Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-15 / 113. szám

Kétszáz kilométeren kanyarognak ösvényei Kivirul a Börzsöny Átadták a tejtermelést verseny díjait Sikeres allatárverés az üllői vásáron Többnyire bekeretezve ki­függesztik a falra minden er­dészetben Az erdő fohászát, így szól: „Vándor, ki elhaladsz me.lettam, ne emeld rám ke­zed! Én vagyok tűzhelyek me­lege, hideg téli éjszakában. Én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől és gyümölcsöm oltja szomjúságod. Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja, én vagyok az ágy, melyben fekszel, a desz­ka, melyből csónakod építed. Én vagyok házad ajtaja, böl­csőd fájá, koporsód fedele. Vándor, ki elmész mellettem, ne bánts!” Szép sorok, igaz sorok, ne­kem még se nagyon tetszenek. Túlontúl költői ez a fohász, csinált, az erdő pedig az ele­ven természet megtestesülése szemünkben. Még akkor is, ha mutálunk ember művelte táj az erdővidék, mérnöki pontos­sággal tervezett, irányított munka — mégpedig a legne­hezebbek közül való — szín­tere, s nem bejárhatatlan ős­vadon, dzsungel, zöld pokol. Tavasszal, hajdanán Fellapozom Varga Domokos Erdőkerülőben című munkáját — a szerző eredeti mesterségét tekintve erdőmérnök —, s ezt olvasom: „Eleinte úgyszólván uratlan jószág volt, senkié és minden­kié, boldogé, boldogtalané, lo- vas-falkás vadászoké, bogyó­szedő szegényeké ...” Mármint az erdő, amelyből Mátyás ki­rály halála után törvényerővel kezdődött a falusi nép száza­dokig tartó lassú kiszorítása. 1504-ben királyi dekrétum in­tézkedett erről, melynek szel­lemét egy jóval későbbi 1840- ben keltezett értekezés is tük­rözi : „Alig köszönt be a tavasz ’s alig indul virulásnak az er­dő a’ csavargókat és henyélő- ket már láthatni'az erdőben!” Majd alább: „Szigorú fel­ügyeletet lehetne behozni, hogy ama nép a’ semmittevés alkal­mától lassanként elvonassék ’s beosületesb keresetmódra szokta ttassék.” Tartok tőle, hogy kissé hosz- szasra sikeredik ez a bevezető, hiszen az erdők napja alkal­mából voltaképp a főváros környéki zöldövezet kínálta felüdülési lehetőségekről, pon­tosabban — lévén hogy a hé­ten erről tartottak szabadtéri sajtótájékoztatót — a Duna­kanyar bal partjának fejleszté­si terveiről, a börzsönybeli parkerdőgazdálkodásról akar­nék szólni. De mielőtt erre térnék, hadd maradjak az iménti eszmefuttatásnál, ismét az avatott tollú szerzőre hivat­kozva. Az erdőélésről írja: „Hajda­nán másként tekintettek az emberek az erdőre. Más volt akkor az egész élet. Az erdő nemcsak fával szolgált, a falu­siaknak kiváltképpen nem. Az asszony- és gyereknép tavasztól őszig kijárt az erdőre, főzhető füvekért, turbolyáért, lapuért, csalánért, vadsóskáért, papsa­látáért, mályváért, kákicsért, meg a tátorján lisztes gyö­kéréért, a bodza virágjáért és cserjéjéért, szamócáért, vadcse­resznyéért, málnáért, szederért, vadalmáért, vackorért, berke­nyéért, mogyoróért, somért, galagonyáért, kökényért, csip­kebogyóért, gyógynövényekért, de a vadmadarak tojásáért is. Férfimunka volt az erdei méhészkedés, a tőrrel, csapdá­val való vadfogás, a félvad disznókondák makkoltatása is, de legfőképpen az erdőlés, faizás (ajzás, fajészás), vagyis a favágás és a fahordás.” Megújuló forrás Hogyan élhetnénk, élhetjük ma az erdőt? Adományai természetesen ném vésznek kárba, országos vállalat gondoskodik a begyűj­tésről, feldolgozásról. Világos az is, hogy az egyetlen meg­újuló nyersanyagforrásul szol­gál. Tavaly például az állami erdőgazdaságok, termelőszö­vetkezetek 5 millió 520 ezer köbméter fát termeltek ki, eb­ből az értékes ipari fa több mint hárommillió köbmétert tett ki. Nézem az idevágó sta­tisztikát, kitűnik belőle, hogy másfél évtizede még három és félmillió köbméter volt az összes kitermelt fa mennyisé­ge, s ebből csaknem kétmillió köbméter a tűzifa. A kiter­melt fa rendeltetési arányai­nak megváltozásához alkalmaz­kodva az erdőgazdák értéke­sebb fafajokat, fenyőt, tölgyei, nyárat, bükköt, telepítenek a tarvágás után csupaszon ma­radt dombhátakra, oldalakra, amint ezt Gáspár Hantos Gé­zától, a MÉM erdészeti és fa­ipari főosztályának helyettes vezetőjétől hallom az említett sajtótájékoztatón, s még né­hány adalék ide kívánkozik, erdészetünk jellemzésére. Mindjárt elsőként, hogy az or­szág erdőterülete egymillió 556 ezer hektár volt tavaly, a tel­jes terület 16,7 százaléka. (Köz­bevetve jegyezük meg: a Pest megyei erdőségek összes terü­lete, valamivel több mint 102 ezer hektár, az erdősültség, mi­ként ezt szakszóval említeni szokták, 21,7 százalékos.) A tervek szerint az ezredforduló­ra az ország területének húsz százalékát borítják az erdők. A felszabadulás előtt 130 mil­lió köbméter, most 200 millió köbméter az ország élőfakész­lete, akkor három-három és fél millió köbméter fát termel­tek ki, most hétmillió köbmé­ter az erdőmunkások évi telje­sítménye — az ipari igény en­nél egymillió köbméterrel több —, 2000-re a terv kilencmillió köbméter. Változó szerepben A tájékoztatót Királyréttől macskaugrásnyira a bajdázói tavacska partján felállított te­tőborította étkezöhely gyalult padkái mellett hallgattuk. Szí­vesen telepednek ide a kirán­dulók is, kivált, ha eső szemer­kél, vagy erősen tűz a nap, s örömmel fogadták a hegymá­szó, erdőjáró emberek az erdő- gazdaság gondoskodásának egyéb jeleit, a rönk ülőkékkel körberakott szalonnasütőhelye­ket, gömbfából összerótt zsin- delyes — esőtől oltalmazó — kuckókat, terebélyes fák hű­vösében elhelyezett pihenőpa­dokat. , Makóy Oszkár, az Ipolyvidé_ ki Állami Erdő- és Fafeldolgo­zó Gazdaság igazgatója, egy­szersmind házigazda említi, hogy a Börzsöny déli részén, mintegy 16 ezer hektáron fo­gadja parkerdő a kiránduló­kat. A teljes terület 30 ezer hektár erdő, amelyet öt esz­tendeje igyekeznek vonzóvá tenni a természetjárók szemé­ben. Mi kell ehhez? Hét esztendeje rendelet írja elő, hogy növelni kell az erdők úgynevezett közjóléti szerepét. Az emberi környezet megóvá­sának igénye gyökeres válto­zást hozott az erdőgazdálkodás­ban. Előtérbe került az erdők biológiai és szociális rendelte­tése. A különböző érdekek ösz_ szehangolása korántsem egy­szerű feladat. A sokoldalú er­dőhasznosítás helyes arányai­nak megteremtésekor mérle­gelni kell a terület környező fekvését, fal aj adottságait, fa­állományának összetételét és minőségét, vadjának értékét. Számos egyéb tényezőt figye­lembe kell venni: a környezet- védelem kívánalmait — az er­dők eróziógátló, légtisztító, éghajlatmódosító, vízgazdálko­dást szabályozó hatását — mindezen túl pedig azt, ami semmiféle mércével nem be­csülhető: az erdő üdülési érté­két. E dolgokat összevetve döntenek arról, hogy — akár egy erdőgazdaságon belül — mely erdészetnek tűzik célul elsősorban a fagazdálkodást, hol jelölik ki a vadrejtő-neve- lő, avagy a kirándulásra fenn­tartott erdők határát. Az ország első parkerdeje a pilisi volt. Nevezetességeit, lát­ványosságait aligha kell is­mertetni, hiszen országos hírű idegenforgalmi hely, túlzás nél­kül mondhatjuk, mintaerdő­gazdaság. Nemcsak, hogy ked­velt a kirándulók körében, kissé már túlzsúfolt is. Teher­mentesítésére , viszont itt a Börzsöny, alig ötven kilométer­re a fővárostól, a Dunakanyar bal partján. Parkerdővé fej­lesztéséről 1965-ben hoztak kormányhatározatot, amely le­szögezi: „a Börzsöny-hegység­nek a Nagybörzsöny, Irtáspusz- ta, Kóspallag, Királyrét, Diós- jenö útvonaltól északra, a Nagyvölgyig terjedő területré­szei tájvédelmi területek, ame­lyeket a vadászat, a természet- járás és a téli sportok részére, kell alkalmassá tenni. Biztosí­tani kell, hogy a Dunakanyar­ban levő erdők üdülés, piV.e- nés és természetjárás céljára is alkalmasak legyenek.” A lombpalást ___________________ re jt ekén ' Valahol olvastam, hogy, ha a Pilis a főváros tüdejének egyik fele, akkor a Börzsöny a másik, a nagyobb tüdőfél. Sétálgatunk a zöld tüdő bal felében, s közben fülelek a há­zigazdákra. Miközben hallga­tom, mit kínál a Börzsöny a főként Budapestről, de a kör­nyező településekről is érke­ző turistáknak — hogy csak két dolgot említsek: kitűnő síte.repet a Nagyhideghegyen és a Magas-Taxon, ahol sok­szor még áprilisban is tartja magát a hó, a lesiklópálya csaknem két kilométer hosz- szú, tavasztól késő őszig pedig hegymászótúrákat ugyanide, vagy a 939 méter magas Csó­ványosra —, mondom, mi­közben a börzsönyi erdő di­cséretét hallgatom, azon tű­nődöm, kár ide a szó. Tölgyesek, ezüstös bükker- dők között kanyarog az út, a tisztásokon vadvirágok, a rit- kás széleken fényes levelű vadcseresznye nyurgul, saj- meggy ágaskodik, a galago­nyák, berkenyebokrok kö­zött fanyar füvek illatát hord­ja a szél. Az egyik nyiladék­ban vadetető — szabadtéri já­szol — juttatja az ember eszé­be, hogy e. völgyekkel szab­dalt tájon kincset rejt az er­dők lombpalástja, a sűrűben szarvas, vaddisznó s a Korzi­káról idle telepített vadjuk, a muflon éli életét. A sok harc­ban edzett, vastag nyakú, kor­mos bikák fejékét, növekvő agancsát még bolyhos kép­ződmény fedi, a rifkás tisztá­sokon csíkos malackák szala- doznak anyjuk után, majd csak később váltják irhájukat vörhenyesre, utóbb feketére. Mindebből, persze, semmit nem látni, csupán a hangok szűrődnek ki az erdőből: har­kály pergeti csőrét a fatör­zsön, időnként megszólal az erdei kronométer, a kakukk. Hallom, többen ja vallották; kerítsenek körül egy erdő­részt vadaskertnek, hogy a ter­mészetjárók megtekinthessék, miféle vad él a Börzsönyben. Hát, ki tudja ... Hajlok arra, hogy az efféle látványosság­nak, ismeretgyarapító lehe­tőségnek az állatkertekben a helye. Elkíséri a társaságot egy fia­talasszony, a gazdaság egyik erdőmémöke — később a ne­vét is megtudom, Kurucz Jó- zsefnének hívják, s az igazga­tó megemlíti: most szerzett környezetvédelmi í mérnöki oklevelet is. Ö mondja: arra nagyon ügyelnek, hogy az er­dő erdő maradjón, mert a parkerdőben mérlegelni kell az esztétikai szempontokat is. Az új telepítések során gon­dolnak arra, hogy változatos, szép legyen a parkerdei kép: a tölgyesekbe fehér törzsű nyírfát, szürke nyánat, kései meggyet, hársakat, vöröstöl- gyet, s külön-külön fajta cser­jét telepítenek. Mindamellett a fagazdál­kodás sem elhanyagolandó — évente 120 ezer köbméter a fe­lépítmény —, nincs igazuk azoknak, akik minden tarvá­gás láttán berzenkednek, hogy a legszebb oldalakat le- kopaszítják, hiszen a régi sarj- erdők — gyökérről nőtt er­dők — helyébe értékesebbet telepítenek, igaz. már inkább fiaink, unokáink örömére. Másrészt az erdő képéhez hoz­zátartozik az erdei munka látványa is. Ez a gondolat nem tőlem származik, Ku- ruczné fogalmazta így, amint a fakitermelés egyik színhe­lyére érkeztünk déltájbian. A sisakos fadöntők kezében Sthil-fűrész sdvalkodik. Rez- dülnek az ágak, reccsen a törzs, dől a fa. A kidöntött fá­kat legallyazzák, a szabvány szerint méretre vagdalják. Könnyen forgolódó, csuklós derekú erdei traktor csörlőne szerelt lánccal húzza dőlés- irányha a törzset, majd ki­vonszolja az egész rakományt az útszélre, ahonnan teher­autók viszik a szállítmányt a fűrészüzembe. Kemény mun­ka ez még így is, a bányászo­ké, kohászoké után talán a legnehezebb, mondják a faki­termelők. Tisztul az idő, fel­szakadozik az eső utáni pára. A gallyakból erős tüzet rak­nak, s még messziről is látni, amint a keskeny füsitpántli- ka a kék magasság felé ka­nyarog. Való igaz. Az erdő látvá­nyához ez is hozzátartozik. Igazat adok a mérnökasz- szonynak abban is, hogy a ki­rándulók figyelmébe kell aján­lani a börzsönyi falvak népi emlékeit, históriáját. Elég csak Nagybörzsönyt említe­ni, a falu gyönyörű, román, gótikus, barokk templomait, néprajzi múzeumát, vízi mal­mát, s az egykori nemesfém- bányászat maradványait, az elhagyott, beomlott tárókat, melyekből az 1400-as évektől a XVIII. századig aranyat, ezüstöt hoztak napvilágra. De erről már Balassagyar­maton, az erdőgazdaság köz­pontjában beszélgetünk, mel­lékesen. A téma ugyanis, mit teremtettek eddig a parkerdő­vé nyilvánított tájrésizen, s mely tervek várnak megvaló­sításra. Íme, az öszegezés! Jóllehet, a Börzsöny első­sorban a gyalogos turistáké marad — bejárható ösvényei, mintegy 200 kilométeren ka­nyarognak —, de gondoltak az autós turistákra, illetve a gép­kocsival érkezőkre. Törökme­zőn és a Nagymaros feletti Vi­lágos-rét között a visegrádi­hoz hasonló panorámautat építenek, melynek első szaka­sza csaknem teljesen elké­szült. Az útépítésre eddig 14 millió 663 ezer forintot köl­töttek. Költséges vállalkozás ez, drágább is, mint ahogyan eredetileg tervezték, mivel a három méter széles kitérők­kel ellátott út helyett végül is hat méter koronaszélességű épült. Az egyéb parkerdei beren­dezésekre 4 millió 389 ezer forintot költöttek eddig. A tervek szerint felújítják a ki­rályréti úttörővasút pályá­ját. Szélesebb nyomtávúra építik a síneket, ez előrelátha­tóan 53 millió forintba kerül majd. Természetesen ezekhez a beruházásokhoz, miként a kisvasút fenntartásához is, számottevő állami támogatást kap az erdőgazdaság. Az idén hétmillió forintot, a pilisiek után a legtöbbet. Szó esik még sok mindenről, a külön­böző fafajokat, -cserjéket be­mutató tanösvényekről, sí- és ródlipályákról, a leendő erdei múzeum tervéről, tájvédelmi körzetről, terv egyeztetés ékről, buktatókról, a Dunakanyar Intéző Bizottság támogatásá­ról... Élni kell az erdővel Egyszer csak megjegyzi Ku­rucz József né: a környezeti ártalmakat semmi más nem védheti ki, a civilizációs gör­csöt semmi más nem oldhatja, mint a természet. S amikor riasztó példákat hallunk az emberi környezet szennyező­déséről, törekvésekről értesü­lünk, melyek az iparosodott társadalom és az élővilág agó­niájának megteremtését szol­gálják, akkor eszünkbe kelle­ne, hogy jusson: milyen sze­rencsés helyzetben is vagyunk, kétmilliós fővárosunkat erdők veszik körül, élvezhetjük a humanizált természet jóté­kony hatását, csak élnünk kell vele. Élni az erdővel. Apor Zoltán A Dóra-majori kiállításon a látogatók megismerkedhettek a leg­korszerűbb háztáji agrotechnikával, köztük a fóliasátras termesztési módszerekkel. Koppány György felvétele Érkezett a sok nép a vásár­ba már jóval a 10 órai kapu­nyitás előtt, jöttek a buszok, a megye minden részéből, de távolabbról, Bácsból, Szol­nokról, egész gépkocsikaravá- nok fordultak Üllőről a Dóra- majori útra, jöttek a gazdák, a jószágtartók, a háztáji portá­kon kerteszkedők, ki vásárol­ni, ki tapasztalatokat gyűjte­ni, meg nézelődni, jól eltölte­ni a napot. S nem hiába, mert bőven nyílt alkalom az oku­lásra, s látványosságban sem volt hiány. A háromnapos me­zőgazdasági tájkiállítás és vá­sár fő attrakciója kétségtele­nül a tenyészállat-árverés volt. A majorság füves, körülkerí­tett jártatótér ácsolt korlát­ját majd bedöntötte a tömeg. Az első sorban — nyilvánvaló — azok szorongtak, akik ki­váltották a piros tárcsát, je­lezvén vásárlókészségüket. Huszonkilenc üszőt vezet­tek föl, magyartarkát, s Hols- tein-frízzel nemesített, feke­tével, barnásvörössel tarká- zott, finom formájú állatokat. Ez utóbbiaknál mutatkozott a legnagyobb érdeklődés, e sok tejet ígérő jószágokért folyt a legelszántabb licitá­lás. Kora délután rendezték a díjkiosztó ünnepséget, Laka­tos Tibor, a Pest megyei Ta­nács elnökhelyettese adta át a kisgazdaságok tejtermelői versenyének díjait. Mégpedig két kategóriában. Az egyik rangsor az értékesített tej mennyisége alapján készült, s ebben Fazekas Mihály, hat te­henet tartó albertirsai gazda lett az első, aki tavaly 26 ezer 156 liter tejet szállított a gyűj- tőcsamokba. A három máso­dik díjas ifj. Deák József Ör­kényi, Oprea Viktorné sorok­sári, Pallaga István vecsési gazda, a harmadik helyezet­tek Sponga Ferenc Örkényi, Vörös Mihály péceli és Szent- péteri Balázs nagykőrösi gaz­da. A második kategóriában az egy tehéntől fejt, illetve ér­tékesített tej mennyiségét bí­rálták el. Ebben az első díjat a tópiógyörgyei Ladányi Sán­dor vehette át — az egy te­héntől fejt 6803 liter tejjel —, második díjat kapott az ugyan­csak tápiógyörgyei Varga Já­nos, a szentmántonkátai Fo­dor Károly és az abonyi Pász­tor Ferenc, harmadik díj ju­tott a kiskunlacházi Józan La­josnak, a szentmártonkátai Szűcs Istvánnak és a hernádi Hliva Józsefnek. A díjkiosztó ünnepségen dr. Hadházy József, a Pest me­gyei Állattenyésztési Felügye­lőség igazgatója ismertette a megyei szarvasmarha-tenyész­tés helyzetét, elmondván, hogy az egy tehénre jutó tejter­melés alapján a második hely­re került az országos rang­sorban Pest megye, a teját­lag meghaladta a 3100 litert A kiállításon több megyei kistermelő tenyészállatát is bemutatták, elbírálták, részint a zsűri, részint a közönség. Ki­adták a kiváló kistermelő em­léklapot is. A vásáron ma, vasárnap is várják a látogatókat a kiállí­tók — 25 vállalat, intézmény, termelőszövetkezet —, vala­mint megtekinthetők a háztá­ji gazdálkodást megkönnyítő eszközök, kisgépek, tájéko­zódhatnak az állattartók a legújabb takarmányokról, a kisállattenyésztés módszerei­ről, s lehet vásárolni palántát, szőlőoltványt, facsemetét. Szó­rakozást ígér a lovasbemuta­tó, a fogatverseny, délután pedig szakfilméket vetítenek. A. Z. ÖSSZEVONÁS UTÁN Új feladatok a Monorí Kefegyárban Jól kezdődött a Monori Ke­fegyár termelése ebben az év­ben. Pontosabban jól ahhoz képest, hogy egy újabb „csa­ládtagot” kellett befogadnia. A tavaly született döntés ér­telmében ugyanis hozzájuk csatolták a Fővárosi Műszaki Kefegyárat. Egyelőre a bu­dapesti részleg még az eredeti telephelyeken dolgozik, de 1978 végéig kiköltözik Monor- ra, ezzel a budapesti gyár végérvényesen megszűnik. — A műszaki kefegyártás nem volt nálunk sem teljesen ismeretlen — kezdte a beszél­getést Krupánszky László fő­könyvelő —, ennek ellenére eltart majd egy darabig, míg sikerül alkalmazkodnunk a másfajta követelményekhez. A kitelepítés elkezdődött már, a legfontosabb gépeket folyamatosan szállítják Mo- norra. Már amelyek elhelye­zésére lehetőségük van. A ré­gi, korszerűtlen kis műhe­lyekbe ugyanis az újabb be­rendezések bezsúfolása nehe­zen megy. Átmeneti megol­dásokkal próbálkoznak most. egyes gépeket (amelyeken az éves szükségletet bizonyos kefefajtákból már elkészítet­tek), leállítanak és ezek he­lyére kerülnek a nagyobb so­rozatokat gyártó berendezé­sek. A gyár bővítése azonban már elodázhatatlan feladat, és 1978-ra, a tervek szerint elkészül, saját kivitelezésben, egy újabb kétszintes épület. A műszaki kefegyártás át­vételéhez, 1978-ig mintegy 250 emberrel kell jelenlegi (Mono- ron dolgozó) létszámunkat nö­velni, mivel a fővárosból munkaerővel nem számolhat­nak. — Az összevonás célja tu­lajdonképpen az is volt — mondta Krupánszky László —. hogy a szelektív iparfejleszté­si politika keretében, néhány kisebb üzem felszámolásával, illetve kitelepítésével a nagy ipari vállalatok részére újabb munkáskezek szabaduljanak fel a fővárosban. — A szükséges munkaerő egy részéről mi a bedolgozói hálózat kiépítésével szeret­nénk gondoskodni. Egyelőre úgy tűnik, hogy jelentkezőben nem lesz hiány. Probléma lesz még. hogy a nagyméretű mű­szaki kefék gyártása nehéz fizikai munkát is igényel, s szabad férfi munkaerőnek már — enyhén szólva — Mo- noron sem vagyunk bőviben. H. Sz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents