Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
1916. ÁPRILIS 4., VASÁRNAP %UMisv FEKETE GYULA, Emlék a földosztásról •j——-------------;-------r kevés a ka| Vonat tetején | paszkodó; leg--------------------------- Inkább amiatt ké nyelmetlen így az utazás. Bár nem minden vagon tetején kevés. Attól függ, milyen a szellőző- nyílások kiképzése. Olyik valóságos kis kémény, annak a szomszédságában a legbiztonságosabb ülőhelyet foglalni. Ha fagy miatt csúszós a tető, akkor különösen ajánlatos úgy elhelyezkedni, hogy legyen valami kapaszkodó az ember kezeügyében. A mozdonyvezetők óvatosabbak az indításnál is, fékezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. A virtuskodók menet közben is mászkálnak, persze. Nem mintha másutt kényelmesebb ülés esnék a tetőn vagy nem vágna olyan élésen a szél. Csak hát bizonyítani kell bátorságukat, s hogy bizonygassák, folyton keresztülmászkálnak rajtunk. Nagyobb vész nincs, mert a tetőre szorult utasok többsége jól ismeri kiáltozás —Vigyázat! Hé!... Vigyázni!—. ha felüljáró közeleg, vagy netán alagút. Ilyenkor elfekszik az utazóközönség a tetőn, minél laposabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyeltem, hogy ülve sem magasabb az ember a mozdony kéményénél. Az biztos, hogy a vonat tetején kényelmesebb volt az utazás, mint a tehervagon lépcsőjén fekve. A vagon alá behajló, hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyanúgy feküdni, s ugyanúgy kapaszkodni. Elgémberedett karizmaiban sem bízhatott sokáig az ember, hosszabb utazásra oda kellett szíjazza magát a lépcső tartóvasához. j—-----------------------------------—. mindI Nem azért emlegetem | ezeket,------------------------------------- hogy: ad junk hálát a sorsnak, ha ma a személyvagon belsejében utazhatunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye, mégsem a lépcsőhöz szíjazva és nem a te top. Bizonygatni sem akarom kedésünk. Nyilvánvalóan nem fejlődött annyit, amennyit az igények, a szükségletek — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kellett volna. Csupán azt bogózgatom ezúttal — betársulva a jubileumi szapora emlékezésekbe —, mitől volt olyan derűs kedvem, jó közérzetem a vonat tetején. De még a tehervagon lépcsőjéhez szíjazva is. Nem mindenkinek volt jókedve. Bár tülekedés, civódás sem igen fordult elő, legalábbis nem a tetőn. Húsvétkor meg éppenséggel kedélyes hangulatban utaztunk, erre határozottan emlékszem. Április elsejére esett ugyanis húsvét — vagy a vasárnap vagy a hétfő —, még locsol- kodásra is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan lehetne a felkapaszkodókkal április bolondját járatni. Mármost: csak a megszépítő mesz- szeségnek tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben maradt meg ez az emlék? Lehetséges az. hogy eredetiben nem volt derűs? Hiszen — eredetiben — tele voltam gondokkal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási felelősség szakadt a vállamra, a szó szoros értelmében történelmi felelősség: ezeréves per ítélet-végrehajtójának éreztem magam, mint szülőmegyémben a nagybirtokok felosztásáért, a földreform gyors végrehajtásáért felelős „miniszteri biztos”.-kaptam a debre| Pecsétes írást |ceni kormánytól ---------------------------és százötven hadipengőt — ami megfelelt akkor 30— 40 mai forintnak —, s néhány köteg- gel a frissen nyomott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egy öregecske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ragasztottam annyi defek- tet, mint azokban a hetekben: kétségkívül kényelmesebbre sikerült egyszer-egyszer az utazás a vonat tetején, mint azon a megátalkodott járművön. É l ettapasztalatot, emberismeretet, szervező képességet viszont senki sem dugott a vászon tarisznyámba s találgatom utólag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához képest bizony túl fiatalon. Mégis megnyugtat, hogy eleve nem mozdíthattam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor, psp.k ,rossz- indulattaktehetett tani. Mint mindent, ami egy-’égy gátszakadásnál a történelem fősodrába kerüL Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes településeire eljutott a rendelet plakátja, többnyire gyalogfutárok hordták ki a járási székhelyekről. Négy nap múlva már az első karókat levertük, és annak a 190 ezer holdnak á jóval nagyobbik része, mely a megyében felosztásra került — a tavasz nyíltával még szántatlan, megmunkálatlan földek —, pár hónappal később már új gazdának termett ;----------------------------------- bizony| Szükségtelen volna | gatnom,------------------------------------ hogy ebben a rendkívül gyors és rendkívül eredményes munkában elhanyagolhatóan kevés része volt annak a pró- bálatlan, szeleverdi fiatalembernek, aki a lomha, csökönyös kincstári biciklin ide-oda tekergeti a tágas megyében, és árokparton, gumiragasztással töltött annyi szép, drága időt. Történelmi időt. Még szerencse, hogy nem tőle függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson, nem akkurátus, okleveles mérnökökön, és — tanú vagyok rá — még csak nem is a debreceni kormányon. H e tek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társadalom legmélyéig kavargó forradalomban. De hol rejtőzködött évtizedeken át az emberek forradalmi igazságérzete? Hogyan fejlődhetett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellen- forradalmi 25 esztendő iskolái, nem a sajtója, nem programbeszédei, prédikációi nevelték ki bennük, sőt épp azok ellenében nevelődött S ím, egyszerre a felszínre tört — igaz, nem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, mégis úgy valahogy tört a felszínre, ellenállhatatlanul. mint a történelmi parasztháborúkban. Rendhagyó eset volt, minden előzőkhöz képest. Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a magyar történelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világtörténelemben is igen-igen ritkán —, hogy maga a nép kasza és fütykös helyett teljhatalommal tollat, papirost, mérőláncot ragad, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik neki a földnek. 6 így — tollal, mérőlánccal, ásóval felfegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradalmát. Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese vopL, sohasem felejti,- --‘'-‘''Békéscsabán a földosztók emlékülésének részvevőiből csak úgy sugárzott a felparázsló közös élmény. „Mintha csak tegnap történt volna.” Az a közös élmény, amikor hetek- hónapok alatt százezrek tanulták meg a közvetlen demokráciában maguktól — olykor a maguk kárán — azt, amire soha, senki nem tanította őket: a tettek felelősségét.-----------------------------j az élettapaszKö zös az élmény ] tálát, az em- ----------------------------- lékezés milliónyi ember szívós, hozzáértő, találékony és áldozatos földosztó munkájáról. 9 Ki ss Attila rajza POLGÁR ISTVÁN: Tavasz volt akkor is Zsendül már a parti fűzfa, melegebb a föld, a láp, tocsogókra rezzenő szél rajzol gyűrűt, karikát. Tárt tenyerem árkaira szétömlik a nap sugara, mint a mosoly, ha magzatát csicsíjgatja az anya. Kerti zugban kis vakond túr. Mosorog a puha test. Tán most ő is fényre vágyik, fényre törne örömest. Olyan e kert, mint kis sziget Mormolom a rímeimet. Tavaszi szél ujjal közt bújkálnak a levelek. Hátam horpadt törzsnek döntöm — lüktető vér, fürge nedv. Idehallik: áradnak a virgonckodó vadvizek, mint a földszag, az illatok, mik az embert s az állatot elborítják, elkábítják — szédül tőlük, tántorog. Jó anyácskám édes mellén növekedtem hajdanán. Anyám helyett édes mellén ő nevel ma: a hazám. Anyám meghalt. Árva vagyok? Voltam. Aztán tavaszodott. ágyú dörgött, s már éreztem: új anyám van, mosolyog. Tavaszodott, ahogy mo6t is. Hol a sebed, almafa? Behegedett. S egyre jobb már almáid hűs zamata. Most rügyeid nyitogatod, de őszre új borod csorog, ha sárgálló gyümölcsödbe szomjan beleharapok! — Tűz, tűz!... Hajrá, bunkócska!... Tűz, tűz!... Egy pillanatra megbicsaklott a hangja, teleszívta tüdejét a hideg, füstös levegővel, aztán folytatta, ahogy a torkán kifért: — Üsd vágd, nem apád... Vidáman... Tűz... tűz... De hirtelen félbehagyta, megingott, megrándult, mintha egy láthatatlan alak tölgyfahusánggal fejbe sújtotta volna. Az első pillanatban még csak fájdalmat se érzett, elcsodálkozott, aztán azt gondolta: úgy látszik. valami könnyű karcolás érte. De ahogy leeresztette a tekintetét, meglátta tehetetlenül lecsüggedt karját, és hirtelen tűrhetetlen égető fájdalom hasított belé, hogy belesápadt: a fél tenyere négy ujjával egy darab bőrön fityegett, szilánkosan kifehérlett a csontja, a csizmáján csak úgy ömlött végig a vér. Amint megértette, mi történt, vadul elkáromkodta magát, és rákiáltott a küldöncre: — Kösd be! A küldönc előkapta a kötszercsomagot, szorítókötést tett a csuklójára, hogy elál- litsa a vérzést. A keze remegett. — Máris, máris... — dadogta. — Oda kéne menni a vezetési pontra a felcserhez... Maga befejezte a háborút... — Majd adok én neked befejezni!... Amíg a lábamon állok, sehova, egy tapodtat se, megértetted?... Nyavalyát értesz ehhez, eredj a felcserért. — Futok ... Máris futok... A fájdalom pllla. natra erősödött, átterjedt a vállára, oiajos foltok, szivárványos fények jelentek meg előtte. Egy rövid, villámgyors pillanatra Zavarzin már úgy érezte, hogy a nap leáldozott. este lett, a föld fölött békét sugárzó csend terül szét, s a levegőben fűzfarügyek és olvadt hó illata terjeng. Még föl is sóhajtott megkönnyebbülten, mint aki befejezett valami nehéz munkát, de aztán fülét újra megütötte a gép pisztoly ropogás és az- aknavetők hápogása, újra kirajzolódtak előtte a tankok, melyek most már hosszan elnyúlt, sűrű kék árnyékot vonszoltak maguk után. Kifulladva, hasához szorított súlyos táskájával megérkezett a felcser, megszokott mozdulattal felgyűrte Zavarzin vértől csöpögő köpenyuiját, érelszorítót tett a csuklójára, bekötözte és felkötötte a karját a mellére. Amíg a felcser' végzett, Zavarzin hirtelen felfogta, ami már egy ideje homályosan kezdett beszivárogni a tudatába: a jobbról érkező „muzsika” legharsányabb fortisszi- mója hirtelen véget ért, és lassan csöndesülni kezdett. Mi történhetett ott? Győzelem? Vereség? Ki nyert, ki örvendezik, ki veszített, ki fizet, emberéletekkel, felboro- gatott. sorsukra hagyott ágyúkkal, tankokkal? Vagy döntetlen lett, mint a sakkban? — Aztán — Zavarzin nem tudta volna megmondani, egy perc telt-e el, vagy húsz, az egész idő megsűrűsödött, mint a gyanta, folyása megrekedt — azt vette észre, hogy a tankok is, a német gyalogság is visszavonul, behúzódik a dombok közti nyeregbe, beolvad a szikrázó, kavargó hótól lobogni látszó havas tájba. Először azt hitte, hogy ez megint hallucináció, mint az iménti sötétség és csend, de aztán meghallotta a küldönc hangját: — Elmennek! Elmennek? Miért? Mi történt? Ezt csak találgatni lehetett, de találgatásra nem volt idő, mert értelme se lett volna. Odajött a fáradt, fényevesztett szemű Breg- vadze, leverten megrázta fejét. — Csináljunk hordágyat, vagy magad mégy? — Hová? — Tudod. — Fekszem egy kicsit. Köss össze az ezreddel. Lenyelt majd egy egész tenyérre való pi- ramidont. A földön ülve jelentett, közben dülöngélt á fájdalomtól. A kagylót bal kezével tartotta a félretólt usanka fülvédője alá. — Azt mondod, visszavonultak a németek? — dörögte mély hangján az ezredparancsnok. — Nem szöknek meg, bebújtak a palackba, mi meg bedugaszoltuk a nyakát. Jobboldalt az egységeink áttörték a frontot, tovább támadnak. Mitől olyan vánnyadt a hangod? — Egy kis karcolás ért. — Ha talpon vagy, sebaj: inni is tudsz, meg táncolni is. Gyújtsd össze a zászlóaljat, irány a jobb parton Paramonovka, két nap pihenő. Az egészségügyi zászlóalj már készülődik, ott lesz a szomszédban, úgyhogy útba esik neked is. Egy szomorú „rt rájuk, mielőtt összegyülekeztek és megindultak volna: össze kellett szedni a sebesülteket, el kellett temetni a halottakat. A németek, amint ez a nyílt terepen rohamozó féllel történni szokott, különösen, ha nem ér el gyors sikert, hatalmas veszteségeket szenvedtek, de a zászlóalj is megcsappant jó egyharmadával. Valaki a katonák teljes kimerültségére hivatkozva, azt javasolta, hogy alkalmazzák a közös sír gyanánt az egyik vízmosás felső végét, de társai lehurrogták. A domb tetején, mely minden irányból, még a folyón túlról is jól látszott, kopogni kezdtek az ásók, időnként robbanás rázkód- tatta meg a levegőt: gránátkötegekkel szaggatták fel a nehéz talajt. Amikor a búcsú- sortűzre került sor. Zavarzin maga is kilőtt bal kezével egy tárat, borostás arcán egy könnycsepp gördült végig le az állára; ezen maga is elcsodálkozott, azelőtt mindig józanul fogta fel a dolgot, csak a szeme égett hideg tűzben és az arcizmai rándultak egyet- egyet. Kikészültek volna az idegei? A szelet ígérő vörös nap gyorsan fogyó, szomorú fényt vetett az emberek szürke arcára, a friss halomra. Zavarzin egy ügyetlen mozdulattal fejébe nyomta a sapkáját, kérte, hogy sodorjanak neki egy cigarettát, aztán odaszólt Breg- vadzénak: — Vedd át a zászlóaljat, helyettesnek vedd magad mellé Borodulját. Én befejeztem, — Hátha kimászol belőle... — Egyetlen ujjal a jobb kezemen? Legföljebb hadbiztosnak leszek jó, annak is csak akkor, ha átképzem magam balkezesnek. Elhallgatott, sóhajtott egyet, elmosolyodott, s egyszeriben megint önmaga lett, amilyennek eddig ismerték: a huszár. — Anka viszont most nem szökik meg előlem. Egy hónapig ott fogok koslatni az egészségügyi zászlóaljnál, azalatt meghódítom ostrommal vagy csellel... Alighanem megnősülök. — Te? Megnősülsz? — Miért ne? Kiélveztem már az aranyszabadságot. Ha rosszul harcoltok, küldünk egy század huszárgyereket segítségnek. Kékes alkonyaiban, az első csillagok világánál vonultak fel. Álomba szenderedett lassan az elcsöndesült sztyepp, a frissen ásott közös sírral, s a táj föloldódott a közelgő éjszaka fagyos derengésében. A látóhatárnál még villogtak az ágyúk torkolattüzei, itt-ott tüzek lobogtak, az égen láthatatlan repülőgépek zúgtak, felderítésre, vagy bombatámadásra indultak, a puszta föld lassan csillapodott a dübörgés, üvöltözés, átkozódás és jajgatás után, már kezdett a múltba merülni az épp csak véget ért nap minden iszonyatával, vérontásával. Mi minden történt már itt ezen a földön: erdők bozontja nőtte be, aztán megcsupaszodott. látott ekét és puskát, géppuskás szekereket és harckocsikat, búzát ringatott és parlagon csupaszlott. Sok minden történt már itt, s mi minden fog még, ki tudja, ki sejti? Soproni András fordítása
