Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-16 / 244. szám

«p 1977. OKTOBER 16., VASÄRNAP MUZEUM ES KOZMŰVELŐDES A tudás forrása Cegléd Pest megye legna­gyobb városa. Műemléke ke­vés, gazdag mívű palotái nin­csenek, a művészetek fejlő­déséhez se'm járult hozzá meg­határozóan, de évszázadok­ban gyökerező szelleme, a sorsfordító történelmi esemé­nyekben játszott ’ szerepe, gaz­dag múltat idéz. Mészáros Lő­rinc, Dózsa György, Kossuth Lajos, Táncsics Mihály, Vár- konyi István járt vagy élt a város falai között s élesztette a forradalom eszméjét. E gazdag örökséget őrzi a város múzeuma; Nagykőrös értékes Arany­relikviákat őriz. Vác múzeu­ma a város munkásmozgal­mi hagyományait idézi. Aszód és Dömsöd Petőfi emlékének adózik. Verőcemaroson Gor- ka Géza kerámiái, Zebegény- ben Szőnyi István festményei, grafikái gyönyörködtetnek. A szobi múzeum a Börzsöny múltját és jelenét mutatja be, Tápiószele a Blaskovich- örökséget. S a megye legújabb múzeuma, a galgamácsai táj­ház elsősorban Vankóné, Du­dás Juli népművészetét tár­ja a látogatók elé. Penc régi korokat elevenít, Nagytarcsa és Zsámbok a gazdag népmű­vészeti hagyományokból ad ízelítőt. Sok vagy kevés? Ha csak ennyi gazdagság­gal rendelkeznénk szűkebb pátriánkban. Pest megyében, már akkor sem lehetne okunk panaszra. Ennél azonban sok­kalta gazdagabbak vagyunk, hiszen nem említettem má' Szentendrét, ahol jelenleg már nyolc múzeum várja az érdeklődőket. Azért fogalmaz­tam így; jelenleg, mert rövi­desen megnyílik a Szentend­rei Szalon és a Barcsay Mú­zeum is. Az ország leggazdagabb '•megyéje vagyunk — már ami a múzeum okot, kiállítóhelye­ket illeti. Huszonhat múzeum nagyon rangos szám, főleg akkor, ha figyelembe vesz- sziik: nem egy közülük — fennállásának alig néhány esztendeje alatt — országos, sőt európai hírre tett szert. Gondoljunk csak a Ferenczy- család, Czóbel Béla, Gorka Géza vagy éppen Szőnyi Ist­ván múzeumára, a Kovács Margit kerámigyűjtemányre. Valamennyiük munkássága szerves része Európa képző- művészetének. Nem véletle­nül zarándokolnak el évről évre mind többen e múzeu­mokba. Két adat is jól pél­dázza ezt. Tavaly a Kovács Margit-kerámiagyűj tömény­nek kétszáznegyvenhárom­ezer, a Czóbel Múzeumnak pedig nyolcvanhatezer láto­gatója volt! j E két számnál azonban ér­demes megállni egy pillanat­ra, s összehasonlítani egy harmadikkal. Tavaly a me­gye valamennyi múzeumát összesen hatszáz-hatvankétezcr ember kereste fel. Sok vagy kevés? Ha azt nézzük, hogy ez a szám nyolcvankétezerrel több, mint volt egy évvel ko­rábban, akkor — a fejlődést tekintve — elégedettek lehe­tünk. Ám, ha arra gondolunk, hogy két múzeumban fordult meg annyi ember, mint a töb­bi húszegynéhányban, akkor már nem olyan pozitív e szám. Tárt kapukkal Persze, ez az összehasonlí­tás nem lehet az egyedüli mércéje annak, mennyire vonzzák múzeumaink a me­gyében élő embereket. Nem lehet egyedüli mércéje már csak azért sem, mert arról més becsült adatok sem állnak rendelkezésünkre, hogy a kül­földre és az ország más tájai­ra látógató Pest megyei lako­sok hány múzeumot tekintet­tek meg utazásuk során. A kérdés akaratlan; hogyan lehetne a megye múzeuma még vonzóbbá tenni az itt élő emberek számára? Szélesed­re tárt kapukkal Hogy mit értek ez alatt? Amikor szé­lesebbre tárt kapukról beszé­lek, a múzeumi munka meg­újítására gondolok. Arra, hogy újabb tömegeket kell meg­nyerniük, elsősorban a mun­kások, a mezőgazdasági dol­gozók és az ifjúság köréből. A hogyant már tudjuk: a múzeum nem lehet csupán a múlt és jelen értékeinek tár­háza, őrzője. A múzeumnak, mint minden közművelődési intézménynek, a korábbinál céltudatosabb és hatékonyabb nevelő-művelő szerepet ke1, vállalnia az emberek igényei­nek felkeltéséből. ízlésének, tudatának formálásából. Ezt sokféle módon tehetik. Néhány évvel ezelőtt még szentségtörésként hangzott volna, ha valaki azt javasol­ja; rendezzenek hangversenyt, irodalmi műsort vagy éppen filmvetítést a múzeumban. Ma már ez egyre több helyen természetes. Miért? A zene nem idegen a képzőművé­szettől, hanem rokon vele. Ze­nében is el lehet mondani mindazt, amit a festő a vász­nakra álmodik. Sőt. egy-egy jól választott zeneművel ki­egészíteni, fokozni js lehet azt az élményt, amit egy mú­zeum vagy tárlat megtekin­tése nyújt a látogatónak. Vagyis az oly sokáig féltve rőrzött csendet a muzsika sem­miképpen sem bontja meg. legfeljebb újabb élmények forrásává teszi. Gondoljunk csak a Magyar Nemzeti Ga­léria vasárnap délelőtti hang­versenyeire, vagy a szentend­rei Kovács Margit-kerámia- gyüjtemény udvari koncert­jeire! És ugyanez vonatkozik a többi társművészetre is. Az. hogy Ferenczy Noémi vág. Barcsay Jenő munkásságát bemutató filmet vetítenek a szentendrei Ferenczy Múze­umban — az alkotók s a mű­vek jobb megértését \ segíti. A zebegényi zenés, irodalmi programok újabb művészet­kedvelőket toboroznak. Az Ady Endre életéről szóló iro­dalmi vetélkedő is minden bi­zonnyal újabb barátokat sze­rez majd a múzeumnak Rác­kevén. A falakon kívül Természetesen, nem csupán a társművészetek segítségével tehetnek szert új látogatók­ra múzeumaink. Ezt a célt szolgálják például azok — a napokban zajló — tárlatveze­tések, amelyeket ipari és me­zőgazdasági üzemeink szocia­lista brigádjai számára szer­veznek Aszódon, Szobon, Szentendrén, Nagytarcsán és másutt. A szakember értő — s főleg közérthető! — magya­rázata ugyanis lényegesen többet nyújt annál, ameny- nyit az átlagos múzeumláto­gató kiolvashat az eléje tárt művekből, alkotásokból. Az is segíthet az új láto­gatók toborzásában, ha a mú­zeum kilép falai közül, s egy- egy gyűjteményét egy-egy ipari vagy mezőgazdasági üzembe viszi. E törekvésben az aszódi Petőfi Múzeum jár az élen. Ebben a hónapban például az ikladi. Ipari Mü- szergyárban és a Galgaparii Termelőszövetkezetben a Gal- ga menti hímzéseket és szőt­teseket mutatják be. Újszerű kapcsolat van ki­alakulóban a múzeumok és az iskolák között is. Ennek keretében egyre több helyen — Szentendrén, Pencen, Rác­kevén és másutt — múzeumi órákat rendeznek, amelyeken múzeológusok tartanak elő­adásokat. A ceglédi Kossuth Múzeum munkatársai óra­vázlatok formájában dolgoz­ták fel a Ceglédi évszázadok című kiállítás anyagát, s küld­ték meg a város valamennyi iskolájának. Prükner Pál GRÁNIT, FAL, TERRAKOTTA Szervdtiusz-szobrok Solymáron Csoóri Sándor József Attila-díjas költő nyitotta mer; a Kolozsvárott élő, romániai Állami-díjas Szervátiusz Jenő szobrászművész kiállí­tását a solymári Apáczai Csere János Művelődési Házban. Szervátiusz Jenő különös ember, nagy művész. Elődei kovácsok, kerékkészítő iparo­sok voltak — ő maga is a kerékgyártó mesterségtől ju­tott el az Állami-díjig. Ko­lozsvárott született' 1903-ban. Első szobra a Judit és Holo- fernesz 1924-ből. Párizsi ta- tanulmányútja után a kolozs­vári főiskolán tanult — már 1929-ben látta műveit a bu­karesti közönség, később Ko­lozsvárott és Budapesten is önálló kiállításon mutatko­zott be többször is. Csíksom- lyón tanított a 40-es évek­ben a Népfőiskolán, később a kolozsvári főiskolára nevez­ték ki tanárnak — tizenöt or­szág őrzi műveit. Ebben is lemérhetjük termőerejét, energiáját és jelentőségét. Szobrai olyan realizmus je­gyében fogantak, melyek a maguk lírai hevével az egyén és a közösség humanista át­alakítására törekednek. Eb­ben rejlik szépségük, szolgá­latuk. őszinteség, tisztelet, mélység hatja át eszmékben erős és megalapozott formáit. Mindezt Szervátiusz Jenő nemcsak Keatstől, hanem Kájoni János, a máramarosi szőnyegárus, faemelők, csán­gó asszony, székely favágó ismert és névtelen életművé­ből tanulta, ők sokan és a hegyek, Nap, Hold lett s ma­radt az ő mestere. Kiemelkedő műve a Hargi­tai pásztor, akinek társasága a sok állat, s ahogy nyakába veszi a juhot, ahogy az a lá­bához hengergőzik, ebben a szelídségben éri el a nyájőr­ző emberségének felsőfokát. A határozottság és ä szelíd­ség egyúttal Szervátiusz Jenő karaktere. Szobrai nemcsak szobrászi, hanem emberi ér­ték. Ez az, ami közös Jókai és Tamási Áron tömbbe fa­ragott emlékművészete, to­vábbá Illés Anna, a Madon­na, a Székely emberfej és az önarckép című alkotásaiban. Szervátiusz Jenő érzésvilá­ga, eszmerendszere, hivatása alakítja szobrainak külalak­ját. Művészete hiánytalan szoborcsalád, minden külön változat egymás testvére is — a szervátiuszi állandóság jegyében. Tamási Áron hir­dette, hogy az ember azért él, hogy ..valahol otthon le­gyen a világban”. Szervátiusz Jenő szobrai tapintattal Irá­nyítanak, hogy szüntelenül hazaérkezzünk. A solymári kiállításon a tisztaság, az erő fogad — a hegyek békéje, erdőben dol­Szervátiusz Jenő Jókai Mór születésének 150. évfordulója alkal­mából készített emlékműve előtt. wJiiátle ment Szalad idő Mivel is telt a tegnap este? — kérdezzük néha magunktól, s néha mások is kérdezik tőlünk. És bizony nem mindig tudunk határozottan felelni. Meglehet, hogy néhány óra tartalom nélkül, igazolatlanul kirepült az életünk­ből? De hát végtére is nem volt semmi különösebb dolgunk, üres esténk volt, a megérdemelt sza­bad időnk — védekezünk. A szabad idő pedig a napnak az az időszaka, amelyben az egyén teljesen szuverén módon választja meg elfoglaltságát. En­nek a majdnem tudományos meg­határozásnak az alapján akár fel is menthetnénk önmagunkat. Sőt folytathatjuk is: ezt az időt tet­szés szerint pihenésre, szórako­zásra, ismereteink bővítésére, mű­velődésre és sportolásra használ­hatjuk fel. Csakhogy ha az em­lített esték programja nehezen szorítható be a kategória csopor­tokba) akkor zavarba jövünk. Mert szembe kell néznünk a sza­bad idő céljával; hogy fizikailag és szellemileg felfrissítsük önma­gunkat,’hogy értelmes foglalatos­sággal formáljuk egyéniségünket: hogy tudásban és erőben gazda­godjunk — ide tolakszik a tudós- kodó meghatározás: személyisé­günk kibontakoztatásának lehető­sége a lényeg. így talán már nem Is tűnik ellentmondásnak, hogy az egyéni belátásunk szerint eltöltött sza­bad időnek nagyon erős közössé­gi, társadalmi vetülete van. Szo­rosan összefügg szakmai, munka­helyi teljesítményünkkel. Itt nem­csak a szó szerint vett társadalmi hasznosságunkra kell gondolni, hanem arra is, hogy éppen a munkánk az, amelyben egyénisé­günket leginkább kibontakoztat­hatjuk. Találkozik tehát a két körív: a szabad idő gazdagítja az embert, aki ezzel munkájában, alkalmasabbá válik társadalmi hivatásának teljesítésére. De hát mivel is töltjük szabad időnket? Horgászással, munkával a még több pénzért, kártyázással, hétvégi ház csinosításával, poha- razgatással, főleg televíziónézés­sel, miniüveg- és szalvétagyűjtés­sel, olvasással. Színházba, mozi­ba megyünk és kiállításokra, fut­ballmeccsre nézőnek és kapusnak a kisnályára. Nem állítom, hogy a felsorolás akárcsak megközelí­tőleg is teljes. Sőt azt sem, hogy ezen elfoglaltságok közül bárme­lyikei is véglegesen száműzni kellene szabad időhk kitöltésé­ből. A köddé váló szabad órák sorát az aránytalanságok hozzák létre, elsősorban az olyanok, ame­lyek a szabad időt a lehető leg­csekélyebb energia befektetést igénylő szórakozással azonosít­ják. Kinek-kinek saját tapasztalata, a másokkal folytatott beszélgeté­sek és a statisztikák igazolhatják. hogy nincs sok okunk az opti­mizmusra. A munkahelyi, a tár­sadalmi és a családi kötelezettsé­gek után fennmaradó idő — a szabad idő — felhasználása eny­hén szólva is ellentmondásos. Pontosabban nem éri el eredeti célját, nagyon sokak számára semmittevő pihenést és tökéletes kikapcsolódást jelent mindenből. Statisztikai átlag szerint szabad időnk közelítően 40 százalékát (heti 24 órát) televíziónézéssel töltjük és elsősorban főműsor­időben, többnyire Colombo-szintű műélvezéssel. Ma még elérendő cél, hogy minden felnőtt legalább évente 2 (!) könyvet olvasson el. Szeretnénk elérni azt is. hogy a társadalom 10 (!) százaléka rend­szeresen járjon színházba. Több mint 1 millió (!) azoknak a szá­ma, akik nem végezték el 55 éves korukig a nyolc általánost. A szórakozás, a kulturálódás és az önkéntes alkotó szándék között kell jobb összhangot te­remteni. az arányokat — akár . csak fokozatosan is — helyrebil­lenteni. Hogy kevesebb füstbe ment szabad óránk legyen önma­gunk előtt. Hogy műveltségünk ne legyen befejezett, lezárt. Az önmagunkkal szembeni igénveket kell fokozni, hogy személyisé­günk fejlődése lépést tudjon tar­tani gazdagodó világunkkal. A szabad idő adott. jelentősen több. mint másfél évtizeddel ez­előtt. rajtunk múlik, hogv tuda­tos beosztásával igazán hasznos legyen az egyénnek és a társada­lomnak is. Kr. Gy. gozó emberek arcáról olvas­ható harmónia — mely grá­nitban, fában, terrakottában hirdeti a munkával megszer­zett életörömet. Akárkik va­gyunk, akárhonnan érkez­tünk, e művek azonnal hat­nak, szinte érezhetően; jobb közérzettel távozunk. Szervátiusz Jenő formáinak realitásokon alapuló összetett­sége pontos és használható jelet ad számunkra ahhoz, hogy ne csak elfogadjuk, ha­nem gyarapítsuk az élet gon­dolkodással, munkával, csele­kedettel, alkotással növelhető kincsét. A tér minden szög­letét benépesíti a faragott ágy népi jelenetet ábrázoló figuráival, fahordókkal, cipe- kedőkkel, gyökérben megpil­lantott és kifejezett emberi küzdelemmel. Solymár nagy művészt és igaz embert foga­dott — műveinek sugárzása immár Csíktól, Kalotaszegtől Bukarestig és Pilisvörösvárig terjed. Losonci Miklós Agrárszakemberek az ismeretterjesztésért Szekszárdon szombaton be­fejeződött a TIT VII. országos mezőgazdasági és élelmezés- ügyi vándorgyűlése. A máso­dik napi tanácskozáson Klenczner András, az Állami Gazdaságok Országos Köz­pontjának vezérigazgatója, a Magyar Agrártudományi Egyesület főtitkára egyebek közt arra szólította fel az ag­rárszakembereket, hogy még jobban vállaljanak részt a falusi ismeretterjesztésben, s a házikert-tulajdonosok szak­mai tanácskozásában. Dr. Soós Gábor államtitkár, a TIT alelnöke zárszavában gyümölcsözőnek mondotta az értékes programmal meg­rendezett szekszárdi vándor^ gyűlést. TV-FIGYELO Csaszárlatogatás. Amikor Száraz György tv-játékának első képsoraiban fölvonult Győr városának féltucatnyi potentátja, már látnivaló volt: miféle történetnek nézhetünk elébe. A vastag bajszát rán­gató megyei nemes előírásosan bugris volt; a püspök előírá­sosan kenetteljes; a posztóke­reskedő előírásosan számító — egyszóval mindegyikük úgy tett, amint azt olvas­mányélményeink nyomán várhattuk — viselkedési és cselekvési sémák igazgatták valamennyit. Illusztrációnál többet adni, történelmet, sorsokat átélhe- tően fölidézni efféle modell- emberekkel? Hogyan is lehet­ne! A papíron sarjadt — pa­pírősöktől eredő — szemé­lyek eleve alkalmatlanok ar­ra, hogy élettel töltsenek meg egy témájában mégoly érde­kes históriát is, mint Napó­leon -1809. évi Győrben tett látogatása. Az ilyenek lépte nyomán csak szokványmese fakadhat. Szokványmese — szok­ványmotívumokkal: az intri- kus előre kiszámítható intri­káival, a francia császárt ven­dégül látó Lehner előre tu­dott tipródásaival stb., stb. Mindezek után már fölös­leges tovább bizonygatni, hogy Száraz György tv-játékából éppen a témára való ráisme- rés indulata hiányzott. Az a sokat emlegetett élmény, amelyet kíéptelen nem átadni az író. Ennek híján pedig mi más is válhatott ebből a két­ségkívül nem kis dramatur­giai szakértelemmel össze­szerkesztett történetből, mint ami pénteken este a szemünk elé került: színpadismereti le eke fölmondás. Még akkor is, ha legjobb színészeink vál­lalták a zengzetes mondatok elpörgetését (Sinkó László), elsuttogását (Mensáros Lász­ló). Hiába, nem lehet drámává izzítani azt, ami csak áltra­gédia ... Németh László. Mind az ál­talános, mind pedig a közép­iskolai oktatásunk mostaná­ban érkezik el oda, hogy j nem annyira az egyes tan­tárgyak, hanem a tantárgy- csoportok tudnivalóival igyek­szik megismertetni a nebu­lókat: az irodalmi anyagot egy kérdéscsoportként tárgyalják a történelemmel, és a mate­matikáról sem igen eshet szó anélkül, hogy említés nélkül maradnának a számítás-mé­rés fizikai vonatkozásai. Mindez ■ most történik, az 1970-es években, noha a tan­tárgyak közelítését, összebéki- tését, barátságát, már jó három évtizede kitalálta — ki­találta és gyakoroltatta — egy Németh László nevű hódmezővásárhelyi tanár, aki­nek személyében Németh László írót tiszteli és tartja nyilván az irodalomtörténet. ( Nem sokáig — alig öt évig (1945 és 1950 között) — volt ő egyszerű óraadó tanár Vá­sárhelyt, de ez a szűk, fél évtizednyi működése mégis pedagógiatörténeti jelentősé­gű. Hogy mennyire az. arról minden nézőt meggyőzhetett a tv csütörtök esti műsora, amelyben egykori kollégái, ok­tató-, nevelőmunkájának ta­núi vallottak arról: mennyire igaz Németh László önjellem- ző kijelentése: „Tanárnak születtem . Így érvényes, amint leírta: tanárnak született, és nem is akármilyennek, hiszen az em­lített tantárgyösszesítő tö­rekvése mellett még az elkal­lódó tehetségek fölkutatására is futotta erejéből, idejéből. Illyés Gyula, az eszme- és pályatárs mondta el, mikép­pen igyekeztek közösségbe terelni az arra érdemesnek tűnő gyerekeket. „Gyalogta- nítóskodott”, „gyalogprófétós- kodott” — mindent megtett, hogy aki méltó rá, ne vesz- szen el. A szó legszebb értel­mében vett kollégák emlé­keztek meg tehát Korompai Márton képsorában a peda­gógus-íróról. Mindnyájan ugyanazt igazolták. bizony­gatták: nemcsak regény-, drá­ma- és esszéíróként — neve­lőként is méltányolandó ha­gyatékot bízott ránk megőr­zésre Németh László. Akácz László I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents