Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
6 vÄjWctp 1976. ÁPRILIS 18., VASÁRNAP önmagát mondja, mint a természet Jó érzékkel megragadni az újat Vankóné Dudás Juli fogalom ' a Galga menti falvakban. Rajzai, hímzései, dalai és táncai régen túljutottak már a szűkebb pátria, Galgamácsa határain, nevét, művészetét külföldön is jól ismerik és elismerik. Műveit láthatták a Pozsonyban rendezett naiv- és parasztfestők nemzetközi kongresszusának huszonkét országból összegyűlt résztvevői csakúgy, mint a lipcsei Néprajzi Múzeum látogatói. Dalainak, táncainak Olaszországban tapsoltak. Freskója a legnagyobb balatonfüredi szállodát díszíti. Érdekes, megkapóan egyszerű egyéniség. Fest és táncol, hímez és dalol, mintha soha mást nem tett volna egész életében. Pedig mindez csupán gcmdűző és pihentető számára a napi nehéz fizikai munka után, ami odakinn a határban vagy éppen a ház körül vár rá. Gondűző és pihentető szenvedély, amely szinte vele született. őstehetségét még gyermekként fedezte fel Gönyey Sándor néprajzkutató, aki egyik gyűjtőútja alkalmával akadt rá a libákat őrző, 6zép arcú, értelmes tekintetű parasztlányra. Fényképeket szeretett volna készíteni róla, de a kislány arcát eltakarva futott haza. Gönyey követte, hogy engedélyt kérjen szüleitől a fényképezéshez, s ekkor fedezte fel a gyermek Juli saját készítésű bábuit, rajzait, hímzéseit. Munkái közül néhányat magával vitt. Budapestre, a Néprajzi Múzeum adattárába. Attól kezdve valahányszor megfordult Galgamácsán, mindig megkereste a gazdag fantáziájú kislányt, hogy újabb és újabb feladatokkal bízza meg. És a gyermek szinte ámulatba ejtő természetességgel és hitelességei rajzolta meg a falusi emberek életét, legféltettebb titkait. Nem képzeletszülte jeleneteket, embereket ábrázolt, hanem élményeit, átélt és látott ese- ményket, jellegzetes falusi népszokásokat. Juhász Ferenc költő írta róla: Több mint húsz esztendeje őrzöm egy színes rajzát s ámulok él naponta üdeségén és tisztaságán. Gyermekkoromat őrzöm benne, közelségemet a földhöz, növényekhez, csontjaimat átsütő csillagokhoz, a meszelésszagú és bet- lehemes csengettyűs, édes harangszavú, aranybarkás, behavazott arcú, áhítatos nagy ünnepekhez, közelségemet a borhoz, a babonákhoz, virágzó mámorokhoz, a termékenységhez, a temetőhöz és halálhoz ... Valóban, aki összegyűjtve, kiállításon látta már — legutóbb Szentendrén mutatták be — Vankóné Dudás Juli színes rajzait, az minden magyarázat nélkül is végigkövetheti egy közösség tagjainak életét, történetét. Mert ezek a rajzok — annak ellenére, hogy mindegyik külön-külön is önálló művészi értéket képvisel — szorosan kapcsolódnak egymáshoz, összefüggnek, sorozatot al- kova mutaják be a teljes életet. Azt az életet, amelyben felnőtt s amelynek személyes részese volt. „Édesapám juhász volt, gyógyító tudományáért a falu táltosának nevezték. Anyámmal együtt ragaszkodtak a hagyományokhoz. Ügy kellett kelni, feküdni, inni, enni, dolgozni, vigadni, búsulni, ahogy azt a hagyományok rendje követelte. Tehát engem így neveltek, én saját élményeim után lettem ennek rabja.” Rajzai nemcsak művészi, hanem néprajzi értékek is, hiszen olyan régen volt vagy még ma is élő népszokásokat elevenítenek fel, amelyek a falusi emberek ünnepköréhez kapcsolódtak. A Szentiváni tűzugratás a párválasztás fontos mozzanata volt néhány évtizeddel ezelőtt. Ezzel kezdődik lakodalmas képsorozata, amely sok derűs és humoros jelenetét örökíti meg az egykori mácsai lakodalmaknak, a kötéltánctól a lerészege- dett férfiak borotválásáig. Egy másik sorozata a téli ünnepkörhöz kapcsolódik s a Luca napi tréfálódzást, a bet- lehemezést, az aprószentekelést, a fonóház életét fogalmazza képpé. S e rajzok többsé- , gén az alakok nemcsak mozognak, hanem ' beszélnek is: tréfás mondókák, rigmusok hangzanak fel. E rigmusok adják dramaturgiáját színpadra fogalmazott népi játékainak, amelyek daiba-táncba ágyazva keltik életre a kihalóban levő falusi népszokásokat. Sokoldalú népi művész, aki megszállottként, mintjen anyagi ellenszolgáltatás nélkül gyűjti és élteti tovább a Galga mente népi hagyományait. Nélküle, munkássága nélkül sok nagyszerű érték ment volna már veszendőbe, s felejtődött volna el az idős generáció kihalásával a Galga mentén. Indokolt hát, hogy a Pest megyéért Emlékérem tulajdonosa lett. S ami Vankóné Dudás Juli emberi nagyságát még inkább erősíti: soha nem érte be azzal, hogy csak maga menti a pusztuló értékeket, tanítványokat toborzott és toboroz ma is maga köré. Rajzolni, hímezni tanítja őket, s közben beléjük plántálja a község, a hagyományok szeretetét, megőrzésének szenvedélyét. S hogy a régi dalok és táncok se merüljenek feledésbe, a légiijabMutasd a határidőnaplódat, megmondom, ki vagy! — akár így is módosíthatnánk az eredeti szólást, hiszen a napló legalább olyan hű tükörképet mutat az emberről, mint a kézírása. Édes Istvánnak, a PEVDI igazgatójának például így alakult az elmúlt hete: április 5-től 9-ig naponta két tervtárgyalás, szerdán délben speciális kollégiumi előadás, délután mgebeszélés az újságíróval, csütörtökön délután beszélgetés a tagkönyvcsere előtt, pénteken gyárlátogatás a Fővárosi és a Pest megyei Tanács ipari osztályvezetőivel a Szentendrei írószergyárban, 10-én szabad szombat, gyomlálás, palántázás a telken. — Ezen kívül már csak a vállalat ügyeivel kellett foglalkoznom, hiszen azok sem várhatnak. — Hányszor visz haza munkát esténként? — Már nem viszek haza. Erre az a két szívinfarktus tanított meg, amely egy éven belül vert le a lábamról. inmiiiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiüiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii riiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii mii Vest megyéért emlékérmesek iiniiiiiin miiiiiimmiiiiimiiiiiiiimiiiiiiiMiimMiiiiiiiiiifiiiiinmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiHiiiiiHiiMiiiiiiiiiiiMiimiiiiiMiiiiiMiiiitiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiniimi bakból szervezett népi együttest, előtáncol, velük énekel, ha kell, felkapaszkodik a ponyvás teherautóra, hogy másutt is megismertesse az embereket a galgamácsai népi hagyományokkal. Honnan ez a temérdek energia, az ügyért való szent lobogás? „Ebben nőttem fel, másként el sem tudnám képzelni az életem.” Önmagát mondja, mint a természet s épp ezért marandandó mindaz, amit tesz, amit csinál. —r —1 — Ha önre bíznám, mit mondana magáról? — Talán ..., azt, hogyan lettem a tanácsi ipar szerelmese. Volt időm rá, 25 éve benne dolgozom! 1951—57-ig a Heves megyei Építőanyagipari Egyesülésnél, 1957 októberében pedig a solymári faipari vállalathoz kerültem, amely a Pest megyei Tanács felügyelete alá tartozott. — Mit keresett Heves megyében? — Odavaló vagyok, Apci. — Egészségére! — Nem tüsszentettem, Apc, a szülőfalum. Ott volt apám háromgyermekes zsellér... Körösi embernek vallom magam Esztendő híján két évtizede találkoztunk először. A város éppen négyszeres jubileumot ünnepelt: Arany János születésének 150., halálának 75., a Walesi bárdok megírásának 100. és a nagy magyar költőről elnevezett iskola fennállásának 400. évfordulóját. A város, tanácselnöke mutatta be az ünnepi for^1 gatagban az akkor huszonkilenc éves Kovács Sándort, a Nagykőrösi Konzervgyár igaztóját. Jól emlékszem, amint minden tréfa nélkül még hozzátette: nem mondom, hogy a legfiatalabb igazgatónk, mert már hat esztendeje vezeti a gyárat; hat év pedig nem kis idő ott, ahol korábban négy igazgató váltotta egymást két év alatt. Pesti ember vagyok, magyarázta, a bemutatás után. Nagykőrösről alig tudtam többet, mint amit az iskolában tanítottak a városról. Amikor 1949 őszén behívtak a minisztériumba. addig konzervmester voltam a Budapesti Konzervgyárban, lemennék-e Nagykőrösre gyártásvezetőnek, útravalóul nem tudtak más adni, csak Erdei Ferenc könyvét, amiben azt írta: Nagykőrös a komor reménységek városa, ahol a fölszín békessége alatt mindig parázslóit valami, s előbb- utóbb mindig föllobbant... Azt mondták, esztendeig maradjak csak, amíg rendeződnek ott a dolgok ... — Az esztendőből huszonhat lett — emlékezik most már Budapesten, a Mezőgazda- sági és Élelmezésügyi Minisztériumban, ahová alig öt hónapja nevezték ki miniszterhelyettesnek. Ez legalább olyan váratlanul érte, mint az a huszonhat esztendővel ezelőtti megbízatás. — Akkor apámtól, bátyámtól kértem tanácsot, régi konzerve-, sek voltak mind a ketten, mitévő legyek. Apám azt felelte: fiatal vagy, előtted az élet, vágj neki. Hallgattam rá, s ma már tiszta szívből állíthatom, nem bántam meg. Ha ennyi év után el is kerültem onnan, életem végéig körösi embernek vallom magam. Hozzám nőtt a város, amely velem együtt vált felnőtté, akár a gyár, ahová akkor megérkeztem. Megfontolt ember, inkább kevesebbet, mint többet mondó. Nem ismeri a kényes kérdéseket: mindenre őszintén, a tények egész sorával bizonyítva válaszol. — 1949-ben a gyárnak mindössze négyszáz állandó dolgozója volt. Diplomás embere pedig csupán egy Mégis, évi 420 vagonos termelésével már akkor jelentős gyára volt a magyar konzerviparnak, rangsorban a hatodik helyet foglalta el. Zöldborsókonzervből például itt készült a legtöbb. Innen indultunk ... S mire jutottak huszonhat év alatt? Ma a Nagykőrösi Konzervgyár évi tízezer vagonos termelésével a magyar konzervgyárak között az első helyet foglalja el. Háromezerkétszáz állandó dolgozója van. A száz, egyetemet. főiskolát végzett szakembernek több, mint a fele itt kezdte pályafutását. Tavaly egyetlen nap alatt másfélszer annyi borsó- konzervet állítottak elő mint 1949-ben egész esztendőben. Évente hatezer vagon konzervet exportálnak, nemcsak. Európába, hanem a tengerentúli országokba is. Hogy mi a magyarázata a szinte hihetetlen arányú előrelépésnek? — Nagyszerű emberek a körösiek. Nyakas* nehezen mozduló fajta, de amibe egyszer belekezdenek, végigcsinálják becsülettel. Akár a város alakításáról, akár a munkahelyen vállalt kötelezettségről van szó. Jól bizonyítja ezt az is, hogy a gyár kétszáz szocialista brigádjából több, mint ötven a vállalat vagy az iparág kiválója. így lehetett elérni, hogy az ott töltött huszonhat év alatt tizennyolcszor lett kiváló vállalat, hatszor pedig elnyerte a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlaját. Nagykőrös az elmúlt negyedszázad alatt elveszítette tipikus mezővárosi jellegét. Nemcsak tartalmában — a gyors iparosodás eredményeként —, hanem külső formájában is: klasszicizáló főterét átalakították a modern lakóházak, a neonfényes üzletsorok. Ami századokon át változatlannak tűnt, két és fél évtized alatt alapvetően megváltozott. S ebben a Nagykőrösi Konzervgyár létének, gyors ütemű fejlődésének épp úgy meghatározó szerepe volt, mint Kovács Sándor közéleti tevékenységének: tanácstagként, majd a városi pártbizottság, később a végrehajtó bizottság tagjaként, hat esztendeje pedig a | város országgyűlési képviselőjeként igen sokat tett a fejlődésért. Neki is köszönhető, hogy Nagykőrös ma már nem a komor reménységek, hanem egyre inkább a teljesülő vágyak városa. Megérdemelten kapta meg a Pest megyéért Emlékérmet. Ha munkája nem is köti már a városhoz közvetlenül, a gyár közvetve ezután is a felügyelete alá tartozik, mint ahogy az ország többi konzervipari üzeme. Ez továbbra is biztosítja a gyár és Kovács Sándor között a kapcsolatot, mint ahogy a város is szorosan kötődik életéhez: a körösiek érdekeit változatlanul ő képviseli az országgyű’ősben. P. P. — S aztán? — A solymári üzemet csak nagy jóindulattal lehetett vállalatnak nevezni: 37 emberrel dolgoztunk, a munkások kézifűrésszel és kalapáccsal bütykölték össze az évi 1,9 millió forintos termelési értéket. Ezer gonddal küszködtünk, az anyaghiánytól a megrendeléshiányig. Az ellenforradalom után szóba került, hogy felszámolják; aki tehette, menekült, én maradtam, s 1958. december 28-án főkönyvelőből megbízott igazgató lettem. Rövidesen megnégyszereztük a termelést, és — jórészt önköltségcsökkentési — beruházásokba kezdtünk. Közben bővült a termékskálánk. Alakult a vállalat külső képe is: új műhelyeket, szociális helyiségeket építettünk, s amikor 1961-ben a vállalatot közvetlen megyei irányítás alá helyezték, már az sem izgatott, hogy még még mindig megbízott igazgató vagyok. Mással voltam elfoglalva: olyan egyenletesen emelkedett a vállalat termelése, és nyeresége, hogy ez a sikerélmény újabb és újabb eredményekre sarkallt bennünket: 1964—65-re takaros középüzemmé fejlődtünk, termékeink minősége, önköltsége országosan is állta a versenyt. Engem közben hívtak máshová, vezető beosztásba, de már nem bírtam otthagyni azt a vállalatot, amelyet dolgozóinak segítségével szinte a semmiből emeltünk fel a megye tanácsi iparának élvonalába. — Aztán mégis otthagytam: 1965. május elsején a megyei szervek intézkedésére a Pest megyei Vegyi- és Kézműipari Vállalathoz kerültem. Őszintén szólva, máig sem értem, miért vállaltam az áthelyezést, hiszen ez a vállalat a szememben egy kicsit olyan volt, mint a szatócsbolt; akkoriban csaknem 1500 féle terméket készítettek itt, nagyjából olyan, manufakturális viszonyok között, mint Solymáron az ötvenes években. A munkahelyek zöme alagsorokban, pincékben, raktárakban prosperált. A Pest megyéért emlékérem adományozását Édes István esetében — egyebek között — azzal indokolták, hogy „elévülhetetlen érdemei vannak a női munkaerő foglalkoztatásában, egészséges, korszerű üzemek létrehozásában...” — Hónapokig valósággal lelkibeteg voltam, ha a solymári fehércsempés öltözőkre-fürdők- re, a sgraffittóval díszített új ebédlőre, a korszerű orvosi rendelőre gondoltam. Legfőképpen az bántott, hogy elvesztettem közvetlen kapcsolatomat a munkásokkal, hiszen ennek a vállalatnak a munkahelyei nagyrészt már akkor is vidéken voltak. Ilyeneken járt az eszem — esténként. Mert nappal mindkét kezem tele volt munkával. A párt, a kormány és a megyei vezetés várakozásának megfelelően, gyors ütemben telepítettük ki Pestről a meglevő gyáregységeinket, üzemeinket; ennek kettős haszna volt: dolgozóink a korábbinál tágasabb, korszerűbb körülmények közé kerültek, s közben hozzájárultunk a megye női munkaerőtartalékának foglalkoztatásához is. Pilisszentivánon például akkor hoztuk létre a központi bőrdíszműszabászatot, amikor a helyi szénbánya bezárása következtében politikai kérdéssé vált a bányászfeleségek foglalkoztatása. Másoktól tudom, mekkora energiát fordít — közvetlen munkatársaival együtt — a vállalat szervezeti felépítésének tökéletesítésére, a termékszerkezet korszerűsítésére, az anyagi érdekeltségi rendszer kidolgozására. — Mit mondhat befejezésül? — Szerencsém volt: olyan — 40—50 tagú — vezetőgárda alakult ki nálunk, amely nagyszerű érzékkel tudja megragadni az újat és mozgósítani a vállalati kollektívát Ny. E.
