Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
/ 8 XMHtm 1976. ÁPRILIS 4., VASÁRNAP Virág az ablakban « Dévényi Antal rajza BORBÉLY TIBOR: Pista „Ahogy első gazdája hívta, ml Is csak úgy becéztük: Mirza.” (Simon István: Mirza) Mint tagságban hazai tájon a pintés üveg, mint fagyott kezek körbeadta körömig szítt cigaretta ott a messzi volt hazában, testvéreknél de fogságon, szánkon az útját járja neved. Emlékek közt ugrándozva, kimondatlan kiscsikó név hangzatára felhangzik hogy Pista, Pista. KAPUVÁRI G. BÉLA: Mélyrepülés Kicsi vékonyarcú, ne félj! Lihegj csak arcomba, és felejtsd hátamban szerelmes körmöd! virágok nyílnak, mert mi, kicsi vékonyarcú, lángot fújhatunk a szánkból áldozatul a gyönyörnek. Erősödik a zúgás, gyorsul a zuhanás és hirtelen görcsbe-robban. Amíg őszinték vagyunk, magunkhoz kötjük a tavaszt, megpuhulnak a kövek is. Kicsi vékonyarcú! Gyengeséged, gyengédséged minden erejével támogass — mert Atlasz vállaim nem bírják hazugságom súlyos gömbjét! M agához hivatott a főnököm és atyai hangon szólt hozzám: — Drága barátom! Névtelen levél érkezett a vállalatunkhoz, amelyben azt írják rólad, hogy a titkárnőddel összeszűröd a levet. Ha nem így van, cáfold meg. Ha így van — rendezd az ügyedet! Másnap munkába menet, elő. szőr gondoltam rá, hogy milyen is lehet a titkárnőm, aki legalább egy esztendeje dolgozik mellettem, de eddig jóformán észre sem vettem ... Aztán ezen a napon először figyeltem fel rá, és láttam, hogy minden rendben és minden a helyén van nála... — Ó... — jutott eszembe — le kell rendeznem a dolgot! Még aznap estére meghívtam moziba. Másnap pedig egyenesen az anyakönyvvezetőhöz. Megnősültem és élünk boldogan. Csakhogy nemsokára ismét hivatott a főnököm és atyai hangon így szólt hozzám: Névtelen levél — Drága barátom! Névtelen levél érkezett ellened .., Azt írják benne, hogy te a vendéglőt igen gyakran látogatod, ott jelentős összegeket költesz és egyáltalán, nagy lábon élsz. Ha nem így van, cáfold meg. Ha így van, rendezd le... Másnap, munkába menet észrevettem, hogy valóban, van az utcánkban egy pompás vendéglő. Soha még nem láttam belülről... — Ö... — jutott eszembe —, le kell rendeznem a dolgomat... És aznap este a feleségemmel, elmentünk a vendéglőbe. Nagyon kellemesen éreztük magunkat. Pompás enni-inniA fehér mentőautó sziré- názva száguldott végig a falu főutcáján. Sebességét nem csökkentve kanyarodott be az egyik mellékutcába. A ház előtt, ahol a mentő megállt, félmeztelen gyerekek és fekete ruhás öregasszonyok álldogáltak. — Te vagy a fogó! — csapott az egyik gyerek társa barnára sült vállára és futni kezdett. A felszólított utána iramodott. Porfelhőbe hemperegtek. — Kicsi rakás nagyot kíván! — visongtak. Az öregasszonyok helyet adtak a sötét egyenruhás mentőknek, akik a hordággyal beléptek a palatetős, magasföldszintes ház zöldséggel beültetett udvarába. Ménesi nyögött a mellék- épület, a nyári konyha kőpad- lós szobájának sarkában felállított dikón. Felesége mezítláb állt az ágy mellett. Kezeit összekulcsolta. — Pont most! A legnagyobb dologidőben. A szőlőt permetezni kéne, a kukorica kapa után kiabál, ott a sok zöldség És pont most! Miért büntetsz, istenem? A beteg lázas tekintetével az ágya fölötti plafon sarkát vizsgálta. — Hol a beteg? — kérdezték a mentősök. Ménesi tekintetével a feleségét hívta. Az asszony odahajolt. — Holnap add le a két bikát. Kapsz értük harmincezret Csütörtökön vedd meg fizesd ki a házat, amire alkudtunk. Az nem lehet másé, csak a kislányunké. — Derék ember! — suttogtak a vének. — Királyom, királyom adsz-e katonát?! — harsogták odakint a gyerekek. A mentő szirénázva elindult. Az asszony egy újságpapír szélére írta: A Mocsolyás dűlőben vagyok, csak este jövök haza. állára vette a kapát A ko' sarat, amelybe vizet szalonnát, meg egy darab kenyeret készített, a hátára kötötte. Joli elolvasta anyja üzenetét Iskolatáskájából füzeteket, könyveket szedett elő. Érettségire készült De csak bámult a semmibe. A két hízott bikát átvette az állatforgalmi. Elsőosztályúba. Szép jószágok voltak. Nemcsak a gazda szeme hizlalta őket. Ménesiné számolt. Kétszáznyolcvanezer. Megvolt a ház. övéké lett. A lányuké. Az aszott asszony körbejárta a szobákat Megsimogatta a falaikat. A pénz átvételét bizonyító elismervényt szoknyája zsebébe tette. Biztosító tűvel a zsebhez tűzte az ideiglenes szerződésül szolgáló papírt. Kapáját a vállára vette, kosarát a hátára kötötte. A szőlőt permetezni kéne. A kukorica kapa után kiabál. A sok zöldség szedésre vár. Ménesi a kórházi ágyon számolt. — Még három évet! Azt ki kell bírni. Azt engedd, istenem! Most a ház. Jövőre az autó. Aztán meglesz Jolinak valók. Színvonalas zene. Jó hangulat... Csakhogy a főnököm ismét hivatott, mondván: — Drága barátom! Névtelen bejelentés érkezett hozzám ellened. Azt írják rólad, hogy nem élsz valami normálisan. Autót vettél és nyaralót, túlzott divatosan öltözködsz és a feleségednek érthetetlenül drága bundát vásároltál... Rendezd kérlek, a dolgaidat... Elhatároztuk a feleségemmel, hogy autót veszünk, nyaralót és divatosan fogunk öltözködni. Kényelmesen fogunk élni. összkomfortosán ... — Drága barátom! Ismét névtelen levél érkezett ellened Azt írják benne, hogy a hivatalomra pályázol. Azt mondod rólam, hogy konzervatív ember vagyok, mindenkinek meséled hogy alkalmatlan vagyok a vezetésre... Azt hiszem, rövidesen a főnö. köm helyébe kerülök... NAUM SZTANYILOVSZK1J Írását fordította Antalfy István FERCSIK MIHÁLY: Öregek és fiatalok a nyaraló. A negyedik esztendőben lakodalmat csinálok! Nagy lakzit! Kétszáz-házas lakodalmat. Aztán majd pihen. Orvosok álltak körülötte. Egy idősebb doktor a pulzusát fogta. — Egy, kettő, három.. Joli az újság szélére írt üzenetet olvasta. — A házat kifizettem... Az érettségire készülő lány behajtotta az asztalra kirakott füzeteket, könyveket. A szekrényhez ment. Ott- honkáját levetette. Farmerjébe bújt, piros pulóvert húzott. Az újság szélére írt. Csak ennyit. — Eknenterti! M ár pislogtak a csillagok. Az anya elolvasta a lánya üzenetét — Biztos a klubba ment. Vagy a barátnőihez! Moslékot melegített, kukoricát szórt az aprójószágnak, zöldet vetett a hízásra befogott két bikaborjúnak. Ágy helyett mosószékre feküdt, hogy fáradt testét reggel nehogy az ágyhoz kösse. Hajnalban indult. Vállára vette a kapát, hátára kötötte a kosarát. Az uborkát csak a harmatos órákban lehet szedni. Joli Gábornál ébredt. — Most már a feleséged vagyok? Gábor nevetett. Együtt indultak a vonathoz. A fiú az üzembe, a lány az iskolába. Este Méneslné az újság szélére írt üzenetet olvasta. — Elmentem! — Majd hazajön. Az anyakönyvvezető monoton hangon darálta a hivatalos szöveget. — Ezen egybehangzó kijelentéseik alapján én önöket házastársaknak jelentem ki. Ménesiné harmadik este is ugyanazt az üzenetet olvasta. — Elmentem! Keresni kezdte a lányát, érdeklődött a szomszédoktól. Nem látták. Fáradtan indult haza. — Megjön. Majd megjön! Házat vettünk neki. A ház haza hozza. Aztán megetette az állatokat J£sti vizitjét tartja a főor— Mikor dolgozhatok, doktor úr? — Azt kérdezze, lesz-e még magából ember? Hallgatta a beteg szívének egyenetlen zakatolását. Joli Gáborhoz simul. — Érettségi után dolgozni fogok. — Az jó lesz. — Szülök neked egy gyereket. Egy aranyos fiút. Utána egy szőke hajú kislányt! — Anyám nyakán nem maradhatunk. Házat kell építeni. Még fent vannak a csillagok. Ménesiné vállára veszi a kapát, hátára köti a kosarat, amelybe előzőleg vizet, szalonnát. meg egy darab kenyeret készített. — De megvertél, istenem! A szőlőt permetezni kéne. A kukorica kapa után kiabál. A sok zöldség szedésre vár. Kis kerülővel megy a Mocsolyás dűlőbe, hogy legalább egy pillantást vethessen a házra. NYIKOLÁJ GRIBACSOV: Barnóth Zoltán rajza A huszár utolsó csatája A németek, miután úgy látszik, úgy határoztak, hogy bármi áron végrehajtják a feladatot, öt óra felé még egyszer megrohanták a harmadik századot, amely keresztben állt a torkukban. Négy harckocsi és a géppisztolyosok egy része hátramaradt a szárnyak védelmére, az összes többi lassan, fenyegető alapossággal megindult előre. A tankok nem siettek, megválogatták, hová lőjenek, gondosan céloztak, a katonák gyakran lehasaltak, helyből tüzeltek, mozgásuk már elnehezedett, nem volt erejük hosszabb szökellésre. Zavarzint ez a roham földcsuszamlásra emlékeztette, mely súlyos, könyörtelen mozgásával erdőket gyűr maga alá, elmozdítja a házak alapjait; látott egyszer ilyet Adler környékén, amikor turistaként arra kóborolt. Szemébe húzta az usankát, és odakiáltott Boroduljának: — Megyek a hármashoz! Mondd megBreg- vadzénak, hogy küldjön a szakadékhoz erősítést. A tűzhelyesbítőkön kívül mindenki álljon be a sorba! Helyreállt az összeköttetés, a tüzérek kitapogatták a roham peremvonalát, gyors tüzelésbe kezdtek, bizonyára egy szál zubbonyban dolgoztak már, úgy siettek., Vörös szökő- kutakban fröcskölt magasba a föld. A robbanás időnként a levegőbe röpített egy-egy katonát, mint valami szuronygyakorlatoknál használatos szalmabábot, még több hevert el mozdulatlan sötét foltként a földön. De a németek tovább folytatták a lassú előrenyomulást, aztán úgy száz méterről hirtelen lavinaként előrerontottak, távcső nélkül is lehetett már látni szélcserzett, nyirkosán csillogó, beesett arcukat, hangtalanul tátogó, levegő után kapkodó szájukat. A század balszámyát a földhöz szegezték, és felmorzsolták. Bori- szov hadnagy odarohant, hogy ne hagyja a németeket tovább nyomulni az árok mélyén. Rendezetlen összecsapás fejlődött ki, ilyenkor mindenki maga magának főparancsnoka, közvetlen közelből csattogtak a sorozatok, szitává lyuggatott, valósággal kettéfűrészelt testek zuhantak a földre. A gránátok válogatás nélkül szaggatták szét a vízmosások szűkületeiben az ellenséges és a saját katonákat. A század centruma már-már öszszeómlott. Már testközelből röpködtek a gránátok, csattogtak a lövések, néhány németnek már a szakadék peremét is sikerült le- küzdenie, a katonák kézitusában csaptak össze, halálos szorításban hemperegtek az árok fenekén. A második századból érkező erősítés mentette meg őket, melyet maga Iraklij Bregvadze vezetett: a kevésbé elcsigázott, tömör rendben érkező katonák váratlanul és vad erővel támadtak. A szakadék szélét ellepték a halottak, az alacsonyan szálló nap fényében rőtvörös foltok és csíkok ütköztek ki a havon; a németek kiestek a roham ritmusából, elveszítették magabiztosságukat, néhányan visszakúsztak, menekültek. Zavarzin százados érezte, hogy másodperceken múlik minden, kiemelkedett az árok pereme fölé, magasba lendítette géppisztolyt tartó karját, és az erőfeszítéstől kivörösödve ordította:
