Pest Megyi Hírlap, 1975. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-25 / 251. szám
1975. OKTOBER 26., VASÁRNAP MEGYEI iäjjL/ßr w xJiiwSai) 7 •----------;— vonattal érkezI Az ©Síi I tem, két és fél------- irával később, mi nt Ígértem. Az állomás kihalt volt, nem várt senki, gyalog indultam el. A faluhoz vezető úton elkapott az eső. Nem tudtam elbújni előle, csakhamar bőrig áztam. Amikor az orvosházba becsöngettem, a ruhámból facsarni lehetett a vizet. Doki egy pohár italt nyomott a kezembe és kizavart a fürdőszobába. — Vetkőzz le. Találsz ott egy köntöst. Rémségesen bő frottírleber- nyegben ültem asztalhoz. A társaság már a kávénál tartott. Doki bemutatta őket: — Elek doktor a szomszéd faluból. Milliomos. Lili, a felesége. A harmadik ... Ezek ketten menyasszony és vőlegény. Ök a patika... És két p lagógus: az iskolaigazgató meg a neje. Elvetélt irodalmárok; regényt írnak, közösen ... Idős parasztasszony jött be, terítéket hozott. — Mama, az én pótolhatat- lanom — mutatott rá Doki. Percek múlva előttem volt a vacsora, ennem kellett. Közben sűrűn töltögettek, hogy utolérjem őket. L.n ismertem senkit. Vagy öt éve jártam itt, amikor Dőld elfoglalta a helyét. — Dolgozni akarok — mondta akkor. — Engem a pénz nem érdekel.------------------------- ismertem. I Gyerekkorától | Szegény----1-------------------- fiú volt. Cs endes, konok fajta. Az a fajta, aki minden körülmények között valóra váltja az elképzeléseit. Mindig is orvos akart lenni. Ezért hívtuk Dokinak. Kitűnő eredménnyel végezte el az egyetemet. Jó helye lett volna Pesten, mégsem maradt. — Vidékre is el kell mennie valakinek... És ebben nem volt semmi romantikus póz. Komolyan gondolta. — Jól érzed itt magad? — kérdeztem most. — Megírtam. Vagy sem? — Szóval, minden rendben. — Látod — mondta. — Minden oké. Rezignáltan hangzott. A lakás pazarul volt berendezve. Fehér és vörös szekrényfalak, mély klubfotelok, vastag, bolyhos szőnyegek. Két és fél szoba kiállítóterem. Eszembe jutottak az esőben ázó kocsik a ház előtt. Egy Renault és egy Opel Manta. — Igen, az Opel az enyém. — Nem írtad, hogy kocsit vettél. Hosszú, zöld poharakba gi- nes keveréket töltött. — Igyál. Kajánul vigyorogtam. — Szóval, már nem vagy absztinens. PINTÉR TAMÁS: Diagnózis Ügy vettem észre, Doki örül, hogy megszakíuiatja a beszélgetést. A hangulat meredeken emelkedett. Az iskolaigazgató szénceruzával felrajzolta a portrémat a falra, a más kezektől származó egyéb i^rúk közé. Elek doktor a művészet „excitatív” hatásáról beszélt, a patiKus és a lány táncoltak, Elekné spiccesen ringatta magát: — Azt mondták, Sophia Lo- renhez hasonlítok.., — Sophia Loren van műsoron — jegyezte meg a férje. — Volt idő, amikor Hámán Katóhoz akart hasonlítani. — Már megint politizáltok — mondta az iskolaigazgató felesége.-—----------------- közben a | Megszáradt | holmim és--------------------- Mama rendbehozta. Az öltöny kivasalva, lekefélve lógott a fürdőszobában egy vállfán. Nem tudtam, hogyan háláljam meg. A szép arcú, ősz parasztasszony csendesen szabadkozott: — Nem jár ezért semmi. Meg vagyok fizetve rendesen. — Sze ?t itt lenni? — A doktor urat mindenki szereti... Akkor már nagyban ment a kártyacsata. Kanasztáztak. Az alacsony asztal valószínűtlenül vastag, fekete üveglapján tízesek és húszasok hevertek. Dokit átcsaltam a másik szobába. Egy ideig a régi ismerősök nevét soroltuk, abból az időből, amikor még a Lúd- lábba jártunk minden kedd este. Láttam, hogy nemigen figyel. Éjféf felé hirtelen felállt, levágta a földre a poharát. — Mulassunk! — ordította. A többiek meg sem rezzentek. Csak Elek mondta: — Megint rajta van. Aztán a vendégek egymás után elszállingóztak. Kettesben maradtunk. Doki automatikusan töltögetett, elszántan ivott. — Mi bajod? — kérdeztem. — Semmi. — Vállat vont. — Fáradt vagyok. — Sokat dolgozol? — Eleget. — Ezt akartad. Hosszan nézett, mintha akkor fedezne fel. — Dögevőnek érzem magam — mondta vontatottan. — Részeg vagy. — Igen — hagyta helyben. — Hogy jöttél rá? — Ha nem akarod, ne beszélj. az, amikor egy egész falu kényszeríti az embert, hogy a rohadt, tisztességes elveit feladja ... Elég zavaros kifakadás volt De lassan összeállt a kép. Amikor idejött, először is végiglátogatta a falut, megszervezte az egészségvédelmi hálózatot, vizsgálatra rendelt be mindenkit, akinél a legcsekélyebb rendellenességet találta. A betegek azelőtt a szomszéd községbe jártak, Elek doktorhoz. Ha kezelésre, vizsgálatra, injekcióra mentek, kétszer négy kilométert kellett megtenniük. Ahogy Doki megkezdte a rendelést, naponta harmincán, ötvenen várakoztak az orvosház előtt. Senkitől sem fogadott el pénzt. Egy fillért sem fogadott el. És lassanként azt vette észre, hogy betegei elmaradoznak. Először nem értette ... Volt egy idős, sánta férfi, akit szívizomzavarokkal kezelt. Egy napon Elek doktornál találkozott vele. Képes volt ide átgyalogolni? — kérdezte tőle. Miért nem hozzám jön? Valami panasza van ellenem? Az ember először nem felelt. Vonogatta a vállát, hümmö- gött. Elek doktor úrhoz vagyok én szokva, mondta aztán. A betegek elterjesztették, hogy „a fiatal doktor” tudománya nem sokat érhet, ha még pénzt sem fogad el. Újból visszaszoktak Elek doktorhoz, akinél egy vizit száz forintba került. „Elek doktor úr megadja a módját... A fiatal doktor injekciói semmit sem érnek ... Elek doktor úr külföldi gyógyszereket ad ...” És így tovább. — Kezdetben próbáltam érvekkel visszacsalogatni őket — emlékezett Doki. — De amikor egy rendelési napon teljesen üres volt a váró, gondolkodóba estem... A többit magadtól is elképzelheted ...------------------------mit mondNem tudtam, jak.------------------------ •— Állator vosnak kellett volna mennem — nevetett fel Doki. Kint ismét rákezdett az eső. Mama álmos szemekkel hozta a negyedik vagy az ötödik kávét. A tálakon félig fogyasztott és letarolt szendvicsek hevertek, amelyekről a vendégek leették a sonkát, a sajtot, a szalámit. Doki népdalokat énekelt, nevetett, vicceket mesélt. Vad stádiumban volt. Abban a stádiumban, ami egy jó muri csúcspontján fogja el az embert. Innen már csak lefelé lehet menni. VICTOR JARRA VERSTÖREDÉKE: A chilei stadion A hírhedt santiagói stadionban született ez a megrázó hangú verstöredék: egy fiatal költő, Victor Jarra utolsó üzenete — a pokolból. A költőt meggyilkolták. A verset egy fiatalember juttatta ki Párizsba, ahol a közelmúltban jelent meg. ötezren vagyunk itt e csöppnyi városrészben, ötezren vagyunk, vajon hányán vagyunk a városokban és országszerte? Csupán itt tízezer kéz, mely szántott és gyárakban termelt, Vajon hány embert gyötör éhség és hideg — félelem és fájdalom, lelki nyomás, megtorlás és őrjöngés? Hatan közülünk eltűntek a zűrzavar forgatagában, egy meghalt, egy férfit agyonvertek, sosem hittem volna, hogy embert így agyon lehet ütni. A többi négy el akart menekülni az ájult félelem elől, egyikük az irdatlan mélybe dobta meggyötört testét, mindegyik szemében a halálfélelem merevedett fagyossá. Mily borzalmas torzzá varázsolja arcunkat a fasizmus! Terveiket percnyi pontossággal időzítik, mi sem zavarja őket. Gyilkosság szab itt házirendet. Ez volna hát az isten képmására teremtett világ? Istenem, ez a te hét világteremtő napod gyümölcse? A négy fal közt nincs is ember, csak számok vannak, s a számoknak minden oly mindegy, a számok oly nagyon áhítják a mindent megváltó halált. De hirtelen feleszmél öntudatom. Remegés nélkül figyelem a jelet mi páncélosok roba jával, katonák üvöltésével kel versenyre... És Mexikó? És Kuba? És hol a világ, mely felsajdul e szégyen láttán? Itt tízezer kéz szorul görcsbe, mert nem termel soha többé. Vajon hányán lehetünk szerte hazámban? Elnökünk vérének lüktető dobaja túlharsogja a bombák robbanását, gépfegyverek ropogását, s így görcsbe szorult öklünk visszavág. Mily nyomasztóan fojtogat e vers, mialatt a megtorlást éneklem versfüzérben, meg kell halni a gyötrő félelemtől, oly sok millió pillanatig vergődik a végszóig, bent feszít a némaság, kint felharsan a kiáltás. Amit itt látok, oly rémkép az, amit elképzelni sem mertem, s amit érzek, amit érzek, meggyilkolja merev tekintetembe íródott gondolataim ... B.EDE BÉLA FORDÍTÁSA Falusi utca Túri Tóth Tibor Újra töltött. — Nem élhetünk úgy, mint az állatok... Ekkor Elek doktor hátba vert. — Nincs frakció! — Nem akarok — mondta.-r-jj-r.----r~,----r-r később maI Két pohárral | gátói beie------------------------ kezdett. — Tudod te, mi az, hogy kapituláció? — meredt rám. — Nem tudod. Nem tudod, mi BÉNYEI JÓZSEF: Viola Pár évtizeddel a föld teljes felfordulása előtt a tavasz reménykedő mámorában néhány műemlék-akácfa alatt egy gázoktól szédült viola összeütközött a gépkorszakkal A robbanás után napokig esőként hullt az anyacsavar csak a viola maradt sértetlen fölállt leporolta magát s fütyörészve nekiindult egy következő ezerévnek Ez ugye szép sőt gyönyörű költőknek és holdkórosoknak bár belőle egyetlen szó sem igaz ILLÉS ENDRE: A fekete kisfiú E zt a kisfiút is egy névtelenné vált olasz városkában láttam. Öt is nyáron, a nagy forró, olasz nyárban. Álltunk a villamosmegálló mellett, egy hosszú mellékutca elején. Megint egy csöppnyi múzeumba, egy régi házhoz, egy díszes kúthoz, ilyesfélékhez igyekeztünk. Először négyen álltunk a sínek mellett, mi ketten és ők ketten. A fekete kisfiú és kísérője, egy sovány, fehér lány, meztelen nyakában ezüstérem, meztelen lábán szandál. A kisfiú nem napsütötte, szicíliai fekete volt. Az ő feketesége — vagy az anyjáé, az apjáé — valamivel távolabbi délkörökkel dicsekedhetett. A kisfiú ötéves lehetett. Unottan állt. A villamos nem jött. Hozzám lépett, és az arcomba nézett. És mialatt az arcomat nézte, pehelysúllyal, de elég határozottan a lábamra lépett. Egy szót sem szólt, csak a cipőjét hagyta továbbra a cipőmön. A fiatal, sovány lány máris ott állt — Kérem, ne haragudjék... — mondta halkan, olaszul. Megfogta a kisfiú kezét, és szelíden elvezette. A viilamos még mindig nem jött. Már öten vártuk. Egy nagyon kedves, nagyon öreg, galambősz néni volt az ötödik várakozó. Két perc múlva a fekete kisfiú rálépett az öreg néni lábára. Némán és majdnem kedvesen, határozottan kíváncsian tette. A fehér lány ismét ott állt, ismét bocsánatot kért. — Kérem, kedves asszonyom, ne haragudjék ... És elvezette a kisfiút. Később már heten várakoztunk. Egy fekete szemüveges férfi lépett a megállóhoz, szőke kislányával. Svédek voltak, néhány szót váltottak egymással. De a fekete kisfiút az idegen szónál is jobban érdekelte az idegen kislány arca — mélyen belenézett, és ugyanakkor rálépett az ő lábára is. A sovány, sápadt lány, a fekete kisfiú kísérője, kétszer is bocsánatot kért. Másodszor az apától. Mert a kisfiú néhány perc múlva a svéd apa cipőjét sem kerülte el. Nagyon unatkozott ez a szegény kisfiú. Az utca üres volt, a villamos még mindig nem mutatkozott — mi mást tehetett volna? Kissé erőszakos, kihívó unalom volt, de végül is játék, mégiscsak játék. — Mondja, kedvesem... — szólította meg jó tíz perc múlva a galambősz néni a sápadt, fiatal lányt. — Nem tudja, hány percenként közlekedik ez a villamos? Mindannyian ámulva hallottuk a választ. — Ezt a vonalat megszüntették. — Mikor? — hökkent meg a néni — Néhány napja. — De a múlt héten felszálltam Itt! — hitetlenkedett a néni. — Azóta megszüntették a vonalat. — Hát akkor hogyan jutok el a Via Ghibellinára? A kisfiú másodszor az öregasszony lábára akart lépni. De a lány még idejében elhúzta. És mielőtt a sovány lány felelhetett volna, a kedves öregasszonyban feltámadt a gyanú. — Hát maga mire vár itt, ha tudja, hogy nem jön a villamos? — Várok valakit — felelte árnyékta- lan szelídséggel a lány. — Itt, a megállónál? — Megszoktuk, hogy itt...— hangzott a felelet. Már éppen tovább akartunk menni, amikor az öregasszony makacs gyanúja mégis megállított. — És kit vár? — A férjemet. — Hát ez a kisfiú a magáé? — Az enyém. Ekkor már valószínűtlen volt minden. Az erőszakos kisfiú, az idegen, erős nyár, az üres mellékutca, az elhagyott sínek. És a megszüntetett megálló mellett mi heten, hét várakozók. C sak tíz percig vártuk — letapo-* sott cipővel — a soha meg nem érkező villamost. De ez a tíz perc elismertette velem az abszurd drámák jogosultságát. Azóta nem tagadom őket.
