Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

1977. ÁPRILIS 10., VASÁRNAP

M.tr

trrcm

A Pest megyei Emlékérem birtokában A hétköznapok pedagógiája

Pest megyéért! Ez az érem felirata, azé a kitüntetésé, amellyel a társadalom, szűkebb pátriánk lakossága megbecsülését fejezi ki. A Pest megyéért Em érem birtokosai, a teremtő munka bármelyik területén dolgozzanak is, igyekvésükkel, szakmai felkészültségükkel, tudásukkal rászolgáltak az elismerésre, avagy a művészetértők csodálatára, a betegségből fölgyógyult emberek hálájára, a tanítvány tiszteletére ... Életükkel példát mutatnak, munkájukkal a közösséget gyarapítják. Róluk szólnak az alábbi sorok.

Az idén Szob nagyközség lakosságának is odaítélték a kitüntetést. A helybeliek — társadalmi munkaóráiban megmutatkozó — áldozatkészségének elismeréséül. ' A nagyközséget április 3-i számunkban mutattuk be.

A közösség teremtő erejével

Portrét szerettem volna írni Bakó Károlyról, a MÁV Dunakeszi Járműjavító Üzemi Vállalat igazgatójáról, de udvariasan kitért a kérés elől.

— Én úgy érzem, hogy az a kitüntetés, amit ugyan személy szerint én kaptam, az egész üzem kollektívájának szól. Több mint két évtizede élek közöttük, higgye el nekem, hogy így igaz. Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy talán még Dunakeszi sem lenne város, üzemünk nagyszerű munkáskollektívája nélkül. Hogy mire alapozom ezt? Ez a település legrégibb üzeme: tavaly ünnepeltük fennállásának ötvenedik évfordulóját. Azt, hogy ez a kollektíva csak az elmúlt három évtizedben mennyi társadalmi munkát vállalt, nem tudnám számokban megmondani. Inkább csak tényeket sorolok: részt kértek és vállaltak az orvosi rendelő, a munkásszálló, a százötven személyes óvoda és a napközi otthon építésében, a bölcsőde bővítésében. Ez a kollektíva — annak ellenére, hogy jelentős létszámhiánnyal küzdünk — évről évre maradéktalanul teljesíti tervét. És ez a kollektíva képes arra is, hogy a vállalati lakásépítési alap összegének növelésére kétszázhúsz ezer forintot termeljen egyetlen kommunista műszakon.

Hogy mitől ilyen nagyszerű ez a kollektíva?

— Ennek több összetevője van. Az egyik: családi gyár vagyunk. A helybenlakóknak több mint fele családostól itt dolgozik, férj, feleség, gyerek. Ez nagy összetartó erő. A másik: száznégy szocialista brigádunk mintegy kétezerötszáz dolgozót tömörít. A harmadik: az alapító gárdát nagyszerű fiatalok váltották fel. Az itt dolgozó átlagéletkor jelenleg harmincöt év.

A felnőtt életüket kezdő fiatalok meggyökereznek itt. Miért? Az első perctől kezdve érzik: az üzem a magáénak vallja őket. Ezért épült a közelmúltban a szakmunkástanuló kollégium, a hozzá tartozó étkezde. Most öltözőmosdó és tanműhely épül a számukra. Aki végez, helyet kap a munkásszállásop. Rövidesen hozzákezdenek a fiatal házasok házához: a régi pnunkásszállóból alakítanak ki huszonkét

lakást. Vállalati támogatással kilenc esztendő alatt kétszázharminc lakás épült. Jelenleg hatvan újabb fiatal kaphat kamatmentes építési kölcsönt. Bölcsőde, óvoda, napközi otthon már van. Vállalati üdülő is Balatonlellén. S évente kétszázan pihenhetnek az NDK-ban, Csehszlovákiában és Lengyelországban — vállalati beutalóval. Nem véletlen tehát, hogy az a fiatal, aki itt kezdi felnőtt életét, nem kívánkozik el innen.

Másoktól tudom, nem az igazgatótól, hogy mindebben neki mennyi része van. Ö csak annyit mond, hogy Dunakeszi és az üzem nélkül már nem tudná elképzelni az életét. Pedig nem a maga jószántából jött ide huszonnégy esztendővel ezelőtt az egykori vasesztergályos, a párt küldte. Igaz, akkor már mérnöki diploma volt a zsebében. Bakó Károly jött és maradt. Nem bánta meg. A kívánsága csupán annyi: innen szeretne nyugdíjba menni öt esztendő múlva. ■«!<.<: •• ■----<-*-1,

Cs

aknem negyedszázada Csobánkán dolgozik a Gyógypedagógiai Nevelőintézet igazgatójaként.

— Ne csak rólam írjon, hanem az intézetről, a munkatársaimról. Nélkülük én semmire sem mentem volna — kezdi a beszélgetést Koncz Dezső, és ez nem álszerénység a részéről, hanem a munkatársak tisztelete, szeretete, a kollektív munka nagyrabecsülése. — Ezen a pályán csak az marad meg, aki a sikertelenségek, a próbálkozások, a szürke hétköznapok pedagógiájában optimista marad és hisz abban, hogy a legelesettebb gyerekben is van érték, pozitív vonás, amire építeni lehet. A nevelésben, a nevelhetőségben való hit — ez a gyógypedagógia alfája és ómegája.

Míg hallgatom, agyam a Megszállottak című magyar filmre, annak hőseire asszociál. Koncz Dezső is ilyen ember: hivatásának, a gyógypedagógiának az elkötelezettje, megszállottja. A felesége is itt tanít, a fia is, a menye is. Mi ez, ha nem megszállottság?

— Én még abban a szerencsés helyzetben, megtiszteltetésben részesültem — folytatja —, hogy az intézet névadója, dr. Bárczy Gusztáv a főiskolán tanárom volt. Tőle tanultam a munkaszeretetei, a humánumot, az optimizmust. És a nevelőtestület sok-sok tagja is Eárczy-tanítvány. ök az a bizonyos mag az intézetben, akikre építeni lehet. Nem hiszi el, de nálunk nincs fluktuáció. Innen nem mennek el a pedagógusok, pedig többségük mindennap Budapestről utazik ide, Csobánkára. Itt csak akkor üresedik állás, ha valaki nyugdíjba megy.

Végigmegyünk a termeken, hálószobákon. Ízléses heverők, a gyerekek készítette kézimunkák, játékok, rend, tisztaság mindenütt. Százhetven gyerek él az intézetben, köztük 75 állami gondozott. Kísérleti jelleggel már óvodai tagozatot is nyitottak. Mindössze hat óvodás korú állami gondozottjuk van, de pedagógiai szempontból sok újat jelent a kicsikkel való foglalkozás.

— Nekik kell a legtöbb szeretetet adni, az állami gondozottaknak. Képzelje el, piciny gyermekkortól kezdve sorakozóval ebédelni, mosdani, lefeküdni. Nos, mi ezt a zártságot igyekszünk feloldani. Nálunk az ajtók, kapuk állandóan nyitva vannak. És mégsem szöknek el a gyerekek. Bizonyos kockázatot vállalunk, de megéri. Megfelelő felkészítés után még Pestre is elengedünk közülük jónéhányat. Sajnos, akadnak lelketlen emberek. Volt olyan gyerekünk, akivel a pomázi állomáson az ösz- szes régi újságot megvetették, és egy országos menetrendet is rásóztak. A kudarcok sosem törnek le bennünket. Mindig újra kezdünk mindent. Ha látná, vasárnaponként mennyi régi tanítványunk jár vissza ide. Van olyan, aki már szakmunkástanuló, de a szünidőket mindig nálunk tölti. Ez ad értelmet a munkánknak.

A falu hűséges orvosa

Összeforrott a gárda

két, s hogy addig a termelés se szenvedjen kárt, a többiek még jobban ráhajtottak. Bá- gyon Károly mindig az önkéntes segítők között volt, maga is végig dolgozott jó néhány napot, szervezte a társadalmi munkákat, a munkásokat, s azokat, akik helyettesítik őket. És ami a legfontosabb, hogy néhány év után olyan csapat szerveződött a bányában, melynek tagjai nem a saját zsebükre, hanem a közösségre gondolnak. S ez a kitüntetett legnagyobb érdeme.

Most apróbb betűk kellenének, hogy ilyen kicsiny helyen is elférjen mindaz, amit dr. Varga Lászlóról, Szigetszentmiklós körzeti orvosáról el kéne mondani. Pedig szívem — s mások javaslata — szerint csupa nagy betűvel írnám le a szerénységről, hivatástudatról tanúskodó válaszokat, amelyeket a hetvenkét esztendős, derűs-kedves ember adott munkájáról, életéről. Az utcát, ahol a rendelő épült, s ahol lakik, dr. Lengyel Lajosról nevezték el..,

■■ j ,— Vele együtioggy időben jöttünk- ide. Júniusban lesz negyvennégy esztendeje. Ö vólt az OTI-orvos, én meg a községi. Szegény, fiatalon meghalt. Negyvenhat évesen.

— Korán fejeztem be az iskolákat. Tizenhét voltam, amikor érettségiztem, huszonhárom esztendős koromban orvos lettem. A nagyapám példája lebegett előttem mindig. Ercsiben körzeti orvosként dolgozott, szerették, tisztelték az emberek. Már az egyetemen elhatároztam: falura jövök.

— Szigetszentmiklós lakóinak többsége a mezőgazdaságból élt, bár már akkor is sokan jártak be Csepelre, a nagy gyárba. A körzetem azóta a falunak ez a belső területe, a léAz emberek bizalmára építve

A városi embernek többnyire nincs szőlője, kertje, amiben gyönyörködhetne: ezt én ültettem, én metszettem, nekem termett a kiló- nyi szőlőfürt, az öklömnyi alma. Talán ez is az oka, hogy mint a sajátjában, sétál a parkban, gyönyörködik a középületekben, lakótelepekben, a gyárakban. Joggal teszi, különösen akkor, ha mindezekhez nemcsak mint városlakónak, hanem mint építőnek, tevékeny lokálpatriótának is köze van. Bágyon Károly, a váci cement és mészmű bányaüzemének művezetője Alsóvárostól TJjdeákvárig akármerre is jár, csupa olyan épületet lát, amelyekben jelképesen neki is van egy-két téglája.

Kezdte még valamikor 27 éve, kisfiúként a régi Gábor József úti általános ^iskolában, amikor az úttörők hozták rendbe az elhanyagolt udvart, javították a málladozó vakolatot, építettek maguknak kézilabdapályát. Dolgozott mai munkahelye, a DCM építésénél, barátaival együtt ott voltak az új kórház alapozásánál. Bágyon Károlynak is sok év után csak a napokban jutott az eszébe mindez, amikor magában töprengett azon, mivel érdemelte ki a rangos kitüntetését, a Pest megyéért Emlékérmet.

Miközben Koltai Imrével, a DCM igazgatójával és Fordán Tiborral, a gyári pártbizottság titkárával várjuk, hogy beérkezzen a bányából, számadást csinálunk, mit tett a város legnagyobb üzeme a városért. Erről ritkán esik szó — panaszolják —, éveken át inkább csak arról hallottak, hogy szennyezik a levegőt, száll a por a deákvári lakótelep felé. De a lakótelepet jórészt ők építették.

Az utóbbi években egyre inkább összeszokott, összeforrott a bányában dolgozó gárda, hívni se kellett őket, maguktól is mentek oda, ahol segíteni lehetett. Küldték a munkagépeSzinte véletlen volt, hogy 1965-ben egy pályázat eredményeként éppen Pest megyébe, Hernádra került Cserháti Pál. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerezte meg diplomáját, aztán visszament szűkebb hazájába, Győr-Sopron megyébe, egy kis szövetkezetbe, mezőgazdásznak. Ősei — ameddig vissza tudja vezetni családfáját — valamennyien agrár- szakemberek voltak. Nagyapja a század elején a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia legnevesebb tanárai közé tartozott. Öt is hívta az egyetem rektora: nyugalmas állást, kockázat nélküli életet ajánlott. Mégis a bizonytalant, a sok munkát ígérő főmezőgazdászi állást választotta,, a hernádi homokon. Talán bizonyítani akart? Maga sem tudja.

Mikor odakerült, veszteséges volt a szövetkezet, a tagoknak se tudtak fizetni. A vezetőség nem volt képes megbirkózni a gondokkal, újat választottak. A tagság őt bízta meg az elnöki teendőkkel.

— Nagy kitüntetésnek éreztem ezt — mondja —, hiszen alig egy év után választottak meg elnöknek. Sok éjszakát áttöprengtem, hogyan lehet talpraállítani a szövetkezetei, hiszen mindenki ezt várta tőlem. Az emberek bizalmát mindennél fontosabbnak tartottam és tartom ma is. Élni kell vele, de visszaélni megbocsáthatatlan bűn. Szerencsére voltak és vannak az új iránt fogékony munkatársaim, akik értik a dolgukat és nagyszerű emberek. Együtt tettük, amit tettünk, közösen vállaltuk a kockázatot, s a tagsággal, a közös gazdasághoz tartozó települések lakóival együtt örülünk az eredményeinknek. Az elismerés nekik is szól, bár személy szerint nekem címezték. Maguk közé fogadtak az emberek, megbíztak bennem, segítettek, s ezért munkával, tettekkel igyekszem kiérdemelni a jövőben is a bizalmukat.

Tizenegy éve még a homok határozta meg a gazdaság termelési szerkezetét. Bár tisztában voltak azzal, hogy a tagságot nem tudja eltartani ez a föld, mégsem vállalkoztak az újra. Ma már azonban mindössze négyféle növényt termesztenek, szinte teljesen gépesítve. Az akkori 400-zal szemben mindössze

8—10 ember dolgozik a határban a traktorosokon, gépkezelőkön kívül. Viszont a paneles építési módot, amelyet ők alkalmaztak elsőként, az egész országban használják, nemzetközi hírnévre tett szert a baromfitenyésztésük és feldolgozójuk, s május 1-re átadják a korszerű, évi 25 ezer sertést feldolgozó húsüzemet.

Mi történt közben Cserháti Pál életében? Szinte minden Pest megyei fórumon ismerősen cseng a neve, de tagja a Pest megyei agráregyesület elnökségének, a Mezőgazdasági Könyvkiadó szerkesztő bizottságának is. Szívesen foglalkozik a fiatal szakemberek képzésével. A Március 15. Tsz gyakornoknevelő gazdaság lett. Személyesen is sokat segít a Kaposvári Mezőgazdasági és a Számviteli Főiskola hallgatóinak képzésében.

Fiatal ember Cserháti Pál, tele tervekkel, elképzelésekkel. S már szinte az is biztos, hogy tovább él a Cserháti név a magyar mezőgazdaság történetében, örömmel újságolja, hogy 14 éves fia biológusnak készül.

lekszám sem sokat változott, 2800-ra tehető. Igaz, annak idején még szinte mindenkit ismertem, ma már egyre több az olyan jött, maradt, mint jómagam. És inkább az ipar jellemzi ezf a települést.

— Mondják, hogy mindig biciklivel jártam a betegekhez... Hát, amikor én még kocsira ülhettem volna, rosszak voltak az utak... Az autó fontos munkaeszköze az orvosnak, de én meg közben kiöregedtem a gépkocsivezetésből. így marad a kerékpár, de ha helyettesítek, ha távolra kell kerekezni, bizony fárasztó.

— A betegellátás színvonala nagyot emelkedett az elmúlt három évtizedben. Szakorvosi rendelő van a község területén, a magam munkája is könnyebb lett. Azelőtt mindent egyedül kellett elvégezni, most asszisztens, írnok segít.

— A falu, amelyet én is megszerettem, befogadott. Voltam tanácstag, s szinte természetszerűleg a Vöröskereszt vezetője, s igyekeztem a tisztségekkel járó kötelezettségeknek eleget tenni.

— Kitüntetés? A mostani előtt kétszer az Egészségügyi Kiváló Dolgozója, a Munka Érdemrend ezüst fokozata és a Felszabadulási Emlékérem elismerésben részesültem. Pest megyéért annyit tettem, amennyit a faluért. Ősszel nyugdíjba megyek, hiába, ennyi idő után kicsit megfárad az ember, de mint mások is mondják: ha újrakezdhetném, újra csak a gyógyítás szolgálatába állnék. Kedvemre való hivatást vállaltam, s ezért érzem elégedettnek magam.

— Jó érzés, ha végigmegyek a falun, s az emberek szeretettel köszönnek, megkérdik: hogy tetszik lenni, doktor úr?

A rendelőintézet ajtaján tábla: dr. Varga László, hétköznapokon 8-tól 11-ig rendel. Több napon délután is. Kijár a körzet fekvőbetegeihez, tanácsadást tart.

A kitüntetetteket bemutatta j

Baumaain László, Csulák András, Kiss György Mihály, Prukner Pál és T. Ágoston László.

Képek: Bozsán Péter

I