, hogy alaposan szemügyre vegyem a hajó menetirányát. A térképszobába, ahol Várady Szabó Gábor első tiszt oktat a hajózás titkaira, ez a kimért, nyugodt, csendes, nagyon fiatal első tiszt, aki éppen csak túljutott a harmincadik évén és máris kapitány. — Mikor érünk Sunionhoz? — Még jócskán odébb van. Szeretnéd látni? Akkor ott, a térképszobában megkereste Sunion fokát, megmutatta, milyen útvonalon hajózunk, s kiszámította, hogy valamikor éjszaka hajózunk el mellette. Én adós maradtam a válasszal, természetesen az igazival, mert akkor azt feleltem: nagyon szeretném látni. Néztük hát a térképet, s azután a kék vizet, ahol majd fel kell tűnni Sunion hegyre ült templomának, a Poseidon-templomnak. Nem mondtam el az igazi okot, nem akartam beavatni titkomba, miért is beszéltem volna néki De- vecseri Gáborról? Mert akkor el kellett volna mondani, hogy a hatvanas évek elején nagy szerelem lett a gyerekkorom óta áhított mozifilmezés. Vettem hát egy kis cseh masinát, s még azon a nyáron elkezdtem a magam szórakozására egyre-másra csinálni, az úgy gondolom, máig is érdekes, dokumentumfelvételeket íróbarátaimról, elsősorban azokról a nagy öregekről, akik megajándékoztak barátságukkal. Dutka Ákos és Franyó Zoltán nyitotta meg a sort, majd következtek a többiek: a felejthetetlen Bar- táék: Szucich Mária és Barta Lajos bácsi, később Gellért Oszkár, Föl- dessy Gyula, Rideg Sándor, de filmre került Sinka István, Erdélyi József, Füst Milán és isten tudja, milyen megérzés kényszerített arra, hogy Devecseri Gábort is megörökítsem. Életkor szerint nem kellett volna, igazán ráértem volna vele, gondoltam akkor, de most már tudom, időben jelentkeztem. Fent, az istenhegyi ház kertjében készült a film, valami hevenyészett dramaturgia szerint, baráti koccintást örökítettem meg Gink Károly- lyal és a feleséggel. Sosem felejtem el hanghordozását, amint, ha asz- szonyáról esett szó, mindig így mondta: „feleségem, Huszár Klára”, igen, ott, azon a délutánon a kedvemért még az írógéphez is odaült. De hát Devecseri nem lett volna Devecseri, ha ki nem használja az alkalmat, ha már írógéphez kényszerítette a filmezés játéka, azon- nyomban olyan szent pajzánságo- kat, édes trágárságokat vert öreg masinájával, hogy nevetni kellett a felolvasás alatt. Mert el is szavalta, azonnal felolvasta jellegzetes hanghordozásával, kihangsúlyozva a vers klasszikus lüktetését a hangtalan felvevőgép masinájába, világgá kiáltotta a trágár rögtönzéseit, amelyeket el kellett volna kérnem azonnal, fájdalom, akkor csak a filmezés öröme érdekelt. És még sok mindenképpen megörökítettem. Kitalálta a forgató- könyvet, rögtönzött, benne volt a játékban, örült gyermekmód, a kutyájukat is meg kellett örökíteni, és persze a mamát, Devecseriné Guthi Erzsébetet, és a házat, és a délutáni kávéósztás szent pillanatait, majd amikor ouzóval koccintottunk. Én ekkor ittam először ouzót, görög ánizspálinkát. Hogy dicsérte, mennyire tele volt a szíve a nemrégen tett görög út- jával. Ott, akkor fogadtatta meg velem, hogy ha elmegyek Görögországba (mert ő biztosra vette az akkor még oly bizonytalant!), akkor két helyre az ő nevével kopogtatok be: Delfibe és Sunionba. És milyen a véletlen: évekkel később akkor jutottam el Görögországba, amikor ő élet-halál harcát vívta a kórházi ágyon. Miért írom, hogy élet-halálharc, ez csak halálharc volt, senki előtt nem volt titok a végkimenetel, talán előtte sem. De amikor háza jőve olvastam az újságokban halálhírét, megdöbbentem. Hol is voltam én akkor? — lapoztam fel a naptáramat. Igen, a születésnapomon, a 44-ik születésnapomon jutottam el Delfibe és amikor meghalt, amikor becsukódott égő tekintete, akkor mentünk el Sunionba, alkonyatot nézni. Ha nem köti a lelkemre évekkel ezelőtt, sosem megyek el Sunionba. Egyszerűen nem tudtam róla, de azután szíves szavakkal dedikált kötetében oly szépen írt a sunioni naplementéről, a hegycsúcsra ült Poseidon templomról, az áhítatról, a napimádók szektájáról, hogy nem lehetett Athénben maradni. Illetve ezt most így gondolom a hajón, nincs nálam kötete, hogy ellenőriz, zem emlékezetemet, majd otthon megnézem, hazatérés után. De miért lenne másképp? Mi akkor, azon a nyáron négyesben autóztunk ki Sunionba. Bresciai barátom nem akart kötélnek állni, ugyan, mit keresünk ott, méltatlankodott. — Nem láttál még elég templomromot? — kérdezte —, nekünk épp ezt a sunionit kell megnézni? Érveim sem hatották meg, pedig beszéltem néki Byronról, akinek állítólagos kézjegyét mi is megkerestük az egyik oszlopon. Mondtam előre, milyen földi csodában lesz részünk, erre is ellenkezéssel felelt, de a végső érvem előtt meghátrált, amikor kijelentettem, hogy mi mindenképpen megyünk, akár jönnek, akár nem. — Jól van, mi legfeljebb kiszállunk valahol fürödni — határozott. S egész úton a kiszállás esélyeit latolgatta feleségével együtt, de végül eljöttek Sunionba, mondván, ott is van tenger, ott is jó a víz, majd fürdenek, s a vendéglőben várnak ránk, amíg mi visszatérünk. De amikor kiszálltunk a Posei- don-templom alatt, a hegy lábánál, s megláttuk azt a rendkívüli panorámát, amivel fogadott a sunioni öböl, egyszeriben jobban lelkesedtek nálunk is. Már el is felejtették, hogy fürdeni akarnak, szó sem volt már vendéglőről, futottak előre, egészen a pénztárig. Időben érkeztünk. A templom lépcsői már zsúfoltak voltak, de még szorítottunk magunknak helyet. Ezt a naplementét diasorozaton őrzöm. Az a naplemente, onnan a Posei- don-templom ősi oszlopai alól, maga a végtelenség, a határtalanság, a csodálatosság, a színek kápráza- ta. Ennél szebbet, ilyen fenségeset azóta sem láttam. Mire elkezdődött a színjáték, szó szerint is értve, valóban a színek játéka volt, addigra legalább öt-hatszázan szorongtunk, ennyi napimádó ült és állt a köveken, az égető márványon, hogy szemét nyugatra vetve csodálja, nézze, bámulja, átélje a tneghalás, az elmúlás legszebb misztériumát: a naplementét. Hogy tudták a görögök, hová kell építeni! Sunion, a görög föld legdélkele- tibb pontja, ott, a hegytetőn magasodik a romjaiban is fenséges ősi templom, az oszlopok erdeje, s előtte, nyugatra a tengeröböl, aprócska szigetével, amely megtöri a fények játékát, feloldja az egyhangúságot, életet visz a naplemente ősi színjátékába. Napimádók szektája. Ezt írtam le az előbb, s arra gondolok most, s gondoltam erre akkor is, ott is, hogy milyen ősi is a nap tisztelete. Lenyűgöző a kelése, megragadó a hullása, különösen onnan, ahová Poseidon istennek emeltek templomot a tengertisztelő görögök. Így áldoztak, így áldozhattak egyszerre két istennek: Phobos- nak és Poseidonnak. Néma madarak Tavaszi Noémy grafikája Pisszenés nem hallatszott, senki sem mert megszólalni, mintha attól féltünk volna: megtörik a varázslat. Csak néztük a lassan ereszkedő napot, a tenger fodrozó vizét, a vörösbe hajló aranyat, ezt a vizet borító aranyfóliát, ezt az összegyűrt, s a vízre dobott remegő aranyfüstöt. Hogy ragyogott minden. Egyszer visszafordultam, s amikor elkövettem ezt az istentelenséget, hogy hátat fordítottam a napnak, döbbenten vettem észre, hogy az áhítatos nézők, a napimádók arcán is ott a jel: az aranyba fordult vörösség, az alkonyati pír. Megjelölt a napisten valamennyiünket. Szó nem hagyta el a szánkat, apró kézmozdulatokkal adtuk tudomásul egymásnak, hogy látod, látjátok, milyen csodálatos ez az alkonyat. Csak a szemek villogtak kérdőn, s barátomék feleltek is hasonlóképpen: megérte! S amikor véget ért a színjáték, amikor eltűnt a nap a dombon túl, sajnos, nem a hullámokba csapódott, hanem ráült a távoli dombnyeregre, akkor azt suttogtam magamnak : milyen szép lenne, ha most egy óriási, arany kocsikerékként legurulna a tengerbe, nos, akkor is, a színjáték végén is csendes és szót- lan maradt a társaság, csöndben távozott a turisták máskor oly nyüzsgő sokasága. Mi a közeli vendéglőbe tartottunk, ahol barátom kinyitotta oly gondosan őrzött pénztárcáját, s ott éltük át a második csodát: az ég elfeketülését és a reflektorok felgyulladását. Hogy ragyogott, tündökölt a sárgás-fehér márvány, ráírva az égboltra az oszlopok hatalmát, az ember teremtő erejét, a szépség legyőzhetetlenségét. Nem is tudtunk szólni visszafelé. Athénig hallgattunk. Itthon megnéztem a naptárt. Igen, akkor, azon a napon halt meg Devecseri Gábor. Érthető, hogy ezen az éjszakán abban reménykedtem, hogy újra láthatom a kivilágított Poseidon- templomot. A második tiszt, Parádi Attila kiszámította később: alig egy mérföldnyire hajózunk el a parttól, nappal nagyszerűen látni, hátha még messzelátóval nézi az ember. Feküdjek csak le, tanácsolta, ő majd felkölt, időben. Éjfél után érjük el a Cap Suniont. Álltam a kabin ablaka előtt, és néztem a sötétséget. Fények vilióztak, ismeretlen világítótornyok jelzései röpködtek felénk. Fények üzentek a távolból, hajók közeledtek és távolodtak, de én csak Su- nionra vártam. Éjfél után felmentem a hídra. — Mikor jön Sunion? — Hamarosan, most közeledünk a parthoz. Viharos, felleges éjszaka volt. Milyen szép lenne a kivilágított Posedion-templom. De vajon meddig világítják meg? Tizenegyig, éjfélig, vagy egész éjszaka? Nem, az nem lehet. A messzelátóért nyúltam. A térkép szerint előttünk Sunion foka. Nem láttam semmit. Ha holdfényes éjszaka lenne, sóhajtottam. De a sötétben nem mutatta fel magát a part. Sehol egy fény, csak egy távoli világítótorony jelzései. Előttünk Sunion. Az éjszaka sötét. A tenger viharos. Alacsonyak a felhők. Kutattam a sötétet, reménytelenül. Csalódottan feküdtem le. Nem ébredtem fel a pireusi kikötésnél sem. Takács Tibor „Már a kész kenyér jön ki” MUNKÁK mWj ÉS MINDENNAPOK Minthogy nem értek hozzá, arról kérdezem Földi Józsefet, a gödi kenyérgyár 33 éves műszakvezető pékjét, vajon honnan tudja a szakember, hogy ízletes-e a kenyér, amit sütött? Latbaveti tudományát, elmondja, hogy minden egyes búzafajtánál, lisztnél sikérvizsgálatQt kell végezni, alaposan kell ismerni a technológiát, azt, hogy jól kelt-e meg a kovász, s mikor lehet a kemencébe vetni a tésztát. Azután ha a futószalagon kikúszott a forró kenyér, vagy a sütemény, szemrevételezi a héját. Ha feltöri, látja, hogy elég foszlós-e. És végezetül, persze megkóstolja, mert a kenyér nem olyan, mint a csokoládé, amit előbb-utóbb meg lehet unni. Aztán, hogy a minőségellenőrzés tudományára kitanított, eszébe jut egy történet, s nem állja meg, hogy el ne mondja. Cipó a küszöbön Szokás a pékeknél, hogy karácsony előtti napon a legszebb nullás lisztből, tudományukat beleadva, gyö- györű cipókat sütnek a barátoknak és a boltos kollégáknak. Ez a cipó, ha jól sikerül, olyan, hogy majd megszólal. Egyszer, hogy történt, hogy nem, elábrándoztak, vagy már a karácsonyestre gondoltak, de valahogy kifelejtették a kenyérből a sót. Ettől még persze a színe és formája ugyanolyan volt, mintha tökéletes lenne. El is küldték ajándékba azoknak, akiknek szánták. Délben aztán hazamentek a pékek, megtörtént az ajándékozgatás, a borozgatás. Másnap reggel, ahogy kinyitotta az ajtót, ott találtak egy ilyen cipót a küszöbön. Először nem értette, hogy mi történhetett, de utána felemelte, megkóstolta. Bizony silány volt. Oda is lett az egész karácsonyi ünnep, úgy szégyenlette magát, hogy ki se ment a két nap alatt az utcára. A pék — talán attól félve —, hogy nem értem, miért mesélte el ezt az egészet, elmagyarázza, hogy ő már csak azért sem süthet rossz kenyeret, mert ha hazamegy, rögtön ott vannak a szomszéd kritikusok, s a feleségétől is megkapja a beosztását, mert az asszony történetesen boltos. Éjszaka is felzörgetik Mikor dolgozik a pék? Többnyire éjszaka és hajnalban. Akkor, amikor a környéken már mindenki nyugovóra tért. Hozzájuk is legfeljebb a rendőrjárőr kopogtat be, megnézni, nem zavarja-e valami a sütöde munkáját. A műszakvezető pékkel éppen akkor sétáljuk körbe a megye legifjabb sütödéjét, amikor az egyik nap a másikra vált. Méltatlankodom, sehol nem látni kenyeret sem. — Persze, hogy nem, ilyenkor 20 ezer kiflit és ugyanennyi zsemlét formáznak. A kenyér — általában 30 mázsa —, hajnalban és délelőtt sül. Ugyancsak délelőtt formázzák fürge kezek a különböző kalácsokat és a süteményeket, a túrós és ízestáskát. Még valami nem stimmel. Ebben az üzemben nincs egyetlenegy sütőlapát sem. — Hol van már a sütőlapát! Nem is tudom, mikor volt utoljára a kezemben. Mint a legtöbb üzemben, itt is olyan kemence süti a kenyeret, ahol nem is látni az égéstérbe. Rávetik a futószalagra a tésztát, a másik oldalon már a kész kenyér jön ki. Kell-e hát akkor ide a pék szakértelme? Csak tízegynéhányan dolgoznak műszakonként az üzemben, most éjszaka mindössze ketten szakmunkások. A lányok és asszonyok nem tanulták a mesterséget. Nem is tudják, mikor kelt meg a kovász, hogyan kell üzemi méretekben a kalácsnak, a kenyérnek és a süteménynek való tésztát bekeverni, dagasztani. így aztán, ha nem olyan az áru, amilyennek lennie kell, akár a lakásán is felzörgetik, az ágyából is felverik Földi Józsefet. Ha lehet segíteni — mert ennek is megvan a módja —, javít a tésztán, utánaállítja az automata kemencét. Ha nincs mit tenni, felül a Babettára, s a világ végére is elmotorozik, hogy reggelre, valamelyik másik üzemből időre megérkezzen Gödre a reggelihez való kifli és zsemle, a családok napi kenyere. Bandukolva, csipegetve Kérdezem, szerinte miért olyan kevés a pék az országban, miért választják olyan kevesen ezt a szakmát? — Sokféle oka van — mondja. — Az állandó éjszaka még a magas kereset ellenére sem tetszik a feleségeknek. Az is elterjedt, hogy a pékek sokat isznak. Pedig ebben az üzemben nem látni részeg embert, s arra is ügyelnek, hogy mindenkire jusson délelőtti műszak is. Az is igaz, hogy amikor újév napján, vasárnap délután, vagy egyéb piros betűs napokon mások még ünnepelnek vagy pihennek, ők már begyújtják a IMiBgMggggMMMgS! kemencét. De megvannak ennek a szakmának az örömei is. Ha jó a kenyér, tisztelik, szeretik az emberek a péket. Azt is jó látni, hogy amikor szépen sült a cipó, az üzletből hazafelé menet le-letörnek belőle egy- egy darabot az emberek. A nemrég mestervizsgázott pék úgy került a kemence mellé, hogy Pintér Pista bácsi, a ma már nyugdíjas mester elvitte egyszer magával a pékségbe. A módszer nem rossz, náluk is gyakori vendégek a gödi iskolások. Sőt! Nemrég az egyik óvoda gyerekeit is meghívták. Kitettek eléjük egy hatalmas kosár vajaskiflit. Először nem tudva, illik-e vagy sem, csak csipegették. Aztán, mintha rájuk parancsoltak volna, úgy megrohamozták a kiflimáglyát, hogy még egy csücsök sem látszott ki belőle. Rám néz, s most ő kérdezi: — Érti-e már, miért szép a pék mestersége? Csulák András
