Pest Megyi Hírlap, 1977. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-30 / 25. szám

I9T7. JANUÁR 30., VASÁRNAP %/ßUap A fiam kis híján nyolcéves volt, amikor megharap­ta egy kutya. Osztálytársai diadallal kísérték haza a tér­ről. — Az Adi küldte rá! — kia­bálták. — Az Adi. A dolog nem látszott veszé­lyesnek. Át sem szakadt a nadrág, csak nyálas volt. De a gyerek lábaszárán halványli­la félkörben nyomot hagyott a kutya felső fogsora. Lemegyünk a körzeti ren­delőbe, határoztam el. Ott van a tér sarkán. A gyerekcsapat visszakísért. Mert olyan nagy­ra van a kutyájával — magya­rázta egy koravén kislány. A rendelő előtt erélyesen elbú­csúztam tőlük. Csalódottak vol­tak, hogy nem csődülhettek be velünk. Vékony, fiatal orvosnő foga­dott. Megnézte a gyerek lábát, azután a szék karfája- után ta­pogatott, belebújt halványkék kardigánjába. — Tessék bevinni a sebészet­re. Csak három villamosmeg­álló. Utam piszkos keze megille- A tődötten simult ideges te­nyerembe. Akkor most előbb még haza kell mennünk, az ap­ja munkaadói igazolványáért. Anélkül nem fogadnak a ke­rületi rendelőben. Gyerekko­romban — dohogtam az úton — falusi doktor bácsinak min­denhez kellett értenie. Az nem passzolhatott tovább a szakor­voshoz. A portásnő közölte, hogy több számot ma már nem ad­hat ki a sebészetre. Opálüveg­fal választotta el tőlem. Be­beszélvén hozzá a köralakú nyíláson, a tényállást röviden ismertetve, megállapíthattam, hogy jóétvágyú lehet. Valósá­gos spájzt rendezett be magá­nak a kalickájában. Volt ott felbontott üveg méz (kiskanál állt benne), zsírpapírban tö­pörtyű, selyempapírban rétes. Azt csipegette az üveg mögött. — Ja? — mondta. Odafönt már takarítottak. Csizmás öregasszony törölget- te a követ. Eltűnődtem, vajon már indulásra készen húzta- e fel a csizmát, vagy abban van egész nap. Vajon nem kötele­ző-e a rendelőben az utcai ru­hát levetni. Ráértem ajz igazga­tó-főorvos helyett megváltani a kisvilágot: ültünk az üres emeleten egy pádon, a Sebészet feliratú ajtóval szemben, ame­lyen még ez a felirat is áll: Kopogással ne zavarjuk a ren delést! Érzéseim azt súgták ugyan, hogy odabent most nin­csen rendelés, de a tilalom ha­tott. — Azt mondta a kutyának, fogd meg! — szólalt meg vá­ratlanul a fiam. ÍTibágyasztott a csend. A csizmás asszony némán tevékenykedett körülöttünk. Végre kimyílit az ajtó. Felpat­tantam. — Majd a kollégám — mondta a fehérköpenyes fér­fi, sztetoszkóp fekete kábelével a nyakán. Visszaültünk. Amikor aztán bejutottunk, és bediktáltam az adatokat egy kartonlapra, továbbá egy nagy könyvbe és megállapítot­ták, hogy a gyermek apjának munkaadói igazolványa lejárt, hiányzik belőle a legutolsó pe­csét — sor került a kutyahara­pás megtekintésére is. A sebész ölébe vette a gyerek lábát, megnyomkodita. — Ezzel kérem, fölösleges volt idejönni — állította le a gyereket, s állt fel maga is. — De azért opportunus lesz meg­érdeklődni, be volt-e oltva az a kutya. Bár nagyvárosi állat­nál remélhető, ugyebár. Azt az igazolványt meg tessék érvé­nyesíttetni. Ismét kint voltunk az utcán. Fel kell hát hívnom az Adi anyját. Már csak azért is, ne­hogy legközelebb nagyobb baj származzon a kutyasétáltatás­ból. Wem könnyű ügy. Alig is- 1' merem, egyáltalán nem ismerem, szülői értekezleten találkoztunk csupán. Szép asz- szony, kissé nagy darab ugyan, erre mondják, hogy királynői termet, aranyszálakkal futta­tott bronz konttyal. Tegeznem kell, igen, mi anyukák tegező- dünk egymással. Nézd, anyu­ka — szokta mondani az osz­tályfőnöknő. — Nem tudom, hallottad-e, mi történt ma délután — kezd­tem óvatosan. Nem, nem hallotta. És miután már hallotta: — Ez hülye — mondta mag­vasán. — Ügy megverem, de úgy... Könyörögni kezdtem. Hogy nem azért hívtam. Csak, hogy megmagyarázza a kislánynak, mi lehetett volna belőle. És ta­lán a többiek is tehetnek róla. Talán cukkolták. Hergelték. Nem tudhatjuk, nem voltunk ott. Nagyon kérlek ... Adi anyukája kifakadt. — Te nem ismered —mond­ta fenyegetően. — Megjátssza a kisasszonyt. De én majd helyrezökkentem a fejét, ne félj. Egyébként, ha valami anyagi természetű kár... ter­mészetesen megtérítjük. Megnyugtattam és' nyugtala­nul tettem le a kagylót. Be­néztem a fiamhoz. Elveszet­ten üldögélt kuglibábúi közt a földön. Még egy tisztességes kutyaharapást sem sikerült produkálnia. Béna hadfiként szeretett Volna reggel, mankó­val a hóna alatt belépni az osztályba. Y7 ígasztalni akartam. Elte­' relni a gondolatait. Az éj­szakája felől sem voltam egészen nyugodt. Ha álmában sikoltozni kezd ...? — Te — mondtam szeren­csés ötlettel —, hiszen neked nemsokára születésnapod lesz. Ideje megbeszélnünk, hogy is gondolod? Meg akarsz hívni valakit az osztályból? Akikkel ma fociztál? Mit szeretnél? Fiam kiürült tekintete meg­telt párás fénnyel. — Kutyát — felelte. Tóth-Máthé Miklós: A szalvéta Gyárfás Endre: Bak-bika-kos-kanördög furkófogú dönyhe dög szakadék-száj, sarjú-szakáll saskeselyű-szemöldök Csonka rönk a szarvatok perzselt szérű arcotok aszály kútja szemetek viharfelhő hajatok Kergessétek kergessétek janicsár-félelmeinket! Ránktámadót szipolyozót sohasem a tökély büntet Mitől magatok is féltek attól reszket ellenságtek merjetek hát megformálni minden megálmodót^ rémet Amíg bent morajlik — rontás amint feltör — igaz forrás! otthoni slafrokkban, őszes ha­jában fémcsavarókkal, feldúl- tan tülekedett be egy asszony. Hatalmas léptekkel közeledett a művész felé, közben egyet­len mozdulattal kapta ki a karmester kezéből a pálcát, aki már éppen inteni akart vele a zenekarnak. A slafrokkos asszony lecöve- kelt G. előtt és az elorzott pálcával a szalvétára bökött. — Tudtam — harsogott bele az áhítatba —, sőt egészen biztosra vettem, hogy megint egy tiszta szalvétát lopsz ki a szekrényből! Mit gondolsz, ki győz mosni rád?! Nagyon meg­felelt volna még az, amit teg­napelőtt Lipcsében viseltél. Fersze neked ez a legkisebb gondod, te csak zenélsz, de bezzeg azzal sohase törődtél, hogy a mosással az én kezem megy tönkre. Nem elég, hogy mosom az ingeidet, a gatyái­dat, minden muzsikálásra még egy szalvétát is?! — De Macám, kérlek... — dadogta a mester —, nem le­hetne ezt inkább otthon ... — NernJ Hogyne! Majd ha­gyom magam ismét lóvá ten­. tun, cl Aciumuit est- ni! Sycímtalansz.or megalla­Németn Miklós tusrajza ♦ menyhez módfelett stílustalan podtunk már, hogy legalább három hangverseny egy szal­véta és nem mindig egy újabb! KIRÁNTOTTA a habfehér szalvétát férje ingnyakából és slafrokkja zsebéből egy gyű­röttet dobott a hegedűre. — Nesze — mondta, miköz­ben szépen, gondosan össze­hajtogatta a másikat —, meg­teszi még ez is, ezek itt úgy­sem azt nézik. De azt meg­mondom, ha még egyszer be mersz csapni, nagy botrányt csinálok! Elégedetten indult kifelé, útközben a pálcát a karmeste­ri pulpitusra dobta. — Kezdhetik — szólt oda a karnagynak —, de aztán ren­desen, semmi diszharmónia, nem szeretném, ha leégne a férjem! Mert ami igaz, hege­dülni már gyerekkorától tud, csak éppen a gyakorlati élet iránt nincs semmi érzéke. Egek — csapta össze a kezét —, én nem is tudom, mit kezdene nélkülem ez a szeren­csétlen?! HETEKKEL ELŐBB min­den jegy elkelt G., a neves hegedűművész koncertjére, és amint a zeneakadémia pó­diumán megjelent a mester, hosszan, melegen ünnepelte a közönség. G. az utóbbi évek­ben ritkábban játszott ideha­za és most ő is kicsit megha­tott mosolygással állt a kar­mester mellett, várva, hogy elcsituljon az ováció. Amikor végre csend lett, G. vadonatúj, tiszta, fehér szalvé­tát gyúrt az ingnyaka mögé, hegedűjét az álla alá szorítot­ta és leeresztett vonóval a karmesterre nézett. A pillanat ünnepélyes, feszültséggel teli és a közönség szinte a lélegze­tét is visszafojtva várja, hogy végre részese lehessen a rég­óta óhajtott zenei élvezetnek. Többen a szemüket is lehuny­ták, mintha ezáltal a fülük tágulhatna tölcsémyire, hogy majd egyetlen aprócska han­got se mulasszanak el. Temp­lomi áhítat, talán ez a legil­lőbb kifejezés, amellyel eze­ket a pillanatokat jellemezni lehet. ES EKKOR a pódiumra ve­zető oldalajtón, a fennkölt ese­B usó járás tárgyat lelve borzongássá csapódik le a szorongás Bak-bika-kos kanördög furkófogú dönyhe dög szakadék-száj, sarjú-szakáll sasikeselyű szemöldök Major János: Követei jönnek Mint földet az eke, szántja szikár arcom anyám üzenete — követei jönnek innen is, onnan is a tündér jövőnek! Lázár Tibor: t Körök és egyenesek Megtaláltalak, mert dühösen kerestem értelmedet, s azt a logikát, mely hozzád vezet. Párhuzamos egyenesek vagyunk, s törvény az, hogy nem találkozunk, mégis van kivétel e szabály alól, és ezért — ha szeretsz — feloldozol. Akorocsai asszonyról Magyar utószó egy szovjet háborús hős alakjához A fasizmus, mint démoni üldöző, nem elégszik meg azzal, hogy a társadalomból csak részeket, rétegeket, osztályokat törjön dara­bokra — életeleme a háború, melybe millió­kat sodor, s az öldöklésének olyan félelmes változatai és sorozatai voltak —, ha csak a második világháborút szemléljük is —, hogy annak életveszélyét, vadságait az irodalom nem győzi visszatükrözni. A költői géniusz még sok évtizedig nem tudja behunyni szemét e borzalmas téma előtt — tajtékzó örvényei­be még sokáig belenéznek íróink közül is fő­ként, azok, akik személyesen jártak a halál partjain, s onnan e sors különös kegyelméből visszatérhettek. Az elért béke legyőzte, polgá- riasította a fasizmus vadságait, emberhez mél­tó jogállapotot teremtett, méltót a nyugodt szellemi alkotáshoz, művészethez, a békés irodalomhoz — harminc esztendővel később... A tenger veszély kellős közepén írni erről a démoni üldözőről, éppen akkor, amikor az ör­vényben forogtak a háború részvevői és a frontmögöttiek életét, szellemi egészségét, ön­tudatát is, mint emberevő óriás fenyegeti a Hitler-fasizmus fegyvert és szellemi bilincseket hordó bandája: életveszélyes cselekedet volt! 1943 tavaszán Boldizsár Ivánnak kivételes bátorsága volt ahhoz, hogy írói tükröt állítson a magyar társadalom elé a Magyar Csillagban közzétett A korocsai asszony című novellájá­val. A szovjet front a novella történetének színtere: a Szovjetunió a szocialista emberség szigeteként emelkedett ki a háború óceánjá­ból, mint bevehetetlen szikla. A szovjet ka­tona szívből utálta azt a vérengzést, ember- és természetdúlást a fronton, ahonnan a Hit- ler-hordák vérszaga áradt. Elsősorban azért véreztek, azért áldoztak, hogy mielőbb meg­szabadítsák a világot attól a szerencsétlenség­től, amelyet a fasizmus az egész emberiségre zúdított. A Hitler-hadsereg kisnapóleonjaival szemben a hazát, a civilizációt, az emberhez méltó munkát, a békét, az alkotó nyugalmat úgy védte a szovjet katona, hogy békevágyá­val az egész emberiségnek tett szolgala­tot az újkor legpróbáratevőbb világháború­jában. S bár a hitlerista pogány emberpusz­títás éppen a Szovjetunió területén volt a leg­vérengzőbb és húszmillió szovjet ember élet­áldozatával járt, a szovjet katonától mégis távol állt, a bosszú, a minden embert felsza­badító általános humanizmus biztosítására rekedett. Emberközpontú Léket akart, mely az egész emberiségnek a legáldásosabb!... Boldizsár Iván ennek az emberközpontú humanizmusnak állított olyan tükröt, amely nem a felső hadvezetésben és a harcos kato­nákban természetesen meglévő és már törté­nelmileg dokumentált emberiség-felszabadító ténysorozatát vetíti az olvasó elé, hanem a névtelen milliós tömegből emelt ki egyetlen egyént, aki a soha idealizmusba át nem csa­pó népi méltósággal ugyanannak az eszmének zászlóvivője, mely a második világháborúban az egész hadsereget szellemileg mozgatta. A történetnek az író meggyőződése és tapasztalata ad mélyen, őszinte alapvonást. Nincs benne egy szó kitalálás. Húsz, nyomo­rultul elfáradt magyar katona autóban küszködik az orosz térségek tágasságával, a végtelen téli hósivataggal. Szenvedéseiket szin­te fizikailag érzékelteti az író. Toldi Miklós nem félt úgy a komor bikától, mint ők a fagy­tól! Ekkor a hóból kimenekülő autó bezöty- tyen egy pici orosz faluba, Korocsába — a ka­tonák pedig — akiket otthon az urak a leg­képtelenebb oroszellenességgel oltottak be — menekülést lelnek a korocsai asszony ap­rócska otthonában. Az író ettől kezdve már egészen másképpen építi a teret. Eddig arra a szokatlan ellen­tétre épített, amit a havas tér végtelensége és az autóba szorult katonák kis világának szű­kössége adott. Bent a házikóban más még a képi beállítás is. A ház olyan volt, mint egy eszményi női cipő — kívül kicsi, belül tágas ... És még nem volt benne más katona, se magyar, se német. Nagyot ugrottam. Egy kis szalma, és megal­szunk benne mind a húszán!... A kemence­ágyról lekászálódott egy májfoltos arcú, pici asszony... Az asszony mentes minden mesterkéltség­től. Lényének nemcsak töredéke a jóság, nyá­jasság, mert a katonák fogadása lelke harmó­niájából eredt. Itt nem arról van szó, mintha az író szeretné a korocsai májfoltos arcú né- ne alakját lágyítani, vagy humanizálni. Az a finom fonal, amit a történet kezdete megadott önmagától, egyenletes lüktetéssel, természe­tesen megmarad, s az író adja tovább a té­nyeket, a krónikás nem magyaráz: az ala­csony aszonyka a húsz magyar katonát lemos­datja, megfürdeti, szinte újrateremti életüket. Ez szuggesztívebb tabló, mint előbb a hóborította sztyeppék képe volt. És egyben mélyebb művészi látomásteremtés az akkori itthoni (1943!) szovjetellenes propagandával fertőzött olvasó számára. Ez a korocsai ma­donna nem isteni kisdedet mosdat, hanem húsz felnőtt, életveszélyes kalandból kiemelt katonának a megmentésével foglalatoskodik! A furcsa történet hősei az alvilág és a halál partjairól érkeztek, s a háború tajtékzó vér­örvénye helyett a mosdószappan habörvényé­ben forgolódnak e különös asszonyi kéz édeni ajándékozó kedvéből! Forró víz, mosóteknő deszkaillata, gőz és izzadtság itt á glória al­kotó eleme! A mosóteknő, amelybe az elseny- vedt, megnyomorodott magyar katonákat tar­kójuknál fogva belenyomja a korocsai ma­donna, emlékeztet a magyar paraszti teknő- re! A teknő elé térdeltetett, odahajlított ala­kok — sorba mind a húsz! — a korocsai néne iránti oltalomkéréssel éli át a forró vízzel megkereszteltetés csodálatos szertartását. Egyikük — a húsztagú társaság egyetlenje — előszedegeti rossz orosz tudásának foszlányait. A félig értett szavak, dörmögő köszönetek zsongásában a sötét szobácskának belül, a lélekben kitáguló fala csodálatos keretbe fog­lalja a figurákat. Az apróka asszony igen finom észlelő ügyességgel tud bánni mind­egyikkel, s nem tudni, hogy a magyar író, vagy az orosz asszony olvasztja-e egybe az orosz miliővel a magyar katonákat, akik zsáneralakok ugyan, de igen találó, gazdag képben vannak itt együtt. A gőzben ide-oda ingó alakból megismerik a va'ódi orosz em­bert, akinek optimizmusa, a családot, az em­bert, a világot, az emberiséget átölelő alapvo­nása. Kedélye a háború, a hideg tél, a fasiz­mus embertelensége érintésére nem hogy csz- szehúzódnék, hanem éppen kitágul! A koro­csai asszony — az orosz ember — békessége, harmóniája a jelleme tövén fakad, és a békét keresi még a rákényszerített háború kellős közepén is. Ne feledjük azt sem, hogy a korocsai asszony félkarú férje kedélyben, bizalomban — miként József, a bibliai ács — a női alap<- hanggal teljesen együtt rezeg, az asszony tet­tének erejét és mélységét csak növeli: ő szol­gáltatja a közeli kútból a katlanba a szüksé­ges vizet. Figurája csak vázlatos vonásokkal, mégis élesen rajzolódik a derengő félhomály­ba. De nem a költő határtalan képzeletéből, hanem a tényekből fejtődik ki, hogy ekkor jön mind a húsz magyart megnémító jelenet! És ekkor — írja Boldizsár Iván — a szavak valahogy elbújtak bennem. Egy ideig hajku- rásztam őket bensőmben, de azután rájuk hagytam. Igazuk volt, hogy eltűntek! Eltűntek, mert a krisztusi lábmosás követ­kezett a korocsai asszony részéről: — Nem, azt nem lehet!... Éreztem, elpiru­lok ... De az orosz asszony nem sokat teke­tóriázott. Ültőhelyemben elkapta a lábamat, és már le is rántotta a csizmát. Oly szelíden nézett reám, hogy megadtam magam ... Ek­kor a teknőt a földre tette ..., óvatosan, cen­timéterenként élvezve belecsúsztattam a lá- . bam. Az orosz asszony odalopózkodott, és ugyanolyan szakértelemmel, mint az előbb a hátamat, beszappanozta és meggyömöszöl­te. Annyira előrehajolt, hogy a feje eltakarta motolla-kezét. Nem láttam mást, csak fény­telen, sötét haját. A forróság a lábamból ki­indulva egyre magasabbra hágott a testem­ben, és mire a szívemhez ért, megteltem alá­zattal ... Még sok idő kellett — 1943 kora tava­szán játszódott a történet —, míg kitavaszo­dott, és a hó teljesen eltűnt a korocsai síkon, és kipattantak a béke rügyei. Amikor meg­íródott, akkor talán még az alkalomszerűség zamata is érződött rajta. Azóta a szocialista emberség szikrázó gyöngyszemévé vált. Akik 34 esztendővel ezelőtt — alig egy évvel a Hitler-fasiszták magyarországi bevonulása előtt — olvasták, észlelték félig-meddig az írás téma-furcsaságán azt a meglepetést is, amellyel a szovjet ember általános humaniz­musa a kiélezetten különös háborús helyzet­ben az író agyába ugrott. Azóta azonban a korocsai asszony a szovjet ember történeti magaslatára emelkedett. Az azóta eltelt har­minchárom esztendő alatt a magyar olvasók milliói előtt a békében bizonyosodott be, hogy a korocsai asszony nem alkalomszerű kivétel­ből emberbarát, hanem tőrőlmetszett huma­nista tagja a szovjet társadalomnak, nem égi intelemre segít, hanem attól az ellenállhatat­lan hatalomtól ösztönözve, mely a szovjet társadalomnak tömegeit hajtja. Harminchá­rom évvel későbbi magyar utószavunkat azért kellett megírnunk, mert ez a novella szovjet olvasót kíván. Nemcsak azért, mert a korocsai asszony valóban nagy alak, hanem mert a magyar író a második világháborúban az igazság kényszerítő hatalmát érezte meg benne, s volt bátorsága ezt az igazságot komp­romisszum nélkül az akkori társadalom elé tárni. Fodor László Ember Mária: Kutyadolog Alkonyat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents