Pest Megyi Hírlap, 1977. június (21. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-02 / 128. szám
ansr MF.crer \ 1977. JÜNITJS 2., CSÜTÖRTÖK Milyen művelődési húsát építsünk? A jövő: a közösségi élei centrumai Hosszabb ideje foglalkoztatja a szakembereket és a közvéleményt egyaránt: milyen művelődési házakat építsünk? A vitához már hozzászóltak a közművelődés, állami irányítói, népművelők, pedagógusok, s akiket különösen érint: a művelődő emberek. Nem a vitázók számát akarom gyarapítani, éppen, hogy niem. Mert, már félő: többségbe kerülnek a szavak. A kérdés felvetése egyébként legalább két ok miatt nagyon is indokolt volt. Kinőttük a 20 —25 esztendeje épült művelődési intézményeket, a korábbiakat meg különösen, S a másik ok: az ötödik ötéves tervben. 2,5 milliárd forintért építhetünk megközelítően 50 művelődési házat az országban. A terv új művelődési házat ígér Százhalombattának, Gödöllőnek és Ráckevénak is. Egyeztetett igények Milyen művelődési házat építsünk? A vita május 26. és 28. között szervezett formát kapott: az optikai, akusztikai és filmtechnikai egyesület színháztechnikai szakosztálya által. Háromnapos konferenciát rendeztek, hogy a kérdésben közelebb hozzák etgymáshoz a véleményeket. A vitában részt vettek a Kulturális Minisztérium és a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének képviselői is. Nem a kérdés végleges megválaszolására törekedtek, nem is a vita lezárására, hanem a színházi kultúra terjesztésének és a művelődési házalckal szemben támasztott igényeknek egyeztetésére. A téma közművelődési fontosságának bizonyítására elég egyetlen adat: az ország lakosságának mindössze 5—-6 százaléka jut el évente színházba. Ezen a nem éppen kedvező arányon sokat javíthatna, ha a színházak többször vendégszerepelhetnének a társulattal nem rendelkező városokban, nagyközségiekben/ Csakhogy, a meglévő művelődési otthonok nagy többsége nem rendelkezik az ehhez szükséges technikai követelményekkel, és ezen a ponton visszakanyarodunk az eredeti kérdéshez. A válaszok két nagy csoportba oszthatók. Az egyik álláspont szerint a művelődési intézményeket színházi jellegű színpadtechnikával kell felszerelni, hogy megfelelő otthont adhassanak a vendégszereplésekhez. A másik véleménycsoportba tartozók álláspontja, hogy a művelődési házaknak csupán részfeladatuk, hogy helyet adjanak a tájelőadásokhoz. Ügy érzem, az utóbbi véleménnyel kellene egyetérteni és nemcsak anyagi okból, nemcsak azért, mert a színpadtechnikai berendezések nagyon költségesek. Hanem, mert a lehetőségeket és az igényeket egyeztetve, olyan művelődési házakra van szükség, amelyeknek nagyterme több művelődési funkció befogadására is alkalmassá tehető. Erkölcsi kopás Megyénk művelődési intézményeinek többsége bizonyos szempontból elavult. A kijelentésben nem azt kell érteni, hogy ezek az épületek mind elöregedtek, rosszul felszereltek. Erkölcsileg koptak el, nem alkalmasak a társadalmi fejlődés teremtette új művelődési igények kiszolgálására. Éppen azért, mert — a hagyományokhoz igazodva — egy-egy nagytetem, színházterem létrehozását tartották szem előtt az építéskor. Példaként említhetjük a pilisi, a táborfalvai, a monori, vagy a dabasi Gyón! Géza Művelődési Házat, s még sorolhatnánk. Ezekben az intézményekben csak elvétve található egy-egy szakköri helyiség, illetve klubszoba. Tehát a kiscsoportos foglalkozásokra ahjg-alig kínálkozik lehetőség. Nem sokkal jobb a helyzet — ismét csak kiragadott példa — Cegléden és Nagykőrösön. Ezekben a művelődési .központokban már több akisterem, de egymástól távol, túlzottan is elszigetelve. A különböző szakkörök tagjai között nehezen alakul ki közösségi kapcsolat, szinte alig tudnak egymásról. Ebből a megítélésből a szentendrei, a. váci és az érdi művelődési centrumok adottságai kedvezőbbek, bár ezek az építészeti megoldások se adnak túl nagy lehetőséget az „otthonná” váláshoz, a különböző érdeklődésű emberek közös szórakozásához, művelődéséhez. A döntés sürgető Végül is egy tartalmi vonatkozásról nem szabad megfeledkezni: a városi, de különösen a nagyközségi művelődési intézményeknek közösségi, közéleti centrummá is kell válni mihamarabb. De egy-két évtized múltán ez természetes igény lehet. S mivel a művelődési házakat legalább harminc-negyven évre építjük — gondoljuk meg: egy modern művelődési centrum körülbelül 50 millió forint —, hasznos figyelni a jövő igényeire. A jövő művelődési központját talán úgy lehetne megálmodni, mint egy könnyűszerkezetes, hatalmas sportcsarnokot: a nagyterme, színház- és filmelőadások, sportrendezvények megtartására is Alkalmas, a szakköri helyiségek mozdítható fal- elemekkel változtatható nagyságúak és az intézmény központja az előcsarnok lenne, kávéházzal, újságárussal, butikkal, a falak mentén képző- művészeti kiállítással. (Az ötletet a váci művelődési ház adta: discóklub volt az előcsarnokban, a nagyterem, a szakköri szobák sötétek és a táncban megfáradt lányok- fiúk unottan lézengtek. Jobbhíján.) Nem szándékoztam a vitatkozók számát növelni, mert a véleményemnél fontosabbnak érzem a kérdés eldöntésének sürgetését. Ez adta a példát ezekhez a gondolatokhoz. Az új művelődési házaknak 1980 végéig fel kell épülni, de arra, hogy pontosan milyenek legyenek, arra még nincs mindenütt végleges döntés... Kr. Gy. Már félidőben siker A könyvhét félidejének statisztikái is a korábbinál nagyobb érdeklődést bizonyítják. A forgalom az elmúlt évhez viszonyítva mintegy 10—12 százalékkal növekedett. Rendkívül népszerűek a könyvheti verseskötetek: a legnagyobb érdeklődés egyebek közt Áprily Lajos válogatott versei és Ladányi Mihály Föld! föld! című kötete iránt mutatkozott. Rendkívül keresett a Vaszi- lij Suksin alkotásait tartalmazó kötet, amely a Harmadik kakasszóra címmel jelent meg. A művészeti kiadványok közül legtöbben Bajkay Éva Uitz mappáját keresték. Nagy példányszámban fogyott Gink Károly—Turánszky Ilona Azerbajdzsán című kötete. Elismerések könyvszakembereknek Tegnap a Fészek klubban az ünnepi könyvhét eseményeként Marczali László kulturális miniszterhelyettes köszöntötte a könyvkiadás és kónyvterjesztés dolgozóit, majd kitüntetéseket adott át. Ötvenhármán a Szocialista kultúráért, hetvenen a Kiváló munkáért kitüntetést vehették át. A belkereskedelem kiváló dolgozója címmel hat, az oktatásügy kiváló dolgozója címmel egy könyvszakembert jutalmaztak. Eljuttatják az olvasókhoz Megtartották évi közgyűlésüket a dabasi járási könyv- terjesztők a járási művelődési ház'klubtermében, hogy az Elmúlt évben végzett munkájukról és az idei feladatokról beszéljenek. Mészáros József, a dabasi ÁFÉSZ 12-es könyvesboltjának vezetője méltatta a vállalati bizományosok munkájának jelentőségét. Kisebb községekben, elszórt településekén a bizományos tevékenysége fontos szerepet kap: eljuttatja a könyvet az olvasóhoz, aki a nagy távolságok miatt, nehezen éri el a könyvesboltot. Az iskolákban, áruházakban, szövetkezetekben, gyárakban, üzemekben dolgozó bizományosok szerény jutalom mellett, gyakorlatilag társadalmi munkában hívják fel tanítványaik, munkatársaik figyelmét a könyvújdonságokra, a klasz- szikus és modern irodalmi alkotásokra, lexikonokra, sorozatokra. A bizományosok teljesítették a tavalyi tervet, összteljesítményük meghaladta a 2 millió forintot. Az 1 százalékos réAz tíjat, az emberit keresik IKERCSILLAGOK Patay Éva műveit Budapesten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében, Tóth Menyhért festményeit a dunaújvárosi Uitz-teremben láthatja a közönség június 19-ig. KÖZÖS BENNÜK, hogy művészetük alapja a megszenvedett emberi tisztaság. Alkatuk és sorsuk, hogy egykoron emberek maradtak, így lettek festők. Abban is közös Patay Éva és Tóth Menyhért világa, hogy ők akkor is vállalták önmaguk egyedi törvényeit, amikor lebecsülték értékeiket. Ezért magától értetődő, hogy felfedezték őket. Őket, akiknél a teljesítmény nem bravúr, hanem az emberi tisztaság természetes kinyilatkoztatása. PATAY ÉVA emberi és művészi nagysága, hogy a vergődésekből fakaszt szépséget, a kínlódást is a megvívott győzelem nyersanyagaként viseli. S az is törvénye, hogy a kezdet bukásait mindig az egyensúly követi, szakadék felett jár, de biztosan. Érett és végérvényes minden gesztusa; a szín és a rajz szolgálatot teljesít. Gyötrött, gyűrött, de igazságból épített Patay Éva esztétikuma. Ahogy a fürdőző figura melilé hajnalt és szénázó lovat telepít, felfedezi, hogy neki fű a csillag. Szomorúsága méltóságteljes. Arányos. Szelíden festi meg sírját, s a körötte nyüzsgő új hajtásokat. De rá még sok munka vár. Egyre mélyebb mesterműveket alkot, s példás azon tapintata, amivel az 1976-os ráckevei kiállítása óta ismét megújult, ez a 77 éves ifjú és sértetlen álmodozó! Csupa új mű, új felismerés, új közlés szikláról, fényről, virágokról, trombitás térről, kezet érintő, érzékeny simogatásról. Nem talmi csillogás, mély finomság összegezi a holdat, a barlangot, a golgotás élet állomásait. Ez a kínlódás örök születés, ez a harmatos szépség alázat; csönd és erős áthajtás fájdalomból a boldogságba. Mindegyik művével csillagokat láp, mindegyikkel szinte észrevétlenül növeli eltévedt emberségünk lassú világosod ását. TÖT1I MENYHÉRT is elsősorban szívünkre hat, nem érzékeinkre. Ö is külde- téses ember. Akár Patay Évánál, felületei távolról egy színre integráltak, melyek közelről szemlélve hallatlan részletgazdagságot tárnak elénk, belső áramlást, mely lassú fokozással alakul sugárzássá. Központ minden. Mindent belülről fest Tóth Menyhért. Minden béke, mert az ő szellemisége maga a béke, s ezért azzá képes változtatni, az árvíz iszonyatát, a hanínónikás magányát, a palántázók névtelenségbe rejtőző robotját. A verőfény még verőfényesebb, mert Tóth Menyhért érintette e ragyogást, minden virág csöndes tűz, lényeges idézet a vulkánikus létezésből, s az élet azonosság, akikor is. ha növényre, ha állatra, ha emberre hangszerelődik. Magatartása, világszemlélete minden következetessége mellett árnyalt, a mi korunkhoz is igazodik. Szüleinek sejtelmes rajzához a tengertől kapta ajándékba az ihletést, a Kanári- szigeteknél, a káposztaszedőkben festészetté, nagyvilággá, XXI. századdá növekszik Miske, ahol élt, Szeged-Móraha- lom, ahol született. Ilyen belső nyomok és épülések tégláival jutott el művészete szép sorjában, egyre nagyobb körben, egyre fontosabb felismeréseket közölve Kiskunhalastól, Dunaújvárostól, Budapesttől Franciaországig — és a holnapig. Losonci Miklós szesedésen felül, amelyet könyvutalvány formájában vehetnek föl, a legszorgalmasabb terjesztők külön jutalmat kapnak. Tavaly a szépirodalmi, tudományos-ismeretterjesztő, politikai művek terjesztésében a legjobb teljesítményt Gráf Ottó bizományos érte el, aki több mint 50 ezer könyvet forgalmazott, ez azt jelenti, hogy az eddigi összteljesítménye meghaladta az 1 millió forintot. -------* Az 1977-es évi feladatok némileg módosultak. A vállalat nem ragaszkodik a forgalom növeléséhez. Azokat kívánja jutalmazni, akik magasabb színvonalú és gazdaságosabb munkát végeznek. Költség- többletet jelent a szállítás problémájának megoldása. A Könyvértékesítő Vállalat csütörtökönként átadja az ÁFÉSZ-nek a kocsiját, amely a bizományosok munkáját is megkönnyíti. A bizományosok ugyanakkor segítenek a szállítás lebonyolításában. A továbbiakban Mészáros József a könyvterjesztők munkájának nehézségeiről beszélt. Elmondta, hogy a kiadók csak annyi könyvet adnak ki, amit a piac és a kiskereskedelem azonnal átvesz. Ugyanakkor ragaszkodnak az egyszerre leadott évi rendeléshez. A bizonytalansági tényező így igen nagy, sok könyv maradhat raktáron. A boltvezetőket ez a tény óvatosságra kényszeríti, kurrens könyvek utánrendelé- sére pedig nincs lehetőség. Sajnálatos, hogy a dabasi csárda előtti pavilon megszűnt. Maga a könyvesbolt nem felel meg a korszerű követelményeknek, a helyiség elhanyagolt, már-már omladozik. Vál lalati telefonjuk nincs. A probléma két éven belül megoldó dik: két lehetőség van. A kedvezőbb az lenne, ha az ABC áruház felépülése után a jelenlegi dabasi vegyesbolt helyiségét kapnák meg. Megoldódnának végre a raktárproblémák, az augusztusi, ’ szeptemberi tankönyvosztályozást nem kellene az iskolák, gimnáziumok szertárában elvégezni. A másik terv szerint a könyves boltot beolvasztanák az ABC áruházba. Ez a megoldás a tér jesztési hálózat felbomlását eredményezné. Az áruházon belül a járási feladatok — úgy tűnik — megszervezhetetlenek. A közgyűlés befejezéseként Varga Imre, a Dabas és Vidéke ÁFÉSZ Szövetkezet politikai előadója adta át a jutalmakat a legjobb munkát végző bizományosoknak. P. Z. HETI FILMJEGYZET Parázsló évek krónikája Jelenet a Parázsló évek krónikája című filmből Mit tudunk a fejlődő országok filmművészetéről? Valljuk be: édeskeveset. A szélesebb közönség elé csak nagyritkán kerül egy-egy afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai országból származó film, s ilyenkor a meglepetés sem ritka, hiszen ezek az alkotások nemcsak valami különleges, számunkra ismeretlen világ élményanyagát tükrözik, hanem bepillantást engednek komoly társadalmi problémákba, történelmi folyamatokba is. Ezen kívül pedig nem ritkán maga a művészi megformálás is igen figyelemre méltó, hiszen ha ezeknek az országoknak a filmművészei saját szűkebb pátriájukban vagy nyelvterületükön kívül is érvényes, figyelmet felkeltő mondanivalójú alkotásokat akarnak létrehozni, akkor ehhez elengedhetetlenül szükséges a modern filmnyelv ismerete is. (Ami bizonyos esetekben már csak azért sem nagy csoda, mert a rendezők, operatőrök nagy filmkultúrával rendelkező országokban tanultak, s igen sokan ott is dolgoztak, jeles filmművészek mellett, mielőtt saját filmjüket megcsinálták volna). Az afrikai országok filmművészete közül az egyik legérdekesebb, leginkább kibontakozó áz algériai: Az országban az elmúlt húsz év alatt végbement alapvető társadalmipolitikai változások nyilván kedveznek is egy nemzeti filmművészet kibontakozásának. Algériában az egyik legfontosabb filmes témakör éppen annak a hatalmas változásnak az ábrázolása, amelyből a mai Algéria megszületett. S itt nem csupán a fölöttébb érdekes folyamat a fontos (bár ez mind az algériai nézőnek, mind az idegen filmlátogatónak igencsak tanulságos lehet), hanem a legjobb művészek arra is törekednek, hogy megkeressék az összefüggéseket, elemzést adjanak az eseményekről, s azt is megpróbálják, hogy filmjeikben a mai Algéria cseppet sem jelentéktelen belső problémái is hangot kapjanak. A most bemutatott kétrészes film, a Parázsló évek krónikája, megkísérli egyesíteni a kétféle — a leíró-elmesélő, és az elemző-feltáró — módszert. Lakhdar-Hamina rendező nagy periódust fog át a filmben: 1939-től, a gyarmati elnyomás, a francia politikai, gazdasági és katonai terror „fénykorától” egészen az algériai nemzeti felszabadító mozgalom kitöréséig, 1954. novemberéig kíséri nyomon hősei — elsősorban Ahmed — útját. Nagyméretű, mozgalmas és gazdag freskó ez a film, melyben — ez szinte elkerülhetetlen ilyen terjedelmű alkotás esetében — feszült, izgalmas, robbanékony részletek váltakoznak számunkra kissé lassúnak, terjengősnek ható képsorokkal. De a film egésze hallatlanul érdekes, mert a rendező (aki egyébként a film egyik fő figuráját, a prófétát játssza is) nagyon gondosan végigvezeti az algériai szabadságmozgalom kibontakozásának útján a nézőt. Megmutatja azokat a társadalmi — és nem kevésbé fontos éghajlati — viszonyokat, melyek szinte 'Melegágyai voltak ennek" a földrész történetében szinte páratlan erővel létrejövő és végigvitt mozgalomnak, s arra is ügyel, hogy mindezt úgy tegye, hogy ne vesszen el az ügy nemzeti jellege. Nagyon algériai film ez, nagyon arab és nagyon észak-afrikai — mégis sok benne a konkrét helyszínen és a konkrét eseményeken túlmutató vonás. Néhány részlete pedig — a vízért való hadakozás, majd a hirtelen megeredő eső képsorai, vagy a tüntetésre gyülekező tömeg ábrázolásának sodró erejű megvalósítása — a legjobb realista hagyományokat idézi. Az énekes elveszti hangját Ez is meglehetősen ismeretlen világokról hírt adó film: Argentínában készült, abban a latin-amerikai országban, melyről nem sok társadalmilag biztatót tudunk itt a vén Európában. A főhős kissé szokatlan: egy — mondjuk így — népénekes, akiben keveredik a mi fogalmaink szerint népszerű előadóművész és az — ugyancsak a mi fogalmaink szerinti — forradalmár. Enrique Dawi rendező,azonban igen jellegzetesen latin-amerikai figurát gyúr ebből a két alaptulajdonságból: az Énekes útja az elnyomott, nyomorgó tömegekből való kiemelkedés útját is példázza, s egyben arra is minta, miképp kell a népből kinövő tehetségnek kapcsolódnia a néphez, s miképp kell tehetsége, képességei, népszerűsége, tapasztaltsága minden cseppjét visszaszolgáltatnia a népnek. A film néhol döbbenetes képet rajzol az argentínai nyomorról, a bányászok különösen nehéz életkörülményeiről, s a nagyvárosi szegénységről. E részek szinte dokumentum értékűek. Hogy máshol túladagolja — legalábbis a mi ízlésünkhöz képest — az érzelmeket, vagy hogy elragadja a vizuális képzelet, s tobzódni kezd a színekben, a kavargásban — ez olyan vonás, melyet több latin-amerikai (így például mexikói, vagy éppen kubai) filmben is megtalálhattunk már. Azt mondhatnánk, ez a túlcsorduló érzelmi hozzáállás, s ez a túlburjánzó fantázia egyik jellemző tulajdonsága a latinamerikai filmművészeteknek — vagy legalábbis igen sok ott készült filmnek. Külön érdekessége ennek a filmnek, hogy a főszerepet egy valóban igen népszerű, s igen rangos argentin énekes, Horaciof Guarany alakítja, s‘ ő írta a film zenéjét is. És hogy az ő filmbeli sorsa, története menynyire jelképes, általánosítható, arra az is utal, hogy a neve is mindössze ez: Énekes. Érdekes, tanulságos, bár kissé terjedelmes- film. A pofon A pofon, mint dramaturgiai tényező a klasszikus ókor vígjátékíróinak is kedvelt eszköze volt már. Gorombább testvérével, a farbarúgással együtt sok mulatságos pillanatot szerzett a nézőknek. Claude Pinoteau francia rendező filmvígjátéka ennél valamivel magasabb rendű humor forrásaként alkalmazza a címadó (atyai kézből „kiröppenő”) pofont, de maga a film így sem több vagy jobb a szokvány vígjátékok átlagánál. Csak a gördülékeny előadásmódja dicsérhető. Takács István
