Pest Megyi Hírlap, 1977. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-17 / 167. szám

Közlekedünk... Kedves, de kurtán-furc&án befejeződött riportot készített a Kuckó stábja a dunaszentgyörgyi út­törők kerékpártúrájáról. Pél­dának is jó volt a vállalkozás, ahogy összefogtak és átke­rekeztek a szomszéd faluba (s tették ezt a közlekedési sza­bályok betartásával!), hogy többen menve megsokszoroz­zák a kirándulás adíta élmény erejét. Az utána következő közlekedési műsorban azután mindjárt azt is láthattuk, hogyan nem szabad kerékpá­rozni. Dicséri a műsor e pár percét, hogy ötletesen- irónikusan hívta fel újólag a figyelmet a közlekedés rend­jére, amit pedig nem lehet elégszer megtenni. A szerkesz­tők az oldott hangvétellel nem vették el a téma ko­molyságát, hiszen mindjárt utána bemutatták az Érd mel­letti személygépkocsi—autó­busz összeütközés fotóit, majd megszólaltatták a szerencsé­sen életben maradt — az ösz- szeütközésiben teljességgel vét­len — autóbuszsofőrt. Külföldről érkezett. Elisme­rés jár mindazoknak, akik­nek része volt abban, hogy átvették az NDK televízió­sainak Rhodesiáról — a leen­dő Zimbabwéről — szóló film­jét. A Szabadságra van szük­séged — ez minden kezdő­képe, a síró gyerek arca so­káig megmarad az emléke­zetben. Jelképül egy, a füg­getlenségéért, az emberibb életért küzdő nép harcának. Szép pillanatokat kaptunk az 1976. évi margitszigeti ■nemzetközi gálaestről, érde­kes volt — mint legtöbb eset­ben máskor is — a Delta és tnem volt rossz nyáresti idő­töltésnek (nem utolsósorban Charles Aznavour természe­tes játéka okán) az Egy fran­cia Rómában című, immár másfél évtizedes olasz film­alkotás. Daniss Győző Ki HZ az Ibolya? Dokumen­tumfilmet ígért a műsor, de hiányzott az egyedi jelenség általános szintre emelése. Iga­zán döbbenetes hatása Dé­I Tiesne levelenek volt, amelyet a műsorközlő olvasott feladás után. Emlékezetből idézve egy mondat: Életem tragikus pil­lanatában állt mellém Ibolya, amikor teljesen egyedül vol tam, megszakadt minden kap­csolatom a családdal. Dehát ki is ez az Ibolya? Lehet, hogy csaló, kalandor­nő, az is lehet, hogy pszicho- patológikus személyiség. A ri­port nem dönti el. A felszí­nen ezt Látjuk: egy viszonylag reálisan gondolkodó és két gyermekét egyedül nevelő édesanya súlyos betegsége ki­újul. Albérlőt vesz a lakásba, aki az adventisták prófétá­jának vallja magát. Az álpró­féta szétzilálja a fiatalasszony életét, még két aprócska gyer­mekét is elküldi maga mellől, bigott vallásosságában csak­nem elveszti a lakását is. Vegyük még egyszer a tör­ténetet, pontosabban azit a szálát, amely benne van a filmben, de mellékesen. Dé- nesné magára maradt. A kér­dést inkább úgy kellene fel­tenni: Ki az a Dénes? Sze­relemből elvett egy lányt, aki házasságuk után megbetege­dett. Időközben kétszobás összkomfortos lakást kaptak, született egy kislányuk, és a fiaitaliasszony másodszor is terhes lett. Igaz, akkor már kezdett Ibolya vallási hatá­sa alá kerülni. Férjének ez nem tetszett, és a második gyereket sem akarta. Dénes megoldotta a gordiuszi cso­mót: disszidált. Végleg oda­lökte az asszonyt és két gyer­mekét Ibolyának. Ezért érzem úgy: Dénest kellene megke­resni. Milyen is ez a Dénes? Nem tudtuk meg, mi lesz Dénesné sorsa, hogy van-e remény a fiatalasszony testi és lelki gyógyulására, hogy a gyerekek visszakerülnek-e édesanyjukhoz. Mindez ma­gánügy. Magánügy abban a változatban, ahogy Molnár Margit, Radványi Dezső és ] Dobrai György filmje bemu­tatta. Pedig, ha az alkotók megkísérelték volna mélyeb­ben feltárni az összefüggése­ket, a történet valóban egész­séges nyugtalanságot kelthe­tett volna a nézőkben. Kriszt György Nem hallgattam nagyapámra — Idevalósi erdei emberek voltunk mi Szilárdiak régtől fogva. A dédapám még csak gyalogmunkás volt a gödöllői koronauradalomban, a nagy­apám már előbbrelépett, ta­nult erdésszé lett. Itt élték le életüket, a szentkirályi ke­rületben. De olyan szűkösen, hogy nagyapám megtiltotta a hat fiának, hogy egy is erdész legyen. — Tanuljatok ipart — küldte őket —, akkor úr lesz belőletek. Ür egyik sem lett, az apám sem, de itt marad­tak. Zászlóvivő kőhuszár Beszéd közben egyre pergeti a golyóstollat az ujjai között Szilárdi József, az isaszegi er­dészet vezetője. Gondolatai a múltat járják. — Volt ribilldő otthon, ami­kor még gyerekfejjel bejelen­tettem, hogy én erdész leszek, nekem ezt senki meg ne tilt­sa. Később hányszor, de hányszor gondoltam a nagy­apámra, miért nem hallgat­tam rá. Mert ahogy elvégeztem az iskoláimat, azonnyomban Erdélybe küldtek gyakornok­nak, akkora rengetegbe, hogy egy nap nem lehetett kereszt­bejárni. Volt nekem ott egy vezetőm. Megkövetelte tőlünk, fiataloktól, hogy akár esik, akár a fák repedeznek a fagy­tól, bemenjünk reggel hatkor a központba jelentkezni, még vasárnap is. Amikor az óra ütött, ott álltunk a bejárat előtt. Az egész nem tartott emberenként két percig és ezért kellett naponta hat kilo­métert gyalogolnom. Fiatal koromban nem láttam belül­ről se tánciskolát, se mozit, kevés kis időmben szórako­zásnak ott volt a könyv. Ezt viszont ma sem bánom. — Hanem tudja mit? — élénkül fel hirtelen. — Te­gyünk kint egy fordulót. Suta dolog az élő természetről író­asztal mellett beszélni. Így történt, hogy rövidesen majdhogy nem a lelket rázta ki belőlünk az ütött-kopott terepjáró, ahogy a Szobor­hegyre kapaszkodtunk. Már messziről látszott a szabad­ságharc 1849-es fényes győ­zelmének, az isaszegi csatá­nak az emlékműve. Zászlóvi­vő kőhuszár tekint le a zöld- barna erekkel csíkozott tájra. Közvetlen alattunk sötétlő fa­csoport, azt mutatja először Szilárdi József. — Amint megjöttem a há­ború után, csak néztem, hogy mivé vált minden. Aztán ka­pát fogtam, néhányadmagam- mal megkezdtük a partoldal telepítését. Nem volt sok re­ményünk hozzá, aztán cso- dák-csodája, hajtott a zsírfa, jobban, mint bármikor. A turistáknak építettük Sürgős volt mindez, mert nemcsak a fára volt szükség, hanem meg kellett óvni a ta­lajt a már kezdődő erodálás­tól. Mivel más nemigen volt, zsírfával — fenyőfélékkel — kezdték a telepítést 1947 kora tavaszán. Később mór nem­csak az ő erdőgazdaságuk te­lepített, másutt is, országszer­te, megpezsdült a munka. Egymás között csereberélték a magoncot, a csemetét az er­dészetek. Addigra már olyan jól álltak, hogy amikor újabb 505 hektárt csatoltak a terü­letükhöz, annak a felét ismét makkal vethették be. A tele­pítés eredményeként fokoza­tosan változott, javult a klí­ma, kiegyensúlyozottabbá vált a^ mikrohőmérsékleti in­gadozás. Bábos konferencia Szentendrén Csütörtökön, július 21-én egész napos tanácskozásra jön­nek össze a megye bábcsoport­jainak vezetői Szentendrén, a megyei művelődési köz­pontban. A tanácskozást dr. Szilágyi Dezső, az Állami Bábszínház igazgatója nyitja meg. Ezt követően Hol kezdő­dik a bábjáték címmel, dr. Gesztéi István, főorvos előadá­sára kerül sor. A bábjáték pszichológiájáról Hollós Ró- bertné, az UNIMA magyaror­szági titkára tart előadást. Dr. Sohajda Imréné adjunktus előadásának témája: a bábjá­ték jelentősége az óvodás kor­ban. Az előadások után gyakorlati bemutatókat rendeznek, amely­nek keretében a szentendrei járási gondozónők bábcsoport­ja, a budapesti Bogdánfi utcai óvoda csoportja és a szentend­rei járási óvónők bábcsoport­ja mutatja be műsorát. A tanácskozás keretében nyitják meg A gyermekiroda­lom a régmúlt századokban cí­mű kiállítást a városi ifjúsági klubban. A kiállítást rendezte és megnyitja Imre István, a Pannónia filmstúdió rendezője. Sikeres a népművészeti pályázat A vártnál lényegesen na­gyobb érdeklődés nyilvánult meg a harmadik alkalommal kiírt országos népművészeti pályázat és kiállítás iránt. A kétévenkénti hagyományos se­regszemlére az idén csaknem, hatezer különböző pályamun­kát — 'hímzést, szőttest, fafa­ragást, textíliát, népi díszítésű ékszereket, bőrből, gyékényből, vesszőből készült alkotásokat — küldtek be az amatőr nép­művészek. A szakmai zsűri többnapos értékelés után vá­lasztotta ki azt a mintegy 1800 -2000 tárgyat, amelyet augusz­tus 6-tól 28-ig tekinthetnek meg az érdeklődők a nyíregy- háza-sőötói ifjúsági park kiál­lítócsarnokában. ‘ A mélyzöld levélsátor alatt szinte szentségtörés, hogy az autó motorja megtöri a csen­det. A beton mellett kétoldalt gombakalapok fehérlenek a magas fűben. Rövidesen virág­gal, koszorúval ékített, mohá­val lepett kosinak és néhány újabbnaik tűrő oszlop bukkan elő a fák sűrűjében. Emlék­hely ez is, Szilárdi József egyik büszkesége. Nyolcszáz szabadságharcos magyar hon­véd tömegsírját találták itt meg 1949-ben, lengyel kapi­tányt is temettek ide egyko­ron. A nagyközségi tanács rendezte a területet. Szilár- diék fenn a tetőn a kőszobor körül tölgyből asztalokat, pa­dokat szabtak, szalonnasütő­ket építettek. Saját költségük­re másfél kilométeres beton- utat húztak onnan ide a sí­rokig, míg az erdészet nőbri­gádjai vállalták, hogy télén- nyáron rendben tartják a li­getet. Ekkor állította fel em­lékkövét a Gödöllői Erdő- és Vadgazdaság és elekor készült a turistaút az István király korabeli templomromokhoz. Mindezekért és a 110 hektáros pihenőerdő kialakításáért ju­talmazták Szilárdi Józsefet az erdészeti dolgozók legrango­sabb díjával, a Bedö Albert- dijjal, amit sok más kitünte­tés előzött meg. — Jó látni, hogy tetszik. Gyakran vasárnap, a saját időmből lopva körbejárom a területet. Örülök, ha minél több kirándulót, turistát ta­lálok, nekik építettük a fák alatt a parkot. Lassan híre megy, hogy a pesti oldalon, a zöldövezetben is van jóléti er­dő, az isaszegi. Ami legalább annyi élményt nyújt, mint a másik oldalon a budai vagy a pilisi parkerdő. Három éve kezdtük a berendezést. Éven­te száznegyvenezer forintot Jubileumi nyár • A táj varázsa • Tizenegy tanszék • Újak és visszatérők Már tíz esztendeje! Mintha csak tegnap invitált volna elő­ször Dániel Kornél festőmű­vész Zebegénybe. A szabad­iskola minden különösebb ünnepség nélküli megnyitó­jára. Igaz, nem is lett volna nagyon hol ünnepelni. A mú­zeumpark akkor még olyan volt, mint amikor Szönyi Ist­ván, Kossuth-díjas festőmű­vész — a házigazda — meg­halt. Csupán ösvénykék bon­tották meg az ötholdas dom- bos-völgyes kertet. Az első élmények Akkor is nyár volt. Harso­gó napsütés. Tobzódó színek. Az ég azúrkékjétől a völgy smaragdzöldjéig. A legmaga­sabb dombtetőről leláttunk egészen a méltóságteljesen hömpölygő Dunára. É6 belát­tuk a park kis szurdokait is. Az egyikben, mint fehér már­ványszobor, egy fiatal lány állt modellt. Meztelenségében nem volt semmi természetel­lenes: nemcsak azért, mert festők, grafikusok, szobrászok ülték körül, azért sem, mert itt valahogy beletartozott a tájba. A papírokon, vászna­kon megsokszorozódott kar­csú alakja, ugyanaz volt és mégis más — nézőpont, stí­lus és egyéniség kérdése, ki mit látott meg a modellből, mit tartott belőle fontosnak. Lenn, a Duna-parton tar­ka sátorváros képe bontotta meg a vízpart megszokott ter­mészetességét. Itt vertek ta­nyát a szabadiskola fiatal és korosabb hallgatói. A mú­zeum akkor még többet nem tudott nyújtani számukra, csak a művészet, az alkotás élményét. S hozzá olyan ta­nárokat, mint Hincz Gyula, Pátzay Pál, Somogyi József. fordíthatunk erre a száztíz hektárra. Üjra terepjáró zötyögtet, Dány felé. A Magvető Tsz tu­lajdonában is van 900 hektár erdő, aminek termékeit érté­kesítésre átadják az erdészet-, nek. Egyébként is jó kapcso­lat alakult ki közöttük. Ami­kor például nagy volt a sár, a folyton szakadó eső veszé­lyeztette ősszel a szőlőtermést az erdészetből húsz ember ment át két hétre szüretelni. A tsz — ha kell — gépet ad kölcsön, az erdőgazdaság lo­vainak takarmányt, szalmát Az erdőben kémény a munka — Nézze, az idelátogatónak a táj emlékezetesen szép. Ne­künk, nekem, mindezekkel egyetemben az erdő kemény munka. Ez az öt és fél ezer hektárnyi szépség nemcsak andalít, hanem része a szocia­lista tervgazdálkodásnak, nye­reséges ipari termelést kell folytatnunk. Mi itt kifejezet­ten erdőgazdálkodással fog­lalkozunk, a gödöllői erdésze­tet is magába olvasztó Buda- vidéki Erdő- és Vadgazdaság keretében. A vadgazdálkodás központja Telki, és az együtt­működés tökéletes közöttünk. Két évig — elszámolásra — velük volt az egyik legna­gyobb és leghasznosabb mun­kánk, ott húztuk a harminc- három kilométeres vadvédel­mi kerítést. Az ő nevük, művészi rang­juk fémjelezte az akkor még teljességgel ismeretlen zebe- gényi szabadiskolát. Felidézett emlékek Hol vagytok, ti, régi játszó­társak, ötlik fel bennem aka­ratlanul is a költő verssora. S mintha csaik a gondolataink - ban olvasna Dániel Kornél, aki szinte semmit sem vál­tozott az eltelt tíz esztendő alatt, ugyanolyan fiatalos, de­rűs és tervekkel teli, mint volt első zebegényi találkozásunk­kor, csak ennyit mond: itt. Aztán még hozzáteszi: tes­sék emlékezni. S hogy ser­kentse a nehezen mozduló em­lékképeket, egy régi újságot mutat. „Vertei Bea — olvasom — a Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulója. Karcsú, derűs arcú lány. — Hogy mi hozott ide? A tavasszal olvastam az újság­ban, hogy képzőművészeti sza­badiskola nyílik Zebegény- ban. Pesten lakunk, de van a túlsó pártán, Döntősön, egy kicsiny nyaralónk. Ezért na­gyon hozzám nőtt ez a táj. A másik ok, ami ide vonzott: az ősszel az osztály eljött ide, megnézni a Szőnyi Emlék­múzeumot. Nagyon szeretem Szőnyi István festészetét Nemcsak a múzeumot néztük meg, s benne híres képeit, ha­nem bebolyongtuk ezt a szép­séges, festői ihletésű kentet is. Azóta vágyódom ide. S most, hogy alkalom adódott, már csak a szüleim enge­délye kellett. Számomra az itt töltött napok felkészülést is jelentenek: az érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán szeretném folytatni tanulmá­nyaimat. . Eddig a régi újság. S a ma valósága: Vertei Bea tíz év óta egyetlen nyarat sem mu­lasztott el Zebegényben. Igaz, évek óta már nem diákként, a szabadiskola hallgatójaként jár ide, hanem mint a Kép­A nemrégiben munkába állt fafeldolgozó üzem az isaszegi központban hozzásegítette a gazdaság 110 dolgozóját, hogy biztos jövedelemre számítson. Az elmúlt évben kitermeltek 2500 köbméter akácot és töl­gyet tűzifának, az arra alkal­mas fatömegből kitűzőkaró­kat, útelzárókat és más, me­zőgazdaságban hasznosítható árut gyártanak. Az utóbbi évben már mind kevesebb fi­zikai munkával, mert a nye­reség egy részét a gépesítés­re fordítják. Mas élet kellett Már lassan alkonyodik. Utaztunk ési sétáltunk. Sok munkatársával váltottunk né­hány mondatot, de Szilárdi Józsefről — nem az erdész­ről, nem a munkájáért oly sok elismerést kapott vezetőről —, hanem az emberről, még min­dig nem tudunik túl siókat. — Erről aztán valóban nincs mit mondani — hárítja el a kérdést. —. Elmeséltem, hogyan nőttem fel. Mire azt hittem, na, egyenesbe jutot­tam, jött a háború. Behívtak. Tettem, amit parancsoltak. Hanem a végére már meg­okosodtam. Mire Budára hoz­tak bennünket, én leléptem. Sólyom László alezredes cso­portjába tartoztam, Voith La­jos századosnak voltam a so­főrje. Sok nehéz akcióban vett .részt, mentették a szerencsét­leneket Kihúzza az asztalfiő- kot, fotókópiák, eredeti írások tanúskodnak róla — a fiatal Szilárdi ember volt az ember­telenségben is. — Aztán, végre hazajöttem. Amikor már volt egy kis megélhetésem, megnősültem a falumból. Addig mindig benn éltem az erdőn, a szüleim em­bertől távoli szolgálati laká­sában. De ahogy jöttek a fiaim, láttam, más élet kell már. Szép kétszobás házunk van Isaszegen. és ha van egy kis időm, szívbéli örömöt ta­lálok az unokákban. Komáromi Magda zőművészeti Főiskola tanára óktatja a régi és az új hallga­tókat. Akárcsak Beke Györ­gyi, aki szintén diákként kezd­te itt, s azóta rajztanári dip­lomát szerzett, s az Iparmű­vészeti Múzeum munkatársa. Természetesen, az eltelt év­tized nemcsak a régi hallga­tókat változtatta meg. Szin­te minden esztendő hozott valami újat. Nemcsak külső­ségekben, belső tartalomban is. A sátortábort faiházak váltották fel. Az első évben még csak hatvan festő, szobrász és gra­fikus alkotóműhelye volt két héten át ez a park. Ezen a nyáron viszont már kétszáz- nyolcvannégyen lakják egy hónapon át, s vesznek részt a tizenegy tanszék munkájá­ban. Az idei újdonság az el­méleti tanszék, amelyet Papp Gábor vezet. Egy emberöltő különbség A szabadiskola idei legifjabb lakója mindössze tizeniké. esztendős. Barát Edit június­ban fejezte be az általános iskola hatodik osztályát. Ke­ramikus szeretne lenni, de eh­hez elsősorban & rajztudását akarja fejleszteni. Ezért most még csak alkalmazott grafi­kát tanul. Jövőre talán már az agyagformázáshoz is lesz elég bátorsága... A legidősebb, Horpácsi Imre tsz-nyugdíjas, már életének hetvenharmadik esztendejét tölti. Mesterszállásról jött Zebegénybe. Már tavaly is ez volt leghőbb vágya, de akkor későn jelentkezett. Hogy mi vezette el ide? Minit a leg­több parasztgyereknek, neki is kedvenc időtöltése volt a fú­rás-faragás. Szobrokat, kü­lönféle dísztárgyakat faragott fából, de mindig csak a ma­ga szórakozására. Most le­ányfejet formál agyagból, élet­nagyságban. A tizenkettő és a hetvenhá- rom év között minden kor­osztály megtalálható. Sokan közülük évek óta rendszere­sen vissza-visszatémek. Az érsekújvári Matkovcik Éva már a hatodik nyarát tölti itt. Catharine Nyéki tizen­nyolc éves párizsi diáklány. Tavaly járt először itt, smost újra visszatért. Hogy mi vonz­za Zebegénybe? Művészete élő maradt ■— A magyar gimnázium­nak megfelelő iskolába járok Párizsban. Most leszek majd negyedikes. Tagja vagyok az iskola rajzszakkörének is: a rajzolás, az alkotó munka a kedvenc időtöltésem. Tulaj­donképpen ez hozott el ide, Zebegénybe, erre a csodálato­san szép helyre, ahol nem­csak a táj varázslatos, hanem az emberek is nagyon-nagvon kedvesek. Tavaly a mozaik­készítést tanultam, most vi­szont a festőtanszékre jelent­keztem. Jövőre talán megint mást választok. Mindent tudni szeretnék, ami művészettel kapcsolatos... Élőnek megtartani Szőnyi István művészetét és emléke­zetét, ezzel a céllal kezdte meg munkáját éppen évti­zede a szabadiskola. S ez a cél azóta sem változott. Ami még ezen felül van: a tudás gyarapodása, a látókör szé­lesedése, vagy az, hogy a di­ákból itt érik művésszé vala­ki, már csak ráadás. Prukner Pál TV-FIGYELO

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents