Pest Megyi Hírlap, 1976. november (20. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
nn Meet Kl 1976. NOVEMBER VASÁRNAP rek. A családi pótlék ellenére ezekben az otthonokban félretennivaló forint nem akad, és még támogatással sem tudnak megfelelő házat építeni. A lakásépítő akcióban a korábbi években épített félkomfortos házak után 1973 óta elsők voltak a teljes komfortú házak az érdligeti Dagály utcában, majd az Intéző utcaiak következtek, idén ősszel pedig a Sárd utcában adtak át tíz darab kettő, illetve három és fél szobás lakást, kizárólag a legjobban rászoruló nagycsaládosoknak. Ebben az utcában jártunk. Három évvel ezelőtt, amikor a nagycsaládosok segítéséről megjelent a rendelet, az érdi tanács ismét hozzálátott a felméréshez, hogy pontosan tadják, milyen erőket kell mozgósítani. Felkérték az iskolák vezetőit, a Hazafias Népfront aktíváit és a tanácstagokat, hogy írják össze, körzetükben kik azok a három-, vagy több gyermekes nagy- családosok, akiknek nincsen megfelelő lakásuk. A vártnál is nagyobb szám lett az eredmény. Legtöbbje becsületes, szorgalmas ember. Jobbára csak a férj dolgozik, mert a feleséget otthon tartja a négy-hat, vagy még több gyeHárom és fél szoba boldogság kos férjétől két éve vált el. Három gyerekével havi 700 forintért élt albérletben. — De ha látta volna, milyen albérlet volt az! Lámpafénynél, villany nélkül éltünk tíz évig. Amikor magamramarad- tam, munkahelyemhez, a járási Építőipari Szövetkezethez fordultam. Mondták, hogy segítenek, de az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra, legyek türelemmel. Amíg az építkezés tartott, a gyerekekkel többször elgyalogoltunk, csakhogy lássuk a falakat. Amikor ott voltam, akkor hozták haza a televíziót, amit OTP-részletre vett Kuglernéa Bizományi Áruházban. Kuglerné mutatja a tágas lakást. Az egyik szoba üres. Nem esik kétségbe, tudja, hogy nem túl sokáig marad így. Magyarázza is. — Ez lesz a hálószobánk. Mindhárom gyermekem napközis. Este, amikorra valamennyien hazatérünk, takarítunk, főzünk és főleg tervezgetünk. Boldogok vagyunk, hiszen sokáig tartott a lelki válság a családban. A napirenden levő veszekedések és utána a válás nagyon megviselte a gyerekeket. Ennek ellenére ma is bánkódnak az apjuk után. Tizenegy éves Sanyi fiam állapított meg első lefekvéskor, hogy a Sárd utcai lakók mindegyikét a társadalom segítette. — Nem mondom, esténként még szorongunk egy kicsit. A szoba, a konyha egyaránt a nagy, tágas mezőre nyílik, még csak egy léckerítés sem állja útját senkinek. ra kerültünk... nekünk is jut ilyen szép otthon. ★ Az eltelt évtizedekben hazánkban juttatásokkal, anyagi ráfordítással és összefogással igyekeztek a nagycsaládosok mindenkor nehezebb élet- körülményein segíteni. Ennek a sokfajta segítésnek ma a leg- hathatósabb formája a lakásgondok enyhítése. Komáromi Magda — Amikor a régi lakásban már úgy éreztem, összeroppa- nok, nem bírom tovább, akkor csak becsuktam a szemem egy percre és arra gondoltam, hogy valami jó vár ránk. — Tetszik látad, mekkora lábosokban főzök ugye? De itt már gáz van és a teli fazekat sem érzem olyan nehéznek. A család összjövedelme ép- pencsak eléri a nyolcezer forintot. A négy gyerek napközis az iskolában, a férj és a nagyfiú a munkahelyén ebédel. így is három kiló kenyeret és három liter tejet visznek haza naponta. Egyedül, de nem elhagyatva A szomszéd házban kétszobás otthonba költözött, a három gyerekét egyedül nevelő fiatal Kugler Rudőlfné. IszáVégre napvilág A sokgyerekesek között több a cigány Érden. Még a szokásosnál is jobban törődnek velük és igyekeznek tanítani, tapintatosan elősegíteni beilleszkedésüket a község társadalmába. Azok kaphatnak lakást a nagycsaládosok segítésére szolgáló akció keretében, akik rendes, folyamatos munkaviszonnyal rendelkeznek. Közülük való Bánó János, a Chinoin gyár segédmunkása. A sötétlő estében kinn az udvaron egy kályhát festeget ezüstszínűre, pillanatra hagyja csak abba a munkát. A konyhában temérdek gyerek nyüzsög; öt már a saját lábán jár, a hatodik a kiságyban fekszik. A sógornő gyereke is itt van köztük. A tűzhelyen legalább tízliteres lábasban rotyog az étel. — Évekig vártunk, hogy az ófalui pincéből mi is napvilágra kerüljünk — mondja a zárkózott családfő. Áz egészen fiatal asszony cigarettázik. Nem idegesíti sem a harsogó rádió, sem a zsivaj- gó sok gyerek. A kötélen gyerekruhák száradnak. Lassan a beszélgetés során kiderül, hogy náluk a legkisebb az egy családtagra jutó jövedelem. A gyerekek annyira kicsinyek, hogy az anya munkábaállása szóba sem jöhet. A legnagyobb kislány elérte már az iskolás kort, azonban az orvos egy év halasztást javasolt. — Mi csak úgy élünk együtt. Az uramnak válni kellene, de nem jut rá pénz. Ezért is, meg hogy cigányok vagyunk és én nem tudok írni, olvasni, kicsit félek itt. Nem is nagyon merek sehová elmenni, pedig valamit nekem is csinálni kellene. A lakbér, a részlet akármilyen kicsi, kell hogy jusson rá Azt már megfogadtam, hogy több gyerekünk nem lesz, mert akkor soha nem tudunk feljebbvergődni. Mondták, de igazán nem is hittük, hogy Három ember Budapestről Akik fordítva ingáznak Azt hallva, hogy ingázó, az ember azokra az utasokra gondol, akik autóbuszon, vonaton, HÉV-en, naponta Pest megyéből, a fővárost körülölelő községekből Budapestre járnak dolgozni. Mindennapos vándorlásuk hálás témája rádiónak, televíziónak, újságnak. Már kevesebb szó esik viszont azokról a Budapesten élő emberekről, akik a főváros környékén dolgoznak, ők is ingázók, csak még nem figyeltünk fel rájuk. A Budapestről kijárók túlnyomó többsége értelmiségi. Miért csinálják? Pesten nem tudnának elhelyezkedni? Mi köti őket vidéki munkahelyükhöz? Ahány ember, anmyi- ,féle válasz. fordult elő. Itt rendben mennek a dolgok. — Budapesten élő családja nem sínyli meg ezt a vándor életet? — Nem; Este hatra mindig hazaérek, és tudok a családdal is foglalkozni. — Meddig okot itt dolgozni, Bogdányban? — Nem tudom. De mindig ilyen kiegyensúlyozott munkahelyre vágytam. Nincs szándékomban változtatni. Még Pestre sem. A tanácsi előadó Dr. Csüllög István, a duna- bogdányi Üttörő Tsz jogtanácsosa az idén április óta jár ki mindennap Budapestről a szövetkezetbe. Régi ingázó. Az egyetem elvégzése óta mindössze két évet dolgozott Budapesten, á többi nyolcat Pest megyében. Mostani munkahelyére a pamázi Árpád Szak- szövetkezettől jött át. Saját kocsiján teszi meg ide az utat mindennap. — Mi köti ide a szövetkezethez? — Kicsit messzire kell visz- szamenni a magyarázatért. Az egyetem elvégzése után olyan munkahelyet kerestem, ahol önállóan lehet dolgozni. A vállalati, a szövetkezeti jog- tanácsosi munka mellett kötöttem ki. Itt jól érzem magam, a szövetkezet vezetősége minden segítséget megad munkámhoz. — Ezek szerint régebbi munkahelyén nem így volt? — Ne tegyünk ilyen összehasonlítást Beszélgetésünk kezdetén arra volt kíváncsi, mi van akkor, ha a szövetkezet valamelyik tagjának jogos panaszával szemben kell megvédenem a szövetkezetét. Nos, elkésett. Régebbi munkahelyeimen tudtam volna egy-lcét érdekes történetet mesélni a munkaadók és munkavállalók közti perekről. Itt nem. Mióta itt vagyok, ilyen eset nem A pomázi tanács 14 dolgozója közül 7 ingázó. Balogh Gyula, igazgatási előadó naponta Budapestről, a Benczúr utcából utazik munkahelyére. Hosszú évekig a Központi Statisztikai Hivatalban volt, 1970-ben változtatott munkahelyet családi okok miatt. Azóta Pomázon dolgozik. — Nem fárasztó a napi kétórás utazás, oda-vissza? — Szerencsés helyzetben vagyok — mondja. — Kényelmesen utazom a HÉV-en, mert reggel Pestre áramlik a tömeg, délután pedig visszafelé. Én ellenkező irányba közlekedem. Az utazás alatt mindig olvasok, tanulok. — Hogy érzi magát a munkahelyén? — Jól. Alkotó légkörben dolgozunk, ötleteinket, javaslatainkat elfogadják, figyelembe veszik a vezetőit, sőt, igénylik is. Hagyják az embert dolgozni. És ez nagy dolog. — Az évek során milyen ötleteit, javaslatait valósították meg a tanácsi munkában? — A i statisztikától idegenkednek az emberek. A különböző tanácsi előterjesztéseknél, határozatok előkészítésénél ma már egyre gyakrabban támaszkodunk a felmérések, elemzési adataira. Ä rendszeres adatfeldolgozás eredménye az is, hogy a népesség-nyilvántartásunk mindig naprakész, pontos számokat tartalmaz. Két év óta pedig ismét sikeresen működik a helytörténeti szakkör, amelynek a titkára vagyok. Ilyen eredményeket csak jó kollektívával, megfelelő munkahelyi légkörben lehet elérni. Három felvillantott képben, három ember Budapestről. Ingáznak. Ellenkező irányba. De csak földrajzi szempontból. Kiss György Mihály Az üzemvezető Faragó János, a budakalászi tanács költségvetési üzemének vezetője á fővárosban lakik, a Damjanich utcában. 1970 óta áll az üzem élén, de már 14 éve dolgozik vidéken. Előzőleg a szentendrei Mat- hiasz Tsz-ben volt üzemágve- zető. A felső építőipari technikumot nappali tagozaton végezte el, azóta államvizsgát tett biztonságtechnikából, és most fejezi be a Marxizmus— Leninizmus Esti Egyetem általános szakát. — Mennyi idő megy el az utazásra naponta? — Kocsival 20 perc alatt kint vagyok Budakalászon, ha HÉV-vel megyek, akkor háromnegyedóráig tart az út. Többen járunk ki Pestről, legtöbbször kocsival jövünk, felszedjük egymást a város különböző pontjain, — Miért Jcerült 14 évvel ezelőtt Szentendrére? — Véletlenül. Budapesti munkaihelyemen összevitatkoztam a főnökömmel és kiléptem. X- Miért hagyta ott Szentendrét, a szövetkezetei? — Őszintén szólva, meguntam az istállók építését, mert hosszú éveken át csak azt csináltam. Nem volt mód szakmai fejlődésre. Én inkább a tervezési, szervezési munkákat szeretem. — Tehát nem anyagi okok miatt jött át Budakalászra? — Nem. A szakmai elszür- külés elől menekültem. — Itt most elégedett? — Alapjában véve elégedetlen ember vagyok. Mindig hajt valami, a megelégedettség tőlem idegen. Én akkor örülök, ha valami újat kell csinálni, mint például a közelmúltban, itt, a községben, a 150 személyes óvodát. Proletárból munkás „Akinek van, annak adatik.” (Máté evangéliuma, 13., 12.) — Pista bácsi járt templomba? — Jártam kérem. Az volt a minden. A magunk fajtájának, úgy gondolom. Valami kellett. Ami ebnek a jó szó, embernek az az imádság. Így volt. — Most már nem jár el? A lába... — Nem kérem, nem a lábam. Nincs mennem miért. A világ megbékélt velem. Megadja- azt a keveset, amit várok. Akkor először Tóth István élete hetvenhárom esztendejéből, mint mondja, hatvanat végigdolgozott. S a hatvanból negyven esztendeig szolgálta a Nagykőrösi Konzervgyárat. — Az úgy volt kérem, hogy szóltak a javamra, meg a gazdám is szállítója volt a gyárnál:, ismertek valamelyest, tudtam a kötelességet, fölvettek. Huszonötben volt ez, nagyon megjegyeztem, mert a gyár, az számított valaminek. Addig gazdáknál voltam, tudja, cseléd. Mert otthon nem maradhattam. Földünk semmi, gyerek meg hét. Tóth István hetvenhárom éves öregember ül a jászkarajenői ház egyik szobájának ablakánál, arca fehér borostáin megcsillan a felhők alól ki-kibúvó nap sugara. Vendég itt, szavával, „örökletesen”, lánya, veje hívta, fogadta be, amikor párja hetvenegyben elhagyta, szemét lehunyva. Tóth István negyven esztendeig volt gyári munkás. Ebből húszat proletár. — Gyűlés volt kérem negyvennyolcban, akkor sok volt a gyűlés, hát az egyiken azt mondták a társaim, beszéljek a nevűidben, mert goromba ember a főnök, s most már nem vagyunk kötelesek tűrni. Fölálltam, elmondtam, forgott velem a világ, folyt a veríték a hátamon, úgy féltem, mi lesz belőle. Az lett, hogy elvitték a főnökünket másik csoporthoz, s ott megcsendesedett. Nemrég volt ünnepség a gyárban, a hetvenéves fejével sem lett más ez az ember, ott morgott mellettem, mert azután megbékéltünk egymással, bár sokáig fújt rám, mint macska a fa tetején. hogyha dolgozó szóljon, ha valami nem tetszőt lát. Az sem érdekelt, ha voltait, akik összemosolyogtak a gyűléseken a hátam megett, hogy „megint az öreg Tóth”. Mondják. Én is mondtam a magamét. Meg dolgoztam. Kaptam kiváló jelvényt érte, hozzad csak lányom, mutassam az úr... az elvtársnak. Szép lehetett Fölegyenesedve Tóth István három elemit járt ki, azután kiscseléd, béreslegény, gyári munkás. Megnősül, négy gyermek apja lesz, kettőt eltemet a négyből; él, vagyona fölfért egy szekérre. — Házat, azt igen nagyon szerettem volna. Anyám szegény azt hajtotta, előbb ól kell, azután malac, de se nekik, se nekünk, gyerekeknek nem lett ólja, csak malaca, azaz ház nélkül asszonya, kölyke. Nem baj, most már ez sem. A fontos, hogy nekik — csendben ülő lányára mutat — már van. Meg a másik gyermekemnek is. Ök már fölegyenesedve élnek, úgy szokták meg. Én szerettem a gyárban lenni, negyvenöt előtt is, mert az volt a fontos, hogy biztos a kenyér. Tűrni kellett. Ahogy a katonaságnál. Negyven esztendős ember voltam, de még nagy pofont kaptam az őrmesteremtől a háborúban! Az ám! Mit tehettem? Hová, kihez mehettem volna? És a gyárból? Ilyesmi eszembe se jutott. Élni kellett, hát tűrni is kellett. A világ lett más, hogy én is más lehessek. Mert én komolyan vettem, ,Az újjáépítés a fiatal magyar demokrácia tűzpröbája, erre kell összpontosítani a nemzet minden erejét.” (Az MKP országos konferenciájának határozata, 1945. május 20—21.) — Mit tud a kezdetről? A rendszer születéséről mondjuk, vagy arról, hogy mikor, miként születtek meg bizonyos jogok, például a beleszólásé? Huszonnyolc éves fiatalember ül velem szemben. Zakar Ferenc, a Dunakeszi Járműjavító Vállalat szakmunkása Itt végzett a helyi szakmunkásképző intézetben, itt maradt a gyárban, a szomszéd nagyközségben, Foton lakik, onnét jár be, motorkerékpárral. — Szép lehetett. Apám sokat mesélt, mesél róla. ö is vasúti, az Északi Járműjavítóban dolgozik, négy éve van a nyugdíjig. Más volt az, mint most. Most az ember legyűri a melót, s utána azt csinál, ami az eszébe jut. Akkor meg gyűlések, rohammunka, falujárás. Az öregem csillogó szemmel beszél róla. Én nem tudok majd a fiamnak semmiről csillogó szemmel beszélni. — Semmiről? — Olyasmiről biztos nem, mint az apám. Zakar Ferencnek egy kisfia van, második gyermekükkel most várandós a felesége, Foton, az anyósáéknál laknak, a családi házat megtoldottak egy szobával, de most már, négyüknek, kicsi lesz. L Az első beköltözők Nagycsaládosokról, az érdi új otthonukban Pula Istvánt és feleségét tíz gyerek veszi körül. Harmadszorra is belezavarodnak a felsorolásba, hogy Kati, Jani, Erzsi, Józsi, Imi és a többiek korban hogyan követik egymást. Pillámé azt is számon- tartja, hogy a 20 éves Pista és az 1 éves Sanyi között, az élők mellett, hámy volt olyan, aki éppencsak megszületett. — Nem bírok velük, nem fog rajtuk a szó — sóhajt és nevet egyszerre a fejkendős asszony. Fürge mozgású, vékonyka, erélyes. — Nekünk is szokatlan, ez a nagy tágasság, ami körülfog bennünket. Szaladgáljuk a házat, nem tudunk betelni vele. Féltetős, rossz kis konyhában, magunk toldozta két kis szobában éltünk eddig. Itt rendes, nagy, három és fél szobánk van, a félszoba is jól lakható, fürdőszoba, meleg vízzel. Ügy kiéli a gyerekekre vigyázni, mert usgyi, szedik le magukról a ruhát, hogy pancsoljanak. Míg meg nem szokják a rendet, kulcsra zárom az ajtókat. — És micsoda osztozkodás folyt már hetekkel előbb, hogy kinek melyik lesz a szobája. Végül úgy alakult, hogy a felső két szoba a nagyobbaké. A kicsik sírnak, hogy velünk akarnak továbbra is egy ágyban aludni, úgy mint régen, amikor a kényszer zsúfolt bennünket Akkor bútorunk sem volt. Amikor megmozdítottuk a régit, akkor derült ki, hogy a sok ócskaság nem bírná ki a költözést Megintcsak segítettek rajtunk. Az OKISZ-tól kapott a férjem egy teljes szobabútort, szőnyeget, függönyt és innen- onnan más, egyes holmikat A lakás a sok gyerek ellenére is rendezett. A konyha- kő felmosva, amikor mentem, Püláné éppen a gyerekek orrát töröl,gette sorba, megcsípte őket a hideg. Ott hancúro- zik az utca apróserege a házak előtt felhalmozott homokkupacok között. Látszik, hogy nagyon szerény anyagi ráfordítással, de igyekeznek alkalmazkodni az új lakás követelményeihez. A falon keretben oklevél dicséri az egyik kislány kiváló iskolai eredményeit. Mind a négy tanuló gyerek jeles. — Két éve fordultunk a tanácshoz, hogy segítsenek, í mert láttuk, hogy bármennyire összehúzzuk magunkat, önerőből nem tudunk építkezni. Csak akkor hittük, hogy tényleg lesz lakásunk, amikor a férjem és a nagyfiam idejöhettek az épületre dolgozni. Annáik az árát is beleszámították a vételárba. A lakásigénybevétel díját sem tudtuk egy összegben megfizetni, erre fizetési kedvezményt adtak és a párom munkahelye, az Érdi Vas- és Fémipari Vállalat is segített — Valaha viszatér Pestre? — Nem is olyan régen, foglalkoztam a gondolattal, de nem közlekedési okok miatt — Ismét az elégedetlenség? — Olyasmi. A szakmai fejlődés itt is eléggé behatárolt. Csak a hagyományos szerkezetekkel dolgozunk. Még húsz évem van a hyugdíjig, szeretném elsajátítani a paneles építkezés műszaki tudnivalóit is. Tehát nem Budapest hív, hanem a szakmai kíváncsiság, a tanulás vágya. A jogtanácsos
