Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

,««,«•-. Várkonyi Mihály: Hogyan nem vándoroltunk ki Amerikába? A mit itt most elmesélek, az utol­só szóig igaz. Még akkor is, ha hihetetlennek tűnik első hal­lásra. Pedig így történt ponto­san: Dezső úr ükapám segítségével kifogott Asmódin, az ördögön! Valami vita volt akkor a Pokol­ban, azért állt rá Asmódi, hogy feljön a Földre, s üzletet ajánl Új­pest városában Dezső úrnak, a mil­liomosnak. Ugyan akkor még Új­pest csak egy koszos község volt; s Dezső úr sem volt sem Dezső, sem milliomos, hanem Draxler, és va­lami piszkos kis krejzlerája volt a Megyeri úton. Ott, éppen, ahol most az új ABC van. Na, ebből is lát­szik,1 hogy igaz, amit elmesélek. Feljött hát ez az Asmódi a Föld­re, beállított Draxler úrhoz, amikor az éppen tejet hamisított ükapám segítségével hátul a raktárban, a petróleumos hordó tövében. Persze, nem azt mondta, hogy ő az ördög, nem: angol szavakat kevert a be­szédébe, meg gamásnis félcipőt és szarvasbőr mellényt hordott. — Maga az van Draxler miszter, testvérének kolbászgyár Nyujork- ból? Én hozom tőle ajánlás! Draxler úr persze olvadt, mint ükapám hatkrajcáros órabérben ha­misított Álba színszappanja a na­pon: de nem mindenkit tudott fél­revezetni az ördög. Próbált ember volt már akkor ükapám, részt vett a boszniai okkupációban is; és pár éve akkor egyszerre volt a Damja­nich utcai nyilvánosház éjszakai borfiúja és a Fő téri plébániatemp­lom ministráns-sekrestyése. Akár az üdvösségig is elláthatta volna ezt a két fontos hivatalt, ha azután a három éjjelen át tartó lókupec- rumli utáni vasárnapon nem tör­ténik vele az a fatális emlékezet­kihagyás, s kezében a borral nem kezd bokázni az oltár lépcsőjén, hogy „szobára, uraim, szobára, a lá­nyok nem élnek meg muzsikaszó­ból!” — Dehát ez egy másik tör­ténet. ~ ’ ondom, próbált ‘ embér Volt A ükapám, nem véletlenül fo- I gadta magához készlethami- 1 ' sítói státusba Draxler úr: amíg ez a magát niiszter A. S. Mody néven bemutató idegen bizo­nyos üzleti lehetőségeket emlege­tett, meg azt firtatta, hogyan is áll az egyetlen iparvágányt övező föl­dek tulajdonjoga, — ükapám szag­lászott. És aztán mutogathatta ez az Asmódi miszter az állítólagos új szabadalom alapján vízhatlanított cipőjét, amivel félmilliót keresett Csikágóban. Ükapám is a Csikágó- ban született, a Dembinszky utca és a Hutter köz sarkán. A ház helye még most is megvan, csak egy má­sik ház áll a telken: na, ebből is látszik, hogy igaz a történet, amit elbeszélek. ■ Nem szólt akkor ükapám semmit, csak kacsintott Draxler úrnak: ki keresett ezer év óta a Csikágóban egy félmilliót? Még intett, hogy menjenek hátra egy kicsit. És csak odabent mondta. — Kénkőszag az, nem cipőmáz! — Amire Draxler úr­ban összetekeredett a lélek: májn gott und mutter, most mi lesz? De az ükapám tudta a megoldást. — Semmi baj. Mondja azt, hogy a fele Bortnyik Sándor festménye A művész felesége (A kép Bortnyik Sándor emlékkiállí­tásán látható a Nemzeti Galériában) Károlyi földre már megalkudott, ma este fizeti éppen a foglalót. — Mondhatni mondhatom — tűnő­dött Draxler úr —, dehát kifizetni nem tudom. Még a vizet is alig tu­dom ma kifizetni, amit a tejbe ön­töttünk. — Mert adott magára Draxler úr, nem Duna-vízzel hami­sított, Palotáról hozatta lajttal az artézi vizét. Dehát persze ő sem a Frimm-in- tézetből, a bolondházból szabadult: marokra fogta a fülét és némi töp­rengés után megkérdezte. — Aztán mit akar maga ezért a tippért? — Ükapám nem volt szégyenlős, meg­mondta. — Van magának négy hold szőlője Budafokon, igaz? Tegyen meg engem vincellérnek. _ ól számított ükapám, mert As- J módi miszter, amint meghalló - I ta, mit mond Draxler úr, már megint a vastag bugyellárist mutogatta. Hogy nem a felét, az egészet le kell foglalózni. Mert ne­ki biztos tudomása van bizonyos gyáralapítási szándékokról. És ro­pogós dollárpénzeket számolt le Draxler úr elé a pultra. így alakult meg a Draxler and Draxler and Co. Mert azután, hogy a Mody miszter pénzének feléből lefoglalta Draxler úr a környék minden feltérképezett sivóhomokját, jelentkezett a kol­bászgyáros öccs is rögtön. Távira­tot küldött Nyujorkból, édesbátyám, hát hogysmintvagytok, itten küldök tízezer dollárról egy . hitellevelet, disznóhizlalda alapítása céljából, öcséd. Vagy valami ilyet írt. Drax­ler úr meg bevonszolta magával ük­apámat a raktárba, hogy megbe­széljék a helyzetet. No persze ükapám sem az öt­ötvenessel várta az eszét. Ezért mindaddig csak lógatta a kezeit, meg olyan bamba képet vágott, mint aki most hall először arról, hogy a tejfölbe lisztet lehet keverni, amíg Draxler úr azt nem mondta. — Hát, ugye, lassanrlassan egy üz­leti pénztárost kell majd szerződ­tetnem ... nem tud maga egy jó­felfogású nőt ajánlani nekem? Csak ötszáz korona kauciót kérek, mert megbízom abban, akit maga ajánl. Ukapám a szívéhez kapott: ott őrizte a mellényébe varrva azt az öt darab arany húszkoronást, ami­hez még tízet akart szaporítani az idők folyamán, hogy ily módon ki­vándoroljon Amerikába, csalá­dostul. Egy félórai keserves rimán- lcodása után Draxler úr elfogadta ezt a tetemesen kisebb összeget is. i gy aztán Draxler úr egy hét múl- I va a m. kir. belügyminiszter en- l gedélyével Dezsővé változott. És egy hónap múlva megalakult a Hungária gyárépítő vállalat: elnöki székében egy podagrás szegény­gróffal, ügyvezető igazgatóként De­zső úrral. A többi ment már, mint a karika- csapás. A Hungária gyárápítő ak­kora területet bérelt saját céljaira a Draxler and Draxler and Co.-tól, hogy a Co., azaz A. S. Mody misz­ter pezsgős vacsorát rendezett en­nek örömére a Régi Országházhoz címzett fogadó emeleti különtermé­ben. Na, persze, ükapám is nyerészke­dett az ügyön. Ö lett a Üungária gyárépítő éjjeliőre. Ükanyám meg beült a krejzleráj kasszájába, s ve­zette a hitelkönyvet: Szabóék két krajcárért lisztet vittek. Leposáék háromért petróleumot. Mert pénz nemigen akadt akkoriban a környé­ken: így aztán ükapámók a fizetést sem pénzben, hanem a boltból ki­vett élelmiszerben kapták. Hát aztán meghozták a Hungária gyárépítő béreit területére a téglát, a gerendákat, ükápám meg őrizte, nappal is. Draxler, azaz most már Dezső úr pedig ajánlatokat fogal­mazott különböző cégeknek: olcsó telek, olcsó építkezés. Jöttek is sor­ba, fekete gumirádleren: a Kreme- necky, a Csillag, a Mauthner — de mondják, még az öreg Weisz Manfréd is komolyan gondolkodott arról, nem kellene-e áthelyeznie Csepelt Újpestre. Mert hát Csepel mégis: csak egy sziget. A Hungária Gyárépítő meg szerző­dést kötött vagy 10 gyár építésé­re. Felvették az előlegeket: az­tán ükapám gondos irányításá­val szétparcellázták a téglákat a te­lepről. Aznap este, amikor végeztek ezzel, Dezső úr egy liter tokajit fi­zetett ükapámnak a Brunóckinál. Sem azelőtt, sem azután nem ivott egy liter tokajit ükapám soha. Ez is igaz ám. Másnap pedig csődöt jelentett be a Hungária nevében a podagrás gróf. S a cégbírósági tárgyaláson huszonöt százalékos visszafizetést ajánlott fel az előleget fizetőknek. Ezt aztán a cégbíróság feltornászta ötven százalékra: amiben benne volt Dezső, alias Draxler úr min­den vagyonának felszámolása. A. S. Mody miszter, meg Draxler miszter . egyből tönkrementek az ügyön: csak Dezső úr maradt tal­pon. Milliomos nem lett, de azt a négyemeletes (igazában öt, mert magasföldszintje is volt) házat meg tudta venni a Körúton. Aztán ház- tulajdonosként bejárt a Korona ká­véházba, feketekávét szürcsölt és Regália Médiát füstölt. Na, ükapám egy idő után meg­kereste Dezső urat a Korona kávé­házban. Hogy hát az a vincellérség, amit megbeszéltek. S csak akkor állt meg a lélegzete, mikor Dezső úr rábámult. — Ember! Hát elár- vereztette a cégbíróság nekem min­den vagyonomat! Csődbe ment em­ber vagyok én, pont maga nem tudja? M ondom, ükapám nem volt buta ember, tudta mit mondott vér­tanú Jeromos, mikor tuszkol­ták befelé a keskeny kazán­ajtón: ami nem megy, ne erőltes­sük: Azért hát alázatosan csak azt kérte Dezső úrtól, hogy a felesége kaucióját, azt a száz aranykoronát, fizetné vissza. De erre már szinte rémült volt Dezső úr. — Az meg a bolt vagyonával került felszámo­lásra! Nem tehetem, édes barátom, még ha tudnám, se tehetném: tör­vénytelen dolog lenne. — Erre az­tán ükapám mondott valamit, s mindjárt ott is volt a rendőr, aki kegyelemből nem jelentette fel, csak egy akkora pofont adott neki, hogy még az első világháborúban is csöngött a füle, mikor egyenru­hát látott — s ez így volt mind­addig, míg előbb a szakasz, utána az egész ezred, végül a front el­kapta tőle ezt fülcsengést, bakától tábornokig: ' s kénytelenek voltak anyaszült-pucéran védelmezni a hőn szeretett Kajzer und Kőniget: na de akkor átragadt a front másik oldalára is a baj, valami vírus le­hetett az oka, és akkor ott állt egy­mással szemben a két hadsereg pu­céran, és nem ismerték fel, melyik a másik, úgyhogy majdnem vége lett a világháborúnak is — ez is így történt, pontosan, nem tettem hozzá semmit. Mert végig igazat meséltem én, hát gondolkozzanak csak: van Nyujorkban Draxler féle kolbászgyár? Nincs, igaz? mert tönkrement. Na és hallották vala­ha pénzügyi körökben A. S. Mody nevét? Nem, ugye: mert visszament a pokolba, s azóta sem jött elő, úgy szégyenli magát. Na, és a legdöntőbb, hogy semmi kétségünk se legyen: a szegénység elől nem vándoroltunk ki Ameri­kába, mert nem volt miből. Ugye, hogy igazat mondtam? Durkó Gábor fiterajza: Szentendre % Tóth-Máthé Miklós: Konyak A császár magas támlájú, díszes fara- gású széken ült, a lábát zsámolyon pi­hentette. A nő fél- könyökre támasz­kodva feküdt a re- kamién. Közöttük alacsony márványasz- talika. Dominóztak. — ön következik, barátnőm — mond­ta a császár. A nő sokáig válo­gatott az elefántcsont lapocskák között, majd hirtelen abba­hagyta, és a császárra pillantott. — Nem unja még, felséged? — A játék soha­sem lehet unalmas. Ha szenvedéllyel játsszák! — Beszélgessünk inkább — kérte a nő. — Képzeljük magunkat házastár- saknak. — Akkor nagyon ritkán szólnánk — nevetett a császár. — Ön, gyermekem, még túl fiatal ahhoz, hogy egyáltalán elképzel­hesse a házastársak szókészletét. Ha rám hallgat, inkább do­minózunk. — Ahogy paran­csolja. felséged. — Csak kérem — legyintett a császár. — Da ha kívánja, beszélgethetünk is, de ne házastársi ala­pon. Mert akkor kénytelen leszek hosszan és kitartóan hallgatni. Most a nő neve­tett. Hosszú, finom ujjaival a dominókat tologatta. A katoná­san sorakozó lapocs­kákat kis kupacba sepregette az aszta­lon. — Úgy látom, vég­képp feladta — néz­te fejcsóválva a csá­szár. — Kezdhetünk egy másik partit. Ez különben tipikus női logika! Ha vesztesre áll, unja a játékot, ha győz, nem akar újat kezdeni. A nő nem vála­szolt, kezét óvatosan a császár kezére tet­te. Olyan mozdulat­tal, mintha az érve­rését akarná kitapin­tani. — Nem fáradt, fel­ség? — kérdezte hal­kan. — Nincs időm a fáradtságra, barát­nőm. Ezt a luxust nem ismerheti a császár. — A szeme alatt mély árkok — foly­tatta a nő —, a keze megrezzent, ahogy az imént megfogtam, önnek pihennie kéne, felség! A császár homlo­kán összefutottak a ráncok. Türelmetle­nül markolta meg a szék karfáját. — Tudom — mond­ta sietve a nő —, merész javaslatot tennem a császárnak. De ön ember is, fel­ség! És ezt a körül­ményt, úgy látom, teljesen figyelmen kívül hagyja. Miért, az örökös készenlét? Mi az, ami nem en­gedi megállni ? Mi az, ami összeszorított foggal országhatáro­kon keresztül űzi, ál­matlan éjszakákkal, sietve bekapott ebé­dekkel, nyugtalanul verő szívvel, akár egy bújdosót? Miért ez a sietség, felség? Miért?! A császár nem fe­lelt rögtön. Maga elé tekintett elgondol­kozva, ahogy az egy császárhoz és a nagy történelmi pillana­tokhoz illik. És ami­kor már harmadszor pattant felé a „miért?”, dacos mo­soly villant a szája sarkában, és a histo­ries könyvekben ed­dig nem ismertetett nyilatkozatot tette: — A konyakért, barátnőm! Amit majd rólam fognak elnevezni! Az íze fel­séges lesz, a színe, mint az égetett cu­kor, és az ereje csak legjobb gránátosaim vitézségéhez mérhető! Percnyi csönd után, szigorú ke­ménységgel tette hoz­zá. inkább önmagá­nak mondva, mint a ■meglepett nőnek: — De nem lesz ol­csó! Azt a nedűt drá­gán kell megfizetni! Hajnalodott. Oda­kint „Éljen Napó­leon!” kiáltással, hadnagyaik vezény­szavára sorakoztak a katonák, és lassú, erőltetett menetben indultak Waterloo fe­lé. Nánási Zsolt: T öredékek Verset Virágot szülőt Port esőt Sarat Szeretkezéseimet adom gyöngyöző verejtékkel Szeretteim Születtem Sikolytalan fehér ágyon Anyám hasa kerek cipó Gyermekláncfű-életem táncolt kórházi ágyon Anyámon Emlőin bimbózott első mosolyom Születtem agyoncsókolva liliombőrű csecsemő Születtem padba-szögezve értelmet tanulni Születtem felnőtté lenni Születtem 1955-ben Köpenyemen a por vastagon ül Osztojkán Béla: Darvak az égen Darvak az égen mennek az éjben néma csapat sose szól Merre vonulnak gyászba borulnak szárnyukat ejtve földre lehullnak őszi időben hallgat a táj Senki se tudja elmegy a hajnal senki se tudja nem jön a nappal Szárnyukat ejtve földre lehullnak néma csapat sose szól Iszlai Zoltán: Novemberi képmezö Barátommal, kit örök útra űz a nyugtalanság szégyene, láttunk egy látomást november elején. Álmatlanságunk billegő szeszfokolói — inogtunk, magas parton, szélben. És jött a lány sötét trikóban sodródott a képbe. A perspektíva pókhálóját alighogy megkuszálta. Fekete papírból kivágott, libbenő figurácska, szeszélyes személy, , a vízre surrant, sikoltott. Játszottam: hová fehéríti majd az a jéghideg arany. Bohó barátom arcbőrére akkor csontok halotti sápadtsága íródott. „Ez az a lány, ezt még tudnám szeretni.” És képmezőm együgyű játékaiból veszélyes fejtörésre kényszerített, és megtudtam, hogy elpusztul helyettem. t i

Next

/
Thumbnails
Contents