Pest Megyi Hírlap, 1976. július (20. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-25 / 175. szám

1976. JÜLIUS 25., VASÁRNAP A Éneklő szakmunkástanulók Ceglédi lányok Esztergomban Ha rájuk gondolunk, mun­kájuk jut először eszünkbe. Megszokott kép jelenik meg előttünk: figyelemmel hajol­nak a gépek fölé, felvágottat mérnek, ruhát szabnak, vagy netán frizuráinkkal bíbelőd­nek óhajainknak megfelelően. Ezúttal azonban elhagyták szerszámaikat, levetették mun­kaköpenyeiket, a tankönyve­ket sem forgatják. A szak­munkástanulók énekelnek. Méghozzá lelkesen és csapa­tostul. Zuhoghat az eső, lehet bágyasztó nyári kánikula, az időjárás őket mit sem izgatja. Ülnek a teremben, szemük­kel szinte rátapadnak a kar­nagy kezére, s a legnemesebb muzsika, az emberi hang egy­szerre csendül fel ajkukról. A népdalok után közös zenéles­ben is jártasságot igénylő kó­rusra ű következik. Ahogy meg­szólalnak az egymást követő akkordok, az örömtől úgy szí­nesednek az arcok, mintha évek óta együtt lennének. Pe­dig csalóka ez a kép is. mind­össze pár napja gyűltek össze a festőién szép Esztergomban, hogy átadják magukat szabad idejük legkellemesebb Időtöl­tésének, az éneklésnek. Kikapcsolódás és öröm Százötvenen érkeztek Esz­tergomba, az ország legkivá­lóbb intézeti kórusainak tag­jai. Jötték Szegedről, Pécs­ről, Mezőhegyesről, Szombat­helyről, Miskolcról, Karcagról. Pest megye egyetlen szakmun­kástanuló énekkarából is be­futottak tízen. Jókedvükről hamar felismerni őket, a töb­biek szerint a ceglédi lányok a tábor legvidámabb lakói. Tanáruk , és karvezetőjük, Khim Antalné biztatóan ecse­telte a tábor fontosságát. — Tíz évvel ezelőtt még irreális elképzelés lett volna, ha ének­zenei tábort szervezünk a szak­munkástanulóknak. Három esztendeje azonban megtört a jég, kórusaink ekkor kezdtek el hallatni magukról. Ma már vitathatatlan a jelentősége és hasznossága. Mennyiben? Egy lehetőséggel ismét több, hogy ezek a gyerekek ne csak meg­szeressék a zenét, hanem el is mélyedjenek tartalmi gazdag­ságában. Akik innnen haza­mennek, biztosan nem marad­nak ki az énekkarokból, az 6 segítségükkel sikerül újabb kórustagokat toborozni. Gál Klára, aki Abonyból jár be Ceglédre és női fodrásznak készül, kikapcsolódásnak tart­ja a közös zenélést. — Szóra­kozás is egyben, pedig első­sorban komoly munka, teljes embert kívánó. Ügy vagyunk mi az énekléssel, mint a sprin­ter a futással, addig tréninge­zünk, gyakorolunk, míg az eredményessé nem válik. — S ha kész egy mű, azaz jól megtanultuk, elsajátítottuk, akkor nagyon, boldogok va­gyunk — folytatta Mihai Irén. — S ez, azt hiszem érthető, hiszen ezzel már nemcsak ma­gunknak szerezhetünk vele örömet, hanem másoknak is. Zene és sport Ez az örömszerzés élteti a táborlakókat is. Az az emberi gazdagodás, amit az éneklés jelent számukra. S a zene mellett a sport, mert hiszen a kettő egymástól elválaszthatat­lanul olyan teljesítményekre ösztönzi művelőit, amely a tartalmas életmód kialakítá­sának nélkülözhetetlen eleme. Női focicsapat, kosár- és röp­labdameccsek, túrák színesítik programjukat. A többórás éneklés mellett múzeumi sétá­ra, városépítészeti ismerke­désre, hajókirándulásra is ma­rad idejük. Pedig az a más­fél tucat új mű sem lebecsü­lendő, amit Esztergomiban megtanulnak. Pataki Ildikónak, KiSs Gab­riellának, Zöldi Margitnak, Kun Ágnesnek és társaiknak Ceglédről, a 203. számú Szak­munkásképző Intézetből eny- nyit jelent ez az esztergomi tábor, s bizonyára azt, hogy munkájuk mellett megtaláljak az igényes önművelés és szó­rakozás mindennapi lehetősé­geit is. M. Zs. Nyitány Szegeden Szombaton megkezdődtek a szegedi szabadtéri játékok idei előadásai. A nyitóelőadáson Madách Imre drámai költe­ménye, az Ember tragédiája került színre. A szombati elő­adásra zsúfolásig megtelt a szabadtéri játékok hatalmas nézőtere. Madách műve ezút­tal Szinetár Miklós Kossuth- díjas érdemes művész és Fé­lix László közös rendezésében került színre. A díszletek Var­ga Mátyás Kossuth-díjas érde­mes művész, a jelmezek Vágó Nelly tervei alapján készültek. A főbb szerepeket ezúttal fia­tal művészek: Ádámot Hege­dűs Géza, Évát Bánsági Ildikó, Lucifert Lukács Sándor alakí­totta. Az Űr hangját Básti La­jos Kossuth-díjas kiváló mű­vész szólaltatta meg. Hozzászólás I A megoldás ránk vár Lapunk július 17-i számában jelent meg Losonci Miklós Sok-sok fontos teendő című írása a Magyar Képzőművészek Szövetsége Pest megyei Területi Szervezetének megalakulása kapcsán. A következőkben e cikkhez fűzött reflexióitat tesz- szük közzé. CSAK TÖRVÉNYESÍTETTE a Magyar Képzőművészek Szö­vetsége Pest megyei Területi Szervezetének megalakulása azt a hosszas, előzetes folya­matot, melyet a művészi tö­mörülések, csoportok már hosszabb ideje éltek öntevéke­nyen. Egyszerűbben: a felsza­badulás után, a szentendrei művészeti központhoz hason­lóan megyeszerte művészeti csoportosulások alakultak. A váci Duna-műhely már ismert eredményeket ért el, és erőtel­jes színekkel palettáján, egyre TV-FIGYELÓ Komoly szóval. Tartalmas bevezető után okos riport mu­tatta be csütörtökön a szüle­tésnapját ünneplő Lengyel Népköztársaság mezőgazdasá­gát. Közismert, de soha nem eleget hangoztatható igazsá­got sugalltak a képsorok: lel­kiismeretes munka nélkül csak időleges eredményeket lehet elérni... a szervezett tevé­kenység pedig törvényszerű­en meghozza a gyümölcsét. Ugyanez volt az alapgon­dolata a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitká­rával készített interjúnak, mely összefoglalta a közelgő népfrontkongresszus előkészü­leteinek tanulságait. A társa­dalmunk valamennyi csoport­ját, közösségét érintő 'kérdé­sekre — s ezek száma egyál­talán nem volt kevés — Sarlós István, a sikereinkkel, gond­jainkkal egyaránt higgadtan számoló politikus optimizmu­sával válaszolt, határozottan leszögezve, hogy a továbbha­ladás feltétele: tettekké válta­ni az emberekben meglevő, sokakban azonban szunnyadó alkotóerőt. A pénteki Üzemek alkotmá­nya című riport harminckét­ezer ember munkahelyére, az Egyesült Izzóba kalauzolta a nézőket. Kovalik Károly jó felkészültséggel, lényegretörő- en irányította a beszélgetés fo­nalát, érzékeltetni tudta a gyár sajátosságait és bennük az or­szágszerte érvényes általános jellemzőket is, amelyek a kol­lektív szerződések megújítása közben jutottak felszínre, épültek-épülnek be több ezer gyárunk munkájába. A neveltetés eszközeivel? Tv-komédiának hirdette a pénteki műsor a Polgár And­rás—Félix László író-rendező páros alkotta Szépség Háza cí­mű produkciót. Való igaz, akadtak komikus helyzetek, s nevetőizmaink sem tétlenked­tek végig a műre szánt 60 per­cet. Hiányoztak azonban a ne­vetés zavartalanságához, fel- szabadultságához, teljességé­hez a komédiára is kötelező alkotói végiggondolás a témá­nak a szó jó értelmében pro­fesszionista kibontása. Pedig a szándék nem volt rossz: egy fodrászverseny ese­ményeibe sűríteni mai életünk sok-sok, mindegyikünk által ismert visszás'mozzanatát, eze­ken bemutatni kortársaink s a magunk nyesegetni való hi­báit, ezeken kívül pedig pél­dának állítani egy lelkes, ked­ves, idős hölgy ügybuzgalmát. A baj csak az volt, hogy a tör­téntek gyakran egészen várat­lanul, szervetlenül követték egymást, hogy a szereplők jel­leme elnagyolódott, logikátlan­ná vált, hogy a kedves öreg hölgy néha ugyanazokat a hi­bákat követte el (alkotói jó­váhagyással), mint azok, aki­ken épp ezért verte el roppant hévvel a játék a port. Ugyan­úgy protekcióért folyamodott a zsűrihez kedvencének győ­zelmét elősegítendő, mint a szövetkezetek elvtelen vezetői (ráadásul nem bizonyosodott be, hogy az ifjú tehetség való­ban támogatásra érdemes fodrászzseni). A forgatókönyv­nek nemigen tellett a nevette- tés külsődleges eszközeinél többre. Ami mégis tetszett a Szépség Házából: a Gobbi Hilda alakí­totta főhősnő komédiazáró el- komolyodása, s a rosszulléte utáni ismételt önmaga-megta­lálása. Ezt az igaz örömünket is gyengítette azonban a befe­jezés olcsó szimbóluma az öreg hölggyel az M—7-esen porosz­káló Trabanttal, az azt elha­gyó, a verseny többi résztvevő­jét hazaszállító autóbusszal. Mert hiszen mennyivel rösz- szabb az utóbbi az előbbinél?... Daniss Győző Tenniakaró elszántsággal Ha egyáltalán lehet rangso­rolni a mezőgazdasági munka ágazatait, úgy hiszem, az ál­lattenyésztés a legnehezebbek között is előkelő helyet foglal el. A jószág folyamatos törő­dést, állandó gondozást kíván. Az év- és napszakok váltako­zása legfeljebb a tennivalók milyenségét befolyásolja, a munka mennyiségét alig. Kü­lönösen azoknál a gazdaságok­nál igaz ez, ahol különböző okokból ma még a hagyomá­nyos módon tartják az állato­kat. Ilyen helyen nagy fele­lősség hárul a gondozókra és a vezetőkre is. Ezért figyel­tem föl, amikor meghallot­tam, hogy a tápiószentmártoni Arany Szarvas Tsz sertéstele­pén egy fiatal lányra, Molnár Annára bízták a telepvezető­helyettes tisztségét. A faluszálen fiatal akácos­ra kanyarodó dűlőúton áll meg a gépkocsi. Véletlenek — Itt volnánk — mondja dr. Hüse Ferenc, a tsz állat­orvosa egy takaros kis ház előtt. — Ez az iroda. Mögöt­te terül el a sertéstelep, ahol jelenleg 1200 állatot tartunk. Évente 1500—1000 hízó kerül ki innen, jórészt saját hús­üzemünkbe, földolgozásra. De nemcsak ez tartozik az Ancsá­hoz, hanem 800 anyajuh és két baromfitelep is. Közben megáztatjuk kezün­ket a mosdótálban pirosló fer­tőtlenítő lében és lecsiszoljuk talpunkat az ajtó előtt felszórt forgácson. A zuhanyozón kell keresztülmennünk, hogy egy rövid folyosón áthaladva, apró irodába jussunk. Az asztalon nagy halom papír, kimutatá­sok. összesítések. Fiatal lány hajol föléj ük. Először csak hátrahúzott szőke haját lát­juk. Az ajtó zajára megfordul. A nadrág és a blúz kicsit fér­fiassá teszi karcsú alakját, de az arcán végigfutó kedves mo­solyban, melyről előzőleg már annyit hallottam, nőies me­legség bujkál. — Hogyan szánta rá magát erre a szakmára? A kérdés szokványos, de a válasz annál meglepőbb: — Véletlenül. Eredetileg ápolónő szerettem volna len­ni, de Hatvanban nem volt kollégium. Így — végső elke­seredésemben — jelentkeztem Pécelre, a megyei mezőgazda­sági szakmunkásképző intézet kisállattenyésztő szakára. Ez volt a kezdet. De úgy érzem, az utóbbi időben is sokat kö­szönhetek a véletlennek, a szerencsének. Eszembe jut egy régen hal­lott mondás: — A szerencse olyan csodanyúl, ami csak ak­kor bukkan elő a varázscilin- derből. ha magunk markoljuk meg a füleit. — Lehet, hogy így van — bólint rá Anna. — Tulajdon­képpen mindig is szerettem az állatokat. Igaz, a nagyobba­kat, kutyát, macskát, a lova­kat. Nem a baromfit. Végül mégis baromfigondozói képesí­tést szereztem. Azután a szár­nyasokat Is megkedveltem. Négy évig dolgoztam baromfi- tenyésztőként. 24 óra munka, 43 óra pihenés váltással egy 16—18 ezres állományban. Elő­ször nem volt könnyű. Az is­kolában kitömött állatokat mutattak. Már a gyakorlato­kon sokan rosszul lettek, mi­kor trágyázni kellett. A kel­tetés persze nekem is jobban tetszett. Az nagyon szép do­log. De később megszoktam a nehezét is. A másik véletlen, hogy a ES MINDENNAPOK. VJ, I-.J. ■ nin.cs itt a Miklós bácsi, ne­kem kell utasításokat adnom. Az első időben sírtam is egy keveset, mikor senki nem lát­ta, mert gyakran szóltak dur­ván vissza. Ma már tudom, hogy ez nem azért van, mert bántani akarnak. Ilyen 'mun­ka mellett nyersebbek az em­berek. de őszintébbek és jóin- dulatúak is. Azt hiszem, ma már mindent el tudok érni ná­luk, amire szükség van. De nézzünk körül! — javasolja. Korán kelni A telep kapujában egy pil­lanatra megállunk. A fogat mellett kiscsikó ugrándozik. — Ez Filkó, a kedvencem — simogatja meg Anna, szinte gyerekes örömmel a fiatal ál­lat csillagos, seiymesszőrű homlokát. Az ólak körül nehéz szag terjeng. A rekkenő hőségben a disznók az itatóvályúkban hűsölnek. A kiloccsanó víz a trágyalével keveredve kis pa­takokban csorgadozik a gyűj- t.őgödrök be. A kerítések mel­lett a talaj besüpped a lábunk alatt a szivárgó létől. Köze- ledtünkre több száz légy reb­ben szét, majd megnyugodva visszatér a vesszők közé és a t.ifekadt állatokra, divatosan, emelem a lábam. Anna szapo­ra, rutinos léptekkel halad — Megszoktam — mondja pillantásomat látva. — Az első félévben ilyen körülmények között is háromszáznyolcvan hízót adtunk át húsüzemünk­nek és még háromszázat az állatforgalminak — sorolja nem kis büszkeséggel. — Ta­lán az idén javul a helyzet. ha az önitatós rendszert be tudjuk vezetni. — Van-e. amit eddig nem sikerült megvalósítania? — Pártmegbízatásként a KISZ községi és a termelő- szövetkezet alapszervezete kö­zötti kapcsolatot kellene erősí­tenem. Sajnos, ez nagyon ne­héz feladat. Eddig nem sok eredményt értem el — árulja el kicsit csalódottan, de egy pillanatnyi szünet után szinte dacosan jelenti ki: — Azért még nem adom fel! Talán ez a tenniakaró el­szántság is a magyarázata an­nak az újabb „véletlennek”, hogy mint Pest megye küldöt­tét a KISZ Központi Bizottsá­ga tagjául választották a IX. kongresszuson. — Nem sok ennyi a jóból egy húszéves lány számára? — kérdezem végül. — Bizony, reggelente nehéz, miikor korán föl kell kelnem — mondja őszintén. —De csak így jut időm minderre. Meg néha a barátnőimmel is jó összejönni, beszélgetni, lemezt hallgatni. Ilyenekre van szükség Bár nem vagyok jós. az a gyanúm, hogy a Molnár An­nához kötődő „véletlenek” so­ra még nem szakadt meg. Az Arany Szarvas Tsz állape­nyészete nagy fejlődés előtt áll. Többek között néhány éven belül 600 állatra méretezett tehenészetet alakítanak ki. Mint Túróczi János párttitkár mondta: —■ Szeretnénk a te­lepvezetői beosztásokat techni­kusi képzettségű szakembe­rekre bízni. E terv megvalósításához pe­dig olyan fiatalokra van szük­ség, mint amilyet Molnár An­nában megismerhettünk. Lakatos Tamás rita Sher-Gil személyében (monográfusa és számos felso­rolt művész kritikusa és is­mertetője éppen Losonci Mik­lós) és a Rác kevére vetődött török Tahsin is tengeri képvi­lágát egyesítette a szeszélye­sen kanyargó, csillámló Duna színeivel. Tehát Pest megyei festészet régen létezik, a terü­leti szervezet létrejötte immár örömteli továbblépés. E táj hívja a művészeit. Pa- tay László már ráckevinek számit — nemcsak a járási hi­vatali épületben található négy évszakos ráckevei seccojáért, hanem e tájhoz fűződő egyéb kitűnő alkotásáért — felfedez­te például a ráckevei hídon átkanyargó esküvői menetek festői élményét — így jegyezte el magát a Bazsonyi—Vecsési házaspár Dömsöd vidékével. Erre azonban csak az ismert, anyagi biztonsággal rendelke­ző festők vállalkozhatnak. Iga­za van Losoncinak, aki száz­halombattai példákkal érvel — ez megyei példává válhatna: a festők járta tájak — így Rác­keve, Dömsöd — a századeleji hagyományokkal rendelkező, barokk gyökerű Gödöllő bi­zony tervezhetne lakóépülete­ket műteremlakásokkal! És la­kó — ide gyökerező művész bizonyára akadna a műterem- lakásokhoz ! ' VALÓBAN SOK MUNKA VÁR a területi szövetségre! Abban is egyetértek Losonci Miklóssal, hogy szervezett Pest megyei hagyományokat kelle­ne kialakítani, és ahhoz egy évenkénti igényes grafikakiál­lítás — változó helyszínnel — bizony jó keret lenne. Vállal­kozhatna megyénk egy megyei művészi hagyományokat ref­lektorfénybe fogó retrospektív kiállításra is. És ennek Szent­endre igazán csak egy skálája lehetne. Gondolok most arra, hogy soha nem láttuk még együtt azt a tisztes számú ve- dutát, melyek évszázadok óta a megye városairól készültek. Visegrádot, Vácot is gyakran festették festői krónikás kedv­vel. Az ismert metszetekhez hadd tegyek hozzá kettőt, az egyik Hohenlohe herceg, aki részt vett a hosszú, 15 éves háborúban, az 1590-es évek­ben, lefesthette magát a hát­térben Váccal és Visegráddal is. Elias Katzenberger pontos városképet bemutató festmé­nyei ma is láthatók Weikers- heimben! Sokat kellene tennie a terü­leti szövetségnek a megye munkásságának képzőművé­szeti neveléséért. Mert kellene egy retrospektív kiállítás, és érdemes Pest megye egy éven­kénti nagy seregszemlére, de még fontosabb, hogy az üze­mek népe barátkozzon a me­gye alkotó művészeivel is. Amit Zámbó Kornél Tatabá­nyán élő művész vállalt — ar­ra akadhatna megyei követő is. Olyan művész, aki a megye üzemeiről készítene pontos művészi riportokat, munkafo­lyamatokat, a munka ünnepeit felmérő rajzokat. Ezeket a munkákat, és a művészettel barátkoztaíó kamaratárlatokat kellene a megye üzemeibe, művelődési házaiba a területi szövetségnek eljuttania. ÜJ ISMERETVILÄGOT így vihetnénk a megye agglomerá­ciós övezeteiben élő munkások közé. És még egy gondolatot el kell mondanom. Egyáltalán nem könnyű munka iskolai galériákat létrehozni. Rácke­vén tanultam meg, hogy ez szükséges, ennek van értelme. Bizonyon fokig már „megfer­tőzött” — azaz művészetre hajlamos diákokat bocsátanak ki az intézmények az iskolai évek után a világba! Ilyen ga­léria létrehozása anyagilag sem problémamentes. Viszont a területi szövetség elősegít­hetné az erre hajlamos isko­lák kiállításrendezéseit, éppen megyei gyökerű anyaggal, és ezekből maradhatna vissza az iskolákban méltányos téríté­sért vagy barátságból egy-egy alkotás. Ezek felelősségteljes gyűjtés, tárolás után pontosan olyan gyűjteménnyé nőhetné­nek, mint a ráckevei. Kovács József László kandidátus gyakrabban jelentkezik a Dél­pest megyei Nagy István kép­zőművészeti csoport. Ók és so­kan mások — Lelkes István, a Molnár-szigetnél, Nolipa Ist­ván Pál Erzsébeten, a sziget- szentmlklósiak, Nádasdy János és a felejthetetlen Kocsis László, Bakallár József és kö­re, a rokonszenves Bodnár Ede Soroksár táján mind felfede­zik e táj, e megye változatos, festésre ösztönző táj- és szín­világát. Távol álljon a névsor­összeállítás szándéka, de Du- naharaszti festőt indított Ara­két tsz egyesülése után a te­lep vezetőhelyettese lett. Erről azonban Túróczi János, a tsz párttitkára egy korábbi be­szélgetésünk alkalmával azt mondta: — A kinevezés nem­csak előlegezett bizalomból született. Anna kétkezi mun­kásként megállta a helyét. Ed- gidi munkáját is el akartuk ismerni ezzel. És láttuk azt is, hogy tudatosan képezi ma­gát. Akár egy férfi — Tényleg tanulok, már két éve. De nem ezért kezdtem el — tiltakozik, mikor tolmácso­lom a véleményt. — A gödöl­lői egyetem váci, kihelyezett szakközépiskolájába járok. Ál­lattenyésztői technikusi bizo­nyítványt szeretnék szerezni hogy ne csak a szárnyasokba; legyen képesítésem. Vászonsapkás, tagbaszakad férfi nyitja ránk az ajtót. Aszó­di Miklós telepvezető, Anni közvetlen főnöke: — Itt talán az a legnehe­zebb — szól ki a sapka el­lenzője alól —, hogy nincs kö­tött munkaidő. Ha például jör a kocsi éjfélkor, neki kell áll­ni fölrakni a 14—15 ezer csir­két hajnali hatig. Itt mindig adódhat valami. Még otthor sem mindig lehet nyugodt ea ember. Annában jó társrí akadtam. Nemcsak a nyilván­tartást, az adminisztrációt vég­zi el pontosan, a kétkezi mun­kában is nemegyszer úgy dol­gozik, akár egy férfi. — Számomra a legnagyobt nehézséget a vezetői felada­tok okozták — vallja meg An­na. — Sok itt a nyugdíj előtl álló, idős ember. Kezdetber még nem ismertek, bizalmat­lanok voltak, meg én is nehe­zen szoktam meg, hogy he

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents