Pest Megyi Hírlap, 1976. november (20. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

1976. NOVEMBER 7., VASÁRNAP "kMíop ELET MÓDI? M ennyi melldöngető, s mennyi jajveszékelő! Ma­guk gyártotta hiteket hirdető apostolok, s té­nyeket félretaszigáló tamáskodók. Mindig, min­denkinél okosabbak, s a nyers valóságot finto­rogva kárhoztatok. Realitásoktól elrugaszko- doítak, akik szabóollóval metszenék más alakzatára, arculatúra az embert, s tejüket föl nem emelők, kik az élet ezer színéből egyet ismernek, a feketét. Könyvek, tanulmányok, riportok, jóifésüit és kócos viták; szocia. lista életmód. _. A legfinomabb bor sem forr ki hab, seprű nélkül. Mégis, mintha riadt félelemmel néznék, néznénk az er­jedő mustot, a társadalmat, az embert. Türelmetlenül, mert még nem tisztult a legnemesebbé, már-már töké­letessé, s pesszimistán, mi lesz a homályos, habzó fo­lyadékból, talán csak ihatatlan lőre. Végletek között hintázunk, olykor azt kérjük számon másokon, aminek magunk sem felelőink még meg, olykor azt sem ítéljük fontosnak, értékesnek, ami lábunk előtt, bár a porban, de gyémántként pihen. Szocialista életmód. A brigád, melynek tagjai bár káromkodva, de első szóra cihelődnek vasárnap, hogy kirakják a hirtelen beérkezett vagonok terhét? Szépen vasalt ruhájukban fegyelmezetten ülő termelőszövetke­zeti tagok a hangversenyteremben? Néniké, aki örökös ijedelemmel nyúl a villanykapcsolóhoz, a gázpalack csapjához, s áhítattal nézi, ahogyan menye beállítja az automata mosógépet? Az orvos, aki fáradtságtól, éjsza­kai talpalásoktól vörösre gyulladt szemmel válogat a lemezbolt újdonságai között, s nyáron betegei hálapén­zéből távol-keleti társasutazásra megy? Az ifjú, aki forintot forint mellé tesz, kiszámolja a napi tíz ciga­rettát, s három éven át minden szabad percében épít, szerel, hogy családja feje felett fedél legyen? S a másik ifjú, ki harsány röhejjel fogadja a brossúradumát, ám feszengve nézi, miként kapaszkodnak társai a teherau­tóra, hogy egy ismeretlen helyen kukoricát törjenek? Vannak, akik módit csinálnak az életmódból. Nem azt és úgy élik, ami, ahogyan nekik jó, hanem azt, amit mások előtt mutogathatnak, mint páva a tollát. Nekik a szocializmus nem az egyén számára föltáruló, a lehe­tőségek tárát megnyitó világ, hanem rétecske, ahol ül- tetgetni s aratgatni lehet, riogatva még a lepkét is, ne­hogy mások virágára vigye a hímport. Életmódunk valójában életünk egésze. Nem csu­pán termelő, kenyérkereső tevékenységünk. Nem pusz­tán az, hogy mit csinálunk munka után. Nem kizáró­lag az, hogyan illeszkedünk be szőkébb és tágabb kör­nyezetünkbe. Nem csak annyi, hogy növekvő anyagi le­hetőségeinkkel jól vagy rosszul élünk. Mindezek, se­regnyi mással kiegészülve, együttesen alkotják életmó­dunkat. Marx azt írta: „Ahogyan az egyének életüket megnyilvánítják, olyanok ők maguk. Az tehát, hogy mik, egybeesik tenne! és ükkel, mindazzal, amit termel­nek, mind pedig azzal, ahogy termelnek. Hogy tehát az egyének mik, az termelésük anyagi feltételeitől függ”. Igen, ez a kiindulópont. Az egyén, az egyes ember élet­módja nem függetleníthető attól, ami termelőként mun­kahelyén, azután lakóként, állampolgárként, fogyasztó­ként környezetében körülveszi. Ha munkahelyén elfo­gadott gyakorlat a fegyelmezetlenség, akkor sem ott, sem élete más dolgaiban ő szintén nem tartja majd fontosnak a megbízhatóságot,, a. pontosságot, a - fegyel*, ifiéit. Ha; úgy; iát-ja, hogy a társadalommal szsmíben nem megbocsáthatatlan vétek a pazarlás, a.rossz döntés, az értelmetlenül elvégeztetett munka, akkor ő sem tarja majd mindezeket lényegesnek. Nincsenek, nem lehetnek, s nem is kellenek szo­cialista szentek, akik életük minden rezdülését egy megíratlan, mert megírhatatlan, de létezőnek vélt vö­rös biblia szavaihoz igazítják. Nem néhány, fölmutat­ható példa a cél, hanem a társadalom egészének — részleteiben ugyan különböző mértékű, s a kisebb cso­portokat nézve még inkább eltérő léptékű, iramú, célú — emelkedése. Nem a vendégeknek mindig megmutat­ható, az ünnepségeken örökösen dicsérhető kirakati bri­gád, műhely a lényeges, hanem az, ha példájuk igaz, tartalmas, követik-e mások?! Nem az a fontos, hogy a községnek azért legyen vízvezetéke, mert a másik fa­lunak is van, hanem mert a csapból áramló folyadék cseppjei belehullnalk az életmód nagy tégelyébe, s ala­kítanak az ott örökösen gyúrt anyagon. Áttol még sen­ki sem lesz mássá, hogy kezébe nyomják az ajándék színházjegyet, vagy heti munkaidejét megrövidítik. At­tól azonban már parányi vonásokban mássá lehet, ha több szabad idejét sokféleként töltheti eL Dologi és erkölcsi javaink együttes gyarapodása nem végcél, hanem örökösen megújuló eszköz szemé­lyiségünk kibontakoztatásához. Amihez minden kis és nagy lépés segítséget adhat, de nem valamennyi lépés sikerül jól, a szándéknak, a célnak, a kívántnak meg­felelően. Közeledik a munkásság és a parasztság élet- színvonala, s vele a szocialista életmód kialakításának azonos feltétele. Mégis, mondhatjuk azt, hogy a megyé­ben dolgozó ipari munkás, akinek átlagbére 1870 fo­rint volt 1970-ben, s 2573 forint 1975-ben, anyagi gyara- . podásával arányban változtatott az életmódján? Nin­csenek ilyesfajta egyszerű, közvetlen összefüggések. Ahogy a közműellátottság adatai a tartós fogyasztási cikkek állományának növekedési mutatói sem közöl­nek önmagukban semmit. Csupán összetevői, mozzana­tai egy bonyolult folyamatnak, ahogy mozzanat a köz­életi aktivitás fokozódása, a társadalmi munka, az okta­tásra költött sok millió. S mozzanat, részelem a közmű­velődési könyvtárak köteteinek gyarapodása, a duzzadó italszámla melyet kiegyenlítünk, a gépsor a földeken, s az üzemben az automatizálás. i Bizonyára tágnak tűnik a kör, amelybe mindez be­lefér. Holott a valóság még színesebb, sokrétűbb, s — ellentmondásosabb. Mert azok sem reménytelen esetek, akik ma puszta módit látnak az életmódban, akik a színes, külső burkot összetévesztik a valóban lényeges­sel, a tartalommal. S azok sem nevetni valók, akik sze­retnék határidős feladatként befejezni az emberformá­lást, s vele az új' ember új életmódját. A túlzók sem fölös terhek, mert éppen ők jelölik meg, hol az egész­séges határ. Életmódiunk persze volt s van, lesz is. Az újdonság nem ez, hanem jelzője, a szocialista. Az a tu­datosság, ahogyan közösség és egyén mind párhuza­mosabb utakon e cél, a szocialista életmód általánossá válása felé törekszik. Fölismerve, s bár nem kitérők, megtorpanások nélkül, de mind következetesebben ér­vényesítve azt a marxi igazságot, hogy a társadalmi újratermelés során nemcsak az objektív feltételek vál­toznak, hanem változnak az emberek is, „azáltal, hogy új minőségeket tételeznek magukból, a termelés útján fejlesztik, átformálják önmagukat, új erőket és képze­teket, új érintkezési módokat, új szükségleteket és új nyelvet alkotnak”. Mészáros Ottó Ivanov kapitányhoz órát le­hetne igazítani: hajszál pon­tosan kilenckor elnézést kér beszélgetőpartnerétől, egy pil­lanatig figyeli a laktanyaka­pun be.felé igyekvőket, majd hozzám lép: — Ön az újságírónő? — Hogy találta ki, hiszen tucatjával jönnek-mennek az emberek? — Felderítő ösztön —mond­ja nevetve — erre tessék, a ku! túrházba megyünk — fűzi hozzá. Csupaüveg üzletházaik, sportpályák között visz az utunk. Ä kultúrházban időm sincs körülnézni, máris befut két kiskatona; feszesen jelent­keznek a kapitánynál, de fe­kete szemükkel közben en­gem fürkésznek: a riportala­Ivanov kapitány vendégei nyaim. A kapitány bemutatja a fiúkat: — Szárkulov harcos, kazah, és Guszjenov katona, azer­bajdzsán, Türkmániából. A fiúk elfogódottan nyújt­ják kezüket, s hősiesen palás­tolják lámpalázukat. Sikerül: egy perc múlva vidáman is­merkedünk. Ezernyi lehetőség i.. Kuzsahmet Zsanahme- tovics Szárkulov a teljes ne­vem, húszéves vagyok, másfél éve katona. Mágnyitogorsak- ban, Oroszországban szület­tem, s 1958-ig ott éltünk. Az­tán visszamentünk a család, szüleim szülőföldjére, Ka­zahsztánba. Az Uraiban fekvő Aktyubinszkban telepedtünk le, két világrész határán. Apám sofőr egy mezőgazda- sági szövetkezetben, anyám a háztartást vezeti. Négyen va­gyunk testvérek, én az egye­düli fiú. A nyolc osztály után vasúti technikumot végeztem, fél évig dolgoztam, aztán be­hívtak katonának. — Mennyire van Aktyu- binszk a fővárostól? — Alma-Ata hozzánk jó másfél napi vonatút, körülbe­lül 1500 kilométer. Ha lesze­relek, odamegyék tanulni. — Mit? — Még nem döntöttem: vagy jogi egyetemre, vagy po- litechnikai főiskolára, építész­nek. — Ez csak azcm múlik; me­lyiket választja? Mélyfekete szeme csodál­kozva villan rám: '1— Persze! Mi mosón múl­hatna még?! A sztyeppék története Ivanov kapitány elnézően mosolyog, széttárja a kezét: — Húszéves: előtte az élet, ezernyi lehetőséggel, csak vá­lasztania kell Nagyapái élete neki már csak mese. Iskolai tantárgy, történelem. Hogy is szól ez a történe­lem? A kazahok óriás földje — amely a Volgától az Irtásig terjed, északon a transzszibé­riai vasút, délen a Tien-Sán örökös hóval fedett hegyei határolják —, a XVIII. szá­zad negyvenes éveiben egye­sült az Orosz Birodalommal. A kazahok nomád állatte­nyésztők voltak, jurtájukat mindig ott ütötték fel ahol legelőt találtak állataiknak. Juhaikat, lovaikat, szarvas­marháikat takarmányhiány, hideg és járvány tizedelte, az utóbbi nem kímélte a pászto­rokat sem. A Nagy Októberi Forradalom küszöbén a kazah nép már-már kihalóban volt. Ennek az óriási országnak — nagyságra nézve csak az OSZSZSZK előzi meg a Szov­jetunióban — mindössze 196 orvosa volt, ám azok is csak a cári tisztviselőket, katonákat kezelték. A halálozási arány — különösen a gyermekek kö­zött — elérte a 60—80 száza­lékot. Minden 100 kazah kö­zül csupán kettő tudott ími- olvasni ... Hogy élnek a kazahok? — Meséljen a családjáról — biztatom a kazah kiakatonát. — Szüleim 1969—70-ben sa­ját házat építettek, hétszobá­sat. A bútorok olyanok, mint bárhol Európában, a falakat keleti szőnyegek díszítik. Anyámat Balzijának hívják, de leányainak orosz neveket adott. A legidősebb nővérem, Zoja 24 éves, belgyógyász fő­orvos egy járási kórházban. A középső Róza, pedagógiai fő­iskolát végzett, vidéken óvó- nö. A legkisebbet Ráfinak hívják, most jár egészségügyi szakközépiskolába. — Hogy élnek ma a kaza­hok? A fiú tanácstalanul néz a kapitányára: micsoda kérdés? Vgy, mint bárki más a szovjet hazában! Dolgoznak, tanul­nak, szórakoznak, és... ' — Hogy szórakoznak? — Klubokba, színházba, mo­ziba járnak, táncolnak, mu­zsikálnak — sorolja engedel­mesen Kuzsahmet, majd rám- pillant, hogy elég lesz-e már. Mikor nem válaszolok, folytat­ja: — Van egy fiatalokból ál­ló, híres népi együttesünk, a Doszmuhaszan, meg egy má­sik, a Guljgyer, ha éppen ott­hon vannak, mindig telt házak előtt mutatják be a műsorukat. Nyaranta megrendezik a ka­zah népi ünnepet, a gyeny csa- bánát — pásztorok napját —, ilyenkor minden járásban lo­vasversenyeket, bemutatókat, tréfás vetélkedőket tartanak. Erijük egymást Iszkander Alikperovics Gu- szejnov, a Türkméniából jött azerbajdzsán fiú a forradalom évfordulóját már otthon ün­nepli: neki letelt a katona­idő. Bevonulása előtt fényké­pészként dolgozott Ashabad- ban, levelező szakon fizikát ta­nult a Türkmén Állami Egye­temen, és arról álmodozott, hogy útlevelet kér, körülnézni Közép-Európában: Budapestet, Prágát szerette volna íratni. Aztán megkapta a katonai be­hívóját — és Budapestre ke­rült. — Ha minden kívánsága ilyen hamar teljesülne! — ug­ratom — mit kívánna hamar­jában? — Jó eredményeket az egye­temen. Rádiófizikus szeretnék lenni. — Hogy került Azerbajd­zsánból a. Kaspi-tenger ellen­kező partjára, Türkméniába? '•< — Nem is tudóm. Sosem kérdeztem a Szüléimét. Annyit tudok csupán, hogy távoli ro­konaink máig is Azerbajd­zsánban élnek. — Az azerbajdzsán nyelv a török nyelvcsaládhoz tarto­zik. Mi, magyarok, sok török szót vettünk át, részint az ős­hazában, részint a 150 éves törk hódoltság idején. Kiván­csi vagyok, megérti-e őket? Tudja, mit jelent az alma, atya, árpa? A két fiú egyszerre kiált fel, még a szemük is nevet: 1 — Hogyne tudnánk! Nehogy, félreértés essék, egy harmadik, a kárpát-ukrajnai Szajnik Feri segít tisztázni a fogalmakat. Csakhamar kide­rül, hogy a kazah és az azer­bajdzsán. katona — anyanyel­vén — tolmács nélkül is tűr­hetően megértené egymást; a szut mindkét nyelven tejet, az eí, illetve jet húst, a köp rah­met, köszönöm szépent jelent. Elszámoltatom a fiúkat tízig, s rájövök: ha háttal állnék ne­kik, nem tudnám melyikük számol. ■ Ivanov kapitány dióhéjban ismerteti Azerbajdzsán törté­nelmét: * — Területe valamivel ki­sebb, mint Magyarországé, né­pe több ízben is önálló államot alapított, de sosem tudta meg­őrizni függetlenségét: a keres­kedelmi útvonalak keresztező­désében állandóan útjába esett valamelyik hódítónak. Előbb rómaiak, majd perzsák igázták le, aztán arabok, mongolok, tö­rökök, ismét a perzsák. Földjeit letarolták, virágzó falvait ki­fosztották, lerombolták. A XIX. század elején — a grú­zokhoz hasonlóan — az azer­bajdzsánok is Oroszország pártfogása alá helyezték ma­gukat. Sok támadó helyett in­kább vállalták az egyetlen el­nyomót. , A szelek városa — A cári Oroszországban egyszereűn kaukázusiaknak emlegették őket a cserkeszek­kel, grúzokkal, örmények­kel, abházokkal, s a többiekkel együtt. A nép 90 százaléka írástudatlan volt, a könyvnyomtatást ném ismerték, a kézzel másolt iro­dalmi művek pedig csak a ki­váltságos kevesekhez jutottak el. A természet bőkezű ajándé­ka, az olaj már a cári időkben siettette a kapitalizmust, s véle némi ipar kifejlődését. Ennek köszönhette az V. században alakított Baku, a szelek váro­sa, hogy nevét napjainkban az egész világ megismerte. — Kapitány elvtárs, ön orosz honnan tudja mindezt? , — Bakuban élnek a szüleim. — Az öné viszont Ashabad- ban, de hogyan? — Köp rahmet — köszönöm szépen — jói — nevet Iszkan­der Gusxejnov,' de sejti, hogy nem csupán erre voltam ki­váncsi, ezért hozzáteszi: — Négyszobás lakásunk van, az én apám is sofőr, az anyám pedig osztályvezető egy válla­latnál. A húgom egyetemi hallgató, az öcsém még kicsi, ötödikes. — Mit tud a nagyszüleiről? — Nagyapámat nem ismer­tem, ő 1948-ban meghalt, az ashabadi nagy földrengés­kor ... Ez volt az a természeti ka­tasztrófa, amely álmában érte1 a türkmén főváros csaknem százezer lakóját, s amely két objektum kivételével az egész várost elpusztította. — ________Nagyanyám velünk él t, 1960-ban halt meg. Egy­szerű parasztasszony volt, hí­vő mohamedán, ő még úgy élt, ahogy általában az ázsiai nők azelőtt: sokat dolgozott, ke­veset beszélt. Én már csak a filmekből tudom, hogy régen a nők fátyolt viseltek, és még a lakodalmakban, családi ün­nepeken is a férfiaktól elkülö­nítve kellett ülniük. Ezek a fiatalok... — Mivel tölti otthon a sza­bad idejét? *— Szeretem a modern zenét: a táncdalt, a beatet. Aztán a futballt — űzni is, nézni is, —, meg a röplabdát. Ha opera megy a tévében, meghallga­tom, de az operaházban még nem voltam. Tudja* elég bot*» fülem van,- így aztán1 nem ér­tem a komoly zenét. — Muszlim Magomajevet, azért ismeri? — Hogyne, remek táncdal- énekes! — Én a másikra gondoltam, a nagyapjára — szól közbe fej­csóválva a kapitány —: a hí­res azerbajdzsán zeneszerzőre, a bakui Zeneművészeti Főisko­la alapítójára. Az unokáját egyszerűen nem értem: ope­raénekesnek készült, a milá­nói Scalaban tanult, aztán egyszercsak felcsapott tánc- dalénekesnek. Ezek a fiata­lok ... A három kiskatona hahotá- zik: a kapitány sem lehet harmificnál több... Nyíri Éva Nyolcán Pest megyéből Uszty-Ilimszkben Augusztus közepe óta — mint ismeretes — 300 magyar fiatal — közöttük nyolc Pest me­gyei ifjúkommunista — dolgozik szovjet, bol­gár, lengyel, NDK-beli és román társaival vállvetve a lenini Komszomol védnöksége alatt az Uszty-Ilimszkben épülő fa- és cel- lulózipari kombinát munkálatain. A Kun Béla nevét viselő magyar ifjúsági önkéntes építőbrigád önálló feladatot kapott az évi félmillió tonna cellulózt előállító komplexum faelőkészítő és kisegítő üzemei­nek építésénél. A brigád, a magyar fiatalok munkájáról érkezett eddigi hírek Szerint maradéktalanul megoldotta önként vállalt feladatait. Szorgalmukkal, hozzáértésükkel gyorsan kivívták a szovjet építőipari szak­emberek és a fiatalok elismerését. Éjszaka, a tajgában szülét« városban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents