Pest Megyi Hírlap, 1976. május (20. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
SZÉP ERNŐ: Első május rait, mert nem akad rendelője, pártfogója. Se, hogy Barabás Miklós Becsből elvándorol egy erdélyi nagyűrhoz, annak a feleségét, lányát pingálni, s a nagyúr igás szekeret küld elébe, a botos ispánnál hálát ja, s reggel, mikor a híres művész jelenti magát, kezet nem nyútj neki. Se. hogy egy Derkovitsnak éhen kell pusztulni. Hogy zseniális költőknek kölcsön kell kéregetni; operett- meg tánczeneiparosok milliomosok lesznek, örökszép vonósnégyesek szerzői meg kifordított öltönyben, foszló ingben járnak. Meg, hogy Lechner Ödönt, a magyar építőstíl költőjét élete végéig üldözzék, csodás palotáit, mauzóleumait a kávéház márványasztalára rajzolja, s azokat a takarítóné mossa le onnét. GARAI GÁBOR: Őértük szólok én... Öértük szólok én, kik dolgaink nehezét végzik e földön: répát egyelnek mély fekete sárban, barmok alól hordják saroglyán a trágyát, maltert cipelnek gémberedett kezekkel s betongerendákkal dúcolják föl a mennyet; őértük szólok én, akik a kibernetikus gépek alól egy fészek-alja friss képletet bölcs eszmék árnyába terelnek; őértük szólok én, kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba, kik az úszó-darukat vezérlik kemény figyelemmel, akiken csak a tett segít, nem a jámbor ima; akikkel egyforma-félszegen járok e földön itt, mióta megszülettem kik nehéz kezüket itt melengetik meg parázsló eszméletemben; akik álmukban földadognak a barom meg a gép lélegzet-ütemére, kik naponta meghalnák, s az örök örömöt hagyják fiaikra, kínlódva, remélve; őértük szólok én, kik értem szólnak, ámbár öntudatlan „ nyers kétségükben, bánatukban, kik életükkel kockáznak a hűvös halálos azúrban egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe, mint végtelen ingák — szívtől-szívig röpülve; őártük szólok én, őértük, kik az egyetlen cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra akikben együtt lélegzik szülőnk és gyermekünk, az állandó meg az új, az elhervadt s a folyton fölvirágzó, a földre tiport és ismét égbe szálló, a fogyhatatlan örömöt sugárzó vígasztalás: a munka. M ájus elseje, vagyis első május (így ejtette a pesti népnyelv), az a régi Ferenc József alatti, azzal kezdő- dött, április utolsó éjszakájára kiáradt egy vidám sereg a világos vurstlira, proletár meg a lump gróf is, az autók hűtői, fiakkerek, konflisok lovai fel voltak szalagozva, virágozva, forgott a ringlispil, kelepeit a verkli, Totyogott a rezesbanda, visított a cigány a Zöld Vadász kertjében, ugattak a lövölde puskái, az ifjúság da- nolt, kacarászott, havazott a konfetti, a virsli gőzölgőit az óriáskifli mellett, szédült a valcer és ömlött a bor, sör meg a pezsgő a kivilágos kivirradatig. Elsején pedig vonultak, mint gyalogos sötét fellegek a Liget felé a munkásnép dandárjai, zászlók, táblák, luftballonok alatt, énekszóval és felkiáltásokkal, élükön a rendezőkkel, lovas rendőrökkel a hátuk mögött. E zen a mai május elsején megvendégelik az iskolák minden gyerekét a Ligetben. Az összes színházak ingyen játszanak, az Opera is, kint a Városligetben. Híres énekesek, szimfonikus zenekarok élvezhetik a közönséget, ajándékba. Mintha nem a Földön járnék, mintha felhőn lovagolnék, úgy pillantok ide le mindig, nézem megindultan a véres emberiség előre való vo- naglását a Jövendő felé. a békesség és a megelégedés felé, a szabadság, a boldogság felé. Nem az operai zenével kezdődik, nem: kezdődik azzal, hogy ingyen lehet majd iskolázni. Nemcsak fizikát meg más nyelvet, hegedűt, zongorát is. Ki emlékszik Tolsztojból az öreg béresre (Polikus- ka), az odalopózott egyszer az uraság zongorájához, nekiült, nyomkodta a klaviatúrát, míg csak el nem kezdett ríni, mért nem tanulhatott ő is zongorázni. Elkezdhet skálázni majd a béresgyerek is. Hátha Raii- manyinov lesz belőle. Ó, te messzi szépséges jövendő. Nem lehet, ugye nem lehet az soha többet, hogy olyan mennyei zenét, mint Mozart, az a gyalázat érjen, hogy be- lérúgnak; ezt tette ti. Mozarttal a salzburgi érsek. És nem eshetik meg többé, nem ugyebár, hogy az elátkozott Baudelaire-nek egyetlenegy centime-ja, nem vehet papirost, hogy a versét megírja. S nem lehet az, hogy nyomorúságában hiába könyörgi Petőfi végig Pest kiadóit, húsz pengő forintot se kap a kész János vitézért. Az se, hogy Ferenczy István összezúzza kalapáccsal aszob- ............................................. zás dolgát a fiúra, és a váltócuccot a pokrócra dobom. A fiúcska elégedetten ölelkezik a bolyhos kendővel, g félretoccsan a fü- vön a vizes fürdőtrikó is. Lehiggadva iszom a feketét; erős, forró. Csak azt nem értem — nyilván túlkompenzálom a dolgot — miért volt nekem olyan rettentő hosszú az a néhány magányos, önkínzó, fagyosan boldogtalan pillanat? EZENTÚL Kisebb csoportosulás a strand sarkában, a rozsdás drótkerítéssel elválasztott, nádas tószegéíy körül. Jódarab fekete asszony szid egy buckó gyereket, aki keservesen éviekéi át a kerítéslyu- lcon. Csak akkor látni, mikor négykéz- lábról kétlábra emelkedik — derekán fehér cowboy-öv —, hogy mind a két tenyere csurom vér. Nagyobb baja nem lehet, mert az anyja folytonosan szapulja. De attól a vér buzgón csorog, a kölyök meg keni, ahova bírja. Végül újságpapírt markol, azzal mázolja szanaszét az élő vöröset. Ez a mára rendelt baleset — így a tagos nő —, mindennapra kijut valami. S tényleg: a gyerek homlokán recézett barna varasodás, ágcsikar az oldalán, bal térdén vastagon a géz, lefegő szuty-- kos leukoplaszt. Ettől függetlenül tovább vérzik a keze, s föltehető, hogy rozsdás dróttól ered a sebesülés. Szólok az anyjának: viszem a fiát a mentőládához, fertőtlenítjük a bevágott kezet, Kicsikém kelleti magát, de mert az anyja is küldi („indulj, ha mondják, nem értsz a jó szóból?”), lassanként jövöget. Hosszú az út a segélyhelyig, a bokrok takarják a kőfülkét, a fiú legalább ötször megkérdi, hová tartunk. Engedelmes és bizalmatlan. Kérdezem, mitől olyan plezúros. Barátságtalanul kiböki: azért, mert ők debreceniek. Azt is megtudom, hová lettek a pisztolyok a cowboytáskákból. Bizony, ottmaradtak Siófokon, a zsúfolt buszon, mikor pedig pecabotot kapott volna, hogy fogjon halat. Egyébiránt kézzel fogott a tegnap. Mutatja, mekkorát. Hűha, az legalább öt kiló lehetett. Már oldot- tabban bólogat, közben a pofáját is összekente. Attól a kicsi, de makacs sebtől hovatovább már mindenütt pirosak vagyunk. — A strandoló németek elismerően kacsingatnak. Egy szőke lengyel lány ijedten a szája elé kapja a kezét, intek neki: katonado- log; vékony orrú, laza-kontyos fejét máris utánunk csóválja. A segélyhelyen kitűnik, hogy szinte várták a kislegényt. A héten negyed- szerre van ott, és ismerősként üdvözli „az Imre bácsit”, aki rászerkesztette a leukoplasztot előző délután, mikor térHogy Semmelweis korlátoltság és irigység martaléka legyen, a nyomor sorvassza, s a téboly ölelje halálra. Bátor tudósokat futóbolondnak nézzenek, újító iparművészt, országosan hasznos gyáralapítót, egyéniségeket, nagyszerű embereket pusztulni engedjenek; öngyilkosságba kergessenek. Növénynek szabad nőni, virágnak virítani, madárnak muzsikálni, lepkének lebegni, embernek eszmélni szabad, nevelődni, érteni, gyönyörködni, átszellemülni, a teremtés tanítványának, segédjének lenni. Elérni abba a nagyvilágnál nagyobb, mélyebb, szélesebb, magasabb világba, mely véget- érhetetlenül szebbé, becseset* bé, kedvesebbé teszi az életet. S emmi, de semmi szükségünk az örökélet álmára, ha ebben az egy életben kielégülhetünk; gyerekkor, fia>- talság, felnőttség, öregség, ez a tavasz, nyár, ősz tél: teljes esztendő, annyi mint ezer, mint az örökkévalóság. Nincs csak egyféle boldogság, barátom, az pedig, hogyha Te is boldog vagy, nemcsak én, ha minden teremtett lélek boldog e Földön, egészséges és az élete kellemes. Amit boldogságnak sóvárogtál, bűn az és hamisság és hazugság, szerencsétlenség, kóstolhattad. Fel mered az ujjad emelni, ha kérdem, ki az, aki nem bánja, ha éheznek, jajgatnak, pityeregnek mellette, s nem szégyelli magát embertársai butasága, vadsága miatt? Ezen a május elsején nem a piros luftballonok, hanem a piros szívek emelkednek az ég felé. A jövendők ege ez, olyan tüneményes tündöklő, akár az óceán felett. Ó szerelmes Szabadság, áldott képzelet, őszinteség, emberség. álomnál álomabb valóság, mindenki olyan szép lesz és olyan jó lesz mindenki, mint a jó gyerekek. H ozd el ezt a világot, ezt az örök majálist miné- künk, te május, te mosolygó május, te teremtő, te csudatévő, boldogító. dét abba a bizonyos kőszegélybe ütötte. Imre úr előbb lemossa a csapnál a vérmancsokat, aztán alkoholt, vagy mit ken a mégiscsak hosszacska sebre. Várom, hogy a gyerek sziszegni fog, de semmi ilyesmi. Szinte élvezi, hogy ez a kedves öregember, lám, vele foglalkozik, s persze én is ezt teszem, miközben aggódva és együttérzően figyelem az eseményeket. Elkészül a szakszerű kötés. Elégedetten forgatjuk, kérünk a térdre is leukoplasztot, s vissza a mamához a német, a lengyel és szlovák pótbarnulók között. A debreceni gyerek most már sorolja magáról a kitalálhatatlanul fura baleseteket. Például a vonatról már rögtön Hajdúszoboszlónál lemaradt, egy ismerős vasutas vitte föl Pestre, az üdülés harmadik napján pedig egy nyugatnémet motorcsónakból került elő. Hogy miért? Azt hitte, ott talál pecabotot, amivel még nagyobb halat foghat, mint amit kézzel valaha fogott, vagy kifogni képzelt. Mit szól a mamád ehhez a zűrzavarhoz, kérdezem a gyereket. Megáll és bugyolált kezével mutogatva kijavít. A mamája nincs itt, csak az édesanyja; a mamája Debrecenben maradt az új kistestvérkével, mert az édesahyjáék elváltak, és „ezentúl mi már mindig csak ketten üdülünk”. Czinder Antal rajza BENJÁMIN LÁSZLÓ: Májusi vallomás... Mint aki beomlott bányából menekült meg... Belémhasít a levegő és meghökkent a nap. Maga a csupasz élet, a hétköznap is ünnep lehetne már nekem —, de nem voltam szabad. Te nem hiszel szavamnak, mert neked csak jövőd van. de torkig eleven bennem az átkozott múlt, te csillagokba látsz, az én szememben köd van, életem megmaradt, de visszájára fordult. Rab voltam én sokáig és álmodtam magamnak szabadságot, hazát, új embert, népjogot, kutattam társakért, terveztem forradalmat és vertem mellemet, mint harci nagydobot. S a zsarnokság betelt, a sziklavár beomlott, míg én a semmivel viaskodtam merészen s haza támadt a romból és milliók kiontott véréből szabadság nőtt. S nekem nincs benne részem. Mint a játszó gyerek örül magafaragta lován ügetve s nem kell neki a drága játék, úgy volnék boldog én akármily kis darabka résszel a közös jóból, ha nem volna ajándék. Ha fegyverrel a kézben vagy anélkül, ha bátran áldoztam volna bármit, magamnak és a köznek szabadságot s békét szerezve... A hazátlan múlthoz örökre holtak és emlékek kötöznek. S már így kell lennie? A visszafordult álmok harcterein csatázik a lelkiismeret: Géppisztollyal kezemben a fordulóban állok, hol támadásra vár a felmentő sereg, hol gonosz állkapcsú gyilkosok sorfalából repes felém anyám s puskámra vár az őszi hullásba fordult ország. Nincs verhetetlen tábor — csak az árnyékokét, azt nem lehet legyőzni. Homályban múltak éveim s árnyak közé kerültem, hogy a» börtön felettem ledőlt — s az omladék közül kiántorogva szemembe csap derülten, felhőtlen tisztasággal, forrón a déli ég. Még félig vak vagyok, itt állok megzavartan. Enyém is e derű? Nem tudok hinni benne. Ki csak halálra bátor, de harcra gyáva voltam, méltó vagyok-e újra beállni a menetbe? A májusi menet élén haladni akkor ügyesség, ok, erő nekem nem adatott. Ki láttad porbahullni a zsarnokkal a vaskort: ó, boldog sokaság, sodord, vidd a vakot. A felfelé törő tömeggel összeforrva felszáll a köd a szemről, erőre kap a láb s holtaktól menekülve, erősekkel a sorban nyitott kapukkal vár rám az újuló világ. POLGÁR ISTVÁN: Nép és tömeg A májusi, nagy piros ünnepen ott sodródtam az áramló tömegben, szemeimmel a kék eget öleltem s a népet, kivel jó harc küzdenem, kihez nem leszek soha hűtelen, kit annyit törtek és mégis töretlen, ki nem ifjú már, de ki még öreg sem s lei — mint szerelmem — több mint életem. Magányban nőttem, a tömeg zavar, ha ütemre tapsol, tipródik, s ha gyatra ripacskodáson röhög, meg ha a gúny ingoványában vonaglik, ám ott, a vonulásban szíve rámsugárzott, és beleomlottam karjaiba. i *
