Pest Megyi Hírlap, 1977. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-04 / 208. szám
1977. SZEPTEMBER 4„ VASÁRNAP %f(u1ap Polgár István: Toldalag'i Pál: Kicsiny darabka szén Az öregember (Riport helyett) Suhogtak a mély árny-madarai, a meleg bepólyált, mint csecsemőt a gondos anya, mentők tört tagot, s az élet fontossá vált, mint a fény., mely lámpáinkat vibrálta körül. Robbantottak... Semmi e füst? Ne hidd! A fej fájdul meg tőle kint s a szív... A levegő fogy. Holt vájat, recseg; a tárnia hirtelen, akár polip, szilánk-karokkal felénk tapogat. Vezet az aknász, biztonság ura; valamit beszél, hátul haladok, nem ér fülemig érthetőn a szó. Egy fal melletti mélyedésbe be! Csille fut el, arconsuhint szele. És itt a szén, a csillogó, merev halom, amelybe nagy vastenyerek markolnak, nyúlnak öblösen alá, zúg a motor, két izzadt, sisakos férfi meg nézi és parancsnokol. Gumicsizmákat öltött, óvatos lábam sarakban, tócsákban tapos, de valahogy most milyen semmi ez.,, Kötődő szóra fúrót ragadok — szívemtől remeg úgy e suta gép? Hasmánt előre, tovább, még tovább, ikrásodik a szénpor arcomon. Ne hagyjuk egymást el, barátaim, titokzatos évezredek halott súlya felettem, rögtön összenyom! Valaki nevet, jóízű, nyugodt nevetés, mint egy szellő-rezdület, s egyszerre minden olyan egyszerű, hétköznapi lett tőle — mintha a nyüzsgő körúton ballagnék haza. Kifelé megyünk, zsebemben kicsiny darabka szén, fúróm termelte szülőföldemnek eleven röge, emlékeztet majd rád, bányavilág, izzik s melenget fogyhatatlanul ki.’ Az őszi esők és a fonnyadt csókok nem kellenek, elbóbiskolok inkább, hogy csakhamar érezzem jólesően magam alatt a meglódított hintát, mely valamikor volt és újra van most nem az időben és nem is a térben, minden érzés elmúlik, hogy sokára valamiképpen hozzám visszatérjen, megszelídülve és átlényegülve; az öreg ember régi dalokat hall s a gyermekkori, régi padra ül le, körülvéve az ellobbant tavasszal. G. Szabó László: Skanzen, figurákkal (Alföldi parasztszoba) Mintha Pompei lávaburka földhöz szögezte volna lábuk, oly némák s merevek e furcsa üveges szemű viaszbábuk. Az asztalnál a gazda. Halvány nagy homlokán a gond-örökség, és a búboskemence alján gyerek ringatja el kisöccsét. Kezében olvasó a virágok — az asszony épp templomba készül. 11 Jaj, mit vétettek, hogy ily átok jutott ki nékik büntetésül? Az idő kinn rohan, de itt benn az ő óráik sohsem ütnek — vádként mered tekintetükben; örök rabjai végzetüknek. Nem pezsdül ölelésre vérük és nem tudják, hogy mik a tettek —■ virrasztónak, mint rég nem élők, akik meghalni elfeledtek. T anulmány Jóba Éva rajza Szántó Péter: Csak ennyit Robiról Hilda hangja törte meg a rövid csendet: — Most mondd meg, mit akarsz tőle?! Marika majdnem leesett a hokedliről, annyira a szélén ült. Megnyalta a száját: — Tegnapelőtt is hazakísért. — Naná, mikor a nyakán lógtál este tízig — Hilda komoran nézett. '— Csak nem enged haza egyedül! Ezt még én se tűrném el! Marika felkacagott, ahogy a színházban látta a Démontól: — Aztán mi közöd van neked hozzá? A konyhában ültek, szépek voltak, tizennyolc évesek, és Robin veszekedtek. Hilda sápadt volt: — Tudd meg, hogy a bálon is egész este velem táncolt. — Miért? Talán a Geszte- syvel táncoljon? — Marika szemét .elfutotta a könny. — Hilda! Nézd, ‘ te csinos lány vagy, miért pont a Robi kell neked?... — Te csak ne sírj, sokkal csinosabb vagy. Bentről kiszűrődött a zene, az a bizonyos popsi-egymás- hoz-verős muzsika. Valaki visítva kacarászott: — Nahát, Robika! Hilda felugrott, körözni kezdett az asztal körül. — Ez csak Mókuci lehet. Csak azt nem értem, ha ő „lelkiekben” huszonöt évesnek érzi magát, mit akar Robitól?... Miről beszéltünk? — Azt mondtam épp, hogy csinos vagy... — Marika intőn fölemelte kezét: — Hilda, légy igazságos! A másik megdermedt rohan tában: — Hát idefigyelj, anyukám! Tudod, mit mondtak nekem általános iskolában a fiúk? Hogy terhes volt a hintalovam! Hiába röhögsz! Marika erősen kapaszkodott a székben, és a füle mellett fekete tincsek rázkódtak a visszafojtott nevetéstől. — Parancsolj kérlek! Nyugodtan röhögj, majd folytatom utána. — Nem röhögök. — S ha ez mind nem elég: a bal szemem egy kicsit kan- csi. 11 e§y gyufásdobozt Marika hajigáit. Földobta, aztán nagy zörgéssel elkapta. Hilda hangja megcsuklott: — Hát akad nekem valaki az életben? Hát kellek én valakinek? Most végre akad egy aranyos fiú... Az istenért, ne dobáld már az a gyufát, mert szétmegyek! Valaki jött. Sanyi volt, elvakult a világosságtól, csaknem beverte fejét a lámpába. — Lányok! — ordítozott lelkesedéssel — lányok, hát ti itt vagytok? Miért nem jöttök be? — Vagytok elegen. Beszélgetünk. — Marika zavartan igazgatott egy ráncot a szoknyáján. Hilda idegesebb volt: — Sanyika, kopj le! Mi a fenét akarsz? — Nem értelek benneteket Buli van, jól érezzük magunkat, ti meg itt kinn kucorogtok. — Mi van bent? — Marika fél szemmel sandított rá. — Nem kerestek bennünket? — Senki. De hát hiányoznotok kéne valakinek? — Könyörgöm, menj már be! — Hilda felugrott. Üjra ketten voltak. — Hilda leült. — Hát jut nekem valami az életben?... Most mit bőgsz?! — Mert én is... egyedül vagyok — hüppögött Marika. — Különben veszekednénk? Kisházi Iván György: Utazás Álomországban Á lomország. Nincsenek határőrei és nincs vámvizsgálat. Könnyen érkezünk, hogy azután végigszenvedjük, vagy örüljük csodálatos világát. Álomország- ban kisdiák vagyok. Izzadok, mert nem tudom tanárom kérdésére az egyszerű választ. Készültem és mégsem tudom a leckét... Felébredek. Felgyújtom az ágyam melletti kislámpát. Egy gyönge altató, hogy azután elinduljak újból Álomországba. Furcsa, most már nagyobb vagyok, előjönnek az első szerelmek. csókok, ölelések, vidám tréfák, csínyek. Az ébredés ilyenkor vidám. Ez az a nap, amikor házam- népe úgy aposztrofál: „ma nem ébredt bal lábbal”. Jön az este, és ülök a legnépszerűbb varázsdoboz előtt, szeretnék lépést tartani a nagyvilág eseményeivel. Meredt szemmel lesem a „Híradót”. Képek sokasága váltja egymást. Valahol háború: bombák robbannak. kis és nagy házak omlanak. Távoli országban nagy fejű. vézna testű, éhező gyermekek. Azután sziréna, s egy autóroncs mellett letakart emberi testek. Már-már abba is hagynám, de nyugtató képek váltják fel az előző képsorokat: új lakótelepek, gyermekjátszóterek, aratnak, vidám fiatalság szüreteli a gyümölcsöt. Most egy kis nosztalgia. (A hetedik iksz velejárója.): de jó is lenne valahol ott kezdeni... velük énekelni, velük szüretelni... Azután jön az esti főfilm. Háborús történet, gyilkolás, embertelenség, vallatások és kínzások, a fasizmus megint betört békés otthonomba. Megyek az ágyamba és nézem a síma fehér mennyezetet, valahogy úgy, mintha egy váróterem sarkában egyedül várnám az induló vonatot. Még késik, de biztos, hogy jön. Már itt is van. Rohan. Alomor- szág felé. Megint gyermek vagyok és ott állok társaimmal iskolánk előtt, ahol még tegnap tanárunk mesélt. Ott állunk, iskolánkon nagy vöröskeresztes zászló. Lovaskocsikról és öreg teherautókról rakják le a sebesültek nyögő-hörgő sokaságát. A fehér kötéseken vörösük az átütő vér, mint a fehér lobogón a vöröskereszt. .. Iskolánkból „hadikórház” lett. Minket hazaküldenek, nincs tanítás. Megyünk társaimmal és semmi öröm a váratlan vakációban. Nincs öröm, mert félve, ki nem mondva, gondolataink ott jár apáinknál, vagy nagyobb fivéreinknél. Este sem ízlik a vacsora, mert magam előtt látom a véres kötéseket, a nyögök és jajgatok sokaságát. Szeretnék Álomországból szabadulni, de lehetetlen, mert jönnek hosszú sorokban mankóra támaszkodva, kopott szürke katonaruhájukban a sebesültek, azután jönnek kis négykerekű alkalmatosságokon a kétlábnélküliek, kezükkel tolják a furcsa kiskocsit, és jönnek hosszan, fekete szemüveggel vagy nélküle tapogatva vakoknak nagyszámú hada, majd még többen néma, fekete kendős asszonyok, kézenfogva gyerekeiket. Ott állnak hosszú sorban egy kiló kenyérért, vagy egy kis kukoricalisztért. Nem indul a vonat Alomországból. Még ott vagyok, ott járok az utca sarkán, már fosziadózó katonaruhákban kolduló nyomorékok sokasága között. Szívemen valami nyomás keletkezik. Talán már jön a vonat és mehetek el Álomországból. De még ott vagyok, még látom a vagonban lakók ezreit. Még látom a vagonok tábláit, rajtuk városnevek, melyeket a földrajzórán hallottunk — de ott a másik tábla, tisztán látom: hat ló, vagy negyven ember. Végre jön vonat és visszaérkezem. Ez az érkezés megint nehéz. Felgyújtom az ágyam melletti kislámpát. Tudom, hogy árt, de rágyújtok egy cigarettára. Nézem a szürkés cigarettafüstöt és próbálom Álomország valóságképét elhelyezni az időben. Bizony több mint hatvan éve... Miért visz a csodaexpressz ebbe az Álamországba? Miért visz? Hosszan forgolódom, legjobb lenne még egy szippantás. Azután valahogy jön egy kis szendergés és reggel fáradtan ébredek. El bennem Álomország emléke. Ilyenkor leveszem könyvespolcomról Krúdy Gyula már időkoptatta „Álmoskönyvét”, hogy kesernyés humorával napomat kissé egyensúlyba billentsem. Sikerült. Felejtem Álomországot. De Álomországtól nem lehet menekülni. Lehet, hogy megint a csodálatos doboz az oka? Hiszen csak lépést szeretnék tartani rohanó világunkkal, ezért megint csak nézem a Híradót, hogy idehozza lakásomba, „a nagy valóságot, az egész világot”. Megint csak háború, katonák vetik magukat a földre, és jönnek a képek úgy, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt. R islámpám ég az éjjeliszekrényen. Tépelődöm, mit olvassak, de már visz is a vonat. Ez az Álomország most még rémesebb. Ott vagyok a mocskos hóval, sárral borított harcmezőn. Félek, mint ahogy akkor féltem. Félek, ahogy fütyül a golyó, ropog a gépfegyver, sivit a vissza nem adható hangján, az ezer darabra szakadt gránát. Körülöttem vér. Sáros, mocskos köpenyemen mások vére hagy foltot. Baj- társam darabokban, tegnap még hazai ízekről, otthon melegéről beszéltünk. öklendezem. Gyomromban rettenetes nyomás. Erre ébredek. Megtörlöm átnedvesedett, hideg homlokomat. Itt, a hetvenedik év küszöbén próbálom álomországi utazásom felejteni és gyomrom fájdalmát csak a napi idegességgel magyarázni. De már nem merem R magamat álomba ringatni. Hiszen álomországbeli utazásomban újra láttam a Dunába rogyott csodálatos hídjainkat, az üszköt, a romot. Ilyen utazás után reggelente lesétálok a Duna partjára. A víz mindig megnyugtat. Lehet, hogy a fiatalságomban eltöltött idők teszik. Hiszen évekig a nagy vizek: óceánok munkásvándora voltam — tengerész. És napi életemre gondolok. Nincsenek összeomlott, megrokkant hidak. Üszkös házromok. Nincsenek! Valóságországban járok. Hétköznapi örömök. Üj házsorok, új gyárak, új könyvek sokasága, kiállítások, szóval: „Élet!" Az örök optimizmus ölel át. Felejtem Álomország utazását. Felejtem, de csak estig, mert a járvány oda ültet a varázsdoboz elé. ámeredek a szobámba hozott nagyvilágra. Elnökválasztás. Szimpatikus fiatalember. Valahol a messzi ország déli vidékéről. Gyönyörű a fogsora. Megtudom, hogy farmer, a gyermekek, felnőttek kedvelt csemegéjét termeli, földimogyorót, hogy vasárnaponként templomba jár. hogy sokszor ő is prédikál a szeretetről, hogy minden embert egyenlőnek tekint, hogy színes bőrű barátai vannak. Szóval jó ember, olyan igaz „jó ember”! és tényleg, ő lett az elnök. Legyen. Életemben hány elnök, hány király, diktátor volt? Nem is tudnám már összeadni. Elnök, jó legyen. Tőlem messze van. De új hírt hallok. És most már valahogy nem tetszik az elnök fogsora, a mosolya. Miért is nem? Ja, megvan. így is kezdődik: ne..., ne..., neutron! Igen, ezért nem tetszik. Lelki szemeimmel látom hűséges kutyámat, fekszik a küszöbön, AMIT őrzött, védett; a néma ház előtt, látom magam és Párom az öreg karosszékben. nem szunyókálunk, már nem! A falak állnak, minden a helyén. Kinézek az ablakon: Nyüzsgő, nevető. szomorú, siető. andalgó emberek. Jaj de jó: ők nem jártak Álomországban. Hilda már megint rohangált. — Hagyd nekem — suttogott Marika óvatosan. — Hagyd nekem a Robit. Úgyis tudod, milyen. Jár velem egy hónapig, aztán gondol valamit és puff ... Hilda összefonta a karját: — Marika! Ezelőtt két hónappal mit mondtál? Aztán Zoltán! Neki meg leadtad, hogy én olyan vagyok, és nem érdemes velem járni, mert mindig beszélek! — Ez nem is igaz! — De elhitte ... hogy én sokat beszélek!.,. — rásandított Marikára. — És mi volt az, mikor a Skarb Ferivel jártam? — Marika ideges, reszkető kézzel babrálta blúza gombját. — Egyszercsak eltűnt, és nem is köszön! — Nem volt igazam? — Hazugság, hogy az apám minden fiút baltával kerget, ha nem vesz el feleségül! Kipukkadt belőlük a nevetés: — Marika, mi olyan hülyék vagyunk! — Hát látod? Egy fiú miatt! És milyen fiú miatt. Esküszöm, hogy krumpliorra van! — És folyton vakarózik! — Mondd, mit akarunk ml ettől? Marika fölállt: — Nevetséges. Egy ilyen jó nő, mint te! — Te is nagyon jól tudod, hogy nem hozzád való. Nem érdemel meg téged! — Akkor most menjünk haza — suttogta Hilda. A , , . . gyümölcsösben ház előtti egész világos volt. A barackfák nagy kortyokban itták a holdfényt, és sápadtak, betegesek lettek tőle. A kertajtó mellett pedig Robi állt. Ildikóval. Jobb kezével átölelve tartotta a lányt.' — Már mentek? — kérdezte rekedten. — Holnapra frissnek kell lennünk. Mentek, ketten kétfelé. Szépek voltak és szomorúak.
