Pest Megyi Hírlap, 1976. május (20. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
Zsákoló 9 w *r 0 0 m m j Pataki Tibor rajza MIKES GYÖRGY: Vita V éleményem szerint ez egy kés. Mi az ön véleménye, Verpeléti kartárs? Mondja meg nyugodtan, ha önnek más a véleménye. Vitassuk meg a kérdést. — Szabad egy pillanatra?... Igen ... Egyetértek önnel. Ez egy kés. — Mondja meg nyugodtan, ha nem ért egyet velem ... — Megmondanám. De ez egy kés. Jól tetszett látni. Hiába, a főnök kartársnak Csuda éles szeme van. Más esetleg vekkernek nézte volna. — Ne hízelegjen, Verpeléti. Nem ezt várom öntől. Legyen egy kicsit bátrabb. Na, de most vitassuk meg részleteiben is a dolgot... — Készen állok a vitára ... — Helyes. Vitában formálódik az igazság. Itt van például a kés nyele. Ón szerint is ez a kés nyele? — Szabad közelebbről megnéznem? — Nyugodtan... — Ahogy így nézem, ez a kés nyeie... De ha jobban megné r:m ... — Akkor? Akkor? Mondja meg bátran! Most ne nézze azt, hogy én ülök az íróasztal mögött! — De ha jobban megnézem, akkor is. ön sasszemü, főnök kartárs. Rögtön meglátta, hogy ez a kés nyele. — Ejnye, már megint hízeleg? Nem szeretem. Nagyon nem szeretem. Mondja meg, ha másképp vélekedik. Imádok vitatkozni... — De ha egyetértek önnel ... —- Nem muszáj. — Tudom, főnök kartárs, de ez a nyél. Bitófa alatt is vallom. — Na jó. Abban tehát már megegyeztünk, hogy egy kést tartok a kezemben, és ahol fogom, az a kés nyele. A kés nyele fából van. — Fából, főnök kartárs. De mennyire fából! — örülök, hogy ön szerint is fából van a nyele. Remélem, nem azért mondja, mert én mondtam .., Tudja, én azt szeretném, Verpeléti kartárs, ha parázs vita alakulna ki közöttünk... — Imádom a parázs vitákat, főnök kartárs. Épp az előbb mondtam a kartársaknak: hű de jó volna egy kis parázs vita! Ha minden óhajom ilyen gyorsan valóra válna... — Na jó... Menjünk tovább. Véleményem szerint a kés másik része a penge. — Pengepenge. — Mit mondott? — Mondom, hogy penge Pengébb pengét még nem is láttam. Kitűnő megfigyelő tetszik lenni. — Szóval egyezik a véleményünk. Mondja meg, ha nem egyezik! — Nem mondhatok mást csak azt, hogy penge. — Rendben van, folytassuk a vitát. Véleményem szerint ez a penge éle. ön szerint? — Szabad?... Igen, ez penge éle! — Mit csinált? Megvágta magát! — Szóra sem érdemes, vitában sebeket osztunk sebeket kapunk! — Férfias beszéd! Mos már csak azt kell megvitat nunk, hol van a késnek hegye. Véleményem szerint — lehet, hogy nincs igazam —, kés hegye a penge végéné található. — Egyetértek önnel. — Mondja meg, ha nem! — De igen! — Nos, akkor le is zárhat juk a vitát. Ügy vélem, hasz nos volt. — Én is úgy vélem ... — Látja, ez az igazi... Ezt szeretem... A késhegyig me nő vitákat!... BESZE IMRE: Tavasz Alszik a föld, még alszik a mag, lombot vet a tölgy, lombot lop a fagy, napfényes a völgy s a zivatar-harag korbács-folyókát csapkod a földre. Rebben a szél és fél a didergő, sokszínű, májusi cserebogár, Reggel a tél még tél s a csicsergő, százfényű madárkád ablakon át irigyel jószagú, nászi-szobát. Délben a párás földre lefekszik, lomha ölével a vas-fegyelem. Este a szirmok ásítva térnek kehelybe. A hold jelt ad az éjnek: neszez a májusi szép szerelem. Az irodalom propagandistája Hetvenöt éve született Szerb Antal Kísérteties kísérlet, kockázatos is: évtizedek múltán, elővennünk ifjúkorunk kedves könyveit. Van úgy, hogy megállják a próbát, s ez nem csupán időtálló értéküket bizonyítja, hanem a múihatat- an hatást is, amellyel egykor >ennünket formáltak. Szerb Antallal sokan vagyunk így, akiknek közép- skolás korunk a 40-es évekre esett: tankönyvként használtuk magyar irodalomtörténetét, a felejthetetlenül élvezetes munkát, amely tanu- ás nélkül is emlékezetünkbe vésődött, de úgy, hogy évtizedek múltán is tudjuk idézni; utána világirodalom-tör- énetét már önként választóink évezredek irodalmába indulva, felfedező útjainkhoz vezetőnek. Hallatlanul merész dolgot cselekedett a fiatal tudós, amikor az Erdélyi Helikon teljes magyar irodalomtörténetre hirdetett pályázatára megalkotta ezt a művet, s megnyerte vele a pályázatot. Szerb Antal a tudományt művészetté, s ezáltal vonzóvá, érdekessé tette. Ugyanígy cselekedett korának jelenéről szólva, amikor a hétköznapok és csodák (1935) esszéiben a század első felének angol, amerikai, német és francia regényirodalmát tekintette át. Az egész népet tanító pedagógus hivatástudata, írástudói felelőssége sugallta szavait, mikor így nyilatkozott: „Az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében. Célja, hogy étvágyat csináljon az igazi irodalmi művek olvasásához”. Igazi műfaja az esszé volt: regényeit is ehhez közelítette. A Pendragon legenda (1934) kultúrtörténeti kalandregény; az Utas és holdvilág (1937) egy nemzedék útkeresése; A királyné nyaklánca (1943) sajátos korkép a francia forradalmat megelőző évekről. Esszéinek két kötete (Gondolatok a könyvtárban 1946; A varázsló eltöri pálcáját 1948) és novelláinak gyűjteménye (Madelon, az eb 1947) halála után jelent meg; egyetlen — Ex című — színművét pedig sokkal később, 1965-ben mutatták be először. A háború alatt többször került munkatáborba, végül 1944-ben, a nyugat-magyarországi Balfon gyilkolták meg a nyilasok. 43 évet élt csupán, életműve mégis páratlanul gazdag. Most 75 éves lenne. Az emlékező kegyelet nem térhet ki a gondolat elől: mi mindent alkothatott volna még, mennyi megíratlan gondolat maradt örökös veszteség! Am a korán, s kegyetlenül lezárt életmű él, emberségre, s a művészet szépségének befogadására nevel. Személyes sorsával is ‘ bizonyítja tanítása igazát: a mű él, a szellem javát nem lehet elnémítani, az áldozat túléli gyilkosait, s a halhatatlanságba lépve, örök barátja marad a késő utódoknak. SZERGEJ JESZENYIN: Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére — szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hájnál macska módra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink kőét már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Rab Zsuzsa fordítása KISS DÉNES: Anyámra gondolok Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő ezüst, ó, csillogóbbat sose hordhatott, mert jég-tűzű az és illő, mint a füst. Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka? Anyaság Patay László rajza ISZLAI ZOLTÁN: Kicsi EVŐKE Andalgok a balatoni erdőcskében egy sovány, barna kisfiúval. Biztatom: szedje gyorsabban pálcikalábait, hogy mielőbb kikeveredjünk a porkavaró gépkocsik útvonalából, amelyek — természetesen —, csakis az árnyas sétányon tudnak a kempingig közlekedni, s világos, hogy a megengedettnél (15 km) jóval nagyobb (30—40 km) sebességgel. Meg-megugrok, rántom a gyereket, köpöm a port. Egye meg a fene, legközelebb Körülkerüljük a fél falut: mi is kocsival jövünk. A kis posza erősködik, hogy egyet se szökelljek. Inkább őt hívjam, mint a fenét, segítségül. Ugyanis üvegestől-bőröstől megeszi azt az autót. Így csinál „hamm”, bekapja, s nem marad ott semmi más, csak az út; azon aztán mehetünk. Hát, ez ígéretes. Megszabadulunk legalább egy autótól a Balaton körül. De mi legyen a többivel? Máris jön a hátunk mögött egy lakókocsis Volvo. Lakókocsi? — csattogtatja hiányos fogsorát a zörgőcsontú autókannibál. Az ám csak a finom falat. Bamm, azt is bekapom. Látom, egyre mostohább lesz a dolguk ezeknek a szegény kocsiknak, ha Gábor útjában vannak. A gyanútlan fiaim vezetők már csak egy lógó tejfogat látnak megvillanni, aztán sutty, be a többi mellé, a pocakmélyi sötétségbe. Legföljebb reflektort gyújtanak, von vállat Gáborka, de én bizony még a kamiont is megeszem. És az elefántot is. Hogy kerül ide elefánt, kérdezem meglepődve. Pedig emlékezhetnék a képeskönyvből, amit együtt „olvastunk” a verandán, mielőtt a strandra indultunk. Csak tudnám, minek indultunk, hiszen Gábor éppen most azt teszi közhírré, hogy bimm, a strand is a bendő- jébe vándorolt. Sőt, a vonat is bátran leállhat, mert csemegének fölfalta Pestig az összes síneket. Igazán jó étvágyad van, dicsérem, biztos lehetsz, vagy tizenöt kiló. Szép súly az egy első elemistának! Csak azt áruld már el, ha ilyen telhetetlen ben- dőjű vagy, miért marad mindig ott az asztalon a reggelid? Megütközve néz föl rám. Majd’ elpi- tyeredik a csúfolásomon, aztán mégiscsak kivágja magát. Azért, mert a reggeli híg. FAGYOSSZENT Ezt a gyönyörű kisfiút (elmúl{ hároméves) — nyilván aggódó szívvel — ránkbízta a vízben az anyja, hogy ő elszalad nekünk feketekávéért, kicsikéjének pedig süteményért, az üdülővel szomszédos cukrászdába. A kétperces elugrásból tíz lesz (sorba kell állni), kihúzzuk hát a vízből a gyereket, nehogy a mi lelkűnkön száradjon soron következő mandula-, illetve tüdőgyuladása. Ugyanebből a meggondolásból hamarjában szárazra akarjuk törölni. A legényke jön is. A pokróc széléig. Aztán kezét a feleségeméből kiszakítja. Visszaszalad tíz lépést, s megáll, a frissen „rendezett” pázsitú üdülőpark egyetlen megkímélt gömbakácának árnyékában. Ugyanebben a pillanatban gomolyfelhő csavarodik a nap elé. A vizes kölyköcskét a libabőr máris elfutotta. Feleségem aggódva közelít a pótgatyával. Én a törülközőt kapom el, de a lúdbörző gyerek hirtelen rémületes nyüszítésbe kezd és dühödten rugdos felénk. Meghökkenünk. Tétova pillantást váltunk: most dörgöljük, vagy se, cseréljünk gatyát, vagy ne cseréljünk? Inkább talán ne kísérletezzünk, mert ideiglenes pártfogoltunk éjfekete szeme máris komikus gyűlölettel forog. Mepróbálom legalább átnyújtani neki a törülközőt, burkolózzon be ő maga. Most a fogát csikorgatja, mint egy megkísértett fagyosszent. Vagy inkább sarokbaszorított kölyökkutya? Intek a feleségemnek, hagyjuk a fá-
