Pest Megyi Hírlap, 1976. május (20. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

Zsákoló 9 w *r 0 0 m m j Pataki Tibor rajza MIKES GYÖRGY: Vita V éleményem szerint ez egy kés. Mi az ön véleménye, Verpeléti kartárs? Mond­ja meg nyugodtan, ha önnek más a véleménye. Vi­tassuk meg a kérdést. — Szabad egy pillanatra?... Igen ... Egyetértek önnel. Ez egy kés. — Mondja meg nyugodtan, ha nem ért egyet velem ... — Megmondanám. De ez egy kés. Jól tetszett látni. Hiába, a főnök kartársnak Csuda éles szeme van. Más esetleg vekkernek nézte volna. — Ne hízelegjen, Verpeléti. Nem ezt várom öntől. Legyen egy kicsit bátrabb. Na, de most vitassuk meg részletei­ben is a dolgot... — Készen állok a vitára ... — Helyes. Vitában formáló­dik az igazság. Itt van például a kés nyele. Ón szerint is ez a kés nyele? — Szabad közelebbről meg­néznem? — Nyugodtan... — Ahogy így nézem, ez a kés nyeie... De ha jobban megné r:m ... — Akkor? Akkor? Mondja meg bátran! Most ne nézze azt, hogy én ülök az íróasz­tal mögött! — De ha jobban megnézem, akkor is. ön sasszemü, főnök kartárs. Rögtön meglátta, hogy ez a kés nyele. — Ejnye, már megint híze­leg? Nem szeretem. Nagyon nem szeretem. Mondja meg, ha másképp vélekedik. Imá­dok vitatkozni... — De ha egyetértek ön­nel ... —- Nem muszáj. — Tudom, főnök kartárs, de ez a nyél. Bitófa alatt is val­lom. — Na jó. Abban tehát már megegyeztünk, hogy egy kést tartok a kezemben, és ahol fogom, az a kés nyele. A kés nyele fából van. — Fából, főnök kartárs. De mennyire fából! — örülök, hogy ön szerint is fából van a nyele. Remé­lem, nem azért mondja, mert én mondtam .., Tudja, én azt szeretném, Verpeléti kartárs, ha parázs vita alakulna ki közöttünk... — Imádom a parázs vitá­kat, főnök kartárs. Épp az előbb mondtam a kartársak­nak: hű de jó volna egy kis parázs vita! Ha minden óha­jom ilyen gyorsan valóra válna... — Na jó... Menjünk to­vább. Véleményem szerint a kés másik része a penge. — Pengepenge. — Mit mondott? — Mondom, hogy penge Pengébb pengét még nem is láttam. Kitűnő megfigyelő tet­szik lenni. — Szóval egyezik a vélemé­nyünk. Mondja meg, ha nem egyezik! — Nem mondhatok mást csak azt, hogy penge. — Rendben van, folytassuk a vitát. Véleményem szerint ez a penge éle. ön szerint? — Szabad?... Igen, ez penge éle! — Mit csinált? Megvágta magát! — Szóra sem érdemes, vitában sebeket osztunk sebeket kapunk! — Férfias beszéd! Mos már csak azt kell megvitat nunk, hol van a késnek hegye. Véleményem szerint — lehet, hogy nincs igazam —, kés hegye a penge végéné található. — Egyetértek önnel. — Mondja meg, ha nem! — De igen! — Nos, akkor le is zárhat juk a vitát. Ügy vélem, hasz nos volt. — Én is úgy vélem ... — Látja, ez az igazi... Ezt szeretem... A késhegyig me nő vitákat!... BESZE IMRE: Tavasz Alszik a föld, még alszik a mag, lombot vet a tölgy, lombot lop a fagy, napfényes a völgy s a zivatar-harag korbács-folyókát csapkod a földre. Rebben a szél és fél a didergő, sokszínű, májusi cserebogár, Reggel a tél még tél s a csicsergő, százfényű madárkád ablakon át irigyel jószagú, nászi-szobát. Délben a párás földre lefekszik, lomha ölével a vas-fegyelem. Este a szirmok ásítva térnek kehelybe. A hold jelt ad az éjnek: neszez a májusi szép szerelem. Az irodalom propagandistája Hetvenöt éve született Szerb Antal Kísérteties kísérlet, kocká­zatos is: évtizedek múltán, elővennünk ifjúkorunk ked­ves könyveit. Van úgy, hogy megállják a próbát, s ez nem csupán időtálló értéküket bi­zonyítja, hanem a múihatat- an hatást is, amellyel egykor >ennünket formáltak. Szerb Antallal sokan va­gyunk így, akiknek közép- skolás korunk a 40-es évek­re esett: tankönyvként hasz­náltuk magyar irodalomtör­ténetét, a felejthetetlenül él­vezetes munkát, amely tanu- ás nélkül is emlékezetünkbe vésődött, de úgy, hogy évti­zedek múltán is tudjuk idéz­ni; utána világirodalom-tör- énetét már önként választói­nk évezredek irodalmába indulva, felfedező útjainkhoz vezetőnek. Hallatlanul merész dolgot cselekedett a fiatal tudós, amikor az Erdélyi Helikon teljes magyar irodalomtör­ténetre hirdetett pályázatára megalkotta ezt a művet, s megnyerte vele a pályázatot. Szerb Antal a tudományt művészetté, s ezáltal vonzó­vá, érdekessé tette. Ugyan­így cselekedett korának je­lenéről szólva, amikor a hét­köznapok és csodák (1935) esszéiben a század első fe­lének angol, amerikai, német és francia regényirodalmát te­kintette át. Az egész népet tanító pe­dagógus hivatástudata, írás­tudói felelőssége sugallta szavait, mikor így nyilatko­zott: „Az irodalomtörténet el­sősorban nem tudomány, ha­nem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében. Cél­ja, hogy étvágyat csináljon az igazi irodalmi művek olva­sásához”. Igazi műfaja az esszé volt: regényeit is ehhez közelítette. A Pendragon legenda (1934) kultúrtörténeti kalandregény; az Utas és holdvilág (1937) egy nemzedék útkeresése; A királyné nyaklánca (1943) sa­játos korkép a francia for­radalmat megelőző évekről. Esszéinek két kötete (Gondo­latok a könyvtárban 1946; A varázsló eltöri pálcáját 1948) és novelláinak gyűjteménye (Madelon, az eb 1947) halála után jelent meg; egyetlen — Ex című — színművét pedig sokkal később, 1965-ben mu­tatták be először. A háború alatt többször került munkatáborba, végül 1944-ben, a nyugat-magyaror­szági Balfon gyilkolták meg a nyilasok. 43 évet élt csu­pán, életműve mégis párat­lanul gazdag. Most 75 éves lenne. Az emlékező kegyelet nem térhet ki a gondolat elől: mi mindent alkothatott volna még, mennyi megíratlan gon­dolat maradt örökös veszte­ség! Am a korán, s kegyet­lenül lezárt életmű él, em­berségre, s a művészet szép­ségének befogadására nevel. Személyes sorsával is ‘ bizo­nyítja tanítása igazát: a mű él, a szellem javát nem lehet elnémítani, az áldozat túl­éli gyilkosait, s a halhatat­lanságba lépve, örök barátja marad a késő utódoknak. SZERGEJ JESZENYIN: Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére — szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hájnál macska módra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink kőét már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Rab Zsuzsa fordítása KISS DÉNES: Anyámra gondolok Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő ezüst, ó, csillogóbbat sose hordhatott, mert jég-tűzű az és illő, mint a füst. Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka? Anyaság Patay László rajza ISZLAI ZOLTÁN: Kicsi EVŐKE Andalgok a balatoni erdőcskében egy sovány, barna kisfiúval. Biztatom: szedje gyorsabban pálcikalábait, hogy mielőbb kikeveredjünk a porkavaró gépkocsik útvonalából, amelyek — ter­mészetesen —, csakis az árnyas sétá­nyon tudnak a kempingig közlekedni, s világos, hogy a megengedettnél (15 km) jóval nagyobb (30—40 km) sebes­séggel. Meg-megugrok, rántom a gyereket, köpöm a port. Egye meg a fene, legkö­zelebb Körülkerüljük a fél falut: mi is kocsival jövünk. A kis posza erősködik, hogy egyet se szökelljek. Inkább őt hívjam, mint a fenét, segítségül. Ugyanis üvegestől-bőröstől megeszi azt az autót. Így csinál „hamm”, bekapja, s nem marad ott semmi más, csak az út; azon aztán mehetünk. Hát, ez ígéretes. Megszabadulunk legalább egy autótól a Balaton körül. De mi legyen a többivel? Máris jön a hátunk mögött egy lakókocsis Volvo. Lakókocsi? — csattogtatja hiányos fog­sorát a zörgőcsontú autókannibál. Az ám csak a finom falat. Bamm, azt is bekapom. Látom, egyre mostohább lesz a dol­guk ezeknek a szegény kocsiknak, ha Gábor útjában vannak. A gyanútlan fiaim vezetők már csak egy lógó tejfogat lát­nak megvillanni, aztán sutty, be a töb­bi mellé, a pocakmélyi sötétségbe. Leg­följebb reflektort gyújtanak, von vál­lat Gáborka, de én bizony még a ka­miont is megeszem. És az elefántot is. Hogy kerül ide elefánt, kérdezem meglepődve. Pedig emlékezhetnék a képeskönyvből, amit együtt „olvastunk” a verandán, mielőtt a strandra indul­tunk. Csak tudnám, minek indultunk, hiszen Gábor éppen most azt teszi köz­hírré, hogy bimm, a strand is a bendő- jébe vándorolt. Sőt, a vonat is bátran leállhat, mert csemegének fölfalta Pes­tig az összes síneket. Igazán jó étvágyad van, dicsérem, biztos lehetsz, vagy tizenöt kiló. Szép súly az egy első elemistának! Csak azt áruld már el, ha ilyen telhetetlen ben- dőjű vagy, miért marad mindig ott az asztalon a reggelid? Megütközve néz föl rám. Majd’ elpi- tyeredik a csúfolásomon, aztán mégis­csak kivágja magát. Azért, mert a reg­geli híg. FAGYOSSZENT Ezt a gyönyörű kisfiút (elmúl{ há­roméves) — nyilván aggódó szívvel — ránkbízta a vízben az anyja, hogy ő elszalad nekünk feketekávéért, kicsi­kéjének pedig süteményért, az üdülő­vel szomszédos cukrászdába. A kétperces elugrásból tíz lesz (sor­ba kell állni), kihúzzuk hát a vízből a gyereket, nehogy a mi lelkűnkön szá­radjon soron következő mandula-, il­letve tüdőgyuladása. Ugyanebből a meggondolásból hamarjában szárazra akarjuk törölni. A legényke jön is. A pokróc széléig. Aztán kezét a feleségeméből kiszakít­ja. Visszaszalad tíz lépést, s megáll, a frissen „rendezett” pázsitú üdülőpark egyetlen megkímélt gömbakácának ár­nyékában. Ugyanebben a pillanatban gomolyfelhő csavarodik a nap elé. A vizes kölyköcskét a libabőr máris elfu­totta. Feleségem aggódva közelít a pót­gatyával. Én a törülközőt kapom el, de a lúdbörző gyerek hirtelen rémületes nyüszítésbe kezd és dühödten rugdos felénk. Meghökkenünk. Tétova pillantást váltunk: most dörgöljük, vagy se, cse­réljünk gatyát, vagy ne cseréljünk? In­kább talán ne kísérletezzünk, mert ideiglenes pártfogoltunk éjfekete sze­me máris komikus gyűlölettel forog. Mepróbálom legalább átnyújtani neki a törülközőt, burkolózzon be ő maga. Most a fogát csikorgatja, mint egy megkísértett fagyosszent. Vagy inkább sarokbaszorított kölyökkutya? Intek a feleségemnek, hagyjuk a fá-

Next

/
Thumbnails
Contents