Pest Megyi Hírlap, 1975. december (19. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

\ A gondok jellege ® 4 KÖZSÉG EMBER IDÉZET Amióta ember az ember, voltak s lesznek gondjai. Mert. hisz* gondok sorából állt a puszta lét, az enni-, innivaló előteremtése, a fedél a fejek fölé, a tél fagyától, a nap hevétől védő ruha. A köznapi, apró gondokból kirakható egy kor hatalmas mozaikképe; rész és egész, egész és rész, megoldott és megoldatlan gondok tömege. S ezért a gondok jellege nem­csak embert, egyént világít meg, hanem az adott társadalmat is. DOBOGOK OI DECEMBER , 1947. december 5—7. között Dobo­gókőn megbeszélést tartottak a Füg­getlen Ifjúság Országos Szövetsége, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szö­vetség, a Népi Ifjúsági Szövetség és a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozga­lom "vezetői. Az általuk elfogadott program a többi között kimondta: „A kormányzat a szegénypa- raszt-ifjúság számára teremtsen munkaalkalmat a mezőgazdaság belterjesítésével, az iparban való elhelyezkedés elősegítésével és közmunkák létesítésével. Alkal­mazzák a közmunkáknál a mun­ka nélküli parasztfiatalokból szervezett közös munkásbrigád­jainkat. A parasztfjúság egészségügyi helyzetének javítására és a nép- , betegségek megakadályozására szükségesnek tartjuk az évenkénti kötelező ingyenes orvosi vizsgálat bevezetését. A parasztifjúság ismeretköré­nek bővítésére városlátogatásokat szervezünk. Ennek rendszeresíté­sét támogassa és segítse elő a kor­mányzat. Az ifjúsági szervezetek legfon­tosabb feladatai közé tartozik a tanulni vágyó falusi leányok fel­ső iskolába való juttatásának megszervezése. Ezért követeljük a kultuszkormányzattól, hogy fo­kozottabb mértékben támogassa a leánykollégiumok létesítését." MOSOLYOGVA OLVASÖ Csend van a törteli házban, szü­lők, férj, két gyerek hallgatja, amint Demeter Jánosné már másodszor ol­vassa fel az előbb idézetteket. De­meter Jánosné''1947 decemberében született, akkor, amikor „A dobogó­kői parasztifjúsági program” néven ismert dokumentumot elfogadták. Huszonnyolc esztendős tehát, s míg egyik mondatot követi a másik, mo­solyog. Miért a derű? — Olyan ez, mintha Péternek meg Juliskának a meséskönyvből olvas­nék. — Melyikből? — Mindegy. Van nekik vagy har­minc darab. Demeterné konzervgyári dolgozó, férje a Volánnál autószerelő, a szü­lőkkel laknak együtt a közösen épí­tett, háromszobás házban. Milyen gondjai vannak a huszonnyolc éves munkásnőnek? Sorolja: Péter tanul­hatna jobban, elég öreg a televíziónk, kis képernyős, ki kellene cserélni, még nem tudtuk kicsempézni a für­dőszobát ... Elhallgat, legyint. „Ezek nem igazi gondok.” Hanem? Neki most az a legnagyobb gondja, hogy befejezze a nyolc osztályt. Tizenhat éves korában kezdett dolgozni, de ad­dig csak az általános iskola hatodik osztályát végezte el. Tanyán laktak „a fenébe, kinn”. Tizennyolc volt, amikor férjhez ment. Egy év múlva elkezdte — a dolgozók iskolá­jában — a hetedik osztályt, de ter­hes lett, abbahagyta. Még kétszer rugaszkodott neki. Mert közbejött, hogy benn, a községben építkezni kezdtek, azután Juliska jött közbe; tankönyvek helyett pelenkák. Végül sikerült letennie a vizsgát, a hat mel­lé most már odasorolt a hetedik osztály is, de még mindig hiányzott a nyolcadik: azt mondja: „Röstellet- tem nagyon a botladozásomat, mert a gyár mindenkinek segít, aki tanul­ni akar, igazán megad hozzá annyit, amennyi csak kell.” Elkezdte a nyol­cadikat, abbahagyta. Juliska sokat betegeskedett, a férje váltóműszak­ba került, édesanyja eltörte a lábát, rámaradt minden a házban. Most idén ismét járja a nyolcat, s ha igaz, akkor túljut rajta. — Ez a legnagyobb gondja? — Ez. Mert röstelli, hogy csak a férje tud a gyerekeknek a leckecsinálásnál se­gíteni. Mert csak lehajtott fejjel mondja, ha bárhol kérdezik iskolai végzettségét, hogy hét osztály. Mert a brigádban már csak ő van egyedül, akinek nincsen meg a nyolc általá­nosa. Mert nem is a világ, hanem ő maga furcsállja, hogy hiányzik ne­ki az, ami — szavai szerint — „ma a legkevesebb”. EZ MtJLT IDŐ 4 iiiiimiimmimiimimiiiiiiimiiiiiiiiiiiriiimnmiitii KARÁCSONY, 1575 1940-ben jelent meg Erdei Ferenc átfogó munkája, a Magyar falu. An­nak 189. lapján írja: „Nem sokat változtak a falusi szegénység hajlékai. Parasztelv szerint épült házak, helyi anyag­iból és a szükségleteknek megfe­lelő, szigorú rend szerint, viszont minden higiénia és kényelem hiányzik belőlük. Annyira hiány­zik, hogy a legtöbbjük nyomorú­ságos, zsúfolt, nedves és szellö- zetlen, télen hideg, nyáron do­hosán hűvös lakás, amelyben lak­ni kész betegség. Csakhogy itt újra nem az a társadalmi kérdés, hogy mért nem építenek jobban, hanem az a társadalmi kérdés, hogy miből építhetnének különb lakásokat. Itt nem a ház formá­jával és a benne lakók ízlésével van a baj — ez legtöbbször na­gyon épen megvan —, hanem a ház lakójának a gazdasági hely­zetével.” Amire Nicsik István azt mondja, hogy ez a múlt idő. TÁSKÁBAN A PÉNZ Hetven ház épült fel egyetlen esz­tendő alatt Nagykátán. Nicsik Istvá­né közöttük van, két nagy szobával, fürdőszobával, minden mással, ami illik. Az alapterület harmincszor negyven, azaz százhúsz négyzetméter. Nicsik István betanított munkás, a Taurus Gumiipari Vállalat Kere­pesi úti gyárában dolgozik. Felesége termelőszövetkezeti tag, háromszor szült, de egy élő gyermekük van, két pici néhány hónapos korában itt­hagyta őket. A családfő negyven­öt, társa negyvenkét esztendős, fiúk tizenhét, ipart szakmunkás lesz, ka-<1 rosszérialakatos. Megtakarított pénzük, gyári segít­ség és OTP-kölcsön adta együtt az alapot a házépítéshez. Volt saját há­zuk, felesége szülei laktak benne, előbb vertfalú, öreg, a férfi azt mondja, „örömmel rontottuk le a fiammal, amikor ebbe beköltözhet­tünk”. S mutatja, a porta másik ré­szén sejthető háznyomokat miként tünteti el az idő; ribiszkebokrok gug­goltak oda. Néhány év, s csak a csa­lád képzeletében idéződik fel a ta­pasztott padló, a megroggyant tető, az évtizedek szárította-repesztette ajtó- és ablaktokok. — Sok gond volt az építéssel? — Kérem, én táskában hordtam a pénzt, úgy szaladgáltam üzletből telepre, telepről hivatalba. Mert hol ezt nem lehetett légyen kapni, hol amazt, s valaki mindig akadt, aki kiderítette, hogy hozzak még egy ilyen meg olyan papírt, pecsétet. Két éven át ilyesmire ment el a szabadságom, meg a műszakok előtti, utáni időm. — Beleunt? — Azt nem! Én mióta a magam lábán állok — s bíz’ az korán meg­lett, tizenkettő voltam, amikor apám meghalt, öt esztendő múlva anyámat kísérhettem ki a temetőbe —, azt akartam, hogy emberi otthonom le­gyen. — Mit ért azon, hogy emberi? — Például, hpgy sok ablakon süs­sön be a nap. A gyárban annyi gázt, kormot nyelek, annyi füstöt látok, annyi bűzt érzek, hogy mikor haza­érek, harapom a levegőt. Meg ide teszem a fürdőszobát. A tisztaságot. Mert nekem apám is, anyám is volt „büdös paraszt”. Ezt az én fejemből nem tudja kiverni senki. — Mi a legnagyobb gondja? — Készen legyen teljesen a ház! Láthatta, mi minden hiányzik. Par­ketta az előszobából, bojler a fürdő­szobából — nagy fazékban hordjuk be a forró vizet, de használjuk! —, fel akarom csempézni a kamra ol­dalfalát. A házban víz, villany van. Palackos gázzal főznek, olajkályhával fűtenek. A Nagykátán egy év alatt felépült het­ven lakásból hatvanhét két- vagy több szobás, mind a hetvenben világít a villany, negyvenhétben csak el kell fordítani a csapot, s folyik a víz, s a hetven új otthonból negyvenötöt már eleve fürdőszobával építettek. MEGKb LÖNBÖZTETNI 1975 márciusában, a XI. kongresz- szuson, Benke Valéria, a párt Poli­tikai Bizottságának tagja, a Társa­dalmi Szemle főszerkesztője a többi között elmondotta: felszólalásomra készülve átla­poztam az elmúlt két évben kü­lönböző fórumokon hozzám inté­zett kérdéseket. A kérdezők kö­zött voltak pártmunkások és tár­sadalmi aktivisták, munkások, 'téesz-parasztok, pedagógusok, or­vosok, tudósok. Kérdéseiket ösz- szehasonlitottam a nyolc-tíz évvel ezelőttiekkel, és szembetűnőek a különbségek. A közéleti és kultu­rális érdeklődés gazdagodása és ami a legmegragadóbb: egységes­sé hálása az a jelentős különb­ség, amely itt feltűnik. Ma az or­vos, a pedagógus ismerni akarja a gazdasági folyamatokat, és azok hatását, a munkás, a téesz-tag tá­jékozódni akar a közművelődés, a közoktatás, az egészségügy vi­szonyairól é$ valamennyien együtt az egész ország helyzetéről, nem­zetközi kapcsolatainkról, a világ­ban végbemenő fejleményekről. Az arányok eltérhettek, de min­denütt az állampolgári felelősség növekedése, a társadalmi tudatos­ság magasabb szintje, a szöcializ- mus iránti elkötelezettség jutott kifejezésre. A közügyek iránti érdeklődés és a társadalom problémáinak meg­értésére irányuló szándék is jelzi, hogy a kommunisták'— és egyre tömegesebben a pártonkívüliek is — szeretnének tisztán látni az el­lentmondásos folyamatok világá­ban, hogy meg tudják különböz­tetni a tőlünk függetlenül ala­kulót — amihez alkalmazkod­nunk kell — attól, amin változ­tatni tudunk; a téves elgondolá­sokat a következetlen végrehaj­tástól vagy éppen személyes hi­báktól.” . - A Pilisi Parkerdő Gazdaság-. Parkerdőnek — esővédő ?£ ■*“ ^ A .KW.íAulák', sétányok arculata. lóutak,sétányok arculata. Számtalan pihenőparkot, erdei tornapályát, tábortűzrakóhelyet építettek. Az azo­kon felállított használati tárgyak többsége fából készült az erdőgazdaság visegrádi feldolgozó üzemében. Ott azonban nemcsak a parkerdő reszere gyártanak ma már padokat, asztalokat, esővédő sátrakat (a képen), hatalmas állatfigurákat, hanem a Fővárosi Kertészeti Vállalat is megrendelői közé tartozik. . . .. . Gardos Katalin felvétele, .»itnmiiiin!»i.iifiiini».iiu.«»i...m.«!»i!imii»iiiiiii|i«ti,,n»,,ma BEGYÓGYULT SEB Két ciklusbn át volt tanácstag Tóth Ambrus, a Csepel Autógyár szak­munkása, s akkor — ahogy mondja -—„kiejtették”. Jogosan, jogtalanul? Ö úgy érezte, hogy jogtalanul. Vá­lasztói úgy, hogy jogosan. Utóbbit most már ő is látja. — Az volt a baj, hogy hamar el­kedvetlenedtem. Próbálkoztam ez­zel, azzal, s ahogy a gyárban meg­szoktam, azt hittem, elég azt mon­dani, így kell, s akkor úgy lesz. Té­vedtem, s mikor láttam, hogy az el­ígérkezett harminckét emberből csak magamagammal is négyen vagyunk a társadalmi munkán, azt mond­tam, egye meg a fene, ha a jó sem kell az embereknek. Nem tarto­zom a túl beszédes fajtához, tanács­ülésen ritkán szóltam, erre azt vág­ták a fejemhez a körzetemben, hogy „ezzel a kuka Tótlhtal nem megyünk semmire”. Ettől azután teljesen görcs lett bennem, s amikor megmondták, hogy nem jelölnek újra, magamban azt sóhajtottam, hála istennek. — örült? — Azt nem mondtam. Fájt. Ügy éreztem, hogy igyekeztem. — Ma is úgy látja? — Nem. Tanulni kell ezt is. Én meg csak belepottyantam. Mert itt, a gyárban kevés szóból értjük egy­mást, a községben viszont annyifajta az ember. Annyifajta; mennyifajta? Dunaha- raszti mindazt magán hordja, amit az agglomerációs övezet hasonló, nagy településein belül megtalálha­tunk. Városias részeket és emberek­kel zsúfolt fáskamrákat, öslakókat és betelepülteket, akik szidják egy­mást és összeházasodnak, birtokhá­borításért a szabálysértési hatóság­hoz járnak, s együtt indulnak társa­dalmi munkára. Tóth Ambrus — és a Tóth Ambrusok — túl egyszerűen akarta megváltatni a nagyon is bonyolult világot, s amikor az nem hagyta magát, a gyürkőzőből, a tü­relmetlen ösztönzőből sértődött em­ber lett. — Ma is az? — Ugyan, hagyja már. Egy idő után azon kaptam magam, hogy hiányzik az a fajta munka. Beszélni, vitatkozni az emberekkel, mondani, mi lenne jó, mit tudunk érte tenni, szóval az ilyesmi. Ha otthon nem sikerült, akkor majd a gyárban, gon­doltam, s kezdtem itt jobban figyel­ni a dolgokat, véleményt kialakítani, s ha megvolt, akkor másoknak meg­mondani, mit gondolnak ők arról. Az ember valahogy manapság már nem rekeszti ki magát a világból, ha akar­ja, ha nem, szembenéz vele minden­napon. Láttad a tévében? Benne volt AZ EGÉSZ NÉP MUNKÁJA az újságban. Ilyesfajta mondatokkal kezdődnek a beszélgetések az öltö­zőben, az ebédlőben, s az az igaz­ság, hogy ma szégyelli a segédmun­kás is, ha hallgat a többiek között, ha neki nincs véleménye. Lassan ott tartottam, hogy már az okozott gon­dot, amit elvállaltam. Tele voltam feladatokkal, a fiatalok is rámkaptak, Ambrus bácsi így, úgy, nekik sem mondhattam nemet. — Mi a legnagyobb gondja túl az ötvenen? — Talán nem jó, hogy beszélek róla. De szóltam a párttitkárunknak, két jó szaktársam ajánlana, szeret­nék belépni a pártba,, s ngnji mi lesz a válasza áTvézétőseífoeR'. , A KÖZMONDÁS Évszázadokon át előkerült és el­tűnt, büszkélkedtek vele és leta­gadták. Az ókori Róma négyszavas bölcsessége ez: „quorum pars magna fűi". Azaz, „magam is részt vettem benne,”, valamiben nagy részem volt. Természetes emberi tulajdonság lenne, hogy örömeinket, sikerein­ket szívesen vállaljuk közösen, de gondjainkat, bajainkat másokra mutogatva soroljuk? Avagy e ma­gatartás inkább meghatározott társadalmi viszonyok terméke, s egy ideig még tovább él a meg­változott társadalmi viszonyok között is? Bizonyára. S így él tovább — jogosulatlanul, de las­san visszaszorulva — napjaink magyar társadalmában. Csakhogy: mind többen vannak azok, akik rájöttek, a közös gondok attól nem lesznek kisebbek, ha 6k félreáll­nak, elhúzzák vállukat a teher alól. E fölismerés az állampolgári tudatosság alappillére. Aki erre építkezik, szilárd épületet rakhat. S aki még nem jutott idáig? JÓKAT SZÖVEGELÜNK Várni kell Kvasnyák Tamásra, át­ugrott valamelyik barátjához, de rögtön jön vissza. Édesanyja addig szóval tart, míg megfő a kávé, s így mire a kerekképű, hosszú hajú fiú beront, már tudom, hogy rengeteg a barátja, megőrül a motorokért és az autókért, letöltötte a katonaidejét s nősülni még esze ágában sincsen. Kvasnyák Tamás huszonkettő múlt, tanult mestersége a villanyszerelés, s bár itt, helyben, Szobon is találna munkát, bejár Vácra, az Egyesült Izzó gyárába. Kedves pimaszsággal ő kezdi: na, akkor szövegelhetünk. És szövegelünk. Arról, hogy — be­tű szerint ezt mondja — „a legkisebb gond valahol elhelyezkedni, valaho­vá átmenni.” Mi a nagyobb gond? Az például, hogy jó haverokat talál­jon az ember a munkahelyén, akik­kel jókat szövegelhet. Azután az sem mindegy, milyen a főnök, érti-e a tréfát, mert „mi, fiatalok, sokat mar- háskodunk”. A mostani főnöke „jó nála”, a pénze „rendes”. így csordogál nagy békességben szavunk, amikor óvatatlanul fölte­szem a kérdést: milyen népgazdasági gondokról hall mostanában? Néz, „A fejlett szocialista társada­lom csak az egész nép munkájá­val építhető fel, csak a nép mű­veként jöhet létre. Ez más szó­val azt jelenti számunkra, hogy a népfrontpolitikát kell folytat­nunk, a szocialista nemzeti ösz- szefogást kell még mélyebbé és erősebbé tennünk, még jobban ki­szélesítenünk. Meggyőződéssel valljuk, hogy a fejlett szocialista társadalmat nem építhetik fel csak a kommunisták; ehhez az egész nép munkája és erőfeszítése kell. S ezt úgy értelmezzük, hogy e társadalomban egyenlő és tör­vényes helye lesz — párttagságá­tól, világnézeti és foglalkozásbeli különbségtől függetlenül — min­denkinek, aki az építőmunka ré­szese volt. Az eljövendő — s szi­lárd meggyőződésünk szerint az eddigieknél szebb, emberibb — társadalom az egész nép otthona lesz, ahol mindenki egyenrangú, megbecsült lakónak érezheti ma­gát.” Mészáros Ottó mint aki rosszul hall, s hogy zava­rából kivágja magát, azt feleli: „ja, a politika”. Igyekszik a fiú, sorolja: válság a világgazdaságban (látszik, ennél többet azután ne várjak tőle), meg drágább lesz ez meg amaz (igaz, hogy az autó is? — nyugtalankodik, s a tagadó válaszra sóhajt), többet kell dolgozni, mert a termelékenység, az emberek hiánya.. Leintem, hagyja. Csúfondáros kép­pel néz rám, s korosztálya utánoz­hatatlan nyíltságával meg is kérdi: „nem ezt várta”? Mire én az idő­sebb fensőbbségével: azt hittem, ko­molyabban veszi, a kérdést. Cseppet vitatkozgátunk, hogy mi a komoly, mi nem, s hogy valakinek elég-e, ha a televízióból, a rádióból, az újság­ból „szövegdarabok másznak a fülé­be”. Elbizonytalanodik, mert magya­rázni kezd. Arról, hogy időnként nem tudnak mit kezdeni magukkal itt­hon, de a gyárban sem, de az is igaz, hogy 6k sem törik nagyon a fejüket, miként lehetne értelmesebben csinál­ni munkát, szórakozást. Ugyan meg­történt vele — jut az eszébe —, hogy volt egy ötlete, s elmondta a főnö­kének, aki kapott rajta. Attól kezdve másként szervezték meg az ún. futó­munkákat, s ezért jutalmat adtak neki. Megint diskurálunk, s a fiú, hogy az előbbi kis csetepatét feloldja, mint egy kitüntetést akasztja rám: látja, magával' is egész jól elszövegelünk. Na, végre, föltehetem a másoknak is nekiszegezett kérdést: mi a leg­nagyobb gondja? Húzza a vállát. Gond? Neki? Mit mondjon? Majd szövegelnek róla a haverok­kal.

Next

/
Thumbnails
Contents