Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-18 / 93. szám

8

1976. ÁPRILIS 18.. VASÄRNAP----------- tulajdonképpen.

Má

ria | akkor találko----------- zott össze igazából a tavasszal, amikor fölért a gátra. Hajnalban indult a vonata Pestről; úgyszólván az egész utat átaludta, vagy csukott szemmel végigemlékezte, alig-alig nézett ki az ablakon. Órákig repült a nagy magyar Alföldön át, úgy, hogy azt sem tudta, hol jár. öt év óta mindig ilyen félálomban-félemlékezésben utazott haza. Ilyen egyformák voltak a megérkezések is. Kölcsönös öröm, a szokásos ajándékosztás a szüleinek, asztalhoz ültetés, gyors otthoni hírek, beszámolók, és beszélgetés közben az átöltözés. Megszokott, pontos menetrendje volt ez a dolgoknak. Ugyanazok voltak a dátumok is. Szülei házassági évfordulója, halottak napja, karácsony, s mint most is, a húsvét előtti napok. A menetrendhez tartozott az is, hogy az apja mindig megkérdezte, nem megy-e férjhez, ő mindig ráfelelte, hogy soha többé, az anyja, pedig hozzátette, hogy „elég volt csalódni egyszer is, ugye, lányom”. Csaknem pontosan akkorra fejezte be mindig az átöltözést, azután engedett mindenkit a maga dolgára, ő pedig ment a horgászbotokért. Erre a látogatásra új zsinórokkal lepte meg az apja, és az egyik készséget dugózáshoz szerelte föl, a másikat .csúszóólommal, fen ekezéshez.

Ahogy fölért a gátkoronára és végignézett a belátha- tatlanul messzire kanyargó árterületen, csaknem egyma- gasságban, állt a lenti fák hegyével.

A meder és a gát között mintegy fele úton volt az ő kubikgödre, gyerekkorától oda járt törpeharcsa zni. Más talán nem is ismerte, olyan elhagyott, érintetlen volt mindig. Egyszer ottfelejtette a pulóverét a szélén álló fűz- fatuskón, amelyikről horgászni szokott, és egy hét múlva még ott találta. Amikor hazalátogatott, első útja mindig a kubikgödörhöz vezetett, amelyben mindig volt törpeharcsa. Most sem talált még utat, ő taposta az első nyomot a tisztásokon virító gólyahír, a kilevelezett rekettyebokrok, a sok zsenge csalán és a százféle dús alj- növény között.

Annál jobban meglepődött, hogy ott talált a gödörnél egy festőt. Pont az ő kubikgödrét nézte ki magának és a partból Is éppen a tuskót, ahová ülni szokott. Nem is volt más

hely, ahonnét a sok ágtól és a méteres gaztól szabadon kidobhatta a horgokat á vízbe. Ha horgászni akar, el kell mennie a festő mellett és ráadásul beülnie a kép közepébe. Inkább megállt a háta mögött néhány lépésnyire.

■■ rögtön észreI A festő vette, lassan

*■—--------- hátrafordult és

vé

gignézte. Utána tovább

kente a vásznát, de néhány ecsetvonás után visszanézett:

— Horgászni akar?

Máriának úgy tűnt, hogy a tekintetét a kelleténél tovább az arcán felejtette és kissé meglepődve nézi.

— Dolgozzon nyugodtan, majd horgászom máskor — mondta neki. De egyelőre meg sem mozdult.

— Arra a tuskóra akart ülni, ugye? — kérdezte a festő és még feltűnőbben bámulta az arcát.

— Ne zavartassa magát — állt még mindig Mária.

A festő letette az ecsetet, félig a vászna felé fordult és rágyújtott. Negyven év fölötti férfi volt. Haja alig hosszabb a normálisnál, arcán, kigombolt inge alatt és meztelen karján a szelek és a napfény barnasága, kopott farmernadrágjának zsebe kitömve tárcával, kulcsokkal, zsebkendővel. Mária tétovázva nézte egy darabig, azután hirtelen megkérdezte:

— Vásárhelyről jött ki?

GYIMESI FERENC:

Folyón túli ég

Nem gondolkozott rajta. Valamilyen gyors kényszer dobta ki belőle a szavakat. Az emberi lélekhez alkalmazott mennyisége annak az erőnek, amely a természetben a földrengéseket elindítja.

— Ide mindenki Vásárhelyről jár ki — nézett tovább maga elé a festő.------------- a levegő, aviZö

ld lett I lág, az élet,

*----------------- zöld a múlt

és zöld minden emlék. A nagy, szétáradó zöldben Mária közelebb ment a férfihoz és majdnem természetellenes nyugalommal megszólalt mögötte:

— Ha most azt kérdezném magától, hogy te vagy az, József, nyugodtan bolondnak tarthatna.

— Azt felelném, hogy tudom, kitől kérdezi — válaszolta meglepetés nélkül a férfi, s közben mereven állt egyhelyben a tekintete. Rövid szünetet tartott, megszívta a cigarettáját, azután tovább beszélt: — Ismertem őt. Ö hozott ide egyszer. Meg akarta mutatni ezt a tuskót, amelyiken lefestette azt a lányt, aki a felesége lett.

— Ne haragudjon, hogy megkérdeztem — mentegetőzött Mária. — Olyan félelmes az ismétlődés, hogy muszáj volt megkérdeznem.

— Jól tette — fordult Mária felé a festő és most már úgy is maradt.

— Pontosan itt ült ő is, amikor ide értem — indult meg Máriából az emlékezés. — Néhány szó után megkérdeztem tőle, hogy mi lesz a kép címe. Azt felelte, hogy a béke. Kértem, hogy magyarázza meg. Azt mondta, nézzek föl a fák fölé. Olyan a béke, mint a folyón túl az ég. Olyan fenséges, felhőtlen és fényes. Ragyogtak a színek a vásznán, de az égbolt valósággal tündökölt. A tuskót még nem fejezte be. Megkérdezte, nem ülnék-e oda, hogy belefesthessen. Meztelenül? — szaladt ki a számon. — Meztelenül — felelte olyan természetes hangon, mintha magától értetődő volna, hogy le kell vetkőznöm hozzá. Húszéves voltam. Azóta sem találok rá más magyarázatot, mint hogy megérintett a művészet. Mint egy hivatásos modell, szégyenkezés nélkül ledobtam magamról a ruhát és leültem eléje a fűzfatuskóra.

— Nagy művész — mondta halkan a festő. — A friss, erős, lendületes vonalak bűvöletében él. Csak egészen világos színekkel dolgozik.

— Igen — dőlt háttal egy fához Mária. Ügy folytatta,

mintha magának beszélne: — A friss, erős, lendületes vonalak bűvöletében él...

— Sok képet mutatott magáról — dobta el cigarettáját a festő.

Mária hangja nem változott, de kisiklott belőle valami:

— Én öt éve nem láttam képet tőle. Úgy értem, amiket azóta festett.

A festő némán nézte az asz- szonyt és közben új cigarettára gyújtott.

— Ebben a pillanatban dobta el a másikat — szólt rá Mária. — Kész szívinfarktus.

— Miért vált el tőle? — kérdezte a férfi.

— A még frissebb, még erősebb, még lendületesebb vonalak bűvöletében élt... A művészeten kívül is.

A festő nagyokat, hosszúkat szívott a cigarettájából. Közben el-elfordult, majd visszafordult. Azután lenézett a fűbe és úgy kérdezte:

— Milyen halat akart fogni?

— Törpeharcsát — nézett mozdulatlan tekintettel Mária is. Csak úgy, bele a világba.-----------I volt egy daraCs

end | big. Fák közé------------- szorult, fölmelegedett, pocsolya szagú csend. Tekintetük sokáig nem találkozott. Valamivel később megszólalt a festő:

— Ilyenkor is kapnak a törpeharcsák?

— A törpeharcsák mindig kapnak.

Mária szemén szétfolyt a táj. A nagy zöld elöntötte a lelkét és úgy zsongott benne, mint egy halk szél. A belső zsongástól alig hallotta meg a férfi hangját:

— Valahol harangoznak.

— Nem lehet — rezzent föl Mária. — Nagypéntek van. A harangok tegnap elmentek Rómába.

A festő fölállt az összecsukható háromlábú székről:

— Protestáns harangok is vannak.

Magasabb volt, mint Mária. Az asszony kissé följebb emelte a tekintetét:

— Hány vallás lehet a világon?

— Csak egy.

— Nem. Sokféle vallás van a világon.

— Csak egy van. A művészet.

Mária hallgatott egy darabig, azután elmozdult a fától és közelről a képre nézett:

— Hisz a vallásában?

— Egyedül ez az egy üdvözít. — A festő elsétált néhány lépést, ott megállt és az asszony felé fordult: — Ki tudná találni, hogy mire gondolok?

— Azt hiszem, igen — nézett utána Mária. — Üljek ki a tuskóra magának is.

— Nem értem, miért nem mertem kimondani — indult vissza a férfi.

— Egyszer levetkőztem a művészetnek — mondta maga elé Mária. — Így kezdődött el kétszer öt év. Az első, amikor művészfeleség voltam. Vagy talán csak aktmodell. Azután a másik öt, amelyikben senkié sem vagyok.

— Nem kívánom, hogy levetkőzzön — állt Mária előtt a festő. Majd egy kis hallgatás után hozzátette: — Pedig gyönyörű.

— Én csak annyit tudok, hogy harmincéves lettem.

— Festőszemmel a kiteljesedett asszonyi kor.

— Törpeharcsákkal. .. —

mosolyodott el színtelenül Mária. Azzal a horgászbotokat lassan lefektette a fűbe és mint önmaga emléke, mint 6aját testének utolsó alázata az ecset előtt, szó nélkül elindult a tuskó felé.

■,------------- Mária meggyI Ott ült színű tré-------------f- ningben a régi fűziatuskón. Előtte a ku- bikgödör és a mélyben a halak. Az áradásból ittrekedt törpeharcsák, pontyok, kesz

egek, kecsegék. Vajon milyen lenne, ha egy ívásból visszafelé tartó viza is ide tévedt volna az árral, és most nagy örvényléssel egyszerre megmozdulna előtte az egész víztükör?

S akkor, ahogyan ült a tüskön a régi testtartással és merev tekintettel bámult a vízre, megmozdult a viza. Bent, a lelkében, nagyon mélyen. Tízéves, ezeréves mélységben. Szinte egy időszámítás előtti tengeri ha- sadékban, ahol a legősibb kezdet emlékeit őrzi az örök homály. Hatalmasat mozdult és megrengette maga körül a vizet. ■ - -O' .

— Figyeljen, megint harangoznak.

A festő hangja nagyon messziről hozta vissza Máriát. Fölrezzent és újra a kubikgödröt látta maga előtt. A sima víztükörrel, a friss- zöld fákkal és a fák fölött a ragyogóan kék éggel. Valóban harangoztak valahol. Köröskörül nyugalom, mindent elöntő nyugalom. A természet kék és zöld, hatalmas békéje. A fényes égbolt úgy lebegett a mozdulatlan táj fölött, mint. egy beláthatatlan üvegharang. Talán ezzel az üvegharanggal harangoztak.----------------1 elkondult két

Le

lkében | szó, mint két

•----------------— nagyon távoli,

el

haló harangütés: '

„Emlékszel, József?...”

KARINTHY FRIGYES:

Házinyúl

A kis házinyúl mindgyárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis /—B feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jel- S J_ lemző, gyöngéd, pártoló szeretetet éreztem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni fehér bundádat hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.

Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.

Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám, milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem aláírom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagámról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te' miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet.

Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgyi, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba.

Utánamegyek és óvatosan leguggolok melléje. Ej- 1 nye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejthetik és amely nem tudja megérteni az erősebbek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát. No, most már aztán csakugyan meg kell hogy fogjalak, meg kell hogy simogassalak,

Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántja magát, fuldokolva nyifog és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá.

Nyelek egyet és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy csakugyan meg akartam enni, vagy agyonverni és most kifáradva egyelőre lemondtam szándékomról.

A kályha alá fekszem és benézek a kályha alá. Ott kuporog apróra összehúzódva és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségemben, a gyöngédségemben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantason, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze, a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!

Most már nem hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesek, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap és a kamrában elbújik a . hasábfák mögé.

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe és megforgatom és a falhoz vágom és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni!

BARATH LAJOS:

CSIPETKE

Az Opel

búgásában benne volt a férfi örökös panasza: „Hát nekem már kötelező negyedévenként ehhez a vénség- hez ellátogatni?” De mert szerette a feleségét, nem szólt. Erről legalábbis.

— Ez a Duna-kanyar mindig a szülőföldem juttatja az eszembe... — szeretett pontosan fogalmazni, mint a nyelvtanárok rendszerint.

— Már említetted.

— Tudom. De mindig ez jut eszembe erről a részről.

— Nekem meg anyám.

— Ez is természetes.

— Írtam neki a múlt héten.

— Nocsak...!

— Kérlek, ne hajts olyan vadul.

— Nyolcvannál vagyok ...

— De a kanyarok! Szóval, írtam neki erről a búbánati dologról.

— Jól átgondoltad;

— Este már beleegyeztél.

— Este! Este! Te mindig olyankor hozakodsz elő a dolgokkal.

— Mikor máskor? — halkan felsi- koltott. — Ez a vadállat. Ha most nyolcvannal száguldasz, neki rontunk.

— Nyolcvannal mentem.

— Figyeltem, hetvennél vert a mutató.

— Nyolcvannál! Határozottan tudom, hogy nyolcvannál. — Ha másról beszéltek, azt már egy kilométernyi előnynek érezte.

Az asszony dö£ekih°™s°;

igazát bizonygassa. De meggondolta magát. A férje ugyan beleegyezett a tervébe tegnap este, mikor összefeküdtek. De lám, reggelre meggondolta magát.

Éppen rákanyarodtak arra az erdei tisztásra, ahol az ügyfél kocsija állt. Csak kézmozdulattal üdvözölték egymást; nem akarták levetni bőrkesztyűjüket.

— Megmértem. Ide Basapuszta két kilométer... — bár frissen volt borotválva, olyan volt a képe, mint egy rosszul kopasztott disznó pofája. S olyan kövér is volt.

A tanár tettetett kíváncsisággal kérdezte.

— És ez mért fontos ... ?

— Tudod! Hát anya miatt.

— No, persze, persze.

— És ne feledje, ott mindig friss kiflit lehet kapni a reggelihez. Vajaskiflit. Az már a fővárosi ellátáshoz tartozik. Ez meg itt, csak vidéki.

— No, igen! Érthető. Persze.

Újra körbe járták a nyaralót. Tar- dosi vörösmárvány a lábazat, meg az ízléstelenül tölcsért formáló szabadkémény.

— A süttői szebb lett volna.

— ön bizonyára nem szereti a vöröset.

összevillant a két férfi tekintete.

— Módjával — válaszolt a tanár.

— És majd elfeledtem. Az erdőn át is van egy út. Egy ösvény. Azon még közelebb a szeretetotthon.

A tanár ugyanazzal a villanással adta tudtára az ügyfélnek, hogy ez lényegtelen.

— Persze, a feleségemet is meg kell érteni. Közeli, hogy így fejezzem ki magam, nagyon közeli hozzátartozójáról van szó.

— Érthető, érthető! — vette át a sertésképű a tanár ismételgető szójárását.

Mikor mindent kétszer-háromszor körbejártak, meg a belső berendezést is átvizsgálták, a tanár levette a bőrkesztyűjét.

— Hát... tegnap egy meggondolatlan pillanatomban beleegyeztem a cserébe — hunyorgott, s zacskós tokáját mozgatta. — Érti, ugye, uram? Érti?

— Természetesen, természetesen!

— „De bolond dolog ez az örökös ismételgetés”. — Meg vannak elégedve?

— Meg. Hogyne, hogyne. És ön? Bár a múltkor kedvezően nyilatkozott.

— És a lehelyezésem. Vendéglátó- iparban dolgozom, és ez olyan szinte, mintha katona lenne az ember...

— Na, persze. Majd egyszer megkeressük. Ha véletlenül arra visz az utunk. Lenne szíves megmondani az ügyvédje címét? Majd azok elintézik a formaságokat — s kezet nyújtott.

A disznóképű

lássál fogadta el a kéznyújtást.

— Ha lehetséges, a tardosi vöröst ... ne festesse át. Hogy úgy mondja, nekem életművem ez. Igen, igen! Életem álma volt, hogy egyszer ilyen villácskám legyen. És én sokat járok erre, s akkor újra és újra megnézem. Életem álma ez, uram, mint mondtam.

— Aligha változtatunk rajta. Bár ilyen kikötéssel nem élhet. Igen, nem élhet, ilyen kikötéssel.

— Csak emberi kérés, kérem tisztelettel ...

— Az egészen más. Akkor már többet ígérhetek.

Névjegykártyákat cseréltek, még- egyszer kezet fogtak, s az Opel ment tovább, végig a Duna partján, nyolcvannal.

A

i

á