Pest Megyi Hírlap, 1976. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

1976. AUGUSZTUS 30., FENTEK rma* UKcrr.i EGYÜTT JELENÜNKÉRT, JÖVŐNKÉRT 9 Fiatal idősek Míg dobban a szív Élj boldogan az emberi élet­kor végső határáig — szok­ik kívánni barátainknak, szeretteinknek egy-egy szüle- ésnapon. S ez a jókívánság na már igen-igen hosszú iletre szól. A statisztikák ada- ai szerint is egyre magasabb- ■a kúszik nálunk az emberi iletkor felső határa, de ezt ta- >asztaljuk akkor is, ha szét- lézünk szűkebb környeze- ünkben. Sok-sok idős — ám lem megöregedett — ember­ei találkozunk, akik még ere- ük teljében dolgoznak, alkot­lak, töretlen lendülettel, fá- adhatatlanul. Pedig éveik- lek számát tekintve megér­ek már a nyugdíjra. Egyiilt nőtt a gyárral Ikladon. az Ipari Műszer- lyárban áll a satupad mellett ’éter János szerszámkészítő uszonnégy éve. Ha utána zámolunk, kiderül, éppen a yár megalapítása óta. Csepe- sn dolgozott 1952-ben, ami- or meghallotta, új gyár ke- es munkásokat Ikladon. — Nagyon megörültem a írnek, hiszen kartali vagyok, sak kényszerből laktam Bu- apesten. Ügy . gondoltam, íegnézem én magamnak azt gyárat. Kartalról minden- ap átjárhatok, a munka meg sak olyan ott is, mint Csepe- ;n. Olyannyira megnéztem a yárat, hogy azóta se mozdul­ta} innen egy tapodtat sem. li minden történt itt a hu- zonnégy év alatt? Sok lenne zt most elsorolni. Hófehér hajából egy tincs omlokára göndörödik, azt róbálja helyére terelgetni, asas tenyerének darabos íozdulatával, miközbeii ren- ezgeti emlékeit. S mesél, ézdetben görbetárcsákat csi- áltak, automata gépsorok­oz. Fémdobozokat, egyszerű is játékautókat, tálcákat, sok íróságot. Majd a mosógép- mtrifuga programmal nagy ijlődésnek indult a gyár. S iá már? — Jó hírünk van Európá- an, jó vevőink. Együtt nőt- ink a gyárral. Sokat tanul- ,m én is, hogy ne maradjak ! a technikai fejlődés mö- , itt, hogy részt tudjak venni s egyre komolyabb, bonyo- iltabb munkákban. Jó érzés, így itt voltam a gyár hül­lőjénél, s itt lehetek most is, nikor kezünk nyomát Ang­iba, Franciaországba, s any- ri nagy országba viszik az :ladi termékek. Igen. Itt lehet még most is. tgszabályok adtak módot ar- i, hogy ne váljon meg a 'ártól, amint elérte a nyug- jkorhatárt. Megkérdezték: inos bácsi, akar még, bír ég dolgozni? Érezte, hogy iikség van rá, s érezte, hogy ég van ereje, kedve a mun- ihoz. Maradt. Már négy év­ii ezelőtt elmehetett volna henni, de úgy gondolta, csak im hagyja cserben éppen ő gyárat? Minden szál idekö- Hosszú, munkás életének itköznapjai húzódnak meg a jlődés hátterében, munka- rsai is kérlelték, vasas szí- is úgy diktálta, döntött. A aga javára, a közösség hasz- ira. Ö csak az előbbiről be­él, szinte kamaszos, vidám nnyel szürkéskék szemében: — Nem jó az, ha egyik .pról a másikra abbahagy- k a munkát. Én tizennégy es korom óta dolgozom. ;m is tudnék otthon ülni, ani-venni, nem nekem való. ház körüli apróságokat ak- >r is megtalálom, amikor in- n műszak után hazamegyek. A közösség hasznát Vérségi íb or, a szerszámkészítő em vezetője foglalja össze: — János bácsi túl szerény. :m akar beszélni arról, íny fiatalabb munkatársa agy oda hozzá, hogy elta- ilja a sok-sok év alatt szer­it tapasztalatokat. Hogy el- ipjon valamit a gyakor­it munkafogásokból. Az ISZBT” szocialista brigád, elynek tagja, nélküle talán se érte volna a szakma fa­iló brigádja címet. Sokat ér nekünk Péter János bácsi tu­dása, szakmaszeretete, fiata­los lendülete. Előre sajnál­juk, hogy jövőre 65 éves lesz és nem marad tovább velünk. A jó termés a fontos... Tsz-nyugdíjas volna Gólya Mihályné tulajdonképpen, de a reggel mégis mindig ott ta­lálja a túrái Galgamente Ter­melőszövetkezet üvegházában. Tarka kendőjének sarkát szo­rosra köti, fogja a vödröt, s a csivitelő — néha zsörtölődő — asszonycsapattal szedi a pap­rikát. Vagy paradicsomot, vagy uborkát, attól függ, mi van soron. Megszokta tizen­hat év alatt. Sok mindent csi­nált már a tsz-ben. Volt csa­patvezetője „gyalogbrigád­nak”, dolgozott a kertészet­ben még a fólia- és üveghá­zak születése előtt. — Mindegy nekem, milyen munka. Varrás, szoknyaránco- lás? Megcsinálom. A mező- gazdasági munkák közül is jö­het bármilyen. Teszem a dol­gom, csak jó legyen a termés. Az a legfontosabb. Nyugdíjas vagyok, de nem fog a hely otthon. Ha tudom, hogy szük­ség van rám, a két kezemre, akkor én nem nyugszom. Azt mondták, ha kész lesz a há­zam, még az újságba is bele­teszik, akkora csoda, hogy egyedül belefogtam. Birok dolgozni, hagynak is, be is fe­jezem az építkezést. Szép há­zam lesz énnekem, négyké- ményes. öreg koromban jó lesz benne meghúzódni. Már tető alatt van a ház, Túrán, a Szabadság utcában. Azt mondja Gólyáné, két év is beletelik, mire teljesen befeje­zik, mire minden a helyére ke­rül. Lám, az ember harminc évesen is nehezen szánja rá magát ilyesmire. Gólya Mi­hályné több erőt érez önma­gában, mint sok fiatal. Apró, törékeny termetét meghazud­toló óriási energia lobog ben­ne. Mindig is ilyen volt. Meg­gyötörte pedig alaposan az élet. A háborúban elvesztette a férjét, majd azokat is, akik támaszai voltak a bajban, fér­je szüleit. Egyedül győzködött tovább a sorsával, s nem adja fel hitét, optimizmusát még ma sem. Hozzánőtt á szövetkezet­hez. a szövetkezeti élethez. A munkában talált társakra, örö­mökre, a föld adta meg min­dennapjainak értelmét. Ragasz­kodik is hozzá. — Dobi István aláírásával kaptam kitüntetést még 1953- ban. Akkor a Béke Tsz-ben dolgoztam. Megvolt nekem mindig a 320—340 munkana­pom évente. Nem azt néztem, mi a jó nekem, csak azt, ho­gyan gyarapodik a közös. Job­ban szaporodik a vagyonunk, mióta megépültek a termálvi­zes üvegházak. Többet árulunk így a paprikából, mint amikor még szabadföldön termesztet­tük. Jó dolog az új, ha jót hoz. Gólya Mihályné mozgásán, hangulatán nem hagytak nyo­mot az évek. Arcán szántott csak mély barázdákat az idő, szeme szűkült keskenyre az örökös napsütésben, haját áz­tatta szürkére a sok-sok eső, ami a földeken érte. Nem hát­rál. A közös céllal párhuzamo­san egyéni célt tűzött maga elé. Miközben keze munkájával az országot gyarapítja, épül a há­za. Huszonöt méter hosszú és tíz méter széles lesz. Megér­demli. Mindig nyitva a kapu Az újság 1934. április 5-én jelent meg. Abban olvasta mindenki, akit illet, hogy dr. Weisz Mátyás orvost öt évre kitiltották a gödöllői járásból, mert... S egy sereg korholt vád következik, melyekkel a korabeli újságíró sem értett egyet. Vitéz Endre László gö­döllői főszolgabíró műve volt az egész, de fölülbírálták, s semmisnek nyilvánították a határozatot. Ez az ügy azonban csak egyike volt azoknak a folytonos zaklatásoknak, ame­lyek Dány község orvosát ér­ték azokban az időkben. Rég volt... Azóta más szelek fúj­nak, s az orvos ugyanott van, megszokott, szeretett falujá­ban. Ereje teljében, 78 évesen. — 1929-ben jöttem Buda­pestről Dányba. Sok víz lefolyt azóta a Dunán. Harminc éve fővárosi kórház igazgatója le­hettem volna, nem mentem. Itt tartott a szeretet, a hűség azok iránt, akikkel oly sok ne­héz évet megértem. Három nemzedék köszönti naponta az utcán, ismerősként, tisztelettel, meleg szeretettel. Minden ház titkát ismeri, mert rábízták. Nemcsak az orvost látják benne, hanem a • barátot is. Nemcsak testet gyógyít, de lelket is. Fölszárítja a könnye­ket. mosolyt varázsol gyermek­arcokra, tanácsokat ad, élet­kedvet a recept mellé. Reggel ötkor már az utcán van, rója végtelen gyalogos útjait a be­tegekhez. Sosem volt járműve. Azt mondja: minek az? Gyalo­golni jó ... Közben sokat lát az ember. S mást, mint régen. — Amikor idejöttem, fény­korát élte a babona, a sötét tu­datlanság, a csecsemőhalandó­ság sosem látott méreteket öl­tött. Az ember akkor is teher­nek számított a családban, ami­kor még nem bírt dolgozni, s akkor is, ha már nem. Iskola? A gyerekeknek más volt a dol­guk. Harcolni kellett azért, hogy gyógyíthassunk. Azért, hogy világosság pislákoljon a fejekben. Az életért. Minde­nért. Weisz doktor úr kapuja negyvenhét éve éjjel-nappal .nyitva. Ha nincs a rendelőben, megtalálja otthon a bajbaju­tott, a beteg, a támaszkereső. Mindig van ideje, pedig sok az elfoglalatsága. Mióta közsé­gi tanács van, azóta tanácstag. Aktív, bázisa egyszemélyben a Vöröskeresztnek. a véradó­mozgalomnak. Hogy nyugdíjba menni? Eszébe sem jutott ed­dig soha. Gazdag életének állo­másait jelzik a kitüntetések, melyeknek együtt örült a köz­ség, a család. Legbüszkébb a Kiváló Orvos kitüntetésre, a Szocialista Munkáért Érdem­éremre, a Pest megyéért em­lékplakettre. Kitüntetéseket kapott a véradásszervezésért, a tanácsi munkáért, kiváló Vö­röskereszt tevékenységéért. Szíve mélyén mégis a dányiak szeretete kapja a legféltettebb helyet. — Ilyen nép között nem le­het elfáradni. Csodálatos nép. Hajlandó vagyok mindent meg­tenni értük. A szemem előtt nőttek ki a semmiből, a mély­ből, velem együtt raktak tég­lát téglára ezek az emberek. Egy vagyok velük, míg dobban a szívem. Kívánjuk, hogy még sokáig dobogjon az ilyen szív. A Péter Jánosok, a Gólya Mihálynék, WeLsz Mátyások egész sora áll mellettünk, segít bennünket, tanít. .Arra tanít, hogy jól használjuk erőnket, eszünket, ki-ki a maga helyén, becsület­tel, töretlenül. Bálint Ibolya Egy teremben az automaták A Monori MEZŐGÉP Vállalat II. telepe szereldeiében új otthont kaptak a prog­ramvezérlésű tengelymásoló esztergák és a tokmányautomaták. A termelés egyszerű sítése érdekében egy műhelyben helyezték cl a II modern gépet. Kotroczó István felvétele Hányféle a kenyér? Ftévpfom a forgalmat ~ l ij^Y Hl Hl mar legalább nyolc-tíz perce — az egyik ceglédi önkiszolgáló élelmi­szerboltban (félő, hogy las­san gyanút keltek magam iránt, rpert semmit som veszek), ám a polcokon hiába sorakoznak a pestinél sokkal szebb formájú, fényes-piros héjú kenyerek, a vevők in­kább kifliket, zsemléket rak­nak a kosarukba. Délre jár az idő, talán ezért? Már reggel megvették a mindennapi bete­vőt? Most fiatalasszony lép a pulthoz, kenyeret kér. Az el­árusító papírba burkol egy fé­nyes-piros héjút, s odanyújtja. Az asszonyka átveszi, arcán csalódott fintor: „Meleg nincs?” Csak a jó ég a rrtegmondha- tója, miért jutott eszembe eb­ben a pillanatban harmincegy esztendő távlatából egy felirat a háborús időket, aknákat- bombákat átvészelt falakról. Vörös meg fekete festékkel, sebtében rótt cirill betűk ad­ták tudtul az odaérkezőknek, hogy „MIN NYET”. Akna nincs. Hogy hány felderítő, meg tűzszerész életébe került ez a kurta üzenet, sosem fo­gom megtudni, de azok a — sokszor gyakorlatlan kézzel formált — vörös meg fekete betűk azóta is úgy jelennek meg előttem, mint a béke első írott jelei. Min nyet, chieb jeszty — ug­rik elő az idő mélyéről a kö­vetkező láncszem. Alma nincs, kenyér van. Ezt az álmatlan­ságtól gyulladt szemű főhad­nagy mondta, aki a lövöldö­zést felváltó süket csendben egyszercsak megjelent ott, Debrecennél a bunker ajtajá­ban, és zseblámpája fényét önmagára irányítva, izzadt homloka körül ezzel a fáradt­ságtól vibráló kis glóriával, azt mondta: „Pasli, pasli, min nyet, chleb jeszty.” Inkább fél­ve, mint örömmel másztunk kifelé, pincesötéthez • szokott szemünk könnyezve hunyor­gott a borús október végi szürkületben. A kerítés előtt, az utcán teherautó állt. Pony­vája alól szeplős-pisze kiska- tona osztogatta a kömyékbe­lieknek a szegletes, fekete ka­tonakenyeret. Alin nyet, chleb jeszty. Nagyanyám Ä&T négy-öt unoka hancúrozott, jóllehet csalt legkisebb lá­nya lakott vele férjével és egyetlen gyermekével. A többi apróság a város külön­böző végéről verődött össze, hol több napi szállóvendégnek, hol pedig iskolaidőben, egy- egy délutánra. A kicsi a ra­kásnál, meg a komámasszony, hol az ollónál is jobban von­zott persze bennünket a hatal­mas kert, ehető kincseivel és csodálatos rejtekhelyeivel. A kora tavaszi ©Dértől, májusi cseresznyétől a Lőrinc napig majszolt görögdinnyéig és még tovább, az októberi csemege­szőlőig volt ott minden, ami szemnek-szájnak ingere. Még naspolya és apró, sárga arany­alma is, amit rövidke szárral együtt főzött üvegekbe nagy­anyám. Négy gyerekkel maradt öz­vegyen. az első világégés első hónapjában. A Dohánygyár­ban kézről kézre járt az érte­sítés nagyapám hősi haláláról, az asszonyok akkor láttak olyat először. Hej, de nem utoljára! Nagyanyám később katonai szakácsnőnek állt, hogy enni adhasson a négy kis kenyérpusztítónak. Apám máig is emlékszik a sűrű, párolgó babgulyásokra, a levesben főtt mócsingokra, meg a kincstári lábtekercsből varrott egyujjas kesztyűjére, amiben diószenet guberált a csonthó alól a deb­receni kisállomáson. Nagyanyám úgy tanított bennünket, ha elejtjük a ke­nyeret, vegyük fel, fújjuk le róla a piszkot, és csókoljuk meg, mielőtt megesszük. Ke­nyeret kidobni, olyat nem is­mert. Még fehér hajú matró­na korában is lehajolt a ke­nyérért, ha elejtette. amivel itt Bu­dapesten munkába járok, gyakran látok hosszú em • bérkígyót várakozni a Dem­binszky utcai kenyérmintabolt előtt. Az utasok mesélik, hogy Az autóbuszról, — Bejelentő, 14-es. Tessék! — Jó napot kívá­nok. A 336—138-as telefonszám 283-ös mellékére kérem a Dunakeszi Sportre­pülőtér parancsnokát vagy a tábor vezető­jét. — Milyen tábor- vezetőt? — Repülős klubok szoktak nyári tábo­rozást rendezni... — Igen, de most folynak az alkot­mánynapi ünnepség próbái. — Bocsásson meg, hogy megkérdem, honnan tudja? — Dunakeszin la­14-es Ilona kom, a reptér mel­lett jövök el minden nap. — Ö, ez nagyszerű. Én meg a Pest me­gyei Hírlap szerkesz­tőségéből beszélek, örülök, hogy össze­hozott bennünket a véletlen, hiszen a te­lefon az egyik leg­fontosabb munkaesz­közünk, a telefonos kisasszonyokkal nap mint nap kapcsolat­ban állunk s már rég togla'kozom a gondolattal, hogy egyikükről portiét írok Mit szólna hozzá, ha magái vá­lasztanám. — Benne volnék, de túl sokat szerepel majd családunk a hírlapban... _ ... ? — ... ugyanis a vasárnapi számban egy nagy cikk jelent meg az édesapámról. A negyedik oldalon. — Olvastam. Az édesapja azonban esztergályos, maga meg teljesen más munkát végez. Ak­kor a jövő héten fel­hívom. Mondja meg a nevét legyen szí­ves. — Azt nem mond­hatom meg, tiltja a munkahelyi szabály­zat. de a cikkben ol­vashatta az apámét, a keresztnevem Ilona, és én vagyok a 14-es bejelentő. 12 és 2 óra között min­dig itt talál. — Jó, keresni fo­gom. — Dunakesziről ak­kor a parancsnokot kéri? — Igen. Állami sürgős jelzéssel. — Rendben. Meg­ismétlem ... Czibor Valéria a nyugdíjasok már kora reg­gel odaállnak az ajtó elé, pe­dig késő délelőttig csak a kör­nyékbeli közértek kaphatnak a frissen sült, illatos kenyérből. Délre már két ház hossznyira nő a sor, mégsem megy el senki. Aki aztán sorra kerül, párosával veszi a kétkilós vek­niket. Jut belőle családjának, ipának -napának, kisunokájá- nak. 1944 nyarán egy borsodi bá­nyász nagyközség, a már ak­kor tízezer lelkes Edelény egyik tanítója felmérést vég­zett az akkori hatodik osztály­ban. Negyven gyerek lógatta — többnyire mezítelen — lá­bát az agyonfaragott, recscgős padok alatt. Negyven kis ko­bak hajolt figyelmesen a taní­tó út hevenyészett kérdőíve fölé, s negyven kéz körmölte a papírra a válaszokat a rá­gott végű ceruzacsonkokkal. Ezekből kiderült, hogy a gye­rekek 34,6 százaléka rendsze­resen nem reggelizett, a fenn­maradó 65.4 százalékból pedig 24,4 százalék früstökje: pálin­kás kenyér. Ebédre csupán a gyerekek 40 százaléka kapott rendszeresen főtt ételt, 20 szá­zaléka zsíros vagy lekváros kenyeret evett, a többi a kert­jükben található gyümölccsel verte el éhségét. Vacsorára hét gyerek nem is gondolhatott, 10 százalék puszta kenyérrel fe­jezte be a napot, 40 százalék családjában ez volt a főétke­zés, a főtt étel ideje, a gyere­kek húsz százaléka pedig főtt kukoricát, szilvát, ciberét vagy melaszos kenyeret kapott va­csorára. \nf 7'í cc n! kezdődött és lulliltilMdl végződött a MADISZ-ban minden gyű­lés, összejövetel, ma klub- délutánnak neveznénk. „Hej, kenyér, barna kenyér, Ki rajtad él, nem henyél, Nap­keltétől napnyugtáig kezében a kapanyél.” ' Ilyen dalok­ra emlékszeip abból az időből. Meg emlékszem a barna ke­nyérre, amiből még a háború után is évekig jegyre kaptuk a fejadagot. Kicsit ragadós volt, olykor savanyú is, mégis mennyire szerettük. Manapság kevés gyerek sze­reti a kenyeret. Inkább kiflit, brióst, zsemlét eszik, kenyeret csak akkor, ha még meieg. Az a fiatalasszony is azt kérdezte Cegléden az elárusítótól: Me­leg nincs? De van. Meleg, ropogós hé­jú. Félkilós veknikbe sütött, hófehér zsemlekenyér, és ru- dakba sodort zsúrkenyér, pvc- fóliás Favorit-kenyér és kilós félbarna vekni, mosolygó két­kilós alföldi cipók, arasznyi magas hátúak és gondatlanul egymásra dobált laposak. Van éjszakai sütésű és még forró­ságtól gőzölgő. Van. mégpedig elegendő. A jégverés, az aszály ellenére. Hála az idei kenyér­csata győzteseinek. A mai napon az új kenyér­rel együtt — őket is köszönt­sük. Nyíri Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents