Pest Megyi Hírlap, 1976. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
10 EGYÜTT JELENÜNKÉRT, JÖVŐNKÉRT wai MEGYEI ^Mírlap 1976. AUGUSZTUS 20., PÉNTEK r Salvatore Quasimodo: ÉLETEMRŐL (Augusztus 20-án ünnepeljük a Nobel-díjas költő 75. születésnapját.) A háború alatt különböző emberek kerültek közelembe. Egy tiszt mondta el nekem ezt Przemysl várából visszatérőben, amikor hatszáz társával a németek fogságába esett. Egyikük a ládájában őrizte verseskötetemet. Reggelente valaki felolvasta, és megmagyarázta egy- egy versemet. Így emlékeztek ők, a foglyok, a hazára, azokkal a szavakkal, amelyek másoknak talán hidegek és geometrikusok voltak. Végre tehát találkozhattam valóságos és hiteles olvasómmal, aki meg akart ölelni, s közben foglyok neveit sorolta elő: orvosokat, ügyvédeket, mérnököket. Ügyvédeket? Az ügyvédek nem olvasnak verseskönyveket. Przemyslben igen, Lengyelországban. De 1946-ban az érzelmeknek milyen erős hálója egyesített engem a néppell Egy előadásom után, melyet a mai olasz költészetben megmutatkozó „törés”-ről tartottam Milánóban, egy színházban, meghívtak Nápolyba: tartsak előadóestet verseimből. Az utazás vonaton és gépkocsin, még lassú és fárasztó. Nápolyban, szétrombolt házak között, az utca közepén asz- szonynép készítette az ennivalót a férfiaknak, két nagy darab kőre tett fazekakban és serpenyőkben. E kezdetleges tűzhelyek közelében kisgyerekek és kamaszok üvöltöztek, rajtuk katonazubbony és katonapokróc, a rom és szemét felkavart porfelhői között. Verseket olvassak ebben a hihetetlen városban? Már szégyelltem magam, fáradt voltam. A Conservatorium termében nagy tömeg várt rám: eljöttéit, hogy meghallgassanak, és sokan gyászoltak közülük, és ahova csak néztem, friss sebeket láttam. Nem tudom, mi történt azon a napon: a költészet visszakapta karénekszerepét? Talán, de fel voltam kavarva a végén, fiatal egyetemisták közé beszorítva. Egy öreg próbált a közelembe férkőzni, de mindig messzire lökték. Azt kiabálta, hogy irodalomtanárom volt Messinában. Aztán mégiscsak sikerült hozzám férkőznie, s akikor megragadta és megcsókolta kezem. A múlt század végének egyik jelenete játszódott le a jelenlevők szeme előtt: hiszen Messina az emlékezet érintetlen területe volt, és az öreg tanító- mester azt várta, hogy ott mindjárt beszélgetés indul közöttünk visszafelé a múltba. A közönség és a költő között az érintkezés legkülönösebb jelei születtek: gyerekek levelei hegyi falvak iskoláiból; azután munkáslevelek; művelt emberek levelei, kifinomult írással, amelyekhez néha-néha egészen másfajta üzenetek csatlakoztak; levél egy Mária nevű nővértől, aki a Clitum- nón él ismeretlenül és betegen, egy ferences kolostorban — levelén szinte gyerekes rajz és Augustinus szavai: Audire Silentium. Egy emberről elmondani mindent, újra meg újra: ez a feladat a költőnek a föld megtagadását jelenti, a lét lehetetlenségét, bár életének legégetőbb vágya, hogy sokakhoz szóljon, hogy hozzájuk kapcsolódjék a dolgok és az ész igazságáról kiadott összhangokban.. I Képes Géza fordítása SALVATORE QUASIMODO: A füzek ágára Hogy is tudhattunk volna énekelni, míg szívünket idegen láb tiporta, míg a parkok fagyott füvében árva holtak hevertek, míg, akár a bárány, ríttak a gyermekek, míg az anyák jajt üvöltve keresték fiaikat, kik távírópóznán függtek megfeszítve? Füzek ágaira, fogadalomból, felaggattuk mi is a lantjainkat, súlytalan ringtak a szomorú szélben. Bitiéi Lajos fordítása Milos Macourek: ÁLLATTAN A csiga A felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a csiga lusta dög, meg effélét, de ez nem igaz, volt idő, mikor a csiga fürgél- kedett, mint a mókus, és ember lett légyen a talpán, aki utói akarta érni. De egyszer vendégséget akart csapni, mert elfogta a szomorúság, mert unta a magányt városszéli kis házában, meghívott három kengurut, és már előre nagyon örült, lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy jól sikerüljön az este. Megterítette az ünnepi asztalt, bekapcsolta a házi vetítőgépet, borokat vett és egy új, fehér damasztabroszt, a kenguruknak fél nyolcra kellett jönniük, a csiga kirakta a szalvétákat, kitöltötte a vörösbort a poharakba és várt, de a kengu- rúknak híre-hamva, és ekkor az jutott a csiga eszébe, hogy isten tudja merre keresik őt a kenguruk, ekkor jutott a szerencsétlen csiga eszébe, hogy nem adta meg nekik a címét, és hogy ezt a vendégek rossz viccnek is felfoghatják. így hát útnak indult, hogy megkeresse a kengurúkat, óvatosan araszolgat, nehogy vala- ' mi kiömöljön, lassan mászik, csendesen, nehogy kiömöljön a bor az új, fehér abroszra, mert a vörösbor, mint ismeretes, nehezen jön ki. A zebu lan, hogy ők ezt nem engedhetnék meg maguknak, a zebu pedig megeszik két darabot, a többiről meg lenyalogatja a tejszínt és távozik, kedvét vesztette, únja a banánt, nem tudja, mihez kezdjen, megy az utca közepén, s az autók lelassítanak, óvatosan haladnak, a zebu kacsázik az úttesten, egy kissé komikus, a vezetők tréfá- koznak, és arra gondolnak, elmesélem majd este otthon, s mindenki azt mondja, hát tudod, te aztán mázlista vagy, ilyesmiben nem mindennap van része az embernek. Pedig a zebu meglehetősen gyakran tesz így, számára ez nem rendkívüli, csakhogy zebu kevés van, vezető meg sok, nagyon sok, s ilyen élmény egy évben egyszer-kétszer ha esik egyre. A lajhár A lajhár nem jár, még járni is lusta, mindenhová taxival megy, de honnan vegyen pénzt az örökös taxizgatásra, a taxi nem két fillér, ezért hát a lajhár elhatározza, hogy előadást tart, beléptidíj három korona, s nem is hinné az ember, milyen nagy az érdeklődés, a lajhár szóra nyitja ajkát, nincs minden nap ilyen szerencsénk, a terem zsúfolásig tömve, egy almát sem lehetne elejteni, s a lajhár a tábla előtt egy fogason lóg, fejjel lefelés, kréta a kezében és azt mondja, a világon minden fordítva van, tessenek csak megfigyelni, az eddigi állapot természetellenes, s a hallgatóság sorai közt suttogás támad, ez érdekes, van benne valami, a világ tényleg furcsán van berendezve, csak az alma tör ki nevetésben, nevet, hogy egészen belepirul, s mikor már egészen piros, lepotyog a fáról, egyenesen a padra, s így szól, az égbe kellett volna esnem, de látjátok, ugye, nem akaródzik, s a lajhár felbőszül, ordít, alma, elégtelen, megfogja, ismételni ezt az évet, de az almát ez nem izgatja, na bumm, ha megismétlem, hát megismétlem, legfeljebb kompótnak megyek. Bojtár Endre fordítása TÖRŐ ISTVÁN VERSEI: Vers a megismerésről A kintornás éjszakákat önmagad ©löl rég felélted a tűzhányó már füstölög? lávád is újraéled összeáll minden újra kellene már a megismerés eggyé—szétrobbant mosolyodban; az örök szorítás combjaidban, hogy elfér két markomban derekad karcsú íve, míg testemben izzó szilánkok tornáznak szerte-saerte Öntudatlan Ebben az öntudatlan gyorsuló szívrobajban Pénelopé ágyába bújnál? bekereteznéd a napot, amelyen itthagyott a fény a kanyaroknál, az utak sárga füveit égő öledbe tépik a nyári forgószelek, minden magánytól szabad ágyába fekszik a rab madár — szárnyai már beértek, akár az ötéves almafák — de öntudatlan is nyújtanád magad a közösségnek. Malom Füstölgők állandóan dohog bennem az irgalom száradt emlék hull az égből — szitámon átcsorog de én a magvakat várom a kerekekkel hiába veszekszem mellem feszül, garatom bömböl csak gondokat őröl, gondot őröL Mert mutathatod Mert mutathatod magadat akármilyen sugárzó erőnek a csönd dirib-darab reményei sorra dőlnek de annál a sorhúzásnál egy hajszállal is különbre törten acsargó légyként gyanútlanul járhatsz nappal a börtönökben a fájdalom nehézkes kopogását hallgatnád egyedül éjjelente ha nem lenne hatalmad ébredni a hajnaloktól élesre fenve. Gyönyörűség Gyűjtögetem hunyorgásodat állok barlangod bejáratánál fölöttem sárga égbolt — mintha valaki magyarázná már a kánikulai magányt — örvényem öröklőm, apródonként rólad elszáll a füst-szoknya: gyönyörűség a végtelen mögöttem. NYÁR Németh Miklós rajza A zebu szent állat, mindent megengedhet magának. Sétafikái, mondjuk, az utcán, s hirtelen eszébe jut, hogy beugrik a cukrászdába, úgy is tesz, letelepszik egy szabad székre, azt sem mondja, bocsánat. S az emberek, akiknek az asztalához odatelepedett, nem háborodnak ám fel, hogy odaült hozzájuk a zebu, ellenkezőleg, megtiszteltetésnek veszik, hogy éppen hozzájuk, s a felszolgálónő ámul-bámul, ki jött be hozzájuk, s a legjobb falatokat rakja a tálcára, tíz-tizenötöt, odalép a zebuhoz, és azt gondolja, csak nem ad kosarat, a zebu pedig gondolkodik egy kicsit, de aztán vesz a tálcáról, egy-két darabot, persze nem kiskanáílal, hanem csak úgy, a tányérról eszik, s köröskörül mindenki el van ragadtatva, milyen fesztelen, milyen eredeti, ám tudják, hogy ugyanakkor utánozhatatGyimesi Ferenc: KENYÉRSÜTÉS Gyere — mondja a kisfiának Eszter —, fölmegyünk a múzeumba. Átfogja Ferike vállát és azzal a mindig túláradó anyai szeretetével, amellyel a gyermekeit dédelgeti, gömbölyű, párnás csípőjéhez szorítja a hétéves kisfiút. Ügy mennek együtt a tengernyi virággal teleültetett, mindig tisztára sepert keskeny udvaron a ház vége felé, ahonnan a falhoz támasztott létrán kell fölmenni a múzeumba. Testéhez tapadó, rövid Ujjú gyolcsing van Eszteren, amelyet elöl erősen kifeszít a szoptatós melle. Mindig ilyen hófehér inget visel és falusias, köny- nyű ráncos szoknyát, szorosan derekához tapadó, széles pánttal. Fekete haja kontyba fésülve, csak két kiszabadult fürt lóg a fülei mellett. Mezei napsütéstől barnára sült arca olyan egészségesen piros, mint a kemény pogácsaalmák a régről, még a nemesítés előttről megmaradt öreg fán a kertben. Ügy virít huszonnyolc évével, mint a javában nyíló muskátlik, violák, verbénák, estikék között az egyenes szárú, sudár mályvák. Ferike arca mindig fölragyog a gyönyörűségtől, valahányszor az anyjára néz. Most úgy tartja rajta tekintetét, mintha Eszter szelíd, szép arcáról akarná kitalálni, hogy miért hívja a múzeumba. Szeret fölmenni Ferike a padlásra. Ott valamilyen másféle világ van, amelyben titokzatos életet élnek az emberek közül kirekesztett dolgok. Nagy, sárga darazsak őrzik ezt az örökre elaludt világot, mint a mesebeli várat a hétfejű sárkányok. Zzzz! Zzzz! És már támadnak is. Keringnek, fölcsapnak, alázuhannak, mint a vadászgépek. Egyik-másik néha túl magasra vág föl, nem bírja venni a kört. Vergődő zúgás. A tetőgerendákra feszített pókhálók sarkában ugrásra készen lapulnak a pókok. Mindig akad számukra egy-egy vigyázatlan darázs. Beljebb, a százféle holmi között egyre több zug, mind sűrűbb sötétség, több és több titok. A tárgyakra, limlomokra ült por, valamilyen nagyon régi időt takar. A régről ittmaradt csendet és mozdulatlanságot őrzik a sárga vadászrajok. Délelőtt van még, a nap erősen tűz a ház végébe. A létránál Eszter előre engedi a kisgyereket, azután ő is fölmegy utána.. Forróságot ontó cseréptetővel, a darázsfészkekkel, pókhálókkal, nyomban kicsapnak a sonkolyokból és dühösen repkednek a fejük körük Eszter nevezte el múzeumnak a padlást. A régi szövőszéket, rokkát, guzsalyt, tilót, hé- hőt, faszénvasalót, lekvárkeve- rőket, dagasztóteknőt, sütőlapátot, szénvonót, mosóteknőt, mángorlófát, petróleumlámpákat, vékát, dézsákat, máktörőmozsarat, öntöttvasedényeket tartják ott. Náluk is sokszor jártak pestiek és meg akarták venni, de Eszter többnek tartotta az emlékeket a pénznél. Autókkal jöttek. Megállt a házak előtt egy-egy magángépkocsi. Trabanttól a Chevroletig mindenféle márka. „Régi ócskaságokat veszünk.” „Kitakarítjuk a padlást.” Pénz köteg- számra. Százforintosok is, kö- tegekben. Föl a padlásra. Tur- kálás, keresgélés. Harácsolás. Pénz nyomban. Még százasok is. A szúette szövőszékért, törött vasalóért, repedt famozsárért, nyikorgó rokkáért. Az ócskaságokért. A szemétért. Mennyi bolond ember van a világon ... Amikorra a falusiak észbekaptak, már késő volt. Kifosztották őket. Későn tudták meg, mit raboltak el tőlük. Akkor valahol már új villák épültek és egy csomó új autóval több szaladgált az utakon. A rablóhadjáratból. Eszterék padlásán úgy van még minden, ahogyan évről évre fölkerült. Lent a kis házat már régen elfoglalta a technika. Mosógép. Villanyvasaló. A konyhában 60-as, a csillárban 100-as égők. A szekrényekben gyári anyagok, ingek. Aranypók. Fékon. Az akasztókon bolti ruhák. Habselyem Kötöttárugyár, Szegedi Ruhagyár. VOR. A konyhaszekrényben pékkenyér. A régi holmikra meg csak álmodik a gu- zsaly. Legendákat sző a szövőszék. Halálában pereg, pereg, örökké pereg az orsó. Zzzz! Zzzz! Zzzz! A halottak álmát, a álmukban önmagukra emlé- kezőket ne zavarja ember! Csak a faragott bölcsőt vi! ték le egy éve Józsikának. Vo már akkor is gyerekkocsijul de Eszter azt tartja, igazá szépen, dallamosan ringati csak bölcsőben lehet. Egy darabig csak állna az egymásra rakott holmik ke zött, szoktatják a szemüket sötétséghez. Közben Eszter já tékosan reszelgeti a tenyerét kisgyerek kopaszra nyírot szúrós haján, a növéssel szene ben simogatja a kis buksit. — Leviszünk valamit, vág csak nézni jöttünk? — tekir föl az anyjára Ferike. — Viszünk, bizony, kicsi kém. — Mit viszünk le? — Majd mindjárt meglátod. — Meglepetés? — Majd csak a vége lesz a: Ferike kiváncsi, de türelme sen lesi az anyját. Először a da gasztóteknőt veszi elő Eszter, i kovászolófa ott van benne. Az után előkeresi a sütőlapátot é a szénvonót. A pemetéből má kirágták a kukoricasústyát a egerek, azt vissza is dobj: Majd vizes cirokseprűvel sepi tisztára a parázstól a kernen cét. — Kenyeret sütünk? — csil lan fel a sötétben a kisgyerel szeme. — Azt. Meg még valamit — mosolyog titokzatosan Eszter.
