Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-18 / 93. szám

1976. ÁPRILIS 18., VASÁRNAP Wg 3 Vitézió iskola a hegyekben Alkotmányunk ünnepén minden évben sok ezren kíváncsiak a néphadsereg fiatal lisztjeinek avató ünnepségére. Kétség­kívül szemet gyönyörködtető ritka élmény az erő, az összehan­goltság, a fegyelmezettség, a katonás díszmenet látványa. Amíg az elegáns tiszti zubbonyra fölkerül a két vagy három arany- csillag, sok ezer órás tanulás, gyakorlást, kemény munkát hagy­nak maguk mögött a jelöltek. Emberi tulajdonság, hogy az a siker tölti el leginkább örömmel, melyhez küzdelmes út vezet. A felkészülés a tiszti hivatásra számtalan igazi erőpróbára ad alkalmat. Összehangoltan, tcbb fegyvernem A nagy terepasztalon a kör­nyező táj, a dombok, a völ­gyek, erdős magaslatok élet­hű mására ismerünk. A ma­ketten elhelyezett jelzések, apró modellek a készülő har­cászati gyakorlaton fölvo­nuló erők és harceszközök elhelyezkedését mutatják. A szentendrei Kossuth La­jos Katonai Főiskola végzős hallgatóinak vizsgagyakorla­ta bonyolult, magas szintű el­méleti felkészültséget és fi­zikai erőnlétet igénylő próba elé állítja a résztvevőket. A cél a szemben levő hegyol­dal és a völgyet elzáró „el­lenséges" erődítményrendszer áttörése, leküzdése. A feladat teljesítése csak több fegyver­nem tervszerű, összehangolt együttműködésével lehetsé­ges. Az irányítás, ezek moz­gatása igazi parancsnoki egyéniségeket tételez fel. — Az ellenség nyolc kü­lönböző fegyverzetű, jól ki­épített és védett erődítmé­nye igyekszik megakadályoz­ni csapataink előretörését — mondja a gyakorlatról tá­jékoztatójában Bissi Tibor ezredes, a katonai főiskola parancsnokának kiképzési he­lyettese. — Mindegyik erőd összeköttetésben áll egymás­sal, tüzével védi a másikat. A létesítményeket többszörös műszaki zár veszi körül: harc­kocsiárok, mely a páncélosok előrenyomulását akadályoz­za, gyalogsági és harckocsi aknamezők, különböző drót- akadályrendszerek. Két erő­dítmény speciálisan kiépített, csak különleges módon és eszközökkel semmisíthető meg. Acél gyűrű a levegőben A rádióban fölhangzik a gyakorlat parancsnokának — aki most egy végzős tisztjelölt, zászlós — utasítása: megkez­dődik a támadás tüzérségi előkészítése. A távolabb el­helyezkedő lövegek, s állá­saikban közelebb meghúzódó harckocsik fél órán át lövik az ellenséges állásokat. Fehér és sötétszürke füstpamacsok jelzik a lövedékek becsapó­dását. A sűrű robbanások zaján is áthallik az érkező hatal­mas helikopterek bugása. Az egyik megkerülve a hegyet, deszaniegységet rak le az e1- lenség hátában. A tüzérségi tűz iránya láthatólag megvál­tozik. Ez jelzi a parancsnok gondosságát: nehogy saját embereiben tegyenek kárt- a lövedékek. A másik helikop­ter méltóságteljesen^ szinte észrevételenül libben ki a fák közül. Különleges szerkezetet emel a levegőbe: egy hatal­mas acélgyűrűt, amelyre kö­rül robbanóanyagot erősítet­tek. — A gyakorlatvezető a spe­ciális sziklaerőd megsemmi­sítésére e különleges mód­szert választotta — hangzik a magyarázat... A gép a kopár csúcs fölé emelkedik, ráhelyezi az acél- gyúrút, majd szinte pillana­tok alatt eltűnik a fák kö­zött. Röviddel ezután az egész völgyet beborító füst imitálja a detonációt, mely harckép­telenné tette a sziklaerődít­ményt. Rezdül a föld Az ügyesen álcázott fede­zékekből rohamsisakos kato­nák tűnnek elő, s kúsznak az ellenséges műszaki akadályok elé. Társaik fedezete alatt robanóanyagot helyeznek el a különböző pontokon, majd visszatérnek állásaikba. Rö­viddel ezután, immár a leg­kevésbé sem imitált robba­násoktól visszhangoznak a hegyek, rezdül meg a föld. Kő és törmelék emelkedik a magasba s az elcsendesedő detonációk nyomán máris biztonságos átjáró keletkezik az akadályokon. A műszakia­kat segíti a méltóságteljesen mozgó, aknataposó szerke­zettel ellátott harckocsi. Pán­céltörő lövedéke telibetalál­ja az egyik kulcsfontosságú erődítmény tornyát. — Ezután következik a legkritikusabb mozzanat — jegyzi meg a gyakorlat ese­ményeit kommentáló parancs­nok. A tüzérségi tűz által hozzáférhetetlen beton- és páncélépítmények megsemmi­sítése. Ebben fő szerepet már az ember, a katona tudása, ügyessége játssza. A munka neheze a robbantócsoportokra vár... A katonák rejtve közelí­tik meg az erődítményeket. A bokrok között hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy ro­hamsisakos alak. Néhány pil­lanat múlva robbanások jel­zik — feladatúiéit sikerüli végrehajtani. Közben meg­érkeznek a másik oldalról a deszantegységek is, segít­séget nyújtanak az ellenség felszámolásában. A dombok lankái mögül harckocsik, páncélos csapat­szállító járművek porzanak elő. A veszélyes emelke­dőkön a túljutás külön-külön az ügyesség és a technika egy-egy apró diadala. Néhány perc múlva már csak a távo­lodó zaj jelzi, hogy az áttö­rés sikerült, a csapatok to­vább nyomulnak előre, a pa­rancsban meghatározott cél felé... — A legtöbb fiatal mikor hozzánk kerül az iskolára, olyan, mint a többi tizennyolc éves — emlékszem az egyik oktató fő­tiszt szavaira. — Az egyik fejlettebb izomzatú, a másik véko­nyabb, az egyik határozottabb egyéniség, a másik éppen fél­szeg. Van olyan, aki fegyelmezett, a másik nehezebben viseli a kötöttséget. Négy év után szinte rá sem lehet ismerni a hallga­tókra. Igaz, mind külön egyéniség, de valamennyien megerősöd­nek, megizmosodnak, határozott, magabiztos, érett emberekké válnak. A harci gyakorlatok e változás fontos lépcsőfokai, vitéz- ló iskolái. Mészáros János Vas-szagú világ. A kemen­cék kamráiban vörösen izza­nak a fémkockák, vibrál a forró levegő. Piros árnyak ve­tődnek a hatalmas csarnok üvegfalaira. Dübörög a föld, az ejtőkalapács minden csapá­sára beleremeg a környék. Aki itt jár, roppant erők szem­tanúja. Kovácsok birodalma. A monori MEZŐGÉP Válla­lat érdi gyáregységében a nyáron, lesz három éve, hogy létrehozták a kovácsműhelyt. Mezőgazdasági pótalkatrészek­hez készülnek itt a kovácsolt termékek, amelyek eljutnak az ország húsz mezőgépgyárába, de a Csepel Autógyár és a Győri Magyar Vagon- és Gép­gyár is állandó megrendelő­jük. 350 fajta terméket állíta­nak elő, egy év aliatit 1600 ton­nányi mennyiséget. Tágas, világos a csarnok, ké­nyelmesen elfér a hat gépcso­port, a kemencék egyszerre' három nagy berendezést szol­gálnak ki: az ezertonnás SMERAL maxima sajtoló, a 800 tonnás vízszintes ková­csoló és az ejtökaiapács, mint egymással versenyző góliátok ütik, sulykolják a vasat, amely engedelmesen idomul a szer­számokhoz. Hosszú piszkavassal nyúlnak be a kemencék ajtaján, kihúz­zák a tömzsi vajdarabokat, amelyek tűzgolyóként futnak le a csúszdán. Csápszerű tűzi- fogójával a kovács elkapja, s a gépre helyezi. Aztán lesújt a medve, így nevezik a gép­kolosszus tetejéről lezuhanó, kétezer kilós kalapácsot. Szótlanul dolgoznak a fekete ruhás, kemény emberek. Ar­cukra sötétszínű szeplőket fest a szerszámról szétfröccsenő grafitos olaj. Lenyűgözve állok a beszédet elnyelő, süvöltő, csattogó, vaslzmú világban, ahol az olajos füst ráül a tü­dőre, csípi, marja a szemet. Prókai Pál üzemvezető megérinti karomat, int a csar­nok végébe müitáitva, ahol megszelídülnek a hangok, vég­re szót érthetünk. — Nem nőknek találták Id ezt a szakmát ugye? — nevet A barátság virágai Néhány éve történt, tavasz táján. Ceg­lédről igyekeztünk Nagykőrösre. A Má­jus 1. Ruhagyár közelében, parányi pék­boltban friss kenyeret vettünk, fényes­ropogós héjút, illatosat. Alig gyorsult fel velünk ismét a gépkocsi, az út szélén szovjet kiskatona emelte fel bátortalanul a kezét, autóstopra. Lekéste a vonatot, magyarázta, pedig egy óra múlva vissza kell mennie a laktanyába. El vinnénk? Természetesen. Boldogan kuporgott az első ülésen, s csak akkor szólt, ha kér­dezték. Nagykőrös főterén megköszönte a fuvart, és kiszállt. Jobb keze csaknem könyékig süllyedt köpenyzsebében, majd előhúzott egy csomag zöldhagymát. Fo­gadjuk el, kérte, a friss kenyérhez, ami­nek egész úton érezte az illatát. Ha ott­hon lenne, most hanglemezt adna, gaz­dag gyűjteménye van, de most nincs más nála, csak a hagyma. Imént vette, a ceg­lédi piacon. Hány éves? Tizennyolc múlt, válaszolt meglepetten, s újra nyújtotta a hagymacsokrot. Elfogadtam ... Amikor az MSZMP Központi Bizottsá­gának Titkársága 1970. júliusában hozott határozatával megszüntette a Magyar— Szovjet Barátság megyei elnökségeit, s helyette önkéntes alapon működő, mun­kahelyi tagcsoportok alakítását javasol­ta, akadtak, akik a csendes elmúlástól féltették az MSZBT-t. Mintha bármiféle átszervezés gyengíthetné, lazíthatná a magyar és a szovjet nép barátságát! Az aggályoskodóknak nem volt igazuk. A barátság ápolását szolgáló mozgalom él, erősödik, s egyre újabb híveket nyer meg az ügynek. A tagcsoportok száma a kezdeti 23-ról mostanáig 62-re gyarapo­dott, működésük, hatásuk mintegy 85 ezer dolgozóra és diákra terjed ki Pest megyében. S ami a legfontosabb: e 62 tagcsoport között egyetlen sem akad, amelyiket felsőbb elhatározás, nem pe­dig alulról jövő kezdeményezés hívott volna életre. Nincs még egy olyan mozgalom ha­zánkban, amelynek irányító testületében — ezesetben: ügyvezető elnökségében — annyi szakmailag, politikailag jól kép­zett, köztiszteletben álló személy — kommunista és pártonkívüli, fizikai és szellemi dolgozó, művész és diák, tudós és háziasszony — tevékenykedne, mint a barátság ápolását szolgáló tagcsopor­tokban. Az a tény, hogy a mozgalom ak­tivistái a társadalom valamennyi rétegé­ből verbuválódtak, egyben életképessé­gének, szüntelen fejlődésének záloga. E sokszínűség segítette át a tagcsoportokat a szervezeti változást követő útkeresés korszakán is. Felsorolni is hosszú lenne, milyen esz­közökkel, módszerekkel, rendezvények­kel ápolják népünk és felszabadítóink barátságát a tagcsoportok. Csak a legel­terjedtebbek közül említsünk néhányat; részt vesznek különböző Irodalmi estek, vetélkedők rendezésében, kiállításokat szerveznek, előadásokat tartanak a szov­jet gázdasági, tudományos és művészeti élet eredményeiről, a szovjet köztársasá­gok népeinek életéről; nyelvtanfolyamo­kat indítanak, csereüdültetést szervez­nek, baráti találkozókat, sportversenye­ket rendeznek; csaknem minden iskolá­ban meghonosodott levelezőkapcsolat legszebb, leghumánusabb példáját a százhalombattai úttörők adják, akik a város körüli felszabadító harcokban el­esett szovjet hősök személyazonosságá­nak megállapítására, hozzátartozóik fel­kutatására szövetkeztek testvérme­gyénk székhelye, Omszk pionírjaival. Aki látott már harminc év múltán is könnyező özvegyet, árvát, a rég elvesz­tett férj, apa megtalált sírjánál, aki látta már, hogyan változnak át a bánat köny- nyei, meghatottságra a gondozott sírok láttán, az szavak nélkül is érzi: milyen mély ez a barátság. Egyik üzemünkben éppen akkor keres­tem fel a nagy szerelde Petőfi szocialis­ta brigádját, amikor vezetője odaszólt a brigádtagoknak: „Fiúk, akkor holnap 4 órakor találkozunk a házban!” Kérdé­semre, milyen házban, azt mondta: „A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában! Minden hónapban ott töltünk egy-két estét... Filmet nézünk vagy zenét hall­gatunk, kiállításokra járunk, de meg­esik, hogy csak egy jó falatra ugrunk be a Bajkálba. Mi odajárunk, ha fehér asz­tal mellé kívánkozunk, ha érdekes em­berekkel akarunk találkozni, vagy ha valamilyen könyvre van szükségünk a szellemi vetélkedőhöz. A múltkor mese- filmműsor volt, elvittem a nyolcéves fiamat, aztán megmutattam neki, me­lyik asztalnál írt bele Bondarcsuk a bri­gádnaplónkba.” Nincs olyan község, üzem, termelőszö­vetkezet a megyében, amelyik ne hívna szovjet vendégeket legkedvesebb ünne­peire; a felszabadulás, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját, a munka, az alkotmány napját magyar házigazdák és szovjet barátaik évről év­re együtt ünnepük. Ott a helyük a szov­jet nép fiainak a díszemelvényen, ha él- üzem lesz a gyár, vagy kiváló szövetke­zet a közös gazdaság. Dolgozóink azt tartják természetesnek, ha megoszthat­ják barátainkkal az örömet, hiszen osz­toztak ők velünk a gondban-bajban is. Szoros barátságunk, tervérmegye kap- csulatunk még fél évtizedes múltra sem tekinthet vissza, mégis tekintélyes már azoknak a száma, akik saját szemükkel láthatták szibériai barátaink szűkebb ha­záját, Omszk megyét. S ugyanannyian élnek túl az Urálon, akikben baráti öle­lések, személyes találkozások emlékét in­dítja el a budapesti Erzsébet-híd, a vác- rátóti botanikus kert, vagy a Nagykőrösi Konzervgyár televíziós riportképe. Van a Szovjetunióban egy szép szokás: esküvőjük után a fiatal házasok valame­lyik hősi emlékműhöz rakják le a meny­asszony csokrát. Nem csoda hát, ha Omszk városában sohasem hervad el a virág a polgárháborúban mártírhalált halt magyar internacionalisták emlék­művén. Óvjuk a kegyelet és barátság virágait mi is. Fagytól-hótól, feledéstől. Nyíri Éva „itt nincs halandzsa, álszent makogások, és reng a föld a goromba-kovácsok gólem-lábú gőz-pörölye alatt.” (Soős Zoltán) rám, ámulásomat látva. — Pe­dig most nem is megy minden gép. Jelenleg az MTZ trakto­rok olajszivattyúihoz gyártunk fogaskerekeket, aztán a ba­romfi- és húsfeldolgozó kom­binátok konvejorláncainak al­katrészeit is tőlünk szállítják az élelmiszergépgyártók, az NDK-ba és Vietnamba készülő berendezésekhez. A győri Rá­ba gépkocsik kardánkereszt- jei szintén a mi termékünk, évente 80—100 ezer darabbal járulunk hozzá a magyar— szovjet járműprogram meg­valósításához. — Ezek szerint az érdi ko­vácsok híre eljut a megye, sőt az országhatárokon túl is ... A csarnok sarkában szer­számraktár. Domború mellká- sú, súlyemelő alkatú szakmun­kás emelgeti a 30—60 kilós tömböket. Somogyi Pál gép­lakatos, szerszámbeáiiító kar­bantartó. Az ő feladata, hogy folyamatosan ellássa a ková­csokat szerszámokkal, az eset­leges töréseknél azonnal intéz­kedik. Tudatában van munkája fontosságának, kulcsszerepet tölt be. Egy hónapra előre be­ütemezi — a tervhez igazodva — a szerszámprogramot, eszerint készletez, ad ki, se­lejtez, javításra küld. — Jártam Debrecenben, a Magyar Gördülőcsapágy Mű­vekben, de a mi üzemünket az ottani kovácsokénál jobbnak találom, modernebb, még ha nincs is egészen berendezve — szavaiban tulajdonosi büszke­ség. — Hiányzik még egy nagy teljesítményű daraboló olló, a szerszámokat egyelőre kényte­lenek vagyunk a diósdi csap­ágygyárba küldeni, hőkezelés­re — egészíti kd az üzemveze­tő­Az érdi gyár 85 millió forin­tos termelési értőikének felét a kovácsok termelik meg. Há­rom műszakos az üzem. Va­sárnap este egy munkás bejön, hogy az olajtüzelésű kemen­céket begyújtsa, reggel hatig 1250 fokra keil felfűtende. Elő­melegíti a szerszámokat, kü­lönben a nagy hökülönbség és a roppant ütés alatt eltörné­nek. Markáns, férfias szakma még ma is a kovácsmesterség. A SMERAL gép mellett lassan kiürül a kemence, az utolsó bolygókerekeket formázza a gépén Sófalvi László. Közép­korú, vékony, szívós ember­nek látszik. A szerszámot le­keni grafitos olajjal, hogy ne ragadjon be a sajtolt alkat­rész. Sistergő gőz csap fel, alakját körülveszi a füst, köd- szerűvé válnak mozdulatai, ahogy az izzó tömböt egy-két ütéssel zömíti, formába rakja. Arasznyi gyűrű fordul ki a süllyesztékből, egy munkás át­viszi a sorjázó gépre, ahol le­vágják róla a peremet. Lassan két óra lesz, meg­várom a műszak végét, hogy megismerhessem a gépfúriák urait. Mert munka közben itt nincs helye a beszédnek. A tűz és a vas parancsol. Az üzemvezető irodájában találkozunk. Csontos, széles te­nyerű kezükben fogják a vé­dőkesztyűt. Arcuk komoly. — A kovácsmunka szépségét keresem ... — A régiét vagy az újét? — kérdezik. Biró János bronzkoszorús szocialista brigádvezető, vala­mikor a negyvenes évek dere­kán tanult inasként a decsi kovácsműhelyben, ö válaszol: — A falusi kovácsélet nehe­zebb, de változatosabb volt, Háromkilós kalapáccsal, fél kézzel vertem az ekevasat — emlékezik. — Nem volt olyan vad csikó, amelyik kifogott volna rajtam. Minden ló enge­delmesen adta fel a lábát, csak bánni kellett vele. Szigorú vi­lág volt az. Emlékszem egy­szer elégettem a patkót. Vélet­lenül. A mester mégis dühében hozzám vágta a keze ügyében lévő láncot meg a kalapácsot. I Lábfujtatós. nyílt tüzű. csen­gő-bongó ütlöhaugú műhely jelenik meg szavai nyomán. A társaságban Plézer János a legfiatalabb kovács. Az apró­termetű munkás nagyot néz, hitetlenkedve mered a brigád­vezető arcába. — Rendben van, a te légka­lapácsod mellett se lehet el­aludni. Tartod a vasat feszt, azért is hordasz csuklószorítót — ugratja. — Már megbocsásson János bátyám, ne keverje össze a kettőt. A gépi kovácsolásban is van szépség, sokkal komo­lyabb munkadarabokat készí­tünk. És a mennyiség? össze se hasonlítható. Itt is együtt kell érezni az anyaggal, a géppel... — A kézi alakításnál meg nem, mi? Foglalkoztunk kocsi- tengelygyártással, kerékjaví­tással, ha kellett lábost foltoz­tunk. A vitának Sófalvi László vet véget: — Hogy mennyire szép a kovácsszakma, abból is látható, feladtam érte a lakatosságot. A jó kovács egyébként a laka­tosmunkákhoz is ért. — Ha olyan szép, akkor miért választják egyre keve­sebben ? — Mert nehéz. Egész líiű- szak alatt arcunkat süti a tűz, a hátunk közben majd meg­fagy. Nyáron 50 fokos hőség­ben dolgozunk. Ruhánk égett, foltokban kilyukadt. Nem tart ki egy évig a munkaruha. — Hogyan került ide? — for­dulok a fiatal kovácshoz. — Apám traktoros, egyszer valamit szállított innét. Az ő ötlete volt, megtetszett neki. Tavaly tettem szakmunkásvizs­gát. Nyolcán végeztünk, öten maradtunk az üzemben. Szép, szép, de jobb a friss levegőn. Megfizetik ... 3500—4000 forint az átlagkeresetünk. Nyolc óra után fáradt vagyok, táncolni se volna kedvem. Ö is brigádtag. 19 tagú a Szántó Kovács János nevét vi­selő kollektíva. Havi teljesít­ményük 115—120 százalék, eb­ből nem engednek. Érdiek, Tárnokról járnak be és a kör­nyező községekből: 12 kovács, a többi betanított munkás. Még töbh kovács kellene, a vasvilág azonban kevés fiatalt vonz. Az idősebbekben él még a szakmaszeretet, de ők is a fiatalkori szabadlevegős ko­vácsélet után sóvárognak, amikor még nyers erő feszí­tette izmaikat. Ezt éreztem a brigádvezető szavaiból kicsen­dülni : — Az anyag szabad alakítása az igazi. Ha most fiatal len­nék, s épp úgy fel tudnám emelni a 120 kilós üllőt, mint tizennyolc éves koromban, ak­kor elszegődnék valamelyik termelőszövetkezetbe kovács­nak .,. Horváth Anita Bozsán Péter felvételei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents